a nagy drámai költemény, mely életének főműve. Czíme is _Erőnkön fölül_.
A vallásos hit túlságát s a társadalmi elméletekét rajzolja s e túlságok
káros, veszedelmes, kivihetetlen voltát. Az első részben Sang lelkész az
igaz keresztyénség példája kíván lenni, mint Brand; imájával akarja
meggyógyítani régóta beteg s álomtalanul fekvő feleségét; az asszony az
ima alatt csakugyan elszunnyad, mintegy delejes álomban fel is kél
ágyából, de egyszerre holtan rogy össze; férje a kétség sikolyával kap
szívéhez, és ő is halott. A csoda megtörtént, de az emberek nem birják
elviselni, nincs hozzá elég erejök. A sok évvel később írt második rész
sociális dráma, a társadalmi elméletek túlságát, a forradalmi láz
rombolását mutatja. Sang lelkipásztor gyermekei valami amerikai örökség
útján meggazdagodtak; a kik atyjuk vallásában nem tudtak hinni, most
hisznek a társadalmi elméletekben. A fiú, Éliás, szétosztja vagyonát a
bányászok közt; atyjáéhoz hasonló rajongó vágy él benne, hogy valami
nagy áldozatot hozhasson, magát is föláldozza munkás-testvéreiért. Egy
tanácskozás alatt a levegőbe röpíti a gyárosok egész gyülekezetét, s
maga is elpusztul. A feladat meghaladta erejét; a világ nem fordul ki
sarkaiból, a régi rend csak megerősödik. A haladás útja nem a rombolás.
Testvére, Rachel, kórházat épít, ott ápolja azt a gyárost is, ki
testvérét a merényletnél lelőtte. Az ő buzgósága mutatja az emberi
erőhöz való s az emberi erőhöz méltó feladatot. Két gyermekkel, a kiknek
Spes és Credo (hit és remény) a nevük, reformálni akarja az iskolákat, a
találmányok útján jobb sorsba emelni, egészségesebbé tenni az embereket.
Ez a nagy feladat, a mely nincsen erőnkön fölül: a haladás. Az ő ajkára
van adva az alapeszme: «Iszonyodom a nagy számvetéstől. Áttörnek az
emberinek körén, pedig a megváltás csak ebben van. Irtózom a nem
emberitől. Nem irtózatos-e valóban? Éliás velem szenvedte, a mit csak
szenvedni lehet a csoda emberfeletti erejétől, s most ugyanő
emberfeletti theoriák között botorkál». Mintha e két darab hőse az
emberiség maga volna, a mint a középkor vak hite után most az elméletek
vak hitébe veti magát.
Rachel tanítása merő általánosság, sőt naiv, de igazi emberszeretet árad
belőle, nem a végtelenbe vesző, elméleti szeretet, hanem gyakorlati és
munkás. Ez a Björnson tanítása.
A helyett, hogy Björnsonról beszélnénk, ime, folyvást őt beszéltetjük,
munkáinak tartalmát és eszméit adjuk jellemzés helyett. De ez maga a
legjobb jellemzés, s boldog író, a ki nem szorul magyarázatok mankójára.
Munkáinak ismertetése mutatja, hogy Björnson egész életét munkában,
eszmék szolgálatában töltötte, mint lapszerkesztő a vidéken és a
fővárosban, mint színigazgató, író, politikus, felolvasó és népszónok.
Egész munkássága gyakorlati, s szoros kapcsolatban van Norvégia
életével; nem csak olyan irányzatos munkái, mint _A király_ czímű
drámája, melyben a királyság intézménye ellen küzd, a miben később más
útra tért, hanem valamennyi. Alakja Norvégiának nemcsak irodalmi
életébe, hanem történetébe tartozik. Egyike azoknak, a kik kivívták a
norvég szellem önállóságát, s később segített kivívni hazája politikai
függetlenségét a svéd uralkodó házzal való personal-unio ellenében.
