csak nyer azzal, ha szemünkben magára állhat s írójának emberi
gyarlóságai, sőt talán foltjai nem tapadnak többé hozzája. De Scott
Walter, míg élt, kétségtelenül többet ért holt munkáinál. Olvasói előtt,
míg e könyveket kezükben tartották, egy szép és kedves ember állott, a
kinek az élete is kész regény, ki barátja volt a trón örökösének és
Byronnak, szemefénye egész Skócziának; legjobb adomázó és legpompásabb
elbeszélő a társaságban, víg pajtás a vadászaton, a kinek nevét egész
Európa ismeri. Sok szeretetreméltó vonása, nyílt lelke, derült kedélye,
csüggedetlen bizalma és csorbíthatlan becsületessége vele aludt ki.
Írónak is sokkal kiválóbb volt és sokkal nagyobb tehetség, mint a
minőnek munkái vallják. Hagyatéka nem csekély becsű, de tőle különb is
telt volna. Csakhogy lelkét sohasem feszítette az alkotás kényszerűsége,
művei nem óvatos művészi gond közt jöttek a világra, hanem a vak
véletlenre bízva, minél rövidebb idő alatt, mert másképp sem hoztak
volna többet. Mennyit gondolhatott munkáival, mikor czéljuk az volt,
hogy az abbotsfordi birtok határa egy-egy dülőfölddel szélesedjék, vagy
hogy a kastélyhoz új meg új vártornyot lehessen toldani. Óriási
tehetségnek kellett annak lenni, a ki egy pár terem berendezéseért és
vadász-lakomákért ilyen művekkel fizetett. De ezen a nagy tehetségen is
meglátszik, hogy sebtében és dictando dolgozott; ez is megsínyli, hogy
az írónak sohasem jutott eszébe más modèle-ek után nézni, mint a
szomszédos kisbirtokosok; más olvasóközönségre sem számított soha ezeken
túl. Minél többre szaporodtak alakjai, annál szembetűnőbbé vált, hogy
typusonként egymásra ütnek; későbbi regényei egészükben is majdnem
szakasztott olyanok, mint a régebbiek. Olykor szinte úgy tetszik,
mintha, akárcsak a faluzó színészek, a regényíró is állandó társasággal
s egyre kopottabb díszletekkel vándorolna századról-századra.
Kétségkívül igen kitünő tehetségek laktak benne, de hiányzott belőle az
a nemes nyughatatlanság, mely az erőket ösztönözni bírja, hogy megfelelő
nehézségekkel szemben végső határukig feszüljenek. Scott nem igen tüzött
maga elé olyan feladatot, a melyről előre ne érezte volna, hogy játszva
tudja teljesíteni.
Ez okból nem illeti hely a világirodalom nagyjai közt, noha az
íróművészet egyik-másik vonása dolgában a legkülönbekkel vetekszik.
Csakhogy az ő kiválóságai egytől-egyig kirívó fogyatkozásokkal
párosulnak. Kellemesebben, könnyebben kevesen írtak nála, de
könnyelműbben és üresebben sem igen. A mi a meseszövés adományát illeti,
alig lehet valaki nálánál kifogyhatatlanabb és leleményesebb, – de a mit
elmond, az nem is több puszta mesénél. Munkáiban az idézet-szemelgetők
nem akadnak egy emlékkönyvbe való gondolatra sem. Alakjain egy-egy vonás
a legmagasabb rendű művészetre vall, – de aligha alkotott jellemet, mely
következetesen keresztül volna víve. A legválságosabb pillanatban hősei
rendesen lebocsátják sisakjuk rostélyát. Alakjai rajzában egyáltalán
ritkán hatol belül a vérten. Olykor gyanúnk is támad, hogy a pánczél
üres, vagy rugóra jár. Majdnem egyforma gondja volt az embernek és
vértjének megismertetésére. De hiszen a múlt reconstruálásához őt magát
is merő külsőségek segítették el, csorba fegyverek, horpadt sisakok, a
minőket halomszámra kapott tisztelőitől; nem csoda hát, ha képzelete nem
bírt elszakadni attól, a mitől erejét kölcsönözte. Hőseinek valódiságát,
történeteinek realitását sokszor csakis ez az aprólékos leírás
támogatja, a mennyire ettől telik. Festői leírásai rendesen mesteriek,
de éppen azért nagyon is gyakoriak, s rendszerint hosszadalmasak is.
