második is, mely pedig kiforrtabb tehetséget mutat. Hatásuknak a
közönségnél éppen az állta útját, a mi prózai munkának legjobb oldala: a
természetes érzések egyszerű kifejezése, a nyugodt józanság, a sokszor
darabos erőteljesség. Ehhez járult a változatos rhythmus hiánya s a
szárnyaló kifejezéseké, melyeket nála csengő, de józan nyelv pótolt.
Mindezt nem tudták feledtetni sem a világos compositió _(Abendlied)_,
sem új és megkapó gondolatai _(Bei einer Kindesleiche)_, sem ép és
férfias érzése, üde természetessége s eleven leírásai, mely tulajdonai
révén a különben higgadt költő megkapón tudja festeni a szenvedély
lobogását, nem annyira dalaiban, mint inkább néhány genreszerű képben
_(Waldfrevel)_, melyek között egypár kiválóan sikerült _(Der
Taugenichts)_. Szereti ily mezbe burkolni érzelmeit is. _A vén
koldúsról_ szóló költeményben hazaszeretet szólal meg, olyanformán, mint
Arany _Koldús-ének_-ében. Egyszerű természetességén olykor a
romanticismus lehellete ömlik el, néha szerencsés mérséklettel, de
sokszor keresett helyzetekkel kiszámított hatásra törekszik, a
helyzetdalok hangján, eltanulva néha a romantikusok rémítgetéseit is,
így midőn egy elevenen eltemetettnek érzéseit írja le, s hasonlóképpen a
_Tűz-idyllek_-ben. Föltűnik elbeszélői kedve és tehetsége, főként néhány
népi monda és hagyomány földolgozásában, humora és gúnyja is,
_(Wochenpredigt)_ kivált a _Chamounix patikáriusa_ czímű, sokáig
kiadatlanul hevertetett művében, mely Heine Romancero-ja ellen fordul.
Mindent összevéve, verskötetei eléggé változatosak, a mi a műfajokat
illeti, de egyhangúak hang dolgában. Van köztük néhány maradandó becsű,
de együttvéve nem versenyezhetnek írójuk prózai munkáival.
Másik zsákutczába is tévedt, miközben írói hivatása után tapogatózott.
Dráma-terveket szőtt s a történelmet kezdte tanulmányozni. Hat kínos
otthonn töltött esztendő, az önvád és meddő tervek évei után,
Heidelbergbe ment ösztöndíján. Ott az egyetemen történelmi előadásokat
hallgatott. Két munkátlan év multán tovább vándorolt Berlinbe. Itt a
szinházakat látogatta, dramaturgiai kérdéseket fejtegetett Hettnerhez
írt leveleiben, kivel Heidelbergben barátságot kötött. Hettner e
levelekből egész oldalakat közölt a modern drámáról szóló művében.
Azonban mindössze egy szindarab tervét dolgozta ki fejében s abból is
alig írt le valamit. Egy megtörtént esetet készült polgári tragédiává
alakítani. Anya és leánya egy férfiba szeretnek, a ki a lány kezét kéri
meg. Az anya hiába kisérli meg legyőzni önmagát, aztán leányát
rábeszélni; végtére vízbe ugrik. – E mű néhány töredéke Keller drámaírói
terveinek összes emléke, bár e becsvágy élete végén újra fölébredt
benne, ismét eredmény nélkül. Lyrai természet volt, a ki nem birta magát
megtagadni; előadás-módja, bő részletezése sem illett drámába.
Berlinben végre rátalált valódi hivatására. 1850 szeptemberében komolyan
hozzálátott a _Zöld Henrik_ írásához s szerződést is kötött kiadására
Vieweg braunschweigi kiadóval. Csakhogy a regény megírása majdnem annyi
küzdelmébe került, mint átélése. Mikor a megjelenésre kitűzött határidő
elérkezett, a száz ívből csak nyolcz volt készen. A kiadó előlegeket
küldött, aztán meghívta magához, hogy nála fejezze be művét, a hol gond
nélkül élhet s idejét nem kell szétforgácsolnia; utóbb pörrel
fenyegetőzött. Keller kelletlenül dolgozott. Panaszkodott, hogy a nagy
sietség miatt a mű olyan rajzhoz hasonlít, melyen az utolsó tollvonások
mellett ott látszanak az első czeruza-nyomok. Közben a regény egy
helyett három kötetre duzzadt, a mit a kiadó a kölcsön-könyvtárakra való
tekintettel kívánt. Keller viszont a tiszteletdíj fölemelését követelte.
