_Bűn és bűnhödés_hez. Thémáját még a börtönből hozta s csaknem egy
évtizedig forgatta fejében. «A főalak új – írja testvérének 1858-ban, –
még senki sem írta meg, s minthogy nálunk az életben sűrűn előfordul
(mint az új eszmékből és mozgalmakból gyanítom), azt hiszem, sikerül
otthon majd új megfigyelésekkel gazdagítanom.» A könyv Raszkolnyikov
diák tör énete, a ki nyomorúságában elkeseredve, előre kitervelten megöl
egy uzsorás vénasszonyt, a kinek élete semmit sem ér az emberiségre
nézve; aztán lelkifurdalás gyötri, s egy idő multán maga föladja magát.
Orosz irodalomtörténetírók igazolják a szerző nézetét; ily esetek
akkortájt sűrűn fordultak elő, nemcsak Oroszországban, hanem Nyugaton
is. Az író leveleiből tudjuk, hogy a kiadó is fönnakadt e forrongó belső
világon, ez ‚erkölcsi nihilismus‘-on, s egyes fejezetek átdolgozását
követelte, a mi meg is történt; pedig a mű merő erkölcs, az
egyensúlyából kibillent lélek bűnhődésének rajza. Az író oly finom lelki
szövedéket tár elénk, melynek nincs párja az egész világirodalomban.
Fölelevenült régi beszélgetések, álmok, a fiatal kornak mohósága az élet
után, s önzése, a rendkivüli emberek rendkívüli jogáról vallott kedvencz
tana, a bűn elméletének s a bűnösök lelkének tanulmányozása, melyről
Raszkolnyikov értekezést írt, ennyi szálból szövődik a végzet pókhálója,
melyben fennakad. Az esemény művészi feldolgozásban is elférne a könyv
tíz oldalán; de itt az egész csupa lélektan, a szándék és megbánás
kiforrásának természetrajza. A bűnöst elárulják beteg idegei, a melyek
ágyba döntik, tettetett fesztelensége, a gyanú elaltatása kedvéért
folytatott merész beszélgetései a vizsgálóbíróval, melyek során a gyanú
folyvást szűkebb körben kering körülte, mint Faust körül a fekete kutya.
E vergődés közben megérik a vezeklés belső kényszere: bevallja bűnét egy
bukott leánynak, térdre veti magát előtte, leborulva az emberi
nyomorúság előtt; a leány a vezeklés gondolatával gyógyítja: kiáltsa ki
bűnét az utczán, csókolja meg a földet és adja föl magát. Ez a leány
aztán vele megy Szibériába. Ezt a tervezett második részt az író csak
egy epilogba vonta össze. A könyv így is egész; egy lélek története,
_egy_ léleké, de a költő változatossá teszi a közbeszőtt alakok által;
mindjárt elején ott van Marmeladov, az iszákos kishivatalnok, a ki nem
bírja eltartani családját s végre leánya áll ki az utczára, a nyomorúság
vértanúja, hogy kenyeret vihessen kis testvéreinek; ott van
Raszkolnyikov anyja és huga, a csábításnak kitett nevelőnő;
Svidrigajlov, feleségének gyilkosa s a házbeli nevelőnők és cselédek
megrontója; a vizsgálóbíró, a ki azt suggerálja a fiúnak, hogy a vétkes
«psychologiailag nem szökhetik el ő előle», hanem maga fog jelentkezni.