Így ha a világirodalomban nem is, az angol irodalomban kimagasló hely az
övé s világszerte elismert érdeme van a regény fejlődésében. A mivel a
nálánál nagyobb tehetségek közül is csak kevesen dicsekedhetnek: ő itt a
fölfedezők közé tartozik.
Jórészt ő rajta magán mult, hogy útját még nagyobb emlékek nem jelölik.
Nem ébredt benne vágy, hogy megizlelje azt az érzést: mit teszen az,
lángésznek lenni; csak a boldogulásnak és szerencséjének örvendett. Nem
érezte a nehéz munkával való elégedettség boldogságát, de élvezte a
könnyű alkotás gyönyörét. Hírneve nem fogja épen kiállni az idők
változását, de művei megjelenésük után egy századdal sem ismeretlenek
Európában, s még mindig elég olvasottak otthonn.
BULWER.
Bulwert nálunk idejét mult írónak, könyveit antiquar ócskaságoknak
tartják sokan, a kik ötven évi mesgyét sem tudnak átlépni az irodalom
történetében. Igaz, hogy a romantikus iskola, melynek korában könyvei
megjelentek, elvesztette uralmát a lelkek fölött, az újabb irodalom más
útakon jár, de az akkori írók munkáit nem mindenütt temette el az idő.
Bulwer könyvei még kelendők hazájában; színdarabjai közül is műsoron van
egy-kettő. A németek is sűrűn olvassák; igaz, hogy náluk különösen nagy
kelete van a fordításoknak. Minálunk azonban Bulwernek jóformán még a
neve is kikopott az emlékezetből; könyveit mintha a föld nyelte volna
el. Pedig a maga idejében ugyancsak kapós író volt nálunk is. A mint
híre eljutott hozzánk, Nagy Ignácz mindjárt lefordította egyik darabját,
s _Születésjog_ czímmel kinyomatta _Színműtár_-ában, 1841-ben. Hiresebb
regényei mind megvoltak magyar fordításban. Mi hát az oka, hogy nevét
sem hallani nálunk, mikor Angliában és Németországban még élvezetet
találnak munkáiban?
Ha az író elveszti közönségét, annak egyrészt a közönség az oka,
másrészt az író. Minél nagyobb olvasóköre volt egy írónak, annál
lassabban apadhat el népszerűsége. Természetes, hogy a hol többet
olvasnak, ott több olvasójuk akad régibb íróknak is, s munkáik nem
kopnak ki egyhamar az emlékezetből. A gazdag irodalmak csakugyan
conservatívak. – Nálunk azonban meglehetősen szűk körű az
olvasó-közönség, s egyáltalán nem régóta van szabadabb és élénk szellemi
élet. Külső hatások, új irányok és divatok egymás sarkában jelentek meg,
s kis csapatot ostromoltak. Pedig a szellemi áramlatok hasonlók a nagy
vizek hullámzásához: kis szigeten hirtelen átcsapnak, a nagyot új meg új
réteggel növelik. Ehhez járult még, hogy nálunk a könnyed franczia
irodalom divatja honosult meg tartósabban, s ez eltompította az
érzékeket a józan és higgadt angol könyvek iránt. Egyáltalán elmerűlt
nálunk a régebbi, a Bulwerrel egyidős irodalom; őt Jósikával és
Keménynyel együtt olvasták, ma ezeket is alig olvassa valaki. Nem utolsó
oka ennek nyelvük avultsága, nehézkessége; s az eredeti művekével együtt
elavult természetesen a régi fordítások stílje is. Érdekes lesz látni:
mennyire tud megifjodni Bulwer új fordításban.