Tanítás élete és egyénisége is; egy ily egészséges, gondolkodó és küzdő
ember látványa mindig tanulságos és fölemelő. Munkáit úgy szórta el,
mint magvető hinti a magvat s az eszmék, melyek Észak hótakarója alatt
kihajtottak, az egész világnak teremnek.
Brandes azzal jellemzi őt: Norvégiára nézve több puszta költőnél. Érezte
ezt róla mindenki. A népnek egy egyszerű fia azt mondta róla: Ibsent
csodáljuk, de Björnsont szeretjük. – Ibsen maga, a kivel utaik sokszor
elváltak, de mindig újra találkoztak, egyik tartós meghasonlás után azt
írta neki: Munkáid első sorban állnak az irodalomtörténetben. De ha
rajtam állna, minő felíratot véssenek emlék-kövedre, e szavakat
ajánlanám: «Élete volt legszebb költeménye».
SCOTT WALTER.
A sok mindenféle feladat közt, melyeket az egyes öltők az utókorra
hagynak, alig lehet szomorúbb tiszt a népszerűségek átvizsgálásánál. Van
abban valami kegyetlenség, ha holtukban igazságot akarunk gyakorolni
azokkal szemben, a kik iránt a maguk kora csupa elnézés volt és hódolat.
Méltánytalanság, kiszólítani az írót kortársai közül, a kiknek érzései
és gondolatai keringtek benne, s számon kérni tőle, hogy van-e
mondani-valója egy száz évvel utána élő nemzedék számára is? Csakhogy az
emberiség nem őrizhet minden nevet az emlékezetében, nem vihet útján
magával minden művet; időnként egy-egy sereget át kell utalnia a
szakkönyvek névmutatóiba. S egy pár keserű leczke árán éppen azok a
nevek intenek bennünket leghamarabb óvatosságra, a melyek körül a maguk
korában sokat zúgott a taps.
Nem mintha a legnagyobbak közül is sokan, a kiknek igazi megértői csak a
választottak lehettek, hódolatra nem szólították volna egész korukat.
Goethe weimari háza előtt kalaplevéve ment el minden német, s Petőfi
versein a kecskeméti kofák is lelkesültek. Az ilyen népszerűség ma is
virágzó; a classikusok sírján nőtt babérfa nem hervad el soha. Az
aranyfüst azonban megpattog egy-két évtized alatt, s ha megkopott,
talminak hiszszük, a mi alatta volt. Bizonyosra vehetni, hogy a kit
sokan megértenek, az csak olyat taníthat, a mi nem haladja meg a sokaság
értelmét, s a kit a maga kora egészen a magáénak foglal le, annak nem
sok mondanivalója maradhat más korok számára. Igaz, hogy a ki javára élt
a maga korának, az élt minden kornak, – mégis, ha nagyon hangos volt a
hűhó és az örömzaj, az író azzal elvette fáradozása díját s az utókornak
nincsen tartozása irányában. Az utólagos kritika kevés hírnevet hagy
érintetlenül, s rendkívül ritka az olyan művész vagy író, a ki a maga
korában nagy népszerűséget élvezett, s dicsőségén holta után sem esett
csorba hosszú időkig.
Scott Walter ezek közé a legszerencsésebb írók közé tartozik. Életében
kivette részét a dicsőségből, s népszerűsége, ámbár most már kezd
foszladozásnak indulni, átélt egy századot, és pedig olyan századot,
mely lángelmék dolgában eléggé termékeny volt.
Ennek a kivételes tisztességnek nála két magyarázata van. Egyik az, hogy
a maga korában hosszú ideig versenytárs nélkül állott Angliában; csak
élete vége felé kezdett föltünni Bulwer és Disraeli; a regény hazájában
két évtizeden át ő volt az egyetlen kiválóbb regényíró.
Sikere tartósságának pedig az a nyitja, hogy munkáival a regénynek
szinte új faját alapította meg, s ezért neve mindig ott lesz a
regényírás classikusai között.
