A nap már tért engedett a csillagoknak kaczérkodhatni és ékeskedni,
midőn másnap Nagyváradra érkezénk.
Első gondunk volt porlepte utiruháinktól menekedni, s aztán mindinkább
erélyesen nyilatkozó étvágyunknak tenni eleget.
Az étterembe mentünk.
A vidéki étlapok nem oly terjedelmesek, hogy soká késedelmezhettünk
volna; a pinczér egyszerü ajánlatát fogadók el, ki nem szerénykedett
kimondani, hogy olyan rostélyost, minő konyhájokból kerül, messze földön
nem lehet találni.
A pinczérnek igaza volt: a rostélyoson még elkényeztetett fővárosi
izlésem sem talált gáncsolni valót.
Az ügyvéd épen el volt ragadtatva általa, s még Antalnak sem jutott
eszébe, hogy ez étek talán kissé igen is táplálékony szerelmi sohajok és
epedés mellett.
Mindezt talán a lánglelkü somlyai okozá, mellyel mindhárman csakhamar
szoros barátságot köténk, s melynek csepjeit egyremásra szabaditgatók
üvegbörtöneikből.
A szesz szokott hatása nyilatkozni kezdett, az ajkak csevegőbbekké, a
beszéd hangosabbá kezdett válni, midőn a terem ajtaja kinyilt s azon egy
fekete köpenyeges férfi lépett a szobába.
Meg ne ijedjenek szép olvasónőim!
Nem élünk többé a rémségek, borzadályok korszakában.
Ki a szobába lépett, nem volt torzonborz szakálu haramia, hogy
„életünket vagy pénzünket“ kivánja keblünkre szegzett pisztollyal
kezében.
Tőr sem villogott felénk övéből, sőt még vörös tollas kalap sem kelthete
bennünk ijesztő sejtelmeket.
A szétvetett köpeny alól egy fehér mellényü s fekete frakku férfiu tünt
elő, kinek csinos külseje épen nem volt ijesztő, sőt barátságos, vonzó
vonásain jól esett pihenni a szemnek.
Köpenyét könnyedén leveté válláról, s nyájas köszöntés után asztalunkhoz
telepedett.
Készséggel fogadám üdvözletét.
Utitársaim is hasonlót tevének, de a hang melyen ez igénytelen pár szót
kiejték, felötlött.
Kérdőleg tekinték szemeik közé.
Élénken meg voltam lepetve.
Antal halvány arcza kipirult, az ügyvéd piros arcza elhalványult.
– Ni ni! jól látnak-e szemeim? hisz ez Darvai! – kiálta az ujonan
érkezett, kezét nyujtva az ügyvédnek, melyet ez némi elfogultsággal
szoritott meg. – És ön uram – folytatá Antalt vizsgálgatva – bocsánat,
de nekem már volt valahol szerencsém! Lássuk csak… Ah, lehetséges-e?
Kreiner úr?
– Szolgálatjára, uram.
– Eh patvarban, félre az udvariassággal! isten hozta önt körünkbe! –
ezzel mindkét kezét megragadva az e kitüntetésre ugy látszik nem nagyon
sovárgó Antalnak, megrázá egész barátsággal.
– És ezen úr? – kérdé az ügyvédhez fordulva az idegen. –
– Utitársunk.
– Örvendek!
Némán hajoltam meg.
– Vetélytársam! sugá fülembe elfojtott dühvel Antal.
– Ágnes férje! mondá hasonló módon másoldalról az ügyvéd.
Mindent megértettem.
Fejtve lőn a hatás, mit jövetele eszközölt.
– Nos uraim, – kérdé vidoran az idegen – önök messze földről,
nagyvilágból érkeznek, beszéljenek valami ujat, valami meglepőt, cserébe
majd én is beszélendek valamit, mi jótállok róla, élénk meglepetést fog
okozni.
Az ügyvéd fészkelődni kezdett, Kreiner ajkába harapott.
– Hanem hagyjuk mégis az ujságokat, – vevé föl a szót ismét az idegen –
vannak ujságok, melyeket sohasem késő elbeszélnünk. Aztán különben is
ennél okosabb dolgokkal is meglehet ölni az időt, nemde uraim? Pinczér,
pezsgőt ide!
