Minden világos lőn előttem.
Megértém, természetesnek találám Viktor viseletét.
Alig végzém el az olvasást, ő visszatért, s a nyugalom mely szokott
izgatottsága helyén arczán elterült, mutatá hogy csodálatos álma mily
jótékonyan hatott kedélyére.
– Még egypár szót barátom e szomoru tárgyban, s többé nem fogom föltépni
a hegedő sebeket!
– Oh most már beszélhetsz. Többé nem fáj e seb. Tovatűnt angyalom
visszaadá nyugalmát.
– Mi történt Terézzel?
– Midőn levelét megkapám, már halotti koszoru ékité fejét. Halva
találták szobájában; a fennmaradt méreg, mit asztalkáján leltek,
gyanitni engedé, mily kinosak lehettek végperczei!
– És a szigoru atya?
– Magán kivül volt e veszteség felett, s hogy gyötrő emlékeitől
meneküljön, minden vagyonát pénzzé tevé, s kivándorolt Amerikába.
– És a szerencsétlen orvos?
– Pillanatra sem távozott kedvese koporsójától. Együtt sirattuk őt, s a
temetés utáni éjjelen örökre eltűnt ama vidékről. Senkisem hallott azóta
semmit felőle.
E kérdések után szándékosan más térre vivém át a társalgást, s bárha
egészen mellőzni alig volt lehetséges, azon valék, hogy minél
kevesebbszer váljék beszéd tárgyává e gyászesemény.
Viktor, elhatározásához hiven, még aznap megkérte Teréz kezét.
Nem kapott tagadó választ, s a nász a hirkovácsok roppant diadalára
rövid időn fényesen megtartatott.
A vig lakoma közepett nem tartóztathaték vissza nehány elétoluló könyet.
Kik épen észrevették, öröm könyeinek tarthaták. Csak egyedül Viktor
sejtheté, s amint egy rám vetett jelentékeny pillanatja tudtomra adá,
sejté is: hogy e könyek nem az él őket illeték…
* * *
Pár hét mulva visszautaztam a fővárosba.
Nehány nap mulva egy estélyen valék szerencsés jelenlehetni, hol egy
nagytapasztalatu orvossal ismerkedtem meg, ki azelőtt pár nappal
érkezett haza külföldi utazásából, s igen érdekes dolgokat regélt
utikalandjairól, s jelesen az uj világ mindenkit érdeklő viszonyairól,
melynek egyik fővárosában New-Yorkban több mint két évet töltött.
Theázás közben a feláldozó szerelem jött szóba, melynek létezését a nagy
társaságból alig engedék meg nehányan, s ezek is csak mint ritka
üstököst, mely századonkint, ezredenkint alig tűnik elő egyszer,
kétszer.
– Divatból rég kiment áruczikk ez! – mondák némelyek.
– Élettelen ábránd, mely regényekben sem tetszeti többé jól magát! –
mondák mások.
– Nincs igazuk uraim! – emele szót az orvos – a tiszta, feláldozó
szerelem nem divatból kiment áruczikk, nem élettelen ábránd, s nem is
oly ritka üstökös mely évezredenkint alig fordul elő egyszer, kétszer.
Több esetet beszélhetnék el, mely önöket az ellenkezőről győzné meg,
hanem ugy hiszem egyetlenegy is elégséges leend!
– Kiváncsiak vagyunk rá! – felelének a tagadók kétkedő mosollyal.
– Meg fognak lepetve lenni! Bizonyos vagyok benne. New-Yorkban, ezelőtt
mintegy évvel történt, egy napon egy idegen férfi jött hozzám, s
szaggatott, igen hibás angol nyelven sürgetve kért, látogatnám meg urát,
ki igen veszélyes állapotban szenved, s ki ugyanazon szállodában lakik,
melyben én tartózkodám.
– Mily betegsége van urának? – kérdezém.
– Őrült! – felelé szomoruan.
– Régóta?
– Oh nem, csak ma reggel óta!
– Miként vette észre háborodását?
– Csak képzelje uram. Hazánkban, mert mi idegenek vagyunk, uramnak egy
lánya halt meg, kinek koporsófödelét én magam szegzém le, s uram most
azt állitja, hogy leánya él, s hogy itt van, New-Yorkban. Ezért tartom
én őt őrültnek.
Nem kis érdekkel és kiváncsisággal léptem a beteg szobájába.
Egy őszbevegyült férfit találtam, ki izgatott léptekkel járkált a
szobában alá s fel.
Vizsgálni kezdém arczát.
Egyetlen vonás sem árult el őrültséget, sőt a hang, mellyel azt mit
inasától hallék ismétlé, oly nyugodt volt, s annyira meggyőződésből
eredettnek tetszék, hogy engem magamat zavarba ejtett.
– Hátha tévedt ön? Hátha az egész csak képzelődés játéka?
– Oh uram az apa szeme nem téved midőn gyermekéről van szó! Ő él, ő itt
van, bizonyosan láttam őt!
– De hát mért nem szólitotta meg? Mért nem szerzett bizonyosságot?
– Tenni akarám, de már késő volt. Midőn megpillantám, épen kocsiba ült.
Rákiáltottam, futottam utána. Hasztalan! A kocsi elrobogott.
– Megkisértém megnyugtatni őt. Nem sikerült. Szüntelen lánya nevét
kiáltozá, s csak azon remény csendesité le őt némileg, hogy ez esemény
körülményesen közzététetvén, talán sikerülend a rejtélyt feloldani.
A dolog engem is szerfelett érdekelt, s még aznap fölkerestem New-York
összes szerkesztőségeit, – s csak képzeljék roppant meglepetésemet?
– Nos? nos?
– Harmadnapra, amint az öreget meglátogatám, egy fiatal férfit, és egy
fiatal nőt találtam karjai közt, kik őt atyjoknak, s kiket ő
gyermekeinek nevezett.
– Ah! – kiálta föl meglepetve az egész társaság. – Miként történhetett
ez?
– A titok igen egyszerű. A fiatal lány és az orvos szerették egymást.
Az apa azonban más férjet akart leányának. Hogy tehát e csapást
kikerüljék, cselhez folyamodtak. A lány erős álomport vőn, s mintegy
második Julia Rómeójáért, kész volt sirboltba szállni le, csakhogy
egymáséi lehessenek. A szerelem istene megsegité őket, s ők azon
éjjelen, melyben a koporsó sirboltba helyeztetett, mint boldog férj és
nő hagyák örökre oda hazájokat. Nos uraim? kétkednek-e önök még a
feláldozó szerelem létezésén?! De hogy meglepetésök még nagyobb legyen,
tudatnom kell önökkel, hogy e bátor nő, feláldozó szerető – nemzetünk
lánya. Neve…
– K**i Teréz! – kiáltám élénk felindulással.
Most az orvoson volt a sor meglepetni.
– Hogyan, ön ismeri őt?
Elbeszélém mit Viktortól megtudék, s e kettős elbeszélésnek legalább
annyi eredménye volt, hogy a jelenvoltak közől senkisem távozott azon
meggyőződés nélkül: hogy korunkban is van feláldozó szerelem.
Én egy pillanatig sem kétkedtem és nem is fogok soha mindenhatóságodban,
óh legigazabb istenség: szerelem!!
És Viktor? kérdi az olvasó.
Ő boldog, kedves szeretetreméltó nejével, s folytonosan a halottnak vélt
Terézt hiszi benne ölelhetni.
Mért zavarnók meg nyugodalmát? Ránézt Teréz ugyis örökre halott!