A mult század elején nem volt nála kapósabb író. Senkinek sem volt több
olvasója és senkit sem fizettek jobban. Munkái olyan kapósak voltak,
hogy volt idő, mikor egy-egy regényének kézirata a kiadónak
másfélszázezer koronát ért. Ez a nagy kelendőség nem szorítkozott
pusztán Angliára. Taine hozzávetése szerint csak Francziaországban
másfélmillió kötete forgott a közönség kezén. S ez az elterjedtség nem
volt csupa olcsó siker, irodalmi méltóság híján való. Goethe élvezettel
olvasta e munkákat, tisztelettel beszélt írójukról, s levéllel kereste
fel őt. Nyomán iskola támadt, s nem is csupán a fiatal angol írók közt,
hanem Európában is. Hatása nálunk is érezhető Jósika Miklós regényein.
A népszerűségben a kápráztató mellett sok kisszerű vonás van. Az a
népszerűség azonban, melyet Scott élvezett, nemesebbnek látszott a
szokottnál abban a tekintetben, hogy közvetlenül könyveinek szólt;
legnépszerűbb munkáin, regényein, az író hosszú ideig meg sem nevezte
magát. Csak utolsó könyveire tette rá nevét, mikor már neve szerzett
kelendőséget munkáinak. A _Wawerley_ (1814.) nagy sikere után azonban az
irodalom meghittjei is csak ügygyel-bajjal tudták kifürkészni, hogy a
regény írója egy negyvenhároméves edinburghi ügyvéd, valami kis
zúg-prókátornak (writer) a fia, családos ember, ugyanazon Scott Walter,
a kinek nevét már egész csapat könyv viseli homlokán: három kötetet
gyűjtött össze a skót határszél dalaiból (1802–1803), kiadta Dryden
munkáit tizennyolcz kötetben, megírta életrajzát, most Swift munkáinak
hasonló kiadásán dolgozik, s azonfelül számos eredeti verses elbeszélést
írt. A szimatolókat éppen e költeményeknek a regénynyel való rokonságuk
vezette nyomra: a multért való rajongás. A skót mondák s a britt
történet óriás termetű hősei elevenedtek meg a Scott képzeletében, az
Arturok és Bruce Róbertek, hogy vágtató paripáikkal megrázzák a
csatamezőket, s azután az ősi nótákat énekelve, vidám kedvvel
kóboroljanak a vadászkürt szavától hangos erdőkben. Mint a Rajna mélyén
az óriások kincsei: ez énekekben is egymásra vannak halmozva történeti
nevek, hagyományok s a mesék minden gazdagsága. Vitézi öltözetben a
népregék alakjai bolyonganak itt: apáczaszöktető hősök, a kik bűneikért
hős halállal vezekelnek, Marmion módjára; szerelmes lovagok, mint
Roland, a kik az álmukban megjelent szűzet keresve, a hősiség csodáit
viszik véghez _(A triermaini nász);_ a szarvasűzés közben eltévedt
király, V. Jakab, kit üldözött hősének leánya vendégel és ment meg; a
gyűrű, melyet a búcsúzó vendég ad s mely aztán a leány atyjának, a hős
Douglasnak életét váltja meg _(A tó leánya)_. Történeteinek színes
összeszövéséből sűrűn kicsillog a regék aranyszála; nem hiába hallgatta
gyermekkorában nagyapja falusi házánál a pásztorok meséit. Csakhogy a
szálak többnyire történelmi központ körül vannak összebogozva; a költött
alakok közül rendesen kimagaslik egy-egy történelmi név; a kóbor lovagok
paripái a nagy csatamezők felé tartanak, a skót dicsőség termőtalajára.