Ez az én emberem! gondolám magamban.
Fesztelen, vig, s mindezek fölött szenvedélye van a pezsgő iránt.
Ah, mert az a pezsgő! az a „folyékony nap!“ mint egy franczia iró
nevezi!…
Mért is nem rendelé a természet, hogy békát és halat termő viz helyett e
hullámzó láng ölelné körül a vén földet!
Mi szép lenne akkor az élet!
De nem! mégis jobb igy! mily fájdalmas lenne akkor a halál.
– Nem hallád pinczér? pezsgőt ide!
– Itt van már, – mond a pinczér, s elhalmozá asztalunkat pezsgős
palaczkokkal.
Utitársaimnak tartozom azon megjegyzéssel, miszerint vontatva s csak
hosszas rábeszélés után engedének az idegen kinálásainak.
Hanem ahogy egy két pohárral magokba engedének, ugyszólván, erőszakolni,
azután megszünt minden vonakodás, s méltó versenytársaink levének.
Hja, a pezsgőben sokkal több a hiuság, s ez sokkal több erélyt ad neki,
hogysem nyugton birna maradni üveg kalitkájában akkor, midőn vigadó
férfiakat érez közelében.
– Rajta uraim, rajta, igyunk! Éljenek a hű asszonyok!
Az idegen merőn szegzé szemeit utitársaimra.
Antal arcza ismét lángra gyult, az ügyvédé ismét sápadt lőn.
– És most uraim, engedjék szavamat beváltanom, engedjék elmesélnem
érdekes ujdonságomat, melytől, szerénytelenség bár, de csak kimondom:
roppant hatást remélek!
– Halljuk! – kiáltám azon érdekeltséggel, mellyel borozó társaságban az
ember minden fölmerülő inditványt fogad –
– Uram! – kezdé az idegen, szavait Antalhoz intézve. – Ön egykor
vetélytársam volt. Maradjon nyugodtan, kérem. Nőm akkor még szabad volt.
Ketten szerettük őt. Én győztem, ő nőmmé lőn. Ó bárcsak győzött volna
ön, hogy lett volna öné! – Kérem, ne türelmetlenkedjék. Hallgasson
végig, azután kész leszek értekezni ez ügyben. Ő akkor szabad volt, s
igy nem lehet kifogásom ellene, hogy vonzalmára méltatá. Hanem önnek
uram – ezzel tekintetét a hüledező ügyvédre emelé – önnek, ki
vetélytársam volt akkor, midőn nőm már nőm, és igy nem volt szabad, még
más mondóm is van! Ne csináljon ön oly bámuló arczot, ne igyekezzék
tagadni, kétségbevonhatlan bizonyitványokkal birok. Nehány levele van
kezeim közt. De hagyjuk ezt, hallja szavaimat: Nőm, ki végettem hűtlen
lőn ezen úrhoz, önért hűtlen lőn hozzám, s egy más valakiért, ki
barátomnak nevezé magát, hűtlen lőn önhez, nőm a mult éjjel azon mással
megszökött. Ha, ha ha! megszökött! Na, na, ne csináljon ön oly komoly
képet hozzá, szivemből megbocsátok, büntetésül elég ez ujság. A mi férji
boszumat illeti, ó az semmi esetre nem fog elmaradni, csakhogy azt az
utolsó kedves számára tartom fenn. Oh e boszu irtózatos leend!… Hanem
addig is igyunk!
Poharat koczintottunk és ittunk. Ittunk soká – reggelig.
Az ügyvédnek nem lőn többé véleménye a férjjel szemben, én pedig és ő,
nem szükséglénk nógatást.
Antal, az őt lesujtó hirre hallgatva szorita kezet a férjjel, s minden
marasztás daczára odahagyá a ránézve türhetlen vigságot.
Mentsen fel a türelmes és engedékeny olvasó azon rám nézt őszintén
szólva igen kellemetlen dologtól, hogy e szerencsétlen Adonisnak iszonyú
fájdalmait leirjam, melyeket e hír keltett fel lelkében. Valamint attól
is, hogy őt hosszu életpályáján végig kisérjem.
Ő nem az az egyéniség, kinek körében kellemesen telik az idő.
