egyszínűek. Nagy részök kívülről kriminologia, de belül merő
psychologia. Nála is vannak meglepetések, nem annyira a cselekvényben,
inkább a lélektanban, abban, hogy midőn tolla már szédítő mélyre hatolt,
még meg tudja toldani egy lépéssel. Turgenyevhez, Tolstojhoz mérten
egyszínű, azok könnyedsége, világossága, változatos hangulatai
hiányoznak nála. Tolstoj nagyobb művész, de Dosztojevszkijben valami
ingerlő titokzatosság van, s lélekrajza még Tolstojénál is mélyebb. Őt
olvasva, az ember azt hinné, hogy Oroszországban nem süt a nap és nem
nyílik virág. Olvasója mintha valami nagy fájdalmon menne át. Komorságát
még fokozza sarcasmusa, s érzéke bizonyos mosolyogni való s egyben
szomorú félszegségek iránt, emberek és helyzetek rajzában; ez állandóan
kihangzó mellékzöngéje hangszerének. Csak egy enyhület van itt: az
emberszeretetben olvadó szív melege. Írói készsége mégis roppantul
gazdag; mintha minden eszköze megvolna, csak érte kellene nyúlni. Nagy
írói vonásai és képességei mellett psychopathologia, symbolismus,
phantastikum és naturalismus, minden föltünik munkáiban, a miből később
egyenként az epigonok egész irányai élnek. Lehet azt mondani, hogy
nyelve egyhangú s alakjai mind az ő nyelvén beszélnek, de még sincs nála
drámaibb író; lehet gáncsolni fárasztó elemzéseit, de mindig izgatóan
érdekes. Könyve úgy leköt, hogy fogyatkozásait csak olvasás után venni
észre, midőn az erős benyomások elmélkedésre késztetnek nemcsak a tárgy,
hanem az író ereje felől is.
Megdöbbentő képzelete van s még sincs nála realisabb író. Egész
művészetére talál, a mit idealismusáról mondott: az én idealismusom
egészen realistikus. Turgenyevet szemtől-szembe kigúnyolja, mikor
külföldön élve, hazai kérdésekről merészel írni: ‚Hozasson magának egy
jó messzelátót Párisból – tanácsolja neki – mert a távolság igen nagy‘.
Ő csak otthonn tud dolgozni. Külföldön valósággal lázas a munka vágyától
s terveitől, s folyvást azt írja, mint Raszkolnyikov előtt:
«Költészetemnek – másról nem is szólva – szüksége van Oroszországra.
Olyan vagyok, mint hal a szárazon; minden erőm elhágy»; a
Karamazov-tervről is: «Okvetlenül otthon kell lennem, az orosz életben
élnem». Ő rajta nem eshetett meg az, a mit Turgenyevnél megfigyeltek,
hogy alakjai későbbi munkáiban is mind a negyvenes évek typusai;
Dosztojevszkij boldog volt, mikor egy barátja azt írta neki a
_Daemonok_ról: ezek a Turgenyev emberei – de korosabbak.
Ő a legoroszabb író; a lelkek, viszonyok, események fölött mindig érezni
az orosz levegőt, e végtelen puszták tiszta szelét s e barbár
nagyvárosok miasmáit. A kor nagy kérdéseit – a _Daemonok_ kivételével –
nem kérdezte, ez egyik fogyatkozása; de egész világnézete és tanítása az
orosz népről és az orosz népnek szól.
De nem csak az orosz néphez szól. Tanításának egy része is, a bűn
gyötrelmeiről, a hit és jóság isteni erejéről, általános emberi; de
főkép azzal tanít, mert a világirodalomban ő a legmélyebbre ható búvára
az emberi léleknek. Mint Michel Angelo, ő is csak embereket teremt;
tájkép, háttér nincsen nála. Mindig siet benyitni az emberi lelkek
ajtaján, hogy odabent mindent egy tudós lelkiismeretességével
leltározzon. Mereskovszkij azt mondja róla: regényeinek egyik-másik
részlete olyan, mint Goethe némely költeménye vagy Lionardo egyes
rajzai: bajos eldönteni, a művészet vagy a tudomány körébe tartoznak-e.
