esztendős korában. – Meséje ennyi: Egy gyémántos családi nyakkendőtű
álláshoz juttatja a gazdáját egy bankházban, mert a bankár a nemes úrfi
révén előkelő összeköttetésekre számít. A fiatal ember meg dúsgazdagnak
hiszi főnökét, s rábízza nagynénjének vagyonát, mely ő reá néz. Mind a
két csaló megjárja: egy szép napon a bankház összeomlik, az örökség
odavész, s a gyémánt elhomályosúl. – A vékony mesében nagy a tanulság,
sok az eleven alak, s az egész egy darab élet, – egy darab «hiúság
vására». Thackeray egész életén át ezt írta: a világcsalás komédiáját,
melynek hazugság a kezdete és felsülés a vége. A képmutatásnak és
pöffeszkedésnek egész képtárát, egész társadalmát rajzolta meg, a
nagyképű tudálékos inastól, az egész Londont lekritizáló Charles
Yellowplush Esquiretől Gahagan őrnagyig, az indiai Münchhausenig. Közbűl
esik a _Snobok könyve_, tele carricaturákkal, csupa olyanokról, a kik
többnek akarnak látszani, mint a mik. A mágnásokhoz törleszkedők és
öntetszelgő félműveltek mellett, a kik nem tudják helyesen kiejteni az
idegen szavakat, a melyeket használnak, ott vannak az előmenetelökért
minden mártiromságra készek, a finnyássággal hivalkodók, a tolakodón
figyelmesek és henczegőn szerények. Apránként majdnem az egész emberiség
együvé került ebben a könyvben, s egész Angliában alig találkozott három
igaz ember. – Csupa ilyen keserű értékelemzés a tárgyuk nagy regényeinek
is, az egy _Esmond életé_-t kivéve, a mely egészben oly finom és
szeplőtelen, mint egy emlék, s nagyrészt az is volt már az élete
Esmondnak, mikor önéletírását megírta. De _Pendennis!_ Minden fejezete
azt mondja: Lássátok, ilyen lagymatag valósággal az ifjúság híres
lelkesedése, ilyen lomha a törekvése, ennyire rest a jóra; tessék,
mennyi önfejűség, elbizakodás, önzés és alacsonyság van e gyönyörű évek
alján! – Nem is csak az ifjúság, az egész élet ilyen, a nemes-urak a
falun, a kereskedők a városban, a nagyapák, a férjek és a feleségek, a
gyermekek és unokák, az egész világ: ezt mondja a _Hiúság vására_.[2]
Fanyar mese és keserű tanulság az ilyen, s nem is lett Thackeray soha
abban a mértékben népszerű, mint Dickens. Tulajdon leányai is
szívesebben olvasták Dickens könyveit, mint apjokét. A kiadók sem
tartották nyereséges üzletnek könyvei kiadását. A _Hiúság vásárá_-nak
első fejezetei – a kézíraton ezzel a czímmel: «Vázlatok az angol
társadalomból» – egész sereg kiadót jártak végig; végtére a _Punch_ adta
ki (1846–1848), barátságból, mert Thackeray régi munkatársa volt.