Dosztojevszkij maga írja _Pétervári álmok_ czímű följegyzéseiben, hogy
egész tömeg hullámzott körülte, a kikről álmodozott, s micsoda pompás
álarczos menet telt volna belőlük! Minden munkáján érezni, mint
tolakodnak körülte az alakok, bebocsátást kérve könyveibe, hogy alig bir
tőlük szabadulni. Itt is a bűn és nyomor egész serege tolong. Mindez még
gazdagabban hat az által, hogy alakjai kettős életet élnek, a való
mellett álmaik is feltárulnak előttünk, a lélek másik, öntudatlan
hazája. Embereinek rendesen látomásaik vannak, Szónyának,
Svidrigajlovnak, Raszkolnyikovnak, a ki önmagát látja, gyermekkorában, a
mint egy halálra kínzott kis ló mellett jajveszékel, ő, a ki most embert
készül ölni! A mellett a legszigorúbb lélektan útján haladva is
lépten-nyomon meglepetésekkel döbbent meg. Például: a gyilkosság után
Raszkolnyikov egyszerre ott látja a szobában a meggyilkoltnak a hugát;
az ajtót nyitva feledte! Most a kitervelt mellett még egy második
gyilkosságba sodródik. Mikor meg a vizsgálóbíróval beszél, egyszerre
bejő egy mázolólegény, s önmagát mondja a gyilkosnak. Mikor bevallja
tettét Szonyának, a szomszéd szobában kihallgatja Svidrigajlov; ez új
lehetőségeket nyit; aztán ez az egyetlen lehetséges vádló is meghal, s ő
mégis feljelenti magát. Ezek nem az érdekességet tovább feszítő
fordulatok, hanem a lélekrajz csavarodik velök egyre mélyebbre s e
tiszta lélekrajz mégis érdekfeszítő; az író maga dicsekszik vele, hogy a
folyóiratnak, a mely közölte, előfizetői száma felszökött. Mind ennek
hátteret és mélységet a «szenvedés ama vallása» ád, mely oly megrázón
szólal meg a Puskin fölött tartott emlékbeszédben, a megalázkodás és
vezeklés tanítása, a mely letörli a gyarlóságokat, megadja a lélek
tisztaságát s az élet nyugalmát.
Ily lelki világot tár föl legközelebbi nagy regényének, _A
félkegyelmű_nek (1868), főalakjában is. Mint maga írja, czélja egy
valóban tökéletes és szép ember feltüntetése; ez a legnehezebb a
világon, kivált manapság. A keresztyén irodalmak valamennyi szép alakja
közül Don Quixotet látja legtökéletesebbnek, «mert egyszersmind
nevetséges is». «Az olvasó rokonszenvet és részvétet érez a kigúnyolt, a
saját becsét nem ismerő szép iránt. S a humor titka épen abban a
művészetben rejlik, hogy az olvasóban rokonszenv ébredjen.» A regény
hőse, Myskin herczeg, valóban ilyen; mosolyt, boszúságot, sőt lenézést
kelt környezetében, s lassankint mégis mindenki hatása alá kerül, nők,
gyermekek, cynikusok, az ő jóvoltából tengődő naplopók, a lelkes és
túlzó fiatalság. Őszinte szavaira mindenki meghökken, de mindenki
önlelkébe néz és őszintévé válik, legalább önmaga előtt. Ő is kibillent,
rendhagyó lélek, nyavalyatörős is, s útja az elmegyógyintézetből a
nagyvilágon át néhány hónap alatt végkép az őrültekházába vezet. Az író
roppant részletességgel bonczolja e különös lelket; a munka első
negyedrésze egy nap története, melyen a herczeg megismerkedik új
világával. Ez aprólékos elemzés az oka, ha a nagyközönség e regényt nem
fogadta a régi lelkesedéssel. Pedig a tárgy, az események s az alakok
egyaránt érdekesek. A hős ébredő érzelme két nőalak közt ingadoz, egy
márványszép tábornokleány s egy elcsábított, szenvedélyes és szeszélyes,
hol szilaj, hol bűnbánó Magdolna közt: ez a két női typus későbbi
regényeiben is ismétlődik. Az utóbbiak ragadják magukhoz a férfiakat,
még a herczeg is ehhez hajlik, bár inkább szánalomból és lelki
orvosképen; Filipovna Násztászja is szereti, de épen azért meg akarja
kímélni magától. Belé egy nyers, érzéki, szenvedélyes férfi is
szerelmes, Rogozsin, a ki féltékenységből a herczegnek életére is tör;
Filippovna Násztászja hozzá megy, egyrészt, hogy a herczeget megmentse
magától s Rogozsintól, másrészt, mert ekkora szenvedélynek nem lehet
ellenállni; de Rogozsin féltékenysége így sem lohad, s hogy megőrizhesse
magának, az esküvő napján megöli. A herczeget odavezeti a sötét szobában
az ágyhoz, megmutatja neki a holtat: együtt virrasztanak mellette; a
herczeg magához vonja a gyilkos fejét s könnyeivel áztatja, melyekről
maga sem tud.
A mi itt oly megragadó, a finom lelki elemzésnek s az erőteljes
realistikus ábrázolásnak összeolvasztása, általában jellemző
Dosztojevszkijre, de ily jelenet nála is a ritkaságok közé tartozik.
Rogozsin egész alakja titáni kézre vall. A herczeg körül sereglő
szegény, beteges és képzelgő fiatalok a Raszkolnyikov lelki rokonai.