Nyugtalanítón mélyre lát a lélekbe, s az olvasó úgy érzi, mintha halott
szeme őt is átjárná. Irgalmatlan a lelki bonczolásban; ezért nevezte
Mihajlovszky ‚kegyetlen tehetségnek‘, Turgenyev marquis de Sadehoz
hasonlította. Főként a bonyolult, rendhagyó organismusok érdeklik, s
mint a jó orvos, az egészségeseken is rögtön észreveszi a kór csiráit.
Őt is az érdekes és súlyos esetek vonzzák, a lélek kóros állapotai: a
hallucinatiók, jövőbe látó álmok; nemcsak a lélek logikáját képes
föltárni, hanem elhajlásait, rendhagyóságait is. Deák azt mondta
Dickensről, hogy ha regényeit olvassa, néha azt képzeli, mintha a
bolondokházában volna; mit mondana még Dosztojevszkijre? Az ő alakjai
csupa különös teremtések, a kikben elpattant valami: lelkiszegények,
iszákosak, félkegyelműek, nyavalyatörősek, megháborodásra, gyilkosságra
és öngyilkosságra jegyzettek. Mintha a bélpoklosokat látnánk a Bethezda
tava körül, várva az angyalt, a ki odatámogassa őket a csodatevő tó
vizéhez, a melyben tisztára mosdjanak s a mely meghozza egészségüket.
Még e körön belül is csak a szegényeket és a városiakat rajzolja; a
nyomor és a város írója.
De bennök az emberi lélek költője is.
Azt rajzolta, milyen jók és milyen rosszak az emberek egymáshoz.
Igyekezett megértetni a gyarló s mégis minden jóra képes emberi lelket.
Ez a legnagyobb és legnemesebb föladat, a mire művész csak
vállalkozhatik s minden külön tanulság nélkül is a legtanulságosabb.
BJÖRNSON BJÖRNSTJERNE.
Norvégiának irodalmi önállósága a dán politikai és szellemi fenhatóság
leráztával kezdődik (1814.). Az irodalom két-három évtized alatt egészen
nemzetivé fejlik s világhirre is emelkedik. A Karoling-idők félvad
hordái, majd Gusztáv Adolfnak a protestantismusért vívott küzdelmei óta
most tűnnek fel újra észak e tája felől hódítók és szellemi áramlatok
vezérei s nevükre hamarosan a világhír dicsősége sugárzik; e két név:
Ibsen és Björnson.
Életük és munkásságuk párhuzamosan folyt. A mint Björnson gyönyörű
meséjében (_Arne_ elején) a lejtő fái, a nyír, fenyő, boróka elindulnak
a hegytetőre, s odafenn ámúlva veszik észre, hogy a túlsó oldalon épen
úgy nyomultak fölfelé testvéreik, kikkel a csúcson találkoznak: mintha
csak kettőjük munkásságának képe volna.[1] Fiatalon a százkezű, harczias
Björnson járt elől, otthon háttérbe szorította Ibsent, (ő nyerte el az
utazási stipendiumot, később az írói évdíjat is), – később külföldön
Ibsen kerül elébe. Björnson feddő és fanatizáló prédikátor; Ibsen
szigorú gyóntató. Björnson sürgette a politikában az Európához, első
sorban Németországhoz való csatlakozást, s Ibsen valósította meg azt az
irodalomban. Mind a ketten nemzeti irányban indultak, s az általános
emberihez emelkedtek. Björnson gyakorlatibb, a norvég élet problémáiból
indulva, az emberi vonások rajzával emelkedik általánossá; Ibsen
elvontabb; hazájától távol élve, az általános emberi kérdések ragadják
meg, s a norvég szinezet inkább különös alakjainak rajzában nyilvánul,
kiknek mintáit elzárkozott élete őrzi emlékezetében. Ibsent a világ
minden nemzete olvassa és játszsza színpadain, – Björnsonról azt mondja
honfitársa, Brandes, hogy ha nevét kimondják, olyan, mint ha felhúznák a
norvég lobogót.