Zápor módra húllott a gáncs az íróra, de le is futott róla, mint a
zápor. A legáltalánosabb vád az volt, hogy emberei nagyon közönségesek
és érdektelenek. Csakugyan nem ütöttek a Scott Walter hérosaira, – a
kiket olyan pompásan kifigurázott a _Rovena és Rebeká_-ban, – sem a
Bulwer érzelmes, poétikus alakjaira; de az e világon élő emberekhez
Thackeray népe hasonlít legjobban. Fölrótták neki, hogy több rossz
embert fest, mint jót, s ezért méltán gáncsolja őt mindenki, a ki az
életben több Dobbinnal és Amáliával találkozott, mint a hány Crawleyt
ismer és Beckyt. Szemére vetették, hogy többet foglalkozik a rossz
emberekkel, mint a jókkal; ezt sem tette volna, ha nem az a hite, hogy
az erény magasztalásánál többet ér megmutatnia: mennyire fáradságos
rossznak lenni, s végtére is milyen haszon nélkül való; s ha nem úgy
látja, hogy a jóság az életben is elnyomva és rejtőzve hordja örökké
nyíló virágát, míg a gyarlóság nő és hajt minden pillanatban. Úgy
találták, a szédelgők eszesebbek könyveiben a becsületeseknél s ezek nem
sok szerencsével vannak megáldva; de azok talán csakugyan többet is
jártatják eszüket furfangjaikon, s az igazaknak és megalázkodóknak az
élet sem igen nyújt más igazságtételt, mint hogy a gonoszok boldogúlása
sem tart örökké. Főképpen azonban: sokallták satiráját, mely egy
életkort és egy osztályt sem kimélt, de Thackeray nem is tartotta
jobbnak egyiket sem a másiknál. Végre: únták kitéréseit, az örökös
erkölcsi feddést, habár regényíró sohasem korholt elmésebben és
magvasabban, sem melegebb szívből, s e részeket a munkákból
kiszemelgetve is gyönyörűség volna olvasni.
A könyv megjelenése után a közönség ritka egyértelműséggel állította
Thackerayt Dickens mellé, de azért megmaradt a Dickens könyvei mellett.
A termékeny, könnyű és kitűnőn elbeszélő írók mindig a legnépszerűbbek,
még ha mások reálisabbak és mélyebbek is. Dickens mindent cselekménynyel
mond el, összes munkáiban sincs egyetlen axióma, mely az olvasót
megakasztaná; Thackeray lépten-nyomon megáll értekezni. Míg ő magyaráz,
Dickens már a puszta mesével könnyre vagy mosolyra fakasztott. Dickenst
lehet úgy olvasni, mint egy meséskönyvet; benne mindenki azt találja
meg, a mit keres: mesét, embert, vagy életfölfogást. Thackeraytől
mindenkinek tanulnia kell, s míg meg nem értettük, nem ereszt tovább.
Minthogy pedig az olvasók legnagyobb része az olvasmányban mesét és
szórakozást keres, azt sokkal többen és sokkal könnyebben megtalálhatták
Dickensben.
Az is, a miben a kritika Thackerayt fölébe emelte Dickensnek, csak ennek
táborát növelte. A jellemzésben Dickens főkép azzal teszi reálisakká
alakjait, hogy külsejöket és környezetüket, lakásukat és utczájokat írja
le. Hogy ismerjük Pegotty bárkáját s az öreg Gill Salamon boltjának
minden műszerét; a czégér kis fa-tengerésze olyan jó barátunk, mint a
regény legélőbb alakjai. Thackeray belűlről mutatja meg embereit, beavat
gondolataikba és érzéseikbe, külsőségekre nem veszteget szót. Ki tudná
lerajzolni Fairoaksot, ámbár eleget jártunk ott, hacsak nem Thackeray
maga? Thackeray módja a mélyebb, de a Dickensé csupa szín és élet. –
Dickens továbbá áldott jó lelkeket és megátalkodott gazembereket rajzol;
Thackeray egy tőbe ojt erényt és gyarlóságot. Abban a regényben, melynek
czíme egész hosszában ez: «Pendennis Arthur jó és balszerencséje,
barátjai és legnagyobb ellensége» – ez az ellenség Arthur maga. Semmi
kétség, a Thackeray eljárása a művészibb, de a Dickensé mozgalmasabb és
tetszetősebb. – Thackeray művészete egészben többoldalú, hiszen ő
verseket és essayket is írt, s három nagy regénye alapszín dolgában
olyan elütő, mintha nem is egy ember írta volna: az egyik merő satira, a
másikba belerezdűl az elégia tört hangja, a harmadik lehellet-finom
festés valami templom-ablakon, a legtisztább erények alakjaival; –
egyenként azonban a Dickens regényei színesebbek és változatosabbak.