Vieweg egy dráma s egy kötet elbeszélés kiadására is kész volt, csak a
regény befejeztessék. 1853 vége felé szétküldik a mű három kötetét,
nemsokára igérve az utolsót, a negyediket. A negyedik kötet azonban csak
nagy késedelemmel, 1855-ben jelent meg, a mi nem kis mértékben
csonkította a mű hatását.
Az író maga nagyon elégedetlen volt művével. Előszavában mentegette is a
mese és compositió fogyatkozásait. A bensőbb önéletrajzi részletek,
melyeknek csak pár fejezet volt szánva, nyakára nőttek s terve ellenére
magukkal ragadták. Mások a befejezést hibáztatták. Kiadója jobb szerette
volna, ha a derék Henrik életben marad; föl is kereste Kellert
Berlinben, hogy erre rábeszélje. Hettner és Vischer is jobb véget
kivántak a jóravaló Henriknek. A költő előbb öngyilkosságra szánta hősét
s bár ettől elállt, halála mellett megmaradt; mint maga mondja:
«Egyrészt, hogy alaposan leszámoljon, másrészt mélabús hangulatból.»
Később maga is túlságosan kegyetlennek érezte ezt a véget. Az egész
művet nem tekintette késznek, inkább vázlatnak nézte. Bő húsz esztendő
multán összevásárolta és felfűttette példányait, megátkozva még azt is,
a ki első alakjában valaha újra lenyomatná. Mint gyakorlott író és kész
művész, mégegyszer rátette kezét fiatalkori alkotására, hogy e főművét
tisztultabb alakban hagyja az utókorra. Sokat változtatott. Sokat
elhagyott a politikára és nevelésre vonatkozó hosszadalmas
okoskodásokból, összébb vont sok terjengő részletet, máshol új
jeleneteket toldott be, minő a kaland Huldával s a «Sípcsoda» fejezete.
Arra is gondolt, hogy az egészet egy későbbi ponton kezdi s úgy szövi be
a visszatekintést; utóbb mégis a közvetlen elmondást választotta, első
személyben. A mi az első kiadással szemben bántotta, hogy túlságos
őszinteséggel tárta föl magát a világ előtt, – abban most megnyugodott,
sőt gyönyörűséggel járta «az emlékezet zöld ösvényeit.» A befejezést
egészen megváltoztatta. Az első terv szerint a mű egy nagy elegiában
végződött volna a halálról, mely azonban a nagy sietségben elmaradt.
Most Henrik hazatér, anyja halálos ágyán viszontlátja a bujdosó fiút. Ez
közelebb hozza a valósághoz a mű végső szakaszát, bár a grófi ház
pártfogása szintén puszta költemény, – mint Judit visszatérte is, első
szerelmeséé, ezé «a valóságtól el nem homályosított képzelt alaké.» Az ő
találkozásuk most a regény utolsó fejezete. Összeházasításukat, a mi
banális lett volna, az író kikerülte s művéből, mint Baechthold
megjegyzi, egy kissé az agglegénység dicsérete hangzik ki.
A mint a könyv most az olvasó előtt fekszik, hű rajza Keller fiatalkori
küzdelmeinek. Önéletrajz és regény, való történet művészi előadásban.
Őszinte önvallomás egy nagyratörő ifjú légvárairól, makacs kitartásáról,
vesztett csatáiról, a melyek végén az első kidolgozásban, az átélt
hangulatok hatása alatt, legyőzetik, a másodikban – a higgadtabb
visszagondolás idején – megembereli magát s talpra áll. Lee lelkében az
ifjúság erényei és hibái tükröződnek. – A könyvet egyrészt a _Dichtung
und Wahrheit_-tal hasonlították össze, mert Kellernél is való és költött
elemek olvadnak egybe s a való átköltve jelenik meg; másrészt _Wilhelm
Meister_-rel, mely szintén ily törekvések és küzdelmek rajza. De bár
Goethe hatása Keller egész munkásságára kétségtelen, _Zöld Henrik_
regénye reális előadásánál s erkölcsös czélzatánál fogva inkább hasonlít
_Pendennis_-hez, Pendennis Arthúr ifjú éveinek, hibáinak,
meggondolatlanságának rajzához, a ki maga legnagyobb ellensége
önmagának.