Maga azt írja róluk: «A legszélsőbb gondolkozású ifjúság modern
positivista typusait rajzoltam bennök és jól rajzoltam, mert én
tapasztalásból ismerem őket, más nem is figyelte és tanulmányozta
ezeket.» Ezekben rejlik némiképen jövendő nagy munkájának csirája.
Dosztojevszkijnél a kor typusaival sokszor találkozunk, de a kor nagy
kérdéseit nem kérdezi s nem felel rájok. Csak egy regénye van, melyben a
kor lelkét idézi fel és harczra kél vele. Mikor külföldi útjai közben
haza-hazatért, otthon a nihilismus merényletei, határozatlan és
rejtelmes tervei forrongtak országszerte. E szót Turgenyev faragta s
eredetileg a nyugatias positivistákat jelölte vele; így rajzolta meg
első typusukat az _Apák és fiak_ Bazarovjában. Dosztojevszkij fiatal
kora óta híve, sőt munkása volt az átalakulásnak, meg is szenvedett
érte, de mindent a vallásos orosz néptől várt, melyben – mint mondja –
‚még nem volt cynismus, sőt közte a socialismus is az érzelmesség révén
terjedt‘. Féltette az idegen, homályos értelmi nihilismustól; ezt a
szellemet szerette volna kiűzni népéből, a sertésekbe kergetni, mint a
bibliában (Lukács, VIII. 32–37; alkalmazása a regény XXII. fej. 3.
szakában); ezért nevezte művét _Da monok_nak (megjel. 1871–72); alakjai
mind megszállottak. Nem egy embert fest, mint Turgenyev, hanem egész
sereget, egy titkos szervezetet. Leveleiből kivehetni, kik voltak mintái
alakjaihoz, másokra ráismertek bírálói. Idegen olvasókra ezek közül csak
egy érdekes, Karmasinov, az idegenben élő, öntelt, szenvelgő író,
Turgenyev torzképe. Sokat merít a Petrasevszkij-kör s rabsága idejéből;
innen válnak elevenekké e változatos typusok: a lelkes meggyőződésű, az
elméletgyártó, a félénken óvatos, az egyéni okból csatlakozó, a
véletlenül közéjük cseppent s valamennyiök zsarnoka, a ki
megfélemlítéssel uralkodik rajtok, elkápráztatva szemüket a titokzatos
erővel, melyet voltaképen bennök keres. Az író vázlatokat vetett papirra
az egyes jellemekhez; ezekben így jellemzi ezt a Werchowenskij Pjotr-t:
«Tulajdonképen nem is bánom a népet; csak azt tudom, hogy most föl lehet
lázítani s ez nekem elég.» Ebben van Dosztojevszkij kritikája az akkori
czéltalan nihilista mozgalmak felől. Ez a Pjotr a Stawrogin herczeg
nevelőjének, egy finom, francziás öreg úrnak – «a ki mintha mindig
piedestálon állna» – a becsvágyó, helyzete által magát sértve érző fia,
a kit épen ez a megalázás sarkantyúz. Itt is megvan hát az ‚apák és
fiak‘ problémája, a szakadék a két szomszédos nemzedék között. Ép így
elszakad a maga világától a mozgalom titkos vezére, a regény főalakja,
Stawrogin, a ki vezérségét épen előkelő származásának, vagyonának s némi
részben szépségének köszöni. «Typusa az igazi orosznak, a kit
öntudatlanul saját ereje nyugtalanít, a mely nem tud mihez fogni» – így
jellemzi az író előzetes följegyzéseiben. Bonyolult jellem; élvhajhász,
különcz, kiszámíthatatlan; «csak azért él, hogy az embereket boszantsa»
– mondják róla a regényben, másutt pedig, hogy ‚az aljasság és
gyalázatosság már a genialitással határos nála‘. Tettei, szándékai,
egyénisége homályosak, de sokszor a többieké is. Az író egyszer
félrevetette, később újra kezdte kéziratát, de mégis sokat fölhasznált
belőle, innen némi kúszáltság és zavar. A mozgalom eszmeköre sem
kristályosult még fogalommá, csak egyesekben erjedt, s Dosztojevszkij
épen ezt akarta rajzolni, e határozatlan és megnevezhetlen erjedést, egy
heves láz káprázatait. E rejtélyes embereknek sorsuk is merő talány.