Az is igaz másrészt, hogy Bulwer nem a halhatatlan írók közül való. Nem
lángész, hanem tehetség. De vajjon oly gazdag-e a világ új
tehetségekben, hogy félszázad alatt nyom nélkül tűnhetnek el a régiek?
Mindenesetre komoly és erőteljes tehetség. Mikor az ő regényei
megjelentek, az angol irodalomnak már voltak nagy regényírói és kitünő
regényei, s Bulwerből mégis hamarosan olvasott és kedvelt író lett.
Pedig az angol izlés és kritika ritkán tévedt, s akkor is inkább az
ellenszenv vezette, mint Byronnal szemben; arra nem igen van példa, hogy
ok nélkül való magasztalásba esett volna.
Azt azonban el kell ismerni, hogy Bulwer dicsőségének útját sok minden
egyengette. A közönség szűkében volt új regényeknek. Scott már kifáradt,
elevensége elhagyta utolsó munkáiban, s néhány év óta már nem is jelent
meg tőle számottevő munka, mikor Bulwer első regénye, _Falkland_,
1827-ben napvilágot látott. Egy évtizednél tovább maradt Bulwer az angol
közönség legkapósabb írója, mig Dickens és Thackeray megjelentek. Ez idő
alatt egyetlen komoly vetélytársa lett volna, Disraeli, de azt a
politika hódította magához; csak azért írt, hogy nevét ismertté tegye
könyvei czímlapján, mielőtt a politikában is szerephez jutna. Regényeit
sebtében vetette papirra, három-négy hét alatt egyet, csakhogy politikai
eszményeit megismertesse a közönséggel. Bulwer kevésbbé ötletes, de
sokkal lelkiismeretesebb és gondosabb író. Ő is volt tagja az
alsó-háznak, sőt gyarmatügyi miniszter is, s politikai érdemek fejében
baronet és lord lett belőle, de az irodalomtól sohasem pártolt el,
haláláig író maradt (megh. 1873., 70 éves korában). Politikai sikerei
csak növelték az érdeklődést írói munkássága iránt. Származása és
egyénisége is előkelő volt, a mi hasznára vált honfitársai szemében.
Tábornoknak a fia volt s unokája Warburton-Lytton híres nyelvtudósnak.
Mindig az előkelő körökben forgott, megbízhatóan és érdekesen írta le
azokat, a mi nagyban biztosította munkái iránt az érdeklődést. Tárgya is
mindig érdekes volt. _Falkland_ levelekben elmondott története egy
férjes asszony szerelmének, a ki belehal a fölfedeztetés izgalmaiba.
Regényei többnyire elzüllésnek indult s megmentett gyermekek, eltünt
vagy meghamisított végrendelet, hosszú időn át szerencsésen titkolt nagy
bűnök kiderülése körül forognak, a mi az angol közönséget ma is érdekli.
Mennyi izgalom, s végül mily fényesen diadalmaskodik az erkölcs! Ez
éppen az angol közönségnek való.
Az első kötetével keltett érdeklődést Bulwer termékenységével és
sokoldaluságával igyekezett ébren tartani. Eleinte minden év irodalmi
termésében ott volt az ő neve és munkája, csak később kényszerített rá
néhány évi szünetet politikai szereplése. Külföldön is olvasták, a mi
csak fokozta otthoni népszerűségét. Kivált a németeknél volt kapós; ez
egyrészt Schiller fordítójának s a német irodalom nagy tisztelőjének
szólt; másrészt annak köszönhette, hogy munkáin sok helyt érzik a német
hatás, sőt olykor a német mintakép is, a mi nem kevéssé hizelgett a
német hazafiságnak.