Legnagyobb különbség a két író kedélye és világfölfogása között van.
Alig volt író, a ki úgy gyönyörködött volna e szép világban, mint
Dickens, s aligha van olvasó, a kinek szívét néha-néha meg ne sebezte
volna Thackeray keserűsége. Az olvasó elégedetlen, ha kényelmes
karosszékben süppedezve fölnyit egy könyvet s onnan egy szúró tekintetű
idegen azt olvassa rá: Ime, ennyi alacsonyság lakik önben. – Elvégre azt
is tudjuk, mi minden van a testünkben belűl, de nem kellemes arról
végighallgatni egy orvosi magyarázatot. Szívesebben beszélgetünk egy
nyájas emberrel, a ki kevésbbé tanulságos, de érdekes dolgokról
elragadóan tud beszélni, s elégedett és udvarias. Tehát Dickenst
olvasták.
Ez azonban nem azt jelenti, mintha Thackeraynek is nem lett volna bő
közönsége. Mikor fölolvasásokat tartott az angol humoristákról meg a
négy Györgyről, csak úgy özönlöttek oda Anglia és Amerika legműveltebb
osztályai. A Pall Mall sarkán minden reggel álldogált egy pár vidéki,
hogy megláthassa kedves íróját, a föltűnően magas alakot és kora-ősz
fejet, a mint rendes reggeli sétája közben arra megy. Ha mondotta is
néha meghittjeinek, hogy könyvei nem kelendők s munkáit senki sem
olvassa: mégis pompás házat építtetett azok jövedelméből az
Onslow-Square-on Londonban s halálakor (1863) tekintélyes vagyont
hagyott leányaira.
Olvasottsága csak nőtt halála után s a John Stirling jövendőlése tovább
halad teljesülése felé. Akármilyen nagygyá és bonyolúlttá nőtt is azóta
az élet, a _Vanity fair_ éppen úgy ráillik a mi napjainkra, mint a
Thackeray korára, s még igen hosszú időn át fogja azt egyik nemzedék a
másiknak kezébe adni. Mert az igazi tartalom nem avúl el, az élet és az
emberi lélek mindig ugyanaz marad. Kevés író felelt olyan határozottan,
mint Thackeray, a két legnagyobb kérdésre, hogy: mi az élet? és:
milyenek az emberek?
A kérdést ilyen egyszerűen tette föl maga is, és hasonló egyszerűséggel
felelt rá. Nem válogatta ki az életnek irodalmiakká avatott részleteit,
a szerelem, a házasélet és nevelés problémáit, még a társadalmi
osztályok ellentéteit sem vizsgálta. Egészében nézte az életet; úgy
találta, hogy csupa csalódás és csalás, és kimondta ezt. Megmutatta,
mint folyik a képmutatás és ravaszság komédiája férjek és feleségek közt
mindenben; fiatal Arthurok és Blanche-ok között a csalárd játék a
szerelemmel; a nagyzolás tehetség, rokonság és vagyon dolgában a diákok
közt a collégiumban. Az író kézen fog bennünket és végig vezet e hiúság
vásárján; megmutatja, a czifra sátrakban mennyi a semmitérő portéka, a
polczok alatt a szemét, a furfang az alkuban s a rászedés a fizetségnél.
Ha ezt láttuk: – «Jösztök gyermekek, csukjuk be a szekrényt s a bábukat;
vége a komédiának». – És Pent ott hagyjuk a jegyváltásán, Beckyt
meglehetősen homályos helyzetben; – mihelyst kiderült mindennek a valódi
értéke, vége a hiúság vásárának – és a regénynek is.
Ez a világ azért ilyen, mert az emberek önzők és önhasznukat lesők.