Azonban nemcsak élményeit tudja leírni, a mi magában aligha avatta volna
jeles íróvá, hanem el tud mélyedni mások lelkébe s tud alakokat
teremteni. A fiát hazaváró anya, a szorgos szegény asszony mintaképe, ki
néma aggodalommal kíséri gondolatban fia lépteit, mesteri rajz. Judith
alakja merőben költött, de oly reális, hogy a költő beismerése nélkül
ezt is arczképnek vehetnők.
A mellett Keller regénye egy népfaj és egy kor gondolkozását, erkölcsét
és szokásait tükrözi, melyeket a külfölddel ő ismertetett meg először.
Mind e tárgyi érdekességhez járul még az író vonzó egyénisége, mely
mindent költőivé emel, nemes erkölcse és gondolkozása s mély hangulatai,
melyek minden lapján elömlenek. S nem utolsó sorban az író művészi
érzéke: szilárd szerkezete és gondos részletei, kényelmes és bő, de
sohasem unalmas előadása s erőteljes, aczélos stílje.
Ily sokoldalú Keller tehetsége, ennyi forrásból táplálkozik hatása.
A _Zöld Henrik_ föltárta Keller előtt a teret, melyre tehetsége termett.
Még a regény írása közben belefogott egypár elbeszélésbe, melyeket
eredetileg bele akart szőni a regénybe, de az ívszám a nélkül is nyakára
nőtt. Megszerződött kiadójával egy kötet elbeszélésre, melyeket a regény
után csaknem egyhuzamban írt s melyek már 1856-ban megjelentek. Kettő
kiszorult a gyűjteményből s egy második kötetre maradt, mely azonban
csak tizenhét év mulva látott napvilágot. E történetek mind egyetlen,
képzelt városban játszanak, Seldwylában, melynek lakóiban többnyire
enyhe humorral, itt-ott harsány hahotával rajzolja honfitársainak
gyöngéit és furcsaságait. Tiszta realistának mutatkozik itt; sehol semmi
romantikus vagy sentimentalis vonás; előadása is egészen tárgyias. Az
első kötet elbeszélései komolyak, sőt egy közülök, a _Falusi Romeo és
Julia_, valóságos népi tragédia; oly egyszerű és természetes, hogy
Auerbach a népdalokhoz hasonlította. Az ellenségeskedő, elszegényült
apák gyermekei közt lappangva nyíló s hirtelen kivirágzó szerelem mély
lélektani alapból sarjad s természetes jelenetekben fejlődik egész
végig, úgy, hogy erős érzéki gerjedelmük is nemes és költői marad. Ez
elbeszélés egymaga hosszú időre fenntartaná szerzője nevét. Hasonló
finom lélekrajz nyilvánul a _Három derék fésűslegény_-ről szóló
történetben, a kik nem tudnak összeférni, mert mindenik szeretné
kibőjtölni a másik kettőt, hogy gazdájuk kis boltját magának szerezze
meg. Seldwylában egy egész város haszontalan ember megvan együtt, de
három tisztességes nem tud megférni egy födél alatt. Ebben, bár túlozva,
valódi emberismeret van s a komikum realis lélektani vonásokból
szövődik; kár, hogy a kimenetel a torzhoz hajlik. – A második kötet
inkább anekdotaszerű furcsa eseteket foglal magában, a szabóról, a kit
grófnak néznek s utóbb annak is adja ki magát _(Ruha teszi az embert);_
egy együgyű emberről, a ki gazdag idős emberek házában rokonnak tolja
fel magát, ott kegylesésből udvarol a ház asszonyának; annak gyermeke
születik s az örökség-vadász épp ezáltal elesik a haszontól _(Saját
szerencséjének kovácsa)_. Kellerben volt egy ere az erős, már csaknem
szellemtelen komikumnak; nem ok nélkül fanyalodott Münchenben
kenyérkeresetből nyers humoreszkek írására. Azonban, mintha maga is
enyhíteni akart volna ezen, a kötet végére két komoly elbeszélést
iktatott: _Dietegen_-t és _Az elveszett mosoly_-t.