Minden fejezet megold félig-meddig egy rejtélyt, de rögtön másikat ad
föl. Ez teszi a regényt helyenként oly érdekfeszítővé, hogy íróját
Dumas-val hasonlították össze. A mint Stawrogin multjáról és lelki
életéről lepattognak a zárak, megtudjuk, hogy megrontott volt egy
gyermekleányt; azután vezeklésül titokban elvesz egy féleszű, nyomorék
némbert. Mindezt csak akkor érteni meg, mikor bevallja bűnét egy
szentéletű papnak. Ez önvallomás oly erős szinekkel van festve, hogy e
részt máig sem adták ki; így e jellem kulcsa hiányzik, nem csoda, ha
túlságosan rejtélyes, szinte érthetetlen. A mozgalom meghiusul,
Stawrogin Schweizba megy, a hol új életet szeretne kezdeni egy tiszta nő
oldalán, de egy napon önkezével véget vet életének. E történet szinte
elvész a regény mozgalmai közt, mégis ez és Stawrogin egyénisége a
kristályosodás központja. Dosztojevszkijnek minden problémához egy
kulcsa van: az egyéni psychologia. Ez alak belső harczában ismét sok van
letéve az író mondanivalójából. Stawrogin is a megalázkodás és vezeklés
szükségét érzi, s harczai közt olykor sóvárog a vallás lelki békéje
után. Egyszer azt kérdezi magától: lehet-e hite civilisált embernek?
Egyik társa később így felel erre: «Ön atheista, mert nemes ember…
Szerezze meg magának Istent, munka által, közönséges paraszti munkával».
Idézik Stawroginnak ezt a mondását, melynek párját megtalálni az író egy
régebbi levelében: «Ha mathematikailag bebizonyítanák, hogy az igazság
nem Krisztusban van, akkor is inkább Krisztussal maradnék, mint az
igazsággal.» Ő is odajut a maga útján, a hová Gogoly és Tolstoj: a
vallásban látja az egyén és a társadalom gyógyszerét.
A regény főbb alakjai majdnem mind ez útra lépnek, így a haldokló öreg
Werchowenskij, Kirilov, ez a szinte sokratesi alak, a ki magába
zárkózottságában jóformán a beszédet is elfeledte, s a ki egyértékűnek
tartva az életet és halált, önkényt keresi emezt; főkép pedig Satov, a
kinek kételyei és forrongásai végül russophil érzésében nyernek
megnyugvást. Dosztojevszkij russophil érzésében a nemzete nagy
hivatásába vetett hit összeolvadt vallásos érzésével. Az egyént és az
orosz népet egyaránt a vallás útján akarja megváltani és fölemelni. Az ő
szemében, mint Gogoly- és Tolstojnál is, a vallás az egyén és társadalom
egyetlen gyógyszere. Mikor Turgenyev a _Daemonok_ban végignyilalló
vonaglásokkal szemben válaszul a békés és biztos átalakulás képét
rajzolta a Nowban, Dosztojevszkij bizalmatlanul nézte a nép közé menő
művelt diákokat, «a kik nem értik a népet s nem is műveltek». «A ki
hozzája közeledni akar, annak tisztelni és szeretni kell mindazt, a mit
a nép tisztel és szeret, elsősorban Istent és a vallást.» «Atheista vagy
közömbös lélek nem értheti meg az orosz népet, sem az orosz nemzeti
érzést». Az orosz nép vallásossága szerinte nemzetfentartó erő, mert az
ő hite szerint e nép hivatása a keresztyénség fenntartása és
beteljesítése. Hiténél fogva vár az ‚igazhitű orosz népre‘ az ország és
az emberiség jövőjében megváltó hivatás.
A néptől reméli a vallás fenntartását, a vallásosságtól a lelkek
nemesbülését, a szegények és lealázottak fölemelését, a nép helyzetének
javulását.
Így forr össze nála az Istenben és a népben való hit: ez az ő
evangeliuma, ez politikája is. Mint Tolstoj, ő is a vallás utján vezérli
követőit a socialismushoz.
Ez eszméket hirdeti _Egy író naplója_ czímű folyóiratában, melyet
egymaga ír, egy időre háttérbe szorítva szépirodalmi munkásságát.
Tanítása mellett prófétai heve is rokon Tolstoj későbbi fejlődésével; de
Tolstoj társadalmi elveket is vallott, Dosztojevszkij inkább vallásos
próféta, a lelkek orvosa, a jövő magvetője, a ki a Krisztusban való
hittel együtt hirdeti a népbe vetett hitet. Arcza is, hosszú szakállas
askéta arcza vézna testén olyan volt, mint a zarándokoké, a kik kis
szilkéjökkel hátokon róják az orosz földet.