Elbeszélésein így történelmi hangulat rezeg. Fölhalmozott történelmi
ismereteiből munkáiban mindent, a mi színes és ragyogó. Tökéletesen
ismerte a lovagi élet szokásait, a harczjátékok minden szabályát, a
csatavívás valamennyi változatát, párharczok cselfogásait; valóságos
búvára és tudósa volt mindennemű emlékeknek; öröme telt benne, ha
fölkereshette a skót várak omladékait, s gyönyörűségét találta régi
fegyverek szemlélgetésében; tömérdek pénzen maga is gazdag gyűjteményt
szerzett össze. De helyes érzéke volt abban, hogy ezt az élettelen
decoratiót nem tette ki a komoly történelem józan világításának:
mindenütt a mondák homálya ködlik, borostyán növi be a csonka romokat, a
boltíves folyosókon az ódon vértek mintha megmoczczannának a
félhomályban. Sohasem épített magára a komoly történelemre, mindig a
költőibb hagyományra; de kiszínezte ezt a történelem vonásaival és
emlékeivel. Nem történelmi verses elbeszéléseket írt, még kevésbbé
hőskölteményeket; csak hosszabb lélekzetű népmondákat, melyeknek «epikai
hitel»-ét nem tárgyuk való voltában kereste, elhitetésüknél a múlt
varázsára s a maga költői erejére számított, meg olvasóinak képzeletére
s rajongására minden iránt, a mi hősi. Hogy ez a számítás a romantika
idején nem volt koczkázatos, annak az egész világirodalomban egyik
legnagyobb bizonyítéka éppen Scott sikere.
A véletlen is ugyancsak kezére dolgozott: jóformán alig volt
versenytársa. A skótok halhatatlan énekese, Burns, már halott classikus
volt, mikor Scott első költeménye megjelent, s hagyatéka is egészen más
természetű volt, mint Scott költészete. Egész Angliában sem hallatszott
tetszetősebb és csengőbb hang; Wordsworth vértelen elmélkedései
elhalványultak az ő tüzes skót hazafisága mellett, Southey
napszámos-munkában görnyedt; Anglia déli része felől az egy Moore neve
hangzott, de ez meg épp annyira ír volt, mint ő skót. Azonfelül Scottban
az utóbbi időknek úgyszólván minden jobb írójából volt valami, olyan
hajlama volt az eltanulásra, s olyan hajlékony volt egyénisége. Burns
könnyed, természetes hangja ellenállhatatlan volt; Scott igyekezett épp
oly egyszerűn írni. A közönség kapott Wordsworth tájleírásain, – Scott
tüstént versenyre kél vele. Túlságosan is fogékony volt minden hatás
iránt. Munkatervét is folyvást a körülményekhez szabta. Percy püspök
gyűjteménye folyvást növekvő érdeklődést keltett a népköltés iránt,
Scott maga is lelkesedéssel olvasta e verseket, – tehát csakhamar maga
is gyűjteni kezdett, s első fellépése az irodalomban egy háromkötetes
gyűjtemény közrebocsátása. Későbben Goethe felé fordul az angol írók
érdeklődése, Lewes, Shelley, Carlyle fordítani kezdik munkáit; Scott
mindjárt a legelsők között van _Götz von Berlichingen_-ével és egész
sereg balladával, melyeket aztán, Bürgeréivel együtt, mintául vesz a
maga próbálkozásainál. Ebből a folytonos lázas igyekvésből az
élelmességnek szinte kereskedői foka fejlődik ki benne. Ügyelni kezd
arra, hogy legjobb sorai szembetűnő helyre kerüljenek; az énekek elejére
és végére rendszerint különös figyelemmel kidolgozott sorokat illeszt.
Ez az alacsony és elkedvetlenítő vonás a Scott nagy népszerűségében,
hogy ilyen rejtek-útakra akadni nála, a melyeken elébe sietett a
hírnévnek. Természettől fogva ellenállhatatlan hajlam élt benne, mely
arra késztette, hogy a közönség ízléséhez alkalmazkodjék. Nem bányászta
ki önnön lelkének kincseit, nem fürkészte, hogy kivé kellene néki
lennie, – a helyett azon fáradt, hogy egyben-másban, a mennyire telhetik
tőle, a divatos írókhoz hasonlítson. Sohasem aknázta ki tehetségét egész
mélységében, de szerencsével értékesítette azt, a mit kis fáradsággal a
felszínen talált. Eötvös mondja valahol, hogy a ki nagyon is magasra
száll, embertársai szemében csak egy parányi pontnak látszik; a ki
csupán székre áll, az vállal kimagaslik a többiek közül. A Scott
nagysága ilyen volt.