Annyit azonban szükség megemlitenem, hogy daczára zordon fájdalmainak
sem étvágyát nem vesztette el, sem melancholikussá nem lőn, sőt pár hó
mulva valóságos hizásnak indult.
Isten veled hát szívdús férfiu – örökre!
Térjünk vissza a pezsgős palaczkokhoz.
Vig durrogásaik kellemesebbek a bánkódó sohajoknál.
A férj, kivel csakhamar baráti poharat üriték, s ki mint az olvasó e
rövid együttlét után is azonnal láthatja, egyike a legélvezhetőbb
embereknek, mindvégig megtartá vidorságát.
Daloltunk, tréfáltunk s egy véletlenül odavetődött czigánybanda vig
zenéje oly röviddé tevé az éjt, hogy az út által okozott bágyadtság
daczára egyetlen egyszer sem – ásitottam.
A nap már kémlelődni kezdett tüzes szemeivel, midőn véget ért a
dinomdánom.
Az ügyvéd oly… na de nem akarom megbélyegezni őt, kivált miután nem
leend többé alkalma helyrehozni e gyöngeségét.
Azt értem, hogy vele sem fog többé találkozni az olvasó.
Felőle nincs mit mondanom; az eddigiek eléggé jellemzik őt, s bízton
engedik gyanitani, mikép élte ezután világát.
A férj Endre, mint nevezék őt, lelkemre köté, hogy ittmulatásom ideje
alatt többször keressem fel.
Megigértem, s eltávozánk aludni és álmodni.
Azon nehány nap alatt, mit ügyeim elintézése végett Váradon töltöttem,
többször voltam vele.
Pezsgős palaczkok nélkül is vidornak, kedélyesnek és igen mulatságosnak
találtam őt.
Elképzelhető azért kedves meglepetésem, midőn bucsúlátogatásom
alkalmával értésemre adá, hogy velem fog utazni.
Elindulánk és ha nyári forró napokban pusztai ut lehet kellemetes, ez
bizonyára a legkellemesebbek közé tartozott.
Hanem azért még sem akarom olvasóimat homok és por közé vezetni, inkább
pár napot átugrom történetünkben, s egész tündéri gyorsasággal egyenesen
Pesten termünk. Még pedig hogy az ellentét annál felötlőbb, a meglepetés
annál tökéletesebb legyen, egyenest a vácziutczában.
Itt sétáltunk karöltve párnappal megérkezésünk után Endrével, s élveztük
a – – séta gyönyöreit.
Ki a fővárosban csak egyetlenegyszer fordult meg, tudhatja hogy a szép,
az elegans női világ itt szokta megtenni reggeli sétáit.
Különösen ez alkalommal igen szép idő volt, és az utcza csak ugy
hemzsegett a mozgó virágoktól.
Endre, ki a pezsgőzési jelenet óta szándékosan került minden hangot, mi
nejére vonatkozott volna, sokkal több érdekkel vizsgálgatta a mellettünk
ellebbenő hölgyeket, mint azt a történtek után vártam tőle.
Viseletében mi sem volt, mi férjet, mi több, megcsalt férjet
gyanittatott volna.
Egyszerre csak hirtelen megállt, szemüvegét vevé igénybe, s tekintetével
egy határozott pontra meredt.
Odapillanték. Egy fiatal, divatosan öltözött ember volt, ki egy
kirakatot vizsgálgata.
– Ő az! – kiálta fel Endre – csakugyan föltaláltam őt!
– Ki? – kérdém érdekkel.
– Nőm kedvese. Jer!
A fiatal emberhez léptünk.
– Uram! – szólitá meg őt Endre, karját gyöngén megérintve.
A fiatal ember megfordult és majd hátrabukott a – meglepetéstől.
Én tartva Endre hevességétől, kérni kezdém, mérsékelje magát.
– Ó légy nyugodt – viszonzá – nem fog utczai botrány történni, mert ez
úr leend oly szíves szállásomra követni, hol végezni fogunk.
– De…
– Semmi de, akarom!
– Legyen, engedek kivánatának.
– Tehát mehetünk.
Elindulánk.
A vácziutczától Európa szállodáig, hol Endre lakott, némán haladtunk.
Itt szobájába vezetett, s beléptünk után az ajtót belőlről becsukta.