Lelkében hazájának képe tükröződik, munkáiban korának problemái. Alakja
és egyénisége hasonló a tenger-parti bérczhez, mely meredeken szegi föl
fejét, megtépi a viharfelhőket s dús tenyészetet hord sziklavállain, míg
rajta az erős levegőjű tenger mosolya csillog. Természetében egyesül a
zordon Dovrefjeld, hol született (1832. deczemberében), s a
Ramsdale-vidék derűje, hova atyja, a paraszt-származású pap,
átköltözött, mikor fia hat éves volt. Jól jellemzi az a vallomása, hogy
az évből az áprilist szerette, mely viharokat hoz, de tüzes napfényt is,
mindent életre zsendít, s az igéret és fejlődés kora. Ő maga is ilyen:
csupa terv és igéret. Alig rázza le magáról az iskola porát, s már
könyvben és színpadon tiszta norvég irodalmat akar teremteni, megtörve a
dán hatást; egyszerre ír színbírálatot, darabokat, elbeszélést és
verset. Nem sokkal azelőtt gyűjtötték össze Norvégiában a népdalokat és
meséket, s mint világszerte mindenütt, a költői szellem itt is
megerősült ez üde forrás éltető vizében. Európában mindenütt a nép felé
fordult a figyelem, s az irodalom követte a politika irányát. Jütlandi
rajzok, Zimmermann és Auerbach paraszttörténetei láttak napvilágot.
Norvégiában is akkor terjesztették ki a választó-jogot s a népben látták
a jövő erejét és magvát. Ily időben jelentek meg Björnson népies
elbeszélései, s e körülmények között szinte irány-művek gyanánt
hatottak. Jól ismerte a népet, belőle eredt, köztük élt, ismerte
hagyományait és dalait, mint azok az övéit énekelték; ő a szerzője a
norvég nemzeti dalnak; egyéb költeményei közül a gyermek _Finn
Niels_-ről szólót, a ki elveszti hótalpát s rejtelmes hang és erő
lehúzza a hó alá – Goethe _Tündér királya_ mellé állítják. Elbeszélései
közé gyermekkori emlékei szövődnek, minő a pompás rajz atyja hatalmas
igás-lováról, mely megküzd a medvével s leteperi patáival; e paripa egy
Rubens-képre emlékeztet. Egyik első beszélye, a _Veszedelmes leánykérés_
(1856), a nép erejét és bátorságát mutatja a szegény kérőben, a ki midőn
kedvesének hozzátartozói elállják előle a járható utat, a meredélyen
kapaszkodik fel hozzá, s merészségével és ügyességével megnyeri a leány
kezét. Emlékeinek e lyrai ere az erő vonásai között siklik el.
Legnagyobb hatást _Solbakken Synnöve_ elbeszélése tett (1857); ez
Dániában is feltünt s valóságos diadalt jelentett; méltó párja _Arne_
(1858); nem legmélyebb prózai művei szerzőjüknek, de elbeszélő
művészetének gyöngyei. Sok bennök az egyéni emlék. Björnson maga
mondogatta, hogy ő ismert oly gyöngéd és nemes paraszt-leányokat,
környezetüknek oly virágait, mint Synnöve és Éli, s hogy míg sorsukat
írta, a sorok közül mindig reá mosolygott arczuk. Emlék az is, hogy
Thorbjörnt atyja nem szívesen keresztelteti e névre, csak nem mer a
szokással szakítani; minden második nemzedékben ezt viseli a családban a
fiú, de ezeknek nincs szerencséjük; – a költőt sem akarta atyja Björnnek
keresztelni, épen ily okból, s azért tette a Björn (medve) mellé a
csillagot (stjern). Mintha mind a kettőből volna benne valami; vaskos
józansága eszmékért való lelkesüléssel párosul. Írás-művészetében is a
józan realismus híve, de nem a nyers, hanem a nemes ideal-realismusé.
Természetes és egyszerű, mégis idylli, a tiszta jókedv sem idegen tőle,
mint a _Vidám legény_ rajzában. Életviszonyok rajzába, jellemfestésbe, a
nyelvbe is az ősmondák ereje vegyűl, de tiszta erkölcsi felfogás,
emelkedett és gyöngéd érzelmek mellett; egyszerű, sőt szegényes
viszonyokat rajzol, de bájjal és költészettel gazdagon. Nálunk Baksayhoz
hasonlít. Egész Norvégia benne van ez elbeszélésekben: a nép és a tájak,
mintha csupa Normann-képet látnánk, s a tenger tiszta levegője. Nyelve a
dán-norvég irodalmi nyelv, mely kapcsolatot keres a déllel, Európával, a
miért az ifjak, Arne Garborg s a tiszta norvég nyelv harczosai, meg is
itélték. Művészi tekintetben a hazai kritika különösen a párbeszédek
szűkszavuságát dícsérte.