Alacsony fának könnyen szedhetni gyümölcsét. Munkái olyan kelendők
voltak, hogy jövedelmükből földet vásárolhatott a Tweed mentén, a
merrefelé valaha a Scottok jószágai terültek, s a melynek partján minden
bokrot ismert gyermekkorából, mikor betegeskedése és sántasága miatt,
hogy erősbödjék, sokat időzött nagyatyja majorjában.
A mennyi népmondát hallhatott vasárnapi bolyongásai közben a falvakban
és tanyákon, a milyen mozgékony volt képzelete és a mily könnyen állt
nála az írás: bizonyára egész életén át nem fogyott volna ki a tárgyból
s győzte volna munkakedvvel; úgy halhatott volna meg, mint Anglia egyik
legtermékenyebb és legnépszerűbb versköltője.
De egyszerre megjelent Byron, összehasonlíthatlanul nagyobb és
érdekesebb tehetséggel s egészen más írói készséggel.
1812-ben jelent meg a _Childe Harold_ első két éneke, s ettől fogva egy
időre az irodalomban minden érdeklődést Byron foglalt le. 1813-ban még
megjelent Scott rendes évi verses beszélye, de azután már csak kettőt
fejezett be. Byronnal nem lehetett versenyezni: még termékenyebb is
volt, mint Scott azelőtt. Esztendőre megint új sensatiója volt az angol
irodalomnak. Egy regény jelent meg, _Wawerley_ czímű. Brit földön
játszott, eseményei a cullodeni csata körül csoportosultak, melynek
történetén mindössze hatvan év könnyű köde borongott. A regény
meglettebb olvasói még atyáiktól hallhattak e napok felől, melyek
emlékét eleddig csak a töredékes szájhagyomány ápolta.
A könyv érdekességét még fokozta, hogy névtelenül jelent meg; megint egy
új lángész felbukkanására gondoltak, míg lassankint a verses művekkel
való rokonságból gyanítani kezdték, hogy a történelemnek és hagyománynak
ez az alapos ismerője nem lehet más, mint Scott Walter. Ő rá vallott a
regény fürge leleménye, a könnyed és kedvtelt előadás, a hősök
természete, a festői leírások, minden. De ha a régi maradt is Scott, a
regény formájában szabadabban érvényesültek egyéniségének megnyerő
vonásai: komoly erkölcse, egészséges életfelfogása, az az áhitat,
melylyel a múlton csüggött, s mely látni engedte, hogy maga is kedvét
találja abban, a mit ír. Érthető, ha a könyv párját ritkító
népszerűségre tett szert úgyszólván napok alatt, még azok körében is, a
kiket Byron tartott igézete alatt. Egy regény közönségét nem
csökkenthette Byron divata; annyira másfajta mű volt, hogy minden alap
hiányzott az összehasonlításra. Sokaknak jól esett, hogy a sok csapongás
után, a miből Byronnál kivették a részüket, megint angol földre
léphettek; átélhették apáik korát, melyről gyermekmeséik szóltak;
csélcsap szerelmi kalandok helyett a józan angol életet szemlélhették, s
azzal a szigorú erkölcscsel találkoztak, mely már kezdte a polgári
házakból kiüldözni Byron munkáit.