Termékenysége mellett sokoldalusága sem hagyta ellankadni iránta az
érdeklődést. Az irodalomnak majd minden ágában próbára tette erejét. Írt
fashionable regényeket, mint _Pelham_; _Clifford_ és _Aram_ bűnügyi
regények; _Devereux_ XIV. Lajos udvarában játszik. Olaszországi utazása
alatt írja _Rienzi_ és _Pompeji utolsó napjai_ történelmi regényeit. A
_Caxtonok_-kal próbát tett a humoristikus regényben, a _Rajnai
zarándokok_-kal a mesében; _Zanomi_ spiritiszta regény, _A jövő_
_nemzedéke_ phantastikus. A mellett írt színműveket La Vallière
asszonyról, Richelieuről, Walpoleról; de a saját korából is; egy
vigjátékával, a _Pénz_-zel, nagy sikert aratott. Epost írt Arthur
királyról classikus mintára, utánozta a régi milesiákat, s gondos
történelmi tanulmányok alapján regényes korrajzba fogott Pausaniasról.
Ennyi mindenféle természetesen nem sikerülhetett neki egyformán s nem
lehet minden téren eredeti. Nem is törekedett erre, sőt szivesen
dolgozott minták után. Fiatalkori költeményein Byron hatása érzik, a
későbbieken Schilleré. Az angol kritika már harmadik művénél (The
Disowned) rámutatott, hogy egyes alakjai Scott-tól vannak kölcsönözve. A
német kritika sem maradt adós annak kimutatásával, hogy _Falkland
Werther_-nek, az eltűnt kedvesét kereső s leányára találó Maltravers s a
szülői házból egy vándorszínész csapathoz szegődő Godolphin meg _Wilhelm
Meister_-nek hatása alatt keletkeztek. _A Caxtono_k-ban szántszándékkal
a nagy humoristák modorát utánozza, főképp Sterne-t. Nem is csupán
elődeit utánozza; rendkivüli tanulékonyságával fiatalabb kortársaitól is
ellesi, a mi bennük újszerű, érdekes vagy megindító. Könnyű volna
kimutatni, hogy néhol annyi meghatottsággal rajzolja a szegénységet,
olyan lélekkel igyekszik megértetni és menteni hibáit, akár csak
Dickens. Gúnyjának nyílait olykor Thackeray kalapácsával élesíti meg.
Egykorú franczia íróknál könnyű megtalálni mintáit a helyzetek
kiélezése, a meglepetések, az alakok egész táborának mozgatása dolgában.
Mindez nem ártott Bulwernek, sőt növelte népszerűségét, hogy benne is
föl lehetett találni a divatos újabb írók sajátságait.
Nyilvánvaló, hogy Bulwer írói egyéniségének képe meglehetősen zavaros és
sok rajta az idegen vonás. A mi egészen sajátja, abban több ügyességet
mint mélységet találni. Ötletes meseszövő, a ki játszva vezet át
tekervényes bonyodalmakon, de olykor nagyon is kacskaringós úton
hajhássza az érdekességet, s mesterkélt kifejléshez igyekszik; alakjait
sok emberismerettel rajzolja, de azokon inkább a társas-élet vonásai
vannak jól eltalálva, az emberi lélek mélységeibe kevésbbé tud
bevilágítani. Vonzó elbeszélő, a ki szellemes elmefuttatásokkal,
közbeszőtt egész kis értekezésekkel gyönyörködtet, de ezek alig
tartoznak a tárgyhoz; választékos stiliszta, a ki az előadás
művészetének éppen csak legmagasabb csúcsait nem tudja megközelíteni: az
egyénenként jellemző nyelvet, a stíl művészi hangváltozásait, mely erő
és báj közt csapongva, a fenséges nyugalomtól az ideges rebegésig
alkalomszerűen változnék a tárgyhoz képest.