Annak kedvéért alakoskodnak és csalnak szűnes-szüntelen, verselgető
missek és cynikus vén őrnagyok. Felséges természetrajzát adta Thackeray
az ember kapaszkodó, kapzsi hernyó-ösztönének, a mint az úrhatnámság, a
rang, a pénz húzza: Fannyt Penhez, Pent Blanchehoz, Blanchet Fokerhez.
Embereit csak úgy nem szemelgette ki, mint helyzeteit. Kimarkolt az
életből egy sereg embert, jót-rosszat vegyest. Mindnyája egyformán
érdekli. A _Hiúság_ _vásárá_-nak czímlapjára oda is írta: regény hős
nélkül. Vágy, akarat és szenvedély egyaránt van mindnyájunk lelkében;
egyaránt születtünk jóra és rosszra, s akármilyen is az ember, a maga
körülményei közt az a természetes, hogy olyan legyen, a milyen. Ha Becky
a Pendennis Helén födele alatt nő, talán valamit hasonlítani fog
Laurához; s legyen Laura egy színésznő gyermeke, kerüljön
kegyelemkenyérre a miss Pinkerton házába, – nem lesz belőle Laura. Azért
egyformán érdekes és tanulságos ő előtte mindenki, s azért jut alakjai
mindnyájának majdnem egyenlő tér, mint a görög reliefeken, a melyeken
lovasnak és gyalognak a feje egyforma magasságig ér. Vajon elfogult
volt-é kedves Penje mellett, a kiben önnön ifjúságát élte vissza;
mennyivel jutott neki több gond, mint nagybátyjának, vagy akár az
iszákos vén Costigannak? Nem olyanoknak festette a fiatal embereket, a
minőknek az anyák kívánnák fiaikat; de vajon csakugyan olyanok-e a fiúk,
mint szüleik kívánnák, – kérdezi egyik életrajzírója, Trollope. Minden
emberén rajta a valóság jegye: egy-egy gyarlóság. A legjobbakon is. Nem
hiába készült torz-rajzolónak: pompás szeme van a ferdeségek
meglátására. Sokkal valóságosabbnak érzi az olyan hűséges férfit, a
kinek motóllakarja és nagy lába van, mint ha valami szemrevaló kapitány
dolmányában mutatkozik be. Nem akar megfeledkezni arról, hogy a
legönfeláldozóbb hitves egyben-másban együgyű lehet; a legjobb anya is
kegyetlen néha, legalább a szegény házmester-lányhoz, a kit fia
szobájában talál.
Mindez megannyi apró leczke, s ahány alakja, annyi intelem: az őrnagy az
öregeknek, Arthúr a fiataloknak. De tanulságuk, a regénynek tartalmához
hasonlóan, általánosságban marad. A Laurák, Amáliák és Esmondok így
szólanak: «Legyetek igazak és hűségesek; csak a jóság és szerető szív
teszi elviselhetővé az életet; bízzatok abban, hogy erényetek fölemel,
magatokat is, másokat is». A Blancheok, Pittek és Beatrixek pedig azt
mondják: «Vigyázzatok magatokra, hogy hozzánk hasonlókká ne legyetek. A
képmutatás hiábavaló, a csalárdság kiderül és az álnokság megboszúlja
magát. A nem igaz élet örökös rettegés, s a vége megaláztatás, szégyen
és elhagyatottság». – A biblia érzik ezeken a leczkéken; de azért volt
Thackeray angol s azért van ott minden angol házban a biblia, hogy a
tízparancsolat szerint ítéljék meg az erényt és a vétket.
Ezt az általános tanítást közbeszőtt rövid értekezések minden egyes
fejezetben apróra váltják. Minden eseményt erkölcsi oktatás kísér; az
író minden bűnt megfedd, megdicsér minden erényt. Thackeray nemcsak
egész munkájában moralista, hanem minden egyes mondatában. Majd minden
regényíró felállít az utolsó fejezetben egy nyaktilót, melynek lépcsőin
a gonoszokról letépnek minden tisztességet, s kicsikarják kezeikből az
összeharácsolt vagyont; végül fejük is a fűrészporos kosárba gördűl.