A norvég olvasó nem csak abban találhatta örömét, hogy irodalmuk egészen
a norvég élet képét tárja elébe, hanem abban is, hogy milyen művészi e
kép, s az ifjú irodalomban milyen kitünő tehetség támadt. Mind ennél
többet jelentett s az idegen olvasót is az hódítja meg, hogy e beszélyek
olvasása édes gyönyörűség. A művész és gondolkodó egyesül bennök, noha
az élet nagy kérdései még csak önkénytelenül tükröződnek az élet
rajzában s nincsenek kiemelve. Synnöve történetében a derűltebb hitet a
puritán haugianismussal állítja szembe; e théma többször visszatér
munkáiban s _A halász-leány_-ban, az _Isten nyomai_-ban mind szigorúbban
nézi az írás betűihez ragaszkodó komorságot. Másrészt az átöröklést
érinti, az Ibsen-féle _Kisértetek_ thémaját. Az elbukott leány, a falu
bolondja festésében sötét színekhez is nyúl, minők a mi falusi
életünkből sem hiányzanak. _Arne_ a nép dalos kedvének megtestesítője,
egy élő nótafa, rokon Andersen _Rögtönző_-jével; a lelkében fakadó
versek elárulják vágyódását a hegyeken túlra, – s ebben a norvég
léleknek kivált egy időben erős és általános vágyát, az Amerikába
vándorlás veszedelmét; az anyjához való szeretet s egy szép szempár
azonban megköti, s megtanítja rá, hogy a csalogató vágynál többet ér a
nyugodt élet és a csöndes boldogság. E kérdést vizsgálja másik oldaláról
_A halász-leány_, kit a nép sarjában szunnyadó tehetség nagy színésznővé
emel, s a ki ezzel kiszakad a családi boldogság köréből. Egészen a
későbbi Björnsonra vall _A sasfészek_ elbeszélése; a ragadozó elhordja a
szegény falu csibéit, bárányait, egy gyermeket is elragad; a fiatal
nemzedék mind arra készül, hogy szétrontsa a kártevő madár
megközelíthetlen fészkét; egy legény rá is szánja magát, s kezd az
oromra felkúszni a szakadék nyílásán; de a kő mállik, lezuhan. Egyik
aggastyán azt mondja a holttest mellett: «Vakmerőség volt; de mégis jó,
ha van valami olyan magasan, hogy nem éri el akárki». Nem önnön lelkébe
világít-e ezzel az északi gondolattal a problémák későbbi költője, az
_Erőnkön felül_ írója?
Első színművei is ily erősen norvég jellegűek, s ezek szövegében is ott
csillámlanak mind a lyrai vonások, mind a nagy kérdések arany-szálai.