A mi e két kötetet oly messze elválasztotta egymástól s az író
termékenységét megszakította, megint az anyagi zavar volt. Keller ismét
adósságokba merült, melyekből anyja váltotta ki, a kis házra fölvett
teher árán. Így tért haza az író ismét, hét esztendei távollét után. De
ez nem a tékozló fiú hazatérése volt. Németországban a legjobb
tehetségek közé számították, minden különczsége ellenére a legjelesebb
írók és tudósok méltatták barátságukra a svájcziasan nyers modorú, kis
tömzsi, nagy szakállú, szűkszavú, de szókimondó embert, kinek leghűbb
arczmását Stauffer-Bern rézkarcza őrzi, mely Ricarda Huch könyvében van
közölve. Theodor Vischer, Burckhardt, Gottfried Semper, Moleschott
körében élt. Wagner Richárd, Heyse voltak barátai és Böcklin, kinek
kezétől szintén maradt arczképe. Otthon is megbecsülték; meghívták az
irodalom- és műtörténet tanárának az épülő polytechnikumra. Midőn ezt
nem fogadta el, megválasztották Staatschreibernek s utóbb a nagy tanács
tagjának is. Hogy lelkiismeretes hivatalnok volt, az is mutatja, hogy a
tizenöt év alatt jóformán csak nyári pihenőútjain írt egy-egy
elbeszélést. Nem is jelent meg tőle ezalatt más _Seldwyla_ második
kötetén kívül, csak hét legendája. Ezeket egy régi gyűjteményből
merítette. Mint előszavában mondja: úgy találta, hogy az ősi legendákban
profán elbeszélőkedv nyomaira akadni. Ez elemeket ragadta meg ő s
egészítette ki a maga módján, erős realismussal töltve ki s toldva meg
az eredetiek hézagait, miáltal «az arcz néha más égtáj felé fordul». A
kedvesétől megvetett leány, a ki az égi vőlegénynek áldozza magát s
kedvesét is maga után vonja az üdvösség kertjébe: nála ezt földi
szerelemből teszi. A zárdából csodálatosan eltünt és sok idő multán
visszatérő apácza közbeeső éveit hasonlóképpen földi boldogsággal tölti
ki. Nem sért hitet, sem kegyeletet, csak a földre állítja az alakokat,
kiket a legenda ég felé fordított arczczal ábrázolt; mintha a templomi
festők szárnyas angyalfőihez hozzáfestené a testet is. Ha régi
századokban a józan Svájczban legendákat másoltak volna, nyilván
ilyenformán alakítják.
1876-ban letette hivatalát s ismét egészen az irodalomhoz fordult, hogy
megvalósítsa régi terveit, melyeket évtizedek óta hordott magában. Két
kötetre való elbeszélést írt, a _Zürichi novellák_-at s a
_Sinngedicht_-et, átdolgozta a _Zöld Henrik_-et s kiadott egy új regényt
is, _Martin Salander_-t. Ennek átdolgozását s folytatását is tervezte,
de mindebben megakadályozta a halál (1890).