Meséit elég érdekesen tudja szőni, bár menetük olykor ellankad s
vontatott. Alaprajzuk egyszerű, szinte kezdetleges. A cselekményt
többnyire két szálból fonja, mint az _Éj és virradat_-ban is, hol két
külön történet folyik a vagyonuktól elesett fiúk s az örökösök körűl,
míg végre e két szál egybe sodródik; a rokonság két ága – s ezzel a
közös vagyon is – ősi szokás szerint házasságban egyesül. Ötleteiben,
melyekkel tovább lendíti vagy összebonyolítja a cselekményt, nem mindig
válogatós; olyan bonyodalmakat sem kerül, melyek hallgatózásból vagy
köpönyeg-elcserélésből állanak elő. Leleménye néha szemlátomást elhagyja
s alig birja meséit tovább gördíteni: ezért szorul annyiszor
intrikusokra. Regényeiben tömérdek fortélyt, gonoszságot,
örökség-vadászást, halálos gyűlöletet találunk, a cselekvényt sokszor
ezek a rugók lendítik odább, itt-ott majdnem a régi gézengúz-regények
modorában. Egész czinkos-bandákat visz néha regényeibe, melyek így
roppantul megnépesülnek, hogy végül alig tud velök mit csinálni. Az _Éj
és virradat_-ban például egész csapat emberre van szüksége ahhoz, hogy
az eltűnt esketési anyakönyv-lapot a jogos örökös kezébe juttassa. Fülöp
nevelteti egy megholt czinkostársának leányát, a ki őt oltalmába fogadta
volt; a leányra szemet vet egy vén lord; el is raboltatja, s történetből
épp abba a falusi házba viteti, melyet sógorától vett, a kire bátyjáról,
a Fülöp atyjáról szállott. Itt kerül elő aztán az írás Fülöp
törvényességéről, s jut az elrabolt leány kezébe, a ki Fülöpöt szereti.
– Ily kerülő útakon vezet sokszor a kibontakozás felé, kínos lassúsággal
derítve ki oly tényeket, melyeket az olvasó régóta bizonyosra vesz. Ez
korának szokása, de csodálatos, hogy oly elmés író semmi áron sem akarja
észre venni, mennyire fárasztó a kiváncsiságnak ez az erőszakos
élesztgetése, mely végtére nem fokozza, hanem eljátszsza az érdeklődést.
Ennyi csűrés-csavarásra azért van szüksége, mert a cselekvény nem fejlik
nála az alakok jelleméből, hanem mankókon vánszorog epizódról-epizódra.
Mintha nem is volna ereje az egyének, csak a társadalmi osztályok
megfigyelésére és leírására. Emberei mintha betanult szerepet mondanának
föl, olykor szinte a súgó hangját is hallani s szinte látni a rendezőt,
a mint a színpadra tolja a szereplőket, hogy a játék meg ne akadjon.
Alakjainak nem látunk a lelkébe; csak foglalkozásaikról, tetteikről
vagyunk tájékozva, érzéseikről, gondolataikról nem igen. A lélek
mélységeibe Bulwer nem igen száll alá, lélektani rejtélyek fürkészéséhez
ritkán kap kedvet. Csak egy problema költötte föl érdeklődését többször
is: hogy’ férhet össze egy lélekben a jó szándék a gonosz tettel,
aljasság nemességgel; hogyan maradhat ez épen, vagy mint merül el az
alacsonyságban. Négyszer is hozzányúlt ehhez a thémához. _Clifford_ egy
szerencsétlen gyermek története, a ki gonosztevők közt s a börtönben sem
züllik el egészen, szerelmében megtisztul, s távol vidéken tiszteletben
és boldogan él. Ez a regény mintegy Dickens _Twist_-jének előképe, de
lélektani igazságához, sőt lehetőségéhez Dickens meggyőzőbb előadása
mellett is szó fér. Lélektani tanúlság dolgában rokon ezzel az _Éj és
virradat_. Bulwer legjobb regénye, mely 1841-ben jelent meg. Egy fiatal
ember atyja halála után nyomorba és bűnös társaságba jut, mégsem sülyed
el, hanem becsületet szerez magának. Ezekben képzelete szerint, szabadon
oldja meg a problémát. _Aram_ élettörténetében azonban a XVIII. század
derekán valóban megtörtént esetet elevenít föl, egy jó és tudós ember
sorsát, kinek lelkét gyilkosság és lopás nyomja, mely végre kiderül, s
összezúzza a vétkesnek nehezen kiküzdött jólétét, szerelmét, egész
munkás életét. Mily ellentétes rajzok, mily ellentmondó tanúlság! Bulwer
vizsgálódása oda megyen ki, hogy némely esetben a sötét múlt megrontja a
bűnösnek egész életét; máskor talán kikerülheti a Nemesist. Ez maga
elegendő bizonyság arra, hogy Bulwer beérte a mesemondással, s nem
fordított nagy gondot és erőt a lélektani festésre és tanúlságra. Még
ezután is kétszer fordúlt ehhez a problémához: _Godolphin_-ban és
_Lucretiá_-ban. A lelkiismeret küzdelméből azonban keveset látni, kivált
_Lucretiá_-ban, mely ennek hiján s a szörnyűségek halmozásával a
rémregények színvonalára sülyed.