Színműírói jártasságát mint színbíráló és színigazgató szerezte. Itt is
úttörő. Az ő eleven, mozgalmas kis drámája, a _Csaták közben_ (1856), az
első norvég történelmi színmű. A középkor zordon hőseit, nagy
szenvedélyeit idézi fel, valódi költői erővel. Egy úton jár Ibsen
fiatalkori darabjaival. _Sánta Huldá_-ja a _Helgelandi hősök_-kel rokon,
a főalakok egy vérből valók; _Stuart Mária Skótországban_ a
katholicismus és protestantismus küzdelmét rajzolja, a vallások és
világnézetek harczát, mint Ibsen az _Északi hadút_-ban; de Björnsonnál
több a lyrai szinezet, az egész közelebb áll az élethez, a múlt rajzában
a jelen küzdelmei tükröződnek _Sverre király_-ban a parasztság s a
conservativ nagyok közt dúl a harcz, mintegy az újkori demokraták
küzdelme, s a király a föld népével tart. Jeruzsálemi Sigurd táborában a
vitézek arról beszélnek, mint vonja sokukat, mint Arnét, messze a tenger
és a vágy, s hogy Harald Harfagar valamelyik utóda talán majd
összegyűjti népét s elindul új hazát keresni Dél felé. Ez – századokkal
visszavetítve, – az amerikai kivándorlás láza. Mindebből egy állandó
vonás emelkedik ki: a nagy ember hivatásának érzete. _A csaták közben_
Sverre királya keserűn panaszolja, hogy romok és holttestek közt jár,
ördögnek tartják, pedig ő jót akar, gyógyítani kíván s békét szerezni
mindenkinek. Sigurd-nak is nagy tervei vannak a róla szóló trilogiában;
«elbűvöli saját ereje», de az út el van torlaszolva előtte, (együgyű
féltestvére ül a trónon), s ereje és türelmetlensége késztetik
erőszakra. Az írót a tettre hivatott nagy ember problémája köti le, s az
a nagy ember, a ki e történelmi alakok tettvágyában és vivódásában
lappang, – a költő maga. Ő is tettvágytól feszül, hívja az élet; őt is
félreértették, gyülölettel és szenvedélyes ellenállással találkozott – s
mint Sigurd önkényt számüzetésbe, elkeseredésében ő is külföldi útra
megy, hogy tisztultabb lélekkel térjen vissza.
Sigurdnak, a kihez az ország harczos népe áramlik, azt mondja testvére:
hozza meg hazájának a legnagyobb áldozatot, áldozza föl harczi
dicsőségét. Björnson ily áldozatot hozott: kész volt feláldozni írói
dicsőségét. Külföldön inkább az életet, mint az irodalmat tanulmányozta,
s hazatérve, tanulságait előadásokon hordja szét országszerte, belemerül
a politikába; nincs társadalmi kérdés, melyhez hozzá ne szólna.
Mindenképen az életet, a haladást szolgálja. Irodalmi termékenysége,
fejlődése szinte megakad, míg a hetvenes évek derekán egy második nagy
európai út új benyomásaival ismét föl nem ébreszti s magasra nem lendíti
alkotó erejét.
Akkoriban szakított a nyugati irodalom a múlt rajzával, s a modern élet
problémái felé fordult. Ez irány magával ragadta Björnsont, kinek mindig
éles szeme volt az élet kérdései iránt s bátorsága azok kimondásához.
Ott, külföldön, az általános emberi feladatok, a jelen nagy kérdései
kötik le. S miután megteremtették Ibsennel együtt hazájuk nemzeti
irodalmát, most összekapcsolják azt a nyugati áramlatokkal s az
emberiség nagy eszméivel. Ettől fogva Björnson az eszmére veti munkáiban
a súlyt s feláldozza annak a művészi formát és hatást, de hazája földjét
és levegőjét nem hagyja el soha. Nem gyönyörködtetni, hanem felrázni,
nem hódítani, hanem hatni akar; Flake, jeles kézikönyvében, Björnsont
pályája második felében «problémaköltőnek» nevezi.