Újabb elbeszélései további fejlődést mutatnak. Fiatalkori
sentimentalismusa s a régi nyers tréfálkozó kedv most jóízű humorba
olvad össze, bár nem veti meg a kisérteties történetet sem. (A
_Kísértetlátók_ a _Sinngedicht_-ben.) Realismusa finomult, a nélkül,
hogy erőteljességéből vesztett volna. A _Sinngedicht_ inkább regényes
novellafüzér, de a _Zürichi novellák_-ban s a regényben gyakorlatibb
eszme nyilvánul, az írónak ezekben sok mondanivalója van. Az utóbbi
elbeszéléseket szervesen egybefoglalja a keret, mely azt írja le, mint
lelkesül egy fiatalember az eredetiségért, míg egy idősebb néhány
történetet közöl vele, melyekből látja, hogy van nemes és nevetséges
eredetiség. Fölfogását itt tárja föl az író, a ki már nem egy
eredetieskedő ficzkót csúffá tett egyéb műveiben is. – Még erősebb
kritikai ér s több gyakorlati, nevelő czélzat fut keresztül _Martin
Salander_ regényén. Salander tanító volt, de vállalkozásokba vágott;
azonban kezességet vállalt s elvesztette kis szerzeményét. Az újvilágba
ment szerencsét próbálni, kétszer is, mert vagyonát ugyanazon barátjának
csalárdsága folytán ismét elveszti. Az idegenből visszatérő ember éles
szemével figyeli meg a változásokat, az új demokratiát, hol mindenki
elégedetlen sorsával és helyzetével, az általános fölfelé kapaszkodást,
midőn a mosóné is divatos kalapot visel, az igények túlcsigázását, a mi
hasard életre csábít, kalandorokat nevel s a közerkölcs romlásához
vezet.
Salander maga is – kedve ellenére – kénytelen leányait a mosóné
nagyhangú fiaihoz férjhez adni, a kik rohamosan boldogulnak, nagy lábon
élnek, míg kiderül, hogy sikkasztottak s az igazság keze eléri őket.
Mindez napihírekkel igazolhatón hű rajza a hetvenes és nyolczvanas évek
közéletének. Az író csak az új nemzedékben talál reményt, Salander
fiában, a ki derekasan fejlődik, okosan gondolkozik, tanul és dolgozik s
ember a talpán. Főképp, hogy ez alaknak nagyobb szerepet juttasson,
azért akarta Keller átdolgozni művét.
Intő szózat e mű honfitársaihoz, melyben hazája szokásait és erkölcseit,
közállapotait és politikáját, egész jelenét és jövőjét bírálja.
A _Zöld Henrik_ politikai elmélkedésein kezdve az egyes elbeszélések
czélzásain (a pap alakja az _Elveszett mosoly_-ban) és gúnyolódásán
keresztül így emelkedett korának bírálatáig, egy hazafias tett
szolgálatába hajtva realismusát és gúnyját, egész írói tehetségét. E
magas erkölcsi és hazafias czél felé kristályosultak törekvései s
tehetségének minden oldala.
Jó hazafisága munkáinak irodalmi becsét is emelte. Legfőbb írói érdeme
nemes és tiszta realismusa s ezt annak köszöni, hogy műveiben sohasem
hagyta el szülőföldjét; mindig azt írta, a mit átélt vagy látott. Innen
ered munkáinak némi fogyatkozása is: némely motivumok, helyzetek és
alakok ismétlődése. Nemcsak Lee Henrikben rajzolta önmagát; Salander is,
a ki kétszer próbál szerencsét idegenben s végtére boldogul, egy kissé
hozzá hasonlít; ő rá vallanak nyilt szeme, aggodalmai, mély politikai
érdeklődése, a mi jellemző svájczi vonás s Keller alakjainak jó részében
visszatér. _Amrain asszony s legkisebb fia_ rá és anyjára ütnek; ő
Pankrácz, a ki dünnyögve fogyasztja meg nem érdemelt ebédjét anyja s
nővére asztalánál; ezt az egész elbeszélést is nővére kedvéért írta,
kárpótlásul, mert _Zöld Henrik_-ben meg sem emlékezett róla. Egyéb
munkáiban is legalább hallomásból vagy följegyzésekből merített;
_Regina_ cz. elbeszélése egy jó ismerősének családi életét rajzolja, a
ki egy jóravaló szolgálót vett feleségül. Képzeletének mindig szüksége
volt valami reális magra, melyből művét kifejleszsze. Ezért vonzódott a
történelmi tárgyakhoz, melyeket aztán részletező képzelete pompásan
tudott megeleveníteni, mint _Hadlaub_ és _Dietegen_ sorsát, melyek a
középkor kitűnő rajzaivá szélesednek.