Thackeray azonban elébb egész kínzó-kamarát rendez be nekik; pellengérre
ülteti, megmártja a gyalázat posványában, siralmas állapotukat
megmutatja a hahotának, s aztán beleveti őket a sarcasmus lúgjába. De ok
nélkül nem vérengző s a vásár tolongásából a jók sem szabadulnak sajgó
nyomok nélkül. Ugyan ki nem érdemelt olykor egy-egy ütleget, s ki nem
kapta meg a sorstól a maga idején? Csakhogy ezeket az iró maga is
sajnálja, s könnye is perdül értök. De ha a balsors alatt megsápadtak és
elgyötrődtek is, csak annál hasonlatosabbak egy-egy szent-képhez; s ő
nem restell meghajolni előttük.
Akármilyen kegyetlen is néha gúnyja, sohasem sértő, mert erkölcsi
nemesség van benne. Az ő sarcasmusa tisztán emberszeretetből fakad; a jó
útra akar téríteni egypár kemény suhintással, s nem sajnálja azt
senkitől, a ki eltér a fenséges erkölcsi eszménytől, melyet ő az
emberről lelkében őriz. Swift utálatából nincs benne semmi. Az ő gúnyja
«könyek árja, a szívbe fojtva s ott méregre válva». Ha megharagszik is
Arthúrra vagy Rawdonra, sohasem szűnik meg szeretni az embert. A
humorista – kivált az olyan komoly és erkölcsös humorista, mint Swift,
Fielding és Thackeray, – szerinte a szeretetet akarja bennünk
fölébreszteni, az érdeklődést és szánalmat; megvetést akar kelteni a
hazugsággal, önhittséggel és álnoksággal szemben, rokonszenvet a
szegények és elnyomottak s általában a szerencsétlenek iránt. «Legjobb
belátása és tehetsége szerint igyekszik szemügyre venni az élet
mindennapi cselekedeteit és szenvedélyeit… S a szerint becsüljük, a mint
jól, még jobban, vagy pompásan látta meg az igazságot».
Azt az igazságot, a melyet ő az életben talált: regényeinek és
alakjainak szomorú tanulságát, a gúny maró nedvével edzette lelkünkbe.
Még egy másik eszköze is volt ehhez: csodálatos realitása. Alakjait
jobban ismerjük legrégibb ismerőseinknél. Otthonn vagyunk minden házban,
a melynek tetejét leemelte előttünk. Egy-egy jelenetet, a melyet
elmondott, úgy látunk magunk előtt, mintha ott lettünk volna, sőt
jobban: úgy, mintha a Thackeray szemével néztük volna végig. Egészen
átéljük eseményeit, mintha a magunk életében játszódtak volna le, s
később is emlékezünk rájok.
Hatásának egyik nyitja az, hogy csupa mindennapi, gyarló és gyönge
embereket rajzolt, a milyenek körülöttünk élnek. Csak olyasmiről
beszélt, a mit látott. Nem írt le fegyenczeket, mert nem ismerte a
bagnót. A másik eszköze, hogy önmaga előtt realizálta az alakokat, a
kikről írt, azért öltenek azok testet mi előttünk is. Olyan fesztelenül
tesznek-vesznek előttünk, olyan egybevágó és egymáshoz tapadó
megjegyzéseket hallunk róluk, hogy végre úgy ismerjük a külsejét is
mindnyájoknak, akár csak eleven modèlejeiket mutatta volna meg az író.
Egy barátjának, Fieldsnek, megmutatta a házat, melybe képzelete az
Osborne-családot telepítette, s nem messze onnan a Sedleyékét. S mert az
író mindig világosan maga előtt látta a helyet, a hol emberei mozognak,
és mert mindig ugyanarra a házra gondolt: az itt-ott elejtett részletek
olyan összevágók s apránként olyan határozott képpé egészítik ki
egymást, hogy végtére mi is egész pontosan ismerjük a házat, a lakást,
hol ezek az ismerőseink a napjaikat töltik, mozognak, alszanak, élnek;
tudjuk, hol vannak, a mikor éppen nem látjuk őket; s ezzel oly
reálisakká lesznek, mintha mindennap megfordulnánk náluk.