Utolsó nagy műve egészen a vallás körül forog. 1869-ben említi először,
hogy regényt akar írni az atheismusról; 70-ben már közelebbi tervekről,
megnevezett mintákról és tanulmányairól szól, _Egy nagy bűnös életírása_
czímmel. E tervekből forrta ki magát az az óriás méretű regény, mely
_Karamazov testvérek_ czímen 1879–80-ban jelent meg. Nem egy alakról
szól, hanem egy egész családról, melyen az átöröklés szúja őröl. Az öreg
Karamazov buja, haszonleső, mindenkit megcsal, fiaival szemben fukar,
közönséges, sőt aljas ember. Fiaiban az ő mérgezett vére kering. A
legidősebb, Mitja, megint a két női typus között áll; derék menyasszonya
van, de vérén egy ketes hírű nő uralkodik, a kit atyja is szeretőjévé
akar tenni, pénzt ajánlva neki, míg házasulandó fiának nem adja ki
örökségét. Mitjában a szenvedély és elkeseredés megszülik a bűn
gondolatát. Egy éjjel, míg apja a szeretőjét várja, átmászik a
kerítésen, agyonüti a háznak lármát csapó öreg szolgáját, aztán
elmenekül. Azon éjjel a ház ajtaját nyitva, s az öreg Karamazovot
meggyilkolva találják. A tettet az öregnek egy félkegyelmű
koldusasszonytól való törvénytelen fia követte el, egy nyavalyatörős, a
kit szolgának tart házában, de kezét a második testvér, Iván vezette,
elvakítva e páriát a «mindent szabad» hangoztatásával. A gyanú
természetesen Mitját veszi czélba, a ki felindultságában szinte maga sem
biztos önmaga felől.
Kettős tér nyílik itt az író művészetének: egyrészt az izgalmaktól
marczangolt szenvedélyes lélek rajza (egészen más léleké, mint
Raszkolnyikov), másrészt az igazságszolgáltatásé. A tárgyalás kétszáz
lapon át folyik; pompás vád- és védbeszédeket olvasunk; az igazság
mérlege hol jobbra, hol balra rezdül; a valaha elítélt író egész gúnyját
és keserűségét kiönti a törvénykezésre. Iván, a gyilkosság értelmi
szerzője, ki korcs féltestvérének minden készülődését sejtette, hogy
bátyját megmentse, föl akarná jelenteni magát; kivallatja a gyilkost a
részletek felől s ekkor tudja meg, hogy bátyja teljesen ártatlan. De a
gyilkos felköti magát, s a bírák nem adnak hitelt a halottra tolt vádnak
s a testvér mentő tanuságának. Mitját elítélik.
Ez nem csupán az első fiú története, a féktelen szenvedélyé, hanem Iváné
is, a ki hallgatagon ül az apai házban, a más kezét lendíti, s
szenvedélyt, gyűlöletet, mindent az ész nyelvére tud lefordítani.
Higgadt sakkozó módjára játszik az élet bábjaival. Számot vet öröklött
vére átkával, s mint egy egyenletet, úgy számítja ki jövendőjét. Hittel
és erkölcscsel szakított, de az erkölcsöt az aljastól és gyávaságtól
való irtózat pótolja nála; ez sarkallja arra is, hogy föladja magát.
Mindhármójok vérében van egy-egy csöpp anyjoktól is: Mitjában a
féktelenség, a másik kettőben a második asszonyból, a ki vallásos
rajongó volt, atyjokhoz mérten valami nemesség, legalább egy kis
képzelgés, erkölcs dolgában legalább lelkifurdalás. A lelki vegyületek
ily elemzése valóságos lelki chemia. Mitjában a szenvedély képzelgése
ez: gyorsan kiforró szándéka szinte összetéveszti magát a tettel; az író
egy helyütt azzal jellemzi: ‚az ilyen emberek nehéz helyzetekben a
legphantastikusabb terveket találják a legvalószínűbbnek‘. Ivánban az
ész és a beteg idegek képzelgése van meg. Mikor a gyilkosból kicsikarja
a vallomást, s kezdődő ideglázzal hazamegy: szobájában egyszerre egy
rejtélyes vendég ül vele szemben, a ki gyakori és meghitt látogató
gyanánt viselkedik, fesztelenül beszél Iván titkos érzéseiről, melyeket
önmagának sem vall be, valónak mond sejthető, de még meg nem történt
eseményeket. Az ördög ily köznapi alakja s látogatása azóta számos
utánzatnak az őse; ezeket Dosztojevszkij nemcsak az ötlet eredetiségével
mulja felül, hanem a lélektani rajz gazdagságában is, az agyrém és
fel-felvillanó öntudat, az önvád és lelkifurdalás, titkolt érzelmek és
kényszerű önvallomás vegyületében. Pedig elpanaszolja, mennyire
hibáztatták, a mért az ördögöt idézni merte, s boldog volt, mikor egyik
orvos ismerőse hűnek találta a hallucinatio rajzát.