Alakjainak nemcsak belső világuk elmosódott, külső lefestésük is
elnagyolt. Nem csupán lelkükről, arczukról sincsen tiszta képünk. Nem
látni őket olyan jellemző helyzetben, mely bevésődnék az emlékezetbe.
Hogy’ ért ehhez Dickens! Gondoljunk csak a kis Copperfield dajkájára, a
kin szétrepedésig feszül a bujka s ha lehajlik, lepattan róla egy-egy
gomb; zsebében ollója, egy keshedt meséskönyv és egy tűtartó a Szent Pál
temploma képével: ez feledhetetlen alak. Vagy ott van Andermatt bankár
Maupassant _Mont-Oriol_-jában, a ki mindent rögtön megbecsül, a mire
csak ránéz; hány emberről nem veszszük ezt észre azután, hogy ő benne
megismertük ezt a vonást. Bulwernél ritkán találni ilyen állandó
emlékezetes vonásokat. Hozzá még az események egész forgatagán sodorja
keresztül alakjait, úgy, hogy alig is van időnk arra, hogy őket
egyszer-egyszer jól szemügyre vehessük. Személyei csak vázlatok, a kik
olykor alig ütnek el egymástól egyébként, mint hogy sorsuk különböző.
Maga is elismerte, hogy a jellemzésben nem szerencsés s alakjai
többnyire typusok. Valóban, egy sincs közöttük, a kit úgy ismernénk,
mintha az életben találkoztunk volna vele; csupa olyan távoli ismerősök,
a kiknek sorsát mintha csak elmondani hallottuk volna.
Meseszövése s alakjainak rajza egyaránt azt sínyli, hogy nagyon is
szabadjára hagyja képzeletét s a könnyű elgondolást nem támogatja
részletes megfigyeléssel. Ezért oly kevés munkáiban a realitás. Erre
vall az is, hogy a maga korában játszó regényei semmivel sem
elevenebbek, sőt nagyrészt halványabbak a történelmieknél; az apró
részletek segítségével, melyeket minden kézikönyvben megtalálhatott,
ezeket még színesebbekké tudta tenni, főképp _Pompeji utolsó napjai_-t,
mely nem igen áll hátrább a lármás sikerű _Quo vadis_-nál; de _Rienzi_
is meg tudta kapni Wagner képzeletét. Még inkább kitetszik azonban
phantasiájának szegénysége ott, a hol magára van hagyatva: phantastikus
regényében, melynek czíme _A jövő nemzedéke_. Egy mérnök valami
bányaszádából a föld gyomrába zuhan s ott egy csodálatosan fejlett,
munkás és művelt népre bukkan, mely a szenvedélyeket nem ismeri, esze
éles, teste erős; már mindazt föltalálta, a miről a földön akkor még
csak álmodni lehetett: fölcsatolt szárnyakon versenyt röpül a madarakkal
s fölhasználja a természet legnagyobb erejét, a vrilt, mely a mi
villanyunkhoz hasonló. E nép szokásainak leírása, háztartásuk,
földmívelésük részletezése szegényes képzelet prózai munkája, mely még
Jules Verne, Bellamy és Wells földönjáró, lapos képzelgéseinek is
mögötte marad.