Azonfelül: a mint korholni kezdi embereit, egészen külön válik tőlük,
úgy, hogy az az érzésünk támad, mintha egy moralista zsémbelne előttünk
ez s ez urakra és asszonyságokra, a kik ezt és amazt valósággal
elkövették. Minthogy pedig felháborodása ránk is átragad, – mert
Thackeray nemcsak alakjainak, hanem olvasóinak is a lelkiismerete, – s
minthogy szemtől-szembe szól hozzánk, nemsokára úgy tetszik, mintha
együtt csóválnánk fejünket a világ romlottságán és az emberek
gyarlóságain. Megbotránkozásunk olyan valóságos felháborodás, mintha a
tett is megtörtént volna, a mely azt felforralta, mintha az emberek is
élnének, a kiknek szól. – A bábszínház beszédes igazgatója lefoglalja
érdeklődésünket, s észre se vesszük, hogy azalatt ő mozgatja a bábukat;
élő személyeknek nézzük azokat, mert ő is úgy beszél róluk, mintha csak
azok lennének.
Ez a realitás és gúnyjának ez a komolysága, mely a való világnak van
szánva, teszi olyan elevenekké alakjait és azok életét, hogy emberei a
mi ismerőseinknek, regényei átélt, szemmellátott eseményeknek tetszenek;
azért hat tanulságuk is annyira közvetlenül és olyan meggyőzőn, mintha
magunk vontuk volna le az életből.
Ő maga kevés örömet lelt munkáiban. Sohasem feledte el azt az ábrándját,
hogy fiatalon festőnek készült, ezért hagyta oda az egyetemet,
olyanformán, mint Pendennis Arthúr, s az volt legforróbb vágya, hogy
Seymour halála után ő lehessen a _Pickwick-Papers_ illustrátora; de
vázlatai nem tetszettek Dickensnek, s «Mr. Pick wick szerencsésen
megmenekült». Akkor ismerte meg és vette el feleségét (1837), a ki,
szegény, két esztendővel azután holtig-tartó elmebetegségbe esett. Egyéb
csapások is érték. Vagyona valami lapvállalatban odaveszett, s tolla
munkájával kellett eltartania családját. Pedig nehezen és lassan
dolgozott; a míg csak lehetett, halogatta a munkát, s minden egyes ívet
azzal adott ki kezéből, hogy az éppen különösen rosszul ütött ki. A
mellett sokat szenvedett szívgörcsökben. Ez mind hozzájárult ahhoz, hogy
olyan sötétnek lássa a világot. Mikor népszerűsége idején sorsa jobbra
fordult, epéskedésnek találta régi sarcasmusát; letörülte tolláról a
gúnyt, s megírta _Esmond életé_-t, melynek minden szavában szív lüktet s
minden betűje meghatottság. Az erkölcsök és szokások, a jellemek és az
ódon nyelv visszaállítása olyan tökéletesen sikerült itt neki, hogy azt
mások, mint angolok, nem is méltányolhatják érdeme szerint. Régebbi
munkáit felületeseknek találta; egyszer azt is mondta, hogy ötven éves
kora előtt senkinek sem kellene regényt írnia.
Igaz, hogy munkái nem foglalták szavakba az élet minden tanulságát,
hanem csak egyet. Igaz, hogy összes regényeiben is csak Anglia egy
bizonyos osztályának képét rajzolta meg s csak kevés számú ember révén.