Már külföldi útjáról két szinművet küld haza, melyek a jelen
visszaéléseit ostorozzák. Egyik, _A szerkesztő_, a sajtóra lövi nyilait
(érintkezik Ibsennek _Az ifjúság szövetségé_-vel); a másik _A csőd_, az
első norvég társadalmi dráma, mely Ibsen _Társadalom támaszai_-ra is
hatott. Norvégia a krimi háború után súlyos gazdasági válságon ment át,
s Björnson heves czikkekkel támadt a hirtelen meggazdagodottak fényűző
életmódjára, mely sok kereskedő-házat megrendített. Itt is ily hivalkodó
házat rajzol, mely nehezen előteremtett új meg új kölcsönökkel tatarozza
a sülyedő hajó lékeit, míg a kártyavár összedül. A család ekkor új
életet kezd, jobban mondva elülről kezdi az életet; a kényes lányok is
munkához látnak, segíti őket régi hű könyvelőjük, kihez az egyik leány
most hozzámegy; a végső felvonás ezt a józan, komoly és derült új életet
rajzolja, melynek munkája van, de gondjai nincsenek. E befejezés az
élénken lüktető dráma végén kissé édeskés, de a közönséget épen ez
nyerte meg, nem csak otthonn, hanem Németországban is. – Társadalmi
problemát feszeget _Az új rendszer_ is, a kereskedői és közélet
erkölcsét, igazságot és szókimondást követelve. Ez is actualis hazai
eseményekkel áll kapcsolatban, noha ezek csak oly külső eszköz szerepét
viszik, mint _Nórá_-ban a váltó. Akkoriban (1878–79) Norvégiát különösen
foglalkoztatta a vasútak ügye; a darabban egy Amerikát járt fiatal
mérnök rájön, hogy a nagyhírű új vasúti rendszer, mely a
vezérigazgatónak positiót és jólétet adott, téves és káros; megírja ezt
egy szakmunkában, mely felrázza a közvéleményt. A vezérigazgató hívei,
fia, a ki barátja volt a támadónak, leánya, a ki szinte jegyese, mind
elfordulnak tőle, de végre a bátorság és igazság győz, és visszatérnek
hozzá. Oly küzdelem ez, mint _A nép ellené_-é, de itt a győzelem nem
marad az önérzetre korlátozva: az igazság kivívja jogát, s a boldogulást
és boldogságot is, harczosa számára. Így akarja ezt a szerző életkedve
és optimismusa.
A munka és erkölcs állandó tárgya Björnson gondolatkörének. Öregkori
munkái közül is erről szól két darabja, a _Laboremus_ és _Storhovén_. Az
érzékek káprázata, a szenvedélyek csábja, a lelki harczok mind a munka
békéjében nyugosznak el, mi az ember legfőbb hivatása. A harmadik,
_Daglannet_, az ifjak és öregek örök harczát is erre vezeti vissza: az
új nemzedék a maga munkáját kivánja végezni, annak tör útat, s ez egy
lépést jelent előre.
Költészetének másik oldala a társadalom és erkölcs vizsgálata. E téren
ép oly forradalmár, mint Ibsen. _Leonarda_ a visszás erkölcsi mérték
ellen lázít, egy derék asszony rajzával, a kinek társadalmi helyzete
megdől, mihelyst kitudódik, hogy egy kalandor felesége; ő, a
legderekabb, hozza a legtöbb áldozatot, még leányától is el kell
szakadnia, ha nem akarja jövőjét tönkre tenni, – s a felületes
társadalom férjével őt is elitéli, mintha erkölcsi téren ma is fennállna
a barbár szokás, hogy a holt férjjel el kell égetni feleségét. A költő a
vallásos és erkölcsi türelem szószólója; csak a lélek arany-tartalmát
nézi s korbácscsal üzné az illem és társadalmi külsőségek kufár lelkeit.
Utolsó nagy regénye, _Mary_, egy leány története, a ki szerelemből az
esküvő előtt odaadja magát szíve választottjának, büszkén és nemesen, de
a férfiban a győztes önhittsége elárulja alacsonyságát; Mary
csalódásában már halálra itéli magát ballépéseért, midőn mellőzött másik
kérője mindent jóvá tesz, mert meg van győződve, hogy a mit szerelme
tárgya tett, az nem lehet rossz.