Anglia bágyadt vagy szenvedélytől marczangolt költői közt megjelent egy
egészséges, józan ember. A pillanat rendkívül kedvező volt a sikerre
nézve. A közönség már kezdte megsokallni az erkölcsös és kalandos
regényeket, melyek írói Richardson mintájára halommal faragták az
erény-bábukat; a kalandszövők meg egyre szörnyűbb borzalmakkal gyötörték
olvasóik képzeletét. A mióta a polgárság lett a nemzet magva, a
színpadról is kiszorúltak a színes nagy jelenetek, s helyüket a
mindennapi életből vett napihír-színdarabok foglalták el. A közönség
kezdte híját érezni az udvari és lovagi történeteknek, melyeknek a
polgárság mindig készséges bámulója volt. A franczia forradalom és
Napoleon nyomában felgyúlt a nemzeti érzés, népszerűk lettek a
történetírók, Hume, Robertson, kelendők a történeti művek. Meg volt
tehát a fogékonyság a múlt idők érdekessége s a képzelet színessége
iránt, – s éppen ez a két vonás egyesült Scottban ritka költői erővel.
Nem mondhatni, hogy e regények vetekedhetnek _Tom Jones_-szal vagy a
wakefieldi lelkész történetével, de ha olyanok nem voltak is, viszont
egészen mások voltak. A történelmet nem hőskölteményben vagy
tragédiában, hanem egyszerű prózában, mindennapi események gyanánt adni
elő: ez ujság volt. S hozzá még: Scott a nagy regényíróktól is
eltanulta, a mi bennök leghódítóbb, nem csak a leírások és festések,
hanem szerkezet és fejlődés tekintetében is kitünő. Sokszor csak egy-két
emberöltő választotta el alakjait az olvasóktól, egészen közel vannak
egymáshoz; e bizalmasságot még fokozza, hogy a történelem ünnepélyes
eseményeit átszőtte a polgári regények kedvességével, meleg
családiasságával. S a skót szokások és jellem rajza mellett az egészen
eláradt erős skót nemzeti érzése, mit a romanticismus csak elősegített.
Új mezőt foglalt magának, a melyen ismét versenytárs nélkül
uralkodhatott; de új útat jelölt ki az egész műfaj számára is.
Most prózában még fokozottabb mértékben kezdődött újra a régi
termékenység. Mint azelőtt a versek, ezentúl évenként megjelent egy-egy
«Wawerley-regény». Scott a polgári elem Homérja lett. Lankadatlan
képzelete egymás után járja be a századokat. Második regénye, _Guy
Mannering_, az író gyermekkorában játszik, egy főúri sarj története, a
kit nagybátyja haszonlesésből szinte a halálba üldöz, de a ki sok
viszontagság után mégis jogaiba és birtokához jut. _Rob Roy_, a
haramiavezér, egy emberöltővel előbb pusztítgatta a herczeg javait, a ki
földönfutóvá tette. A lammermoori menyasszony a XVII. században emelt
volt kezet hitestársára, a kihez szíve ellenére kényszerítették.
Lassankint a hagyománytól magukhoz hódítják a történelmi események és
személyek: a nagy forradalom és a restauratió _(Peveril, Woodstock)_,
Stuart Mária és Erzsébet királynő _(the Abbot, Kenilworth)_.
Legkedvesebb hősei mégis azok, a kiknek vállára egy mondát teríthet
palástul; legvonzóbb hely előtte a zöld erdőben az a tisztás, a hol
Oroszlánszívű Richard kezet ráz az íjas Robin Hooddal _(Ivanhoe)_.
E regények természetesen nem mind egyenlő becsűek. _Wawerley_, mint első
kísérlet, a leggondosabb munka, _Ivanhoe_ leggazdagabb mondai
vonásokban; _Redgauntlet_ alakjain legtöbb az életből ellesett vonás;
ezek a legsikerültebbek. A Scott közönsége azonban nem latolgatta a
regényeket egyenként, hanem kapva-kapott minden újabbon. Két évtizeden
át ő volt Anglia mesemondója. Úgy látszott, hogy a mily kifogyhatatlan
az író képzelete, épp oly határtalan a közönség érdeklődése s e munkák
népszerűsége. Az erkölcsi és anyagi siker egyaránt páratlan volt. Scott
sheriff lett, azután a kamara titkárja, barátja az uralkodó herczegnek,
a ki 1820-ban baronetté ütötte. Munkáinak anyagi haszna is ritkítja
párját. Olyan vagyont szerzett, mely még Angliában is számottevő.