Való, hogy az emberi léleknek számos más hajlama és indulata is van
azokon kívül, a melyeket ő megmutatott, s hogy a legnagyobb
szenvedélyeket kikerülte, még a szerelmet is, a melyről beérte azzal a
megjegyzéssel, hogy ez a betegség «ép szervezetekre nem végzetes». De
végelemzésben Dickens, az ő nagy vetélytársa, és Balsac, ez a dús
emberismerő, sokkal több emberben szintén csak egy-egy városnak bizonyos
osztályát tudták leírni, szintén csak némely érzést bírtak
megmagyarázni, s Dickens sem rajzolt soha egyetlen emésztő szenvedélyt,
Shakespere pedig nem hirdette ki a világnak egy tanulságát sem. Ahhoz,
hogy valaki a meglevő világot egész gazdagságában tudja feltüntetni, a
teremtő erőnek éppen akkora gazdagságára volna szüksége, mint a mely ezt
a világot létrehozta. Az ember, a legnagyobb lángész is, csak egy-egy
részletét foghatja fel a természetnek, s ha csak egy szívdobbanást
megértett és egy embert megmagyarázott, megtette a legnagyobbat, a mi
tőle telt.
KELLER GOTTFRIED.
Keller 1819 júliusában született, Zürichben. Atyja esztergályosmester
volt s kisebb vállalkozásokkal némi vagyont szerzett. Jóravaló polgár
módjára érdeklődött a közügyek iránt s bizonyos szerepet vitt
polgártársai körében. Feleségével együtt a szomszéd Glattfeldenből
költöztek Zürichbe; tőlük örökölte fiuk a falusi élet ismeretét és
szeretetét. Az apa fiatalon meghalt, mindössze egy kis házat hagyva
özvegyére és két gyermekére. A szorgos, derék asszony, az önfeláldozó,
de szigorú anya képét, mely csaknem minden munkájában előfordul,
anyjáról mintázta Keller. Egyáltalán mindig természet után dolgozott, a
maga életét írta s a mit maga körül látott. Látszólag egyszerű és
csöndes életet élt, melyet nem zavartak meg nagy események és
szenvedélyek, de bensőleg sok küzdelmen és vívódáson ment keresztül.
Fiatalkori küzdelmeit írja le nagy regényében, _Der grüne Heinrich_-ban.
Maga beismerte önéletrajzában, hogy e művének minden íze való, még az
is, a mi anekdotának látszik. Élethű a szülék leírása s a szülei kis
házé, furcsa lakóival, kik közt a gyermek elődöng; emlékeiből van
merítve az iskolai élet rajza s fellépései a szini előadásokon. Megannyi
arczkép a rokonság Glattfeldenben, hol a regényben magára vett Lee név
ma is elterjedt; a glattfeldeni idyll és Anna hervadása is, kevés
alakítással, való. Szorgalmas életrajz-írója, Baechtold, a ki három
kötetben gyűjtötte össze Keller leveleit és följegyzéseit s ezek kapcsán
írta meg életrajzát, mely rövidítve külön kötetben is megjelent,
Baechtold utána járt a költő élete minden részletének s az önéletrajzi
regénynek minden sorát tényekkel tudja igazolni. Az ő könyvéből tudni,
hogy a festői próbálkozások, az első keserves önképzés, a kontár tanítók
ellentmondó tanácsai s végül a természet és anatómia tanulmányozása épp
oly való, mint a művész-társaság leírása s azé a tanácsadóé, a ki a
kezdő festő tájképének jó motivumait maga festette meg. Híven írja le
München pezsgő életét I. Lajos alatt, hol a festő-akadémia növendéke
volt s a művészek álarczos menetét, melyről a kiadott képes füzeteket is
felhasználta a leírásnál. Élettapasztalat a sok csalódás és nélkülözés,
tengődése eladott cartonjai és zászlónyelek mázolása árán, csüggedése és
önvádja, a szülei házra fölvett kölcsönök s végül hazatérése
hajótörötten, meghiúsult életczéllal, összetört hittel, szegényen és
reménytelenül, huszonhárom éves korában.