Való, mind e tekintetben sok újabb író fölülmúlta Bulwert. Voltak, a kik
a képzeletnek káprázatosabb játékaival gyönyörködtettek; vannak, a kik
új fogásokkal gazdagították a regény technikáját s ügyesebben szövik
meséjöket; egyesek élénkebben vagy elegánsabban tudják előadni
mondanivalójukat; némelyeknél több eredetiséget találni a tárgy
megválasztásában, mások ismét a jellemzésben bravúrosabbak. Mindez
azonban nem döntő; a főkérdés az: több mondanivalójuk, magasabb czéljuk
volt-e szerencsésebb vetélytársainak. Egyeseknek kétségkívül; a nagy
többségnek aligha.
Miért veri fel Bulwer a multat s miért száll a jövőbe? Mit akar egyéb
regényeivel? Mi az ő írói czélja? Forma-művészete nem olyan kristályos,
stilusa nem annyira tiszta, képzelete nem oly lebilincselő, történelmi
festményeinek sincs az a színpompájuk, hogy ezen a réven a «l’ art pour
l’ art» maradandóan éltetné műveit. Tanítása nem valami magvas. Jellemei
révén nem öregbíti emberismeretünket. Meséiből nem világlik ki több
tanulság, mint hogy vannak jó és rossz emberek; a jók többnyire
boldogulnak, a mint érdemlik, a gonoszak pedig meglakolnak, a mint
Anglia büntető-törvénykönyve kívánja; a bűn, akárhogy titkolják is,
kiderül és a jóság diadalmaskodik. Merő általánosságok. Minő hatást
keresett hát munkáival? Nyilván csak sensatiót, szórakoztatást. Ha őt
megkérdik, mit tart a regényíró feladatának, alkalmasint azt feleli: az
olvasók szórakoztatását, lehetőleg változatos módokon, a közönségnek
tetszőn, a mi felől az író a maga korában divatos könyvekből
tájékozhatja magát, hogy azok szerint igazodjék. Az író ő szerinte az
emberiségnek nem tanítója, csak szórakoztatója, nemes és művelt
szórakoztatója, ki hírnevében aratja fáradságának jutalmát. A nagy írók
bizonyára másképp fogták föl hivatásukat s többre tanították az
emberiséget. De Bulwert nem csupa nálánál különb írók feledtették el,
legkivált nálunk. Azt sem állíthatni, hogy ne volnának ma is sokan, a
kik pusztán szórakozás kedvéért olvasnak s írók is, a kik ezért írnak. E
tekintetben Bulwer nem szolgált rá a teljes elfeledésre. A Flaubertek és
Tolstojok nincsenek annyian, hogy mellettök Bulwer is ne találhatna
olvasókat.
Tagadhatlan, hogy Bulwer nem sokat bővít olvasóinak gondolatkörén, de
ezzel az újabb írók közül is kevés dicsekedhetik; – talán nem sokat tesz
érzéseik és gondolkodásuk nemesítésére, de kétes és süppedékes tájak
felé sem vezette őket soha. Erkölcsének tisztasága dolgában a nagyobb
írók közül sem sokan vetekedhetnek véle. Mert ne feledjük el, hogy
Bulwer népszerűsége az erkölcsös Angliában virágzott, abban a korban,
midőn komoly meggyőződéssel vallották, hogy könnyebben jut át a teve a
tű fokán, mint Byron szerelmes történetei egy angol ház küszöbén.
Bulwer, ha nem emelte is magasabbra a világ, vagy csak hazája irodalmát
is, bizton nincs egy lélek sem, a kinek érzéseit vagy gondolatait
lealacsonyította. S ezt nem minden íróról lehet elmondani, a ki ma oly
divatos, a milyen elfeledt ő.
THACKERAY.
1841-ben a _Fraser’s Magazine_-ban, melynek hasábjain akkortájt gyakran
lehetett olvasni a Carlyle nevét, egy új regény indult meg. Alig látott
napvilágot néhány folytatása, John Stirling, a kitűnő kritikus, azt írta
róla egy magánlevélben: «Mi különb van Fieldingben vagy Goldsmithben? Ez
az író valódi tehetség, s kellő nyugalomban és kényelemben mesterműveket
teremthet, melyek milliószámra fognak gyönyörködtetni még meg sem
született olvasókat».