Ez a ragaszkodás valami kiinduló ponthoz, korántsem írói szegénység
jele. Lelkében minden kis mozzanat hatalmassá fejlődött; a _Falusi Romeó
és Julia_ egy napihír nyomán keletkezett. Kezén minden terv folyvást
nagyobbá duzzadt: első regénye is megnőtt írás közben; egypár
elbeszélésből _Seldwyla_ két kötete támadt. Ez a hajlama vitte őt a
keretes elbeszélésekhez; voltaképp minden elbeszélése ilyen. Seldwyla
két kötete egy várost és egy fajta népet rajzol, legalább ennyiben
összetartozik; a _Zürichi novellák_-at közös alapeszme fűzi össze; másik
novellakötete valóságos füzére a történeteknek, melyeket a keret
szereplői beszélnek el egymásnak érvekül, a házasság és boldogság felől
vitázva. Polheim a hét legendát is szervesen összecomponált cyclusnak
nézte. A tervek e folytonos terjeszkedését az a tulajdonsága hozza
magával, hogy terveit hosszan forgatta eszében, valósággal beleélte
magát azokba s részletező képzelete szívesen pepecselt velök hosszasan.
Alkalmasint e vonásában is van valami a csöndes svájczi megfontolásból s
higgadt czéltudatosságból, mint javító és csiszolgató türelmében.
Keller ma nagyon olvasott író. A svájcziak legnagyobb írójuknak
tisztelik s Németországban is az újabb német nyelvű irodalom legjelesebb
írói közé sorozzák. Elbeszélései a hatvanadik kiadás körül járnak;
_Salander_ is, utolsó műve, túl van a negyvenediken.
Hatásának nyitja két körülményben rejlik. Az egyik az, hogy mindig
szülőföldjének életét rajzolja, melyet előtte más tehetség nem
zsákmányolt ki. A svájcziak komoly gondolkozása, higgadt erkölcse,
egyszerű szokásaik és szórakozásaik, apró csete-patéik, melyekre Keller
alakjai oly sűrűn fegyverkeznek, örökös dalárünnepeik újak előttünk.
Egyes elbeszélései már e nép lelki világának s e környezetnek művészi
rajzánál fogva is tartós becsűek, mint a _Hét igaz ember zászlaja_, mely
egyik legsikerültebb alkotása. A svájczi vérmérsékletnek,
életszokásoknak hű s szinte teljes tükre ez a mű, melyet már e réven is
hely illetne meg a világirodalomban. Benső vonásokban is fajának
sajátságai tükröződnek, az élet komoly felfogása, nyugodt gondolkodás,
tiszta erkölcs, derült lélek, a munka szeretete. Ez hatja át az író
egyéniségét és legtöbb alakját egyaránt, e vonások nyilvánulnak nyugodt
és világos előadásában is. Pályája annak bizonysága, hogy az író csak
saját fajának ábrázolásával s annak jellemvonásait érvényesítve vívhat
ki valódi és tartós érdeklődést otthon s külföldön egyaránt.
Elterjedésének másik oka, hogy németül írt s a német olvasó-közönség is
a maga írói közé számítja.
Szerencsés író, ki hazájáról írva, tehetségével érdeklődést bir az iránt
ébreszteni s a ki egyszersmind világnyelven írhat.
MEYER KONRÁD FERDINÁND.