Otthonn egy szobát bérelt műteremnek, inkább csak hogy magában legyen.
Önvád gyötörte, a miért anyjának csak gondot szerzett, a helyett, hogy
gyámola lett volna s a miért tűrte, hogy nővére keressen kettejükre
varrogatással, míg ő eltékozolta éveit. Festő kedve és törekvése
megcsappant. A szobát csak gyöngén lehetett fűteni: a kályha mellé
húzódott tehát s ott olvasott vagy jegyezgetett vázlatkönyvébe, mely
lassanként jobban naplóvá alakult. Mindezt maga mondja el
följegyzéseiben. Az átélt sok nyomorúság – írja – s a gond, melyet
anyámnak okoztam, minden valamire való czél nélkül, ezek foglalkoztatták
gondolataimat és lelkiösmeretemet, míg végre tépelődésem abban a tervben
öltött testet, hogy egy kis regényt írjak, egy fiatal művészpálya
tragikus kudarczáról, a melyen anya és fia tönkremennek. Ez volt
tudtommal az első írói terv, a melyet kovácsoltam… Elegikus, lyrai könyv
állt előttem, derült jelenetekkel, de cyprus-homályú véggel, a hol
minden eltemetkezik. Anyám ezalatt lankadatlanul főzte tűzhelyén a
levest, hogy legyen mit ennem, ha különös műtermemből hazavetődöm.
Ez a _Zöld Henrik_ első terve. Hamarosan bele is kapott, hogy
önvallomásaival vezekeljen, de épp oly hirtelen abba is hagyta. Hosszú
vergődés után, csak 1855-ben lett készen a regény, hogy szerzője,
évtizedek multán, még gyökeresen átdolgozza.
Keller épp oly küzdelmesen kereste magában az írót, mint azelőtt a
festőt. A festészettől végképp elpártolt, az többé nem csábította.
Tehetsége ahhoz sem hiányzott, de a jó vezetés, útmutatás híját
sínylette. Halála után a híres írónak tájképfestői próbálkozásáról,
törekvéseiről Berlepsch egész könyvet írt (1895), melyben többek közt
Ernst Zimmermann és Hans Thoma elismerő szavait is idézi. Keller néhány
olajfestésű s aquarell tájképének a könyvben közölt reproductiói azonban
azt mutatják, hogy a tájképek régi, mondhatni kezdetleges divatában volt
elfogulva s a tanuló bátortalanságával utánzott megfésült fákat,
szinpadias elrendezésű vadonokat, keresett festőiséggel elszórt
sziklákat, melyen mohák színfoltjai sötétlenek. A régi tájképfestő az
íróban sem tagadta meg magát; rávallanak prózájának leíró részletei s
nem egy verse. Úti élményeit meg szokta énekelni s azon felül is egész
sereg természetfestő költeménye van. Némelyik valóságos Böcklin-kép,
mint a _Téli éj_, melyben egy tapogatódzó sellő arcza tekint föl a
jéglap alól.
A tervbe vett regénytől kisebb költemények írása vonta el. Oly könnyen s
özönével támadtak azok, hogy termékenysége magát is meglepte.
Reggelenkint elsétált a Platzspitz-re, a Sihl és Limmat összefolyásánál
s a ma is ott álló ősfák alatt, mint valami napi dolgozatot, halomra
írta a verseket. Ott keletkezett, 1846 júniusában, két szonettel egy
napon, hazájához írt hazafi éneke, mely Baumgartner Vilmos zenéjével
lassankint az egész svájczi nép közt elterjedt. Jobbára nagyhangú
politikai verseket írt, Herwegh, Freiligrath s Anastasius Grün hatása
alatt. Néhánya megjelent s barátokat és pártfogókat szerzett az ifjú
költőnek, főképp a reactió elől Zürichbe félrevonult német írók és
költők között. Ezek pártfogása szerzett kiadót első verskötetének
(1846), utóbb pedig utazási ösztöndíjat eszközölt számára külföldre.