Szilajan pezsg, forr az élet,
S túlfelől az árnyban elhal
Értehetetlen mormolásban.
Hangulatkeltőn írja le a csöndes svájczi völgyet s a kis falut, hová
barangolása közben elvetődik.
Jártomban egyszer egy völgyhöz vetődtem,
Az ég közel volt, távol a világ,
Köröskörül az iratos mezőben
Friss sarjut vágva pengtek a kaszák.
Egyik ház előtt egy vén embert látott ereje fogytán a padon üldögélni, a
tiszta, közel eget nézve; a pad már bizton üres, de a kép még sokszor
eszébe jut, verset ír róla s azzal végzi:
Szivem erősen ver még, ám elérek
Én is oda, hogy erőm cserbe’ hagy, –
Akkor majd lassan a hegyekbe térek
S megkeresem, hol állott az a pad.
_(Az öreg padja.)_
Ily rajzokban szövi legmagvasabb költeményét is, benső élet- és
jellemrajzát, s abban gondolatait a boldogság s az élet illanásáról.
_Egy zarándok._
_(Epilog verseihez.)_
Egy templom áll a sabin ég alatt;
Ifjonta útam arra vezetett; –
Egy kőpadon ott ért az alkonyat,
A vállamon bő, hosszu köpenyeg;
A hegyről csípős szél süvíte le, –
Egy anya ment el arra s gyermeke,
A gyermek így szólt súgva, titkosan:
«Zarándok ül ott, kinek útja van!»
A gyermekszó eszembe’ megmaradt,
Uj földet, uj tengert ha értem én
S mellém nyugtatva vándorbotomat,
A távol titka kékellett felém:
Uj életkedv derűlt akkor nekem,
Csordultig töltve szívem’ és eszem’,
Ujjongva csendült meg harsány szavam:
«Zarándok vagyok, kinek útja van!»
A Garda vagy Como tavon esett,
Hajóm uszott a tiszta mélyeken,
Szemben az örök hó-födött hegyek,
Kedves zarándok-társam volt velem –
Hugom kihúz sötét hajam közűl
Egy szálat, a mely már ezüstösül,
Elnézem s így sohajtok lassudan:
«Zarándok vagy te, kinek útja van!»
A meghitt lángnál feleség, gyerek
Ülvén körül bizalmas tűzhelyem’,
Nincs _távol_, a mely vonzzon engemet;
Be’ jó itt! Csak örökre így legyen…
De hirtelen eszembe jut legott
A szó, melyet a sabin lány sugott,
Eszembe tartom azt mindig magam:
«Zarándok ül itt, kinek útja van!»
Prózai munkáit is hasonló festői mód és erő s érzelmi mélység jellemzik,
mely utóbbi egészen drámaivá feszül.
Mint a bérczek festője, Segantini, ő is tisztán rajzol meg mindent, hogy
világosan látni, a mi távol van is, tájait épen úgy, mint történelmi
alakjait. Munkaközben csöppet sem ideges, szívesen marad egy-egy
leírásnál, a meddig szükségét látja. Semmit el nem nagyol, mindenre
gondja van, a mi csak elénkbe hozhatja alakjait és helyzeteit. Ha két
embert ír le, a mint a napon sétálnak, nem csupán őket magukat rajzolja
meg, hanem sarkukhoz nőtt, összegabalyodó, törpe árnyékukat is. Az egész
német irodalomban nincs senki, a ki festőibb lenne nála. Nem csoda,
hiszen maga is festőnek készült, huga és felesége is festegetett.
Azonban csínján bánik festői erejével s egyetlen sornyi henye képe
sincs, a mely pusztán szín- és szószaporítás volna. Mindenütt hatalmas
művészi erő uralkodik. Annyi eseményt halmoz össze munkáinak egy-egy
jelenetében, annyi fejlődést tud egy-egy mondatba fojtani, hogy helyhez
sem juthat nála semmi fölösleges. Színei alatt mindig mag van és élet s
alakjai nem hogy beléjök vesznének azokba, sőt azokból kelnek ki. Az a
tömérdek tartalom, melyet roppant erővel sűrít jeleneteibe, a
szenvedélyeknek az a lekötött ereje, mely majd szétveti a szót és a
mondatot s szinte szétfeszíti az egész munkának rendszerint fukaron
kimért határait, ennyi színnel átitatva, ennyi festőiségtől éltetve,
olyan drámai erővel hatnak, mintha csupa tragédiákat néznénk végig. Nem
ok nélkül készült Meyer drámaírónak s nem csoda, hogy _Jenatsch_-ot és
_Borgia Angélá_-t drámának szánta s mindegyikből meg is írt néhány
jelenetet, jambusokban. Csupa olyan themák körül forgolódott, a melyeket
mások szinpadra vittek, mint Borgia Lucretiát Victor Hugo, _A szent_
hősét, Becket Tamást meg Tennyson.