Nem mondhatni Scottról, hogy, ha kereste is a népszerűséget, merő
hiúságból vagy a haszonért tette volna. Egészen képzelete világában élt;
a vagyon az ő szemében csak arra szolgált, hogy olyan életet láthasson
maga körül is, a minőben alakjai éltek; hogy ő is olyan jó, nagylelkű,
adakozó lehessen, mint hősei.
Ezért vásárolt földeket a Tweed mentén, nem termékeny, de csupa
történelmi földet, melynek nevét, mint Kazinczy Bányácskáét Széphalomra,
Cartley-ból, a mi szemétdomb-félét jelent, Abbotsfordra változtatta,
mert ez a környék azelőtt Melrose apátsághoz tartozott. Később
hozzávásárolta a völgyet, melyben valaha a rímelő Tom tanyázott. Boldog
volt e történelmi hangulat közepett, a hol magát egy szétágazó skót
családfa törzsének álmodhatta. Nem bírt ellentállni a vágynak, hogy a
mint verseiben a Scottok földjét szerepeltette, most birtokán ne
játszassa új regényeinek egyikét _(The Monastery)_. A víz partján pompás
kastélyt építtetett, mely minden egyes részletében a legszebb skót
várkastélyokról volt másolva. Egymást érte itt az ünnepély, lakoma és
vadászat. A ház ura mint a skót vendégszeretet képviselője fogadta a
szomszéd birtokosokat és bérlőket, volt rá eset, hogy tizenhat
társaságot is egy napon, mint veje, Lockhardt, följegyezte életrajzában.
Olyan színes és mozgalmas ez az élet, akárcsak Scottnak valamelyik
könyve, sőt még regényesebb és tartalmasabb is, mert a vídám jelenetekre
itt komoly megpróbáltatások következnek; a tanulság is több életében,
mint munkáiban. Vállalkozó kedve s a szerencsében való bizakodása
részesévé tették Scottot kiadója üzletének. Az nem értette a dolgát,
csődbe került s magával rántotta Scottot is, ki a végső perczekben,
mikor még lehetett volna, átallott egymagában menekedni. Mindabból, a
mit szerzett, csak Abbotsford maradt meg, melyet jóval azelőtt legidősb
fiára íratott jegyajándékul, az is adósságokkal megterhelten. Tisztelői
készséggel segítettek volna rajta, de ő maga akarta kifizetni minden
adósságát, a keze munkájával. Kész volt úgyszólván elülről kezdeni az
életet. Újra kezdődött a régi lázas munkásság, de nem a régi kedvvel, s
nem a fiatalkori erőben. Egyes munkáin meg sem érzik erejének fogyta; az
unokáinak elmesélt angol történelem és Skóczia népszerű története ma is
olvasott könyvek. Későkori munkáinak legtöbbjében azonban már csak a
szándék szép és tiszteletreméltó. Öregen, özvegyen, robotba is oly
fáradhatatlanul dolgozott – többek közt Napoleon óriás arányú életrajzán
– hogy másodszor is tekintélyes vagyont szerzett s azzal letörlesztette
adósságainak nagyobb felét (vagy három millió koronát) s visszaváltotta
könyvtárát. A szerencsével együtt a dicsőség is visszamosolygott rá még
egyszer. Mikor betegeskedni kezdett, a kormány a nemzet vendégeül
családostul egy hadihajón vitette Nápolyba. Itt a classikus földön új
erőt adott neki állandó szenvedélye a múlt iránt, s a mit még a nagy
emlékeknél is jobban élvezett, szemének homályosuló tükrére rég áhított
képek rajzolódtak: a Rajna-menti váraké, a melyek előtt hazafelé menet
végig hajózott, s még egyszer szívére hajolt örök szerelmese, a
romantika. Ez volt utolsó útja; otthon már várt reá a sötét bárka, mely
a túlsó partra vitte. 1832 szeptemberének végén meghalt.