Különösen sokat foglalkozik a házasélet erkölcsével. Már ifjan írt egy
kis szinművet az _Új házasok_-ról, melyet ma is folyvást adnak német
színpadokon. Arról szól, mily nehéz a fiatal asszonynak elszakadni
szüleitől s a régi környezet hatalmától; mily boldogtalanná teszi ez a
férjet, a ki egészen magának kivánná feleségét, mert csak ez az igazi
házasság. A kritika kifogásolta, hogy ez a szeretet a darabban kölcsönös
féltékenység útján támad fel, s hogy a hitvesi szeretet itt prózai
kötelességnek, a házasság szinte nevelőintézetnek van feltüntetve; de
ily túlzások gyakoriak a tételes daraboknál, Björnson pedig egyenesen
ezért ír, nem a könnyed szórakoztatás kedvéért. E tárgykörbe esik _Mikor
az új bor forr_ czímű derüs darabja, mely a fiatal házasok nehéz
összeszokását, az elkényeztetett leánynak magabálványozásáról való
keserves lemondását, a régi házastársak egymásra únását rajzolja, s hogy
a gyermekek szerelmétől mint mozdul meg a régi parázs. – _Magnhild_
elbeszélése egy leányról szól, a ki a pap házában kifinomult, s
egyszerre, szinte észrevétlenül, hozzá megy egy idős mesteremberhez, a
kitől inkább idegenkedik. Nem is igazi felesége, inkább cselédje. A sors
ő tőle sem tagadja meg az élet álmát s feltámad érdeklődése egy
tüdőbajos művész iránt. Egy barátnője is segít feltárni lelkét. Midőn
Magnhild fel akarja bontani házasságát, hogy a munkában keressen
életczélt, mert az embernek nem csupán egy rendeltetése van, férje azt
kérdi tőle: honnan veszi ehhez a jogot; ilyesmi nincs a szent írásban;
az új Nóra homlokára mutatva, azt feleli: Így van megírva itt. A
Nóra-probléma ez, hogy a nem igazi házasság, mely nem épül a lelkek
összhangján, lealázó iga, a melytől szabadulni kell. _Isten nyomai_
czímű nagy regényében a válást és második házasságot kárhoztató szigorú
pappal szembe állítja a derék orvost, elvált asszonyból lett hitvesével,
a kit az emberek elfordulása, mint rá súlyosodó átok, megöl, de a kiknek
élete a papot is az élet és szeretet istenéhez téríti. A házasságban
teljes összhangot s egyforma erkölcsi alapot kíván; azt követeli, hogy
mind a két fél egyforma tisztán várjon a nászra. _A keztyű_ czímű
darabjában a menyasszony, mikor megtudja, hogy vőlegényének szerelmi
viszonya volt, szeme közé vágja keztyűjét. Az alak typussá vált, mint
Nóra s szenvedélyes vitákat keltett. A költő maga is előadásokat tartott
a monogamia vagy polygamia tárgyáról, kitérve az átöröklés nagy
kérdésére is, mely e kort sokat foglalkoztatta (Ibsen: _Kisértetek_), s
ostorozza azt a balhitet, mintha az átöröklés kizárná a nevelés hatását,
hiszen senki sem örököl csupa rossz tulajdonságot s a jó vonások
öröklése csak megkönnyíti a nevelést, mert erősbödve, erkölcsi tőke
gyanánt öröklődnek át. A nevelés nagy feladatát az anyára hárítja, több
elbeszélésben fejtegeti ezt. _Absolon haja_ egy ifju rajza, a kit vére
méltatlan asszony hálójába ejt, fellázad anyja, mint Absolon az atyja
ellen, de csalódva és megtörten visszatér hozzá, mert az anyai szív nem
ismer ellentéteket és megbánást. Az anyai érzés általánosságánál
mélyebbre száll a _Lobogók a városban és kikötőn_ beszélye. Rendalen
Tamás zabolátlan nemzetség sarja; atyja kicsapongó volt, de erélyes is.
Az özvegységre jutott anya, hogy szelídebbé tegye, saját
leányiskolájában neveli fiát, a ki később átveszi az iskolát. A költő a
maga eszményi iskoláját rajzolja itt: a fölvilágosítás s a gondos testi
nevelés módszerét, melynek Norvégia ifjú nemzedéke sokat köszön. Ennek
szükségét egy iskolás leány elbukásával magyarázza, a kinek csábítóját
aztán, mint _A keztyű_-ben, eltaszítja menyasszonya; az esküvőre
kitüzött zászlók ezt az erkölcsi diadalt ünneplik. – Sokat foglalkozott
a költő az iskolával _Daglannet_-ben is, kivált az amerikai példával, a
gyermek ottani tiszteletével, önállóságra, szabad fejlődésre
szoktatásával.
Mindez, a munka, erkölcs és nevelés kérdése a jobb életet és jobb jövőt
szolgálja. Az élet és a jövő szeretete az, a mi Björnson munkáiból árad;
a közfelfogást, az intézményeket mind ehhez kívánná szabni. Ebben van
munkáinak gyakorlati vonatkozása és becse; a gyakorlatiság e súlya óvja
meg túlzó elvek- és eszméktől.