Ezt a megkötött erőt még jobban kiérezteti álczázott drámáinak erőteljes
szerkezete s látszólag higgadt epikai hangja. Mert valójában minden
mondat alatt parázs van. Meyer rendkívül lassan dolgozott. _Jenatsch_-ot
nyolcz álló esztendeig hordta magában; _Borgia Angelá_-nak csak a
lediktálása harmadfél esztendejébe került. S ennek az időnek legnagyobb
része abba telt, hogy át- meg átszűrte tervét, miközben folytonosan
tisztult s terjedelem dolgában egyre apadt. Egész fejezeteket
meggazdálkodott s öröm volt neki, ha valamelyik mondatából egy-két szót
megtakaríthatott. Számtalanszor újra másolták munkáit, maga is, huga is;
egy nagyobb költeményét, az _Engelberg_-et, hét átjavított másolatban
tartogatta íróasztala fiókjában s _Jenatsch_-ot is, miután a
_Literatur_-ban megjelent, ki nem adta kezéből, míg újra át nem
gyomlálta. Ez az összesajtolás aczélkeménynyé edzi compositióját s
olyanokká teszi mondatait, mintha mélyükben elvarázsolt szellemek
gubbaszkodnának, a kik minden kis szakaszban egész sereg szolgálatot
tesznek az írónak: előbbre lendítik a cselekményt, szövik a jellemek
szövetét, keretbe foglalnak egy-egy képet s kiszívnak minden
levegő-buborékot a tömör anyag közül.
Mindez még csupa külsőség és írói modor ahhoz képest, a milyen mélyen és
igazán ismeri embereit s a hogyan föl tudja eleveníteni azok korát.
Hasznát látta annak, hogy apja történettudós volt, maga is forgatta
fiatalkorában a krónikákat s egyet-mást fordított is történeti
munkákból. A történelemből vette tárgyait és alakjait. Jobban is
ismerhette a történelmi korszakokat a maga koránál, mikor egész
társaságát csak könyvei tették s a történelmi alakokat, a kikhez nem
átallt közeledni, a maga kortársainál, mikor ezeket kerülve kerülte. Az
ő számára jóformán csak a történelem volt a valóság s önnön
tapasztalatai és emberismerete, a mihez önmagán keresztül jutott. De
csodálatosan erős volt, a mi a mult föltámasztását illeti. Elföldelt
öltők embereit épen azon a módon puhatolta ki a maga korának népéből,
mint a hogy Arany János hántotta ki a bihari gubákból az Átila- és Nagy
Lajos-korabeli magyart. A történelmi nevek közé egy-egy képzelt alakot
elegyített, a kik betöltik a réseket amazok között s indokolják
gondolkozásukat és cselekedeteiket. Ilyen költött személy Planta
Lucretia, a ki belefonódik a Jenatsch György sorsába, sarkallja
hatalomvágyát s eszközlője halálának. Ez a művészi képzelet szőtte
Strozzi Hercules szerelmét Borgia Lucretiához, a mely vérbefojtott
lángjával sokkal telibbé teszi az egésznek renaissance-színét s a
mellett a főbiró az az alak, a kin át a herczegnek, herczegnének, Don
Giuliónak úgy a lelkébe látunk, mint más résen át semerről.
A történelmi hátteret s az egyes alakokat, valódiakat és költötteket
egyaránt, azzal eleveníti meg Meyer, hogy annyira közelükbe férkőzik, a
hol nemcsak ő érezheti át azok tapasztalatait, hanem a maga emlékeiből
is juttat nekik. Egyik régi személyes ismerőse, Frey Adolf, följegyezte,
hogy mielőtt hozzáfogott _Jenatsch_-hoz, sorra járta a Muretto-nyerget,
Malóját, Sogliót, Berbennt, Thusist, megfordult Domleschgben, Fuentesben
és Riedbergen, kedves Bündenének minden talpalattnyi földén, a merre
Jenatsch kóborolt. Minden élményét, a min átment, megosztotta
alakjaival. Ha Waser nehezen tudja kinyitni a berbenni paplak ablakának
fatábláját a galyak miatt, annak az az oka, hogy az író valamelyik éji
szállásának ablakát meg behúzni nem tudta egy fügefa belenőtt
ágabogától. A hol Waser egy ital bort kap, ott őt kínálták meg egy pohár
borral. Ha maga nem barangolta így be a vidéket, a hol valamelyik
munkája lejátszódik, mint a hogy nem járt Pratellóban: legalább a
térképen megkeresi s valamelyik tanár ösmerősétől elkéri egy középkori
olasz várnak a képét s azt írja le Don Giulió lakának.
Az ilyen aprólékos vonások öntenek olyan csodálatos életet munkáiba. Úgy
ismerjük tájait, mintha magunk is jártunk volna ott. Azzal, hogy hő eit
beleártja a maga életének s ezen a réven a mi mindennapi életünknek
kicsinységeibe, nagy dolgaik is igazabbaknak tünnek fel s munkái
megkapják azt a finom patinát, a mit csak nagy írók munkáin találni: úgy
hatnak, mint az átélt események.