Nem tudám mit szándékozik tenni, de az a vérfagylaló nyugalom, melyet
mozdulataiban tanusitott, elrémitett, s iszonyu sejtelmeket keltett fel
keblemben.
Szó nélkül böröndjét nyitá föl s abból két pisztolyt vőn elő, melyeket a
szoba közepén álló asztalra helyzett.
A divatosan öltözködött fiatal ember, mint képzelhetni, nem a
legelragadóbban érzé magát ennek láttára. Legalább arcza, mely fehér
volt mint a fal, ezt látszott mutatni.
– Uram! – kezdé Endre, jobbjával felém mutatva – ezen úr barátom s
mindent tud, tehát nyiltan szólhatok. Hanem tessék, üljünk le.
E megkinálás nagy jótétemény volt a fiatal embernek, mert lábai inogni
kezdének.
Letelepedénk.
– Uram, – vevé fel ismét a szót a bántott férj, – ön elcsábitá s
megszökteté nőmet. A dolog tény, azon már változtatni nem lehet, és
számomra nincs egyéb elégtétel hátra, mint a boszu, és én istenemre
boszut állandok.
– Mit kiván ön? – hebegé a fiatal ember.
– Szereti ön nőmet? feleljen becsületére.
– Szeretem.
– Jó, ez könnyiteni fogja elhatározását.
Iszonyu sejtelemtől megkapatva a pisztolyokat hatalmamba akarám
keriteni.
Endre észrevevé szándékomat, s mindkettőt kezeibe vevé.
– Uram, nézze ön e töltött fegyvereket. Ha kétkedik, megvizsgálhatja
őket. Ha ön öt percz alatt meg nem egyezik kivánatomban, istenemre és
becsületemre esküszöm: egyik golyót szivén, másikat agyán röpitem
keresztül.
– Tudassa kérem, mi kivánata van?
– Kivánatom sem több, sem kevesebb mint, hogy ön nőmmel még ma, a
délután induló gőzössel utrakeljen Amerikába, és esküdjék, fogadja fel
becsülete szentségére, hogy onnan soha többé nem fog visszatérni. Ez
akaratom.
– De uram!
– Ön nem fogadja el?
– Részemről nincs ellenvetésem, hisz mondám már, hogy szeretem a nőt. De
lássa ön, oda pénz… utlevél.
– Mindkettőről gondoskodtam. Itt az utlevél kettőjök részére, itt nőm
hozománya, negyvenezer pengő. Ebből becsülettel elélhetnek. Nos?
– Legyen, elfogadom.
– Esküdjék.
– Becsületem szentségére!
– És most irja alá e váltót.
– Mily váltót?
– Oly összegről, melyet ön nem vett fel soha, de a mely képessé tenne,
önt, hogy ha esküjét megszegve valaha visszatérne, azonnal börtönbe
csukatnom.
– Ó legyen nyugodt, nem fogok visszatérni.
– Mindegy. Az előrevigyázat sohasem fölösleges. Tessék.
– Adja ön, – s az ifju aláirta az iratot.
– És most isten önnel örökre. Legyen boldogsága biztosabb, s tartósabb
mint enyém vala.
– Köszönöm. Isten önökkel!
– Mit tevél? – kiáltám meg nem foghatva a történteket.
– Megboszultam magamat!
– Mikép, hogy e ficzkót dússá s boldoggá tevéd?
– Azzal hogy nőmet nyakára kötém. Ó hidd el, nincs a földön bün, melyhez
e büntetés elég nagy ne lenne!… Boldogtalan fiatal ember!…
Délutáni négy órakor Endre, kivel együtt ebédelék fölkért, kisérném el
őt a gőzös indóhelyére, hogy meggyőződjék, ha teljesíti-e vetélytársa
igéretét.
Midőn a parthoz érénk, a gőzös már elindult, de még nem haladt oly
messzire, hogy ki ne vehessük a fedélzeten Endre vetélytársát egy nő
oldalán, kiben a férj hitvesét ismeré föl.
Mig a gőzös látható volt, tekintete szünet nélkül rajta merengett. Midőn
tovatünt, megfordult, és rövid köszöntés után sietve távozott.
– Hova oly sietve? – kiáltám utána.
– Templomba. Hálát adni istennek e váratlan szerencseért!!