Meyer Konrád későn és nehezen lett íróvá. Egyik classikusa az újabb
német irodalomnak s harmincz esztendős korában még nem volt kifogástalan
a németsége. Ritka eredeti tehetség, férfikora derekáig mégis pusztán
abból állott irodalmi munkássága, hogy német történelmi tanulmányokat
fordított francziára. Arra gondolt, hogy a franczia nyelv magántanára
legyen valamelyik egyetemen; későbben jogi pályára, azután festőnek
készült; hivatalt akart vállalni s csak magának szándékozott
verselgetni. Párisban, Münchenben, Olaszországban kereste élete czélját,
pedig lelkének minden szála szülőföldjéhez, Svájczhoz kötötte, melynek
történetéből merítette főbb munkáinak tárgyát. Mikor végre írni kezdett
is, vers- és dráma-themákat forgatott fejében, pedig az elbeszéléshez
legtöbb a tehetsége. Egész élete csupa merő ilyen ellentét. A legerősebb
elmék s a leghiggadtabb emberek egyike s élete folytában kétszer kerül
az őrültek házába. A történet legpompásabb korszakát, a renaissancet
festi legnagyobb kedvvel munkáiban, Rubens a kedves festője, – maga meg
a legszürkébb polgári életet éli, hivatalnoki egyszerűségben. Mindent
elkövet, hogy nyugodt napokat lásson s ezt a nyugalmat végig keresi
Svájcznak valamennyi hegyén-völgyén. Zárkózott, emberkerülő természet,
de jó fiú, gyöngéd testvér s holta után családja marad. Egy napig sem
tud ellenni huga nélkül; véle járja be költői műveinek szinterét, neki
mondja tollba regényeit, a protestantismus harczairól, a renaissance
szenvedélyes hőseiről, – Svájcz valamelyik csöndes völgyében, egy árnyas
fa alatt, míg kutyája lábaihoz lapul, macskája az asztalon dorombol s az
író közben-közben pihenőül morzsát szór a madaraknak.
Svájcz tiszta levegője s az író lelkének ez a nyugalma megérzik minden
munkáján. Verseiben a faji vonások uralkodnak: józanság és egyszerűség,
az érzelmi lágyság mellett is némi darabossággal párosultan. Uralkodó
hangulatuk a resignatió; főbájuk: hogy minden szóban festői gestus
rejlik. Csak nyolcz sort ír a magvetőkről s látni a nap omló sugarait,
érezni éltető melegét; előttünk a megnyílt barázda, a mint kitárt
kebellel várja a magot; lendül a szóró kéz széles íve, mely Sudermann
szemében a teremtés kézmozdulatának mása; s a hőségtől reszkető
levegőben ott rezeg a természetes példázat, az egyszerű alapeszme.
_Magvetők jelszava._
Ütemre lépj! Most szór a kar!
A föld soká lesz fiatal!
Ott egy mag félre hull, kivesz.
Pihenni jó, jó sorsa lesz.
Egy a barázdán fennakad.
Jó annak is. Süt rá a nap.
Ki egy se hull az ég alul,
S vigyáz az UR, bárhova hull.
Szereti is hangulatát, érzelmét egy-egy képben kifejezni, melyben szinte
egygyé olvad a természettel; például:
_Alkonypír az erdőn._
Az erdőbe menekültem,
Holtra üldözött vad én,
A nap végparázsa izzott
A fák síma törzsökén.
S hogy lihegve elfeküdtem,
Vér fut el kövön, mohán –
Vajon sebem vére csordúl?
Vagy alkonypír az csupán?
Mindig józan, realis, mégis gyöngéd. Daltárgyait s a dal röpke
természetét maga jellemzi _Dalok lelkei_ czímű kis versében:
Egy éjjel, míg virág fakadt a fán.
Kedves kisértet-raj riaszta rám.
A kertbe bolygék nesztelen
S körtáncz keringett a gyepen,
Villó fehér fény repdesett,
Mint tánczoló tündér-sereg.
Szóba eredtem bátran vélek:
Kik vagytok, légi tünemények?
Felhő vagyok, árnyam ring a tavon. –
Emberi lábnyomok én a havon, –
Vagyok a fülbe susogva: Titok, –
Ég fele szárnyaló ima vagyok, –
Kis gyerek én, kora sírba leszállott, –
Cserje között én illatos ág-bog, –
S a kit választasz, melyőnknek kedvez
A percz ihletje, – abból most dal lesz.
Sűrűn tükröződnek verseiben úti benyomásai, Velencze surranó, sötét
gondolái, melyeket mintha nem csak szóval, hanem színnel is festene.
_A Canal grandén._
A Canal grandéra mélyen
Ráfeküsznek már az árnyak,
Sötét gondolák suhannak,
Egy-egy suttogó titok.
Két palota szűk közén át
Odatűz a nap sugára,
Izzó, széles sávot vetve,
Lángszinűt, a gondolákra.
És a bíbor csillogásban,
Hangos hangok, kaczagás kél,
Csábitó mozdúlatok, meg
Szemek bűnös villogása.