Azzal, hogy így egész lelkét beléjök préseli, akkora erőt ád alakjaiba,
hogy akkor is élnek, a mikor nincsenek éppen előttünk. Pedig minduntalan
kemény próbára teszi jellemző erejét s olyan alakokat idéz fel, mint
Dante, Ariosto, Becket Tamás, Rohan herczeg, Pescara, Vittoria Colonna.
Jellemrajzoló művészetének az a leghatalmasabb bizonyítéka, hogy ezek
nála nem kevésbbé súlyosak, érdekesek, lángeszűek és nagyok, mint a
milyeneknek várjuk őket. Csupa fővonásokból rajzolja ki jellemöket,
minden világos, átlátszó bennök; jellemök nem átláthatatlan, rejtélyesen
bonyolult szövedék. A lángésznek és hősiségnek, a szenvedélynek és
fájdalomnak, az erőnek és gyöngédségnek minden árnyalata megvan
műveiben. Szenvedélyüknél fogva nagy részök tragikus óriás. Inkább
termettek tettre, mint szóra. Csak egy hiányzik szinte egészen: a
jókedv, a humor felcsillanása. Egyetlen elbeszélésében tetszik föl
magvas és nemes derűje. Különben minden lapja csupa szomorúság. Legtöbb
alakja tőrt visel övén; ruhájokra vér frecscsent. Szokásaiban szilajabb,
erkölcseiben kegyetlenebb, tettre gyorsabb kort rajzolt a magáénál s
indulatosabb és izmosabb növésű embereket, a kikben csupa erőteljes
indulat él. Kisszerű bűnt, közönséges alacsonyságot, szeszélyt és lármás
háborgást sohasem vett a tollára ez a csöndes ember, a ki, éppen mert
maga szenvedély nélkül való volt és megfontoló, imádta az erőt, a
vágyakban dúsabb hajtású lelkeket, az aczélos fürge testet, a nagyságot,
melynek megvan az alkalma nagynak lenni.
És mindig győzte erővel, a mibe fogott. Ereje néha a végső pontig
kifeszült, a hol olvasói visszahökkentek mellőle. Ilyen a Planta
Lukretia csapása is a véres bárddal, a min Keller Gottfréd nem győzött
eleget szörnyűködni.
Még ez sem a leglelke Meyernek. Munkái olyanok, mint megannyi tó, a
melyeknek nyugodt, ólmos tükre alatt láthatatlan meleg források
bugyognak. A mit munkáin át, az írói mesterkedésen, a festői leírásokon,
drámai jeleneteken, élénken jellemzett alakokon keresztül az író
lelkében látni: az a mélységes komolyság, a melylyel az életet nézte, az
a közöny maga iránt s az az elfordulás a körülte nyüzsgő emberektől, az
a gyönyörködés egy színesebb, viharosabb, nagyobb szabású világban, az
emberi sorsnak ez a tragikus látása, hogy az élet csupa dilemmák közé
szorít bennünket s a boldogságot olyan tulajdonságaink feláldozása árán
vásárolhatjuk meg, a melyek nélkül nem lehetünk boldogok; a tragikumnak
az a fölfogása, hogy a büntetés súlya mindig meghaladja bűneinket: ez az
igazi Meyer, a ki egy munkájában sem fejezte ki magát teljesen s a ki
nem kerülhette el a königsfeldi gyógyintézetet.
Ott, az őrültek házában, azon sajnálkozott, hogy nagy tervei puszta
terveknek maradnak. Ha mindent megír is, a mi fejében megfordult, akkor
sem vált volna belőle soha széles körökben olvasott író. Művészek és
műértők mindig nagyra tartották munkáit; író kortársai, Scheffel, Laube,
Keller az első sorba sorozták koruk írói közt. De munkáinak kelendősége
csak akkora volt, hogy – az üzleti könyvek tanúsága szerint – kiadójának
és neki, közösen, alig fordult egy-egy kötetén öt vagy tíz tallér
hasznuk.
Mikor 1895 őszén, hetven éves korában, miután annyi maradandó művet
alkotott, meghalt, temetése csak Zürich városának és ifjúságának gyásza
volt s a kilchbergi majoré, a hol élete vége felé kis birtokán
gazdálkodott. Azóta egyre nő munkáinak becse, művei újabb meg újabb
kiadásokat érnek. Hányan értik meg s tudják megbecsülni érdeme szerint,
az más kérdés, mert a finom lelkűeknek és hozzáértőknek írt, a kik
mindig és mindenütt kevesen vannak.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: E mesét Brandes a skandináv-népek közös munkájára
magyarázza.]
[Footnote 2: A czím Bunyan-féle _Zarándok-utazására_ utal; ott van
Vanity város, az ottani vásár: Vanity-fair.]