Ivánnál ily látomásnak nemcsak lelki állapotában van alapja, hanem
természetében is. Eleven értelme tétlen élete közben képzelődésben éli
ki magát; gondolatai könnyen csapódnak le alakokba. Egyszer föl akarja
tárni hitbuzgó öcscse előtt a maga hitetlenségét s egy költeményt
rögtönöz prózában. Krisztus még egyszer visszajő a földre, Sevillában,
az inquisitio idején. Csodákat tesz; a bibornok-főinquisitor elfogatja s
börtönbe veti. Éjjel bemegy hozzája. Rátámad, hogy miért jött vissza;
tanításához nincs mit hozzátenni. Ő túlbecsülte az embert, mikor a
szabadság veszélyes ajándékát adta neki; másfél évezredbe telt, míg azt
elfojthatták. Most végre az ember gyöngeségéhez illő boldogságot adnak
neki, a csoda, a titok és a tekintély segélyével, hogy nyugodtan éljen
és reménynyel haljon meg. Hagyja őket Krisztus munkálkodni. Az Üdvezítő
nem felel, csak megcsókolja a petyhüdt ajkakat. A főinquisitor kitárja
előtte az ajtót: Menj, és ne jőjj többé vissza! A csók ég a pap
szivében, de megmarad meggyőződése mellett. E költeményben Iván bonczoló
eszét, sarcasmusát, egész lelkét harczba viszi hitbuzgó öcscse, Aljosa
ellen. Aljosában sok az anyai örökség. Egészen a szív embere. Megfér
atyjával, szereti testvéreit, segíteni kíván mindenkin. A Karamazov-vért
lehűtik benne a zárda hűvös falai, a hol él, a szentéletű, csodatevő
remete, Szoszima starecz oldalán. E kegyes, fölvilágosult és népies pap
s az ő szívbeli vallása tökéletes ellentéte Iván inquisitorának; ez a
lélek szerint való, Istennek tetsző, igazi pap. Az ő és Aljosa viszonya
volt a regény csirája és főtárgya, «a fiatal farkas, a mint a szent
Tichonnal találkozik». Halála előtt a starecz elbeszéli környezetének
egész életét s tanulságát örökségül hagyja rájok. Aljosának meghagyja,
hogy az ő halála után menjen ki a világba. «Megáldalak nagy feladatodra.
Hosszú vándorlás lesz részed, fiam. Sokat el kell viselned, míg
visszatérsz oda, a honnan elindultál. Sok lesz a tennivalód. De benned
nem kételkedem… Krisztus veled lesz. Őrizd meg őt s ő is megőriz téged…
Örökségül ezt hagyom reád: keresd a boldogságot a szenvedésben». «Sok
ellenséged lesz, de még azok is szeretni fognak. Sok szenvedést mér rád
az élet, de csak a szenvedés boldogít, s szenvedéseidért fogod áldani az
életet s másokat is rá fogsz vezetni, hogy áldják – a mi a
legfontosabb.» Ebben ráismerünk az írónak s régebbi alakjainak lelkére.
A maga lelkéből csöppenti ezt az író alakjai lelkébe. Mitja is bűnbánó:
a szenvedés által új embert akar magában föltámasztani. A gyermekek is,
a kiken Aljosa munkáját kezdi, gyűlölködésből szeretetre vezetvén őket,
azokon is van valami fölmagasztosuló vonás; egyikök fölkiált: «Szeretnék
szenvedni az összes emberekért.» A második rész, mely Aljosát végig
kísérné útján a világban, s melyhez az első rész csak előkészítés,
elmaradt. Így is hatalmas alkotás, kitetszenek belőle a tervezett
egésznek körvonalai.
Hová fejlődött e regény első csirájától, a ‚nagy bűnös életírásától‘ – a
kivitelig! Ez óriási mű egy család tagjaiban az emberi lélek főirányait
tükrözi: a szenvedély és akarat, az ész és számítás küszködését s
mellettök Aljosában és mesterében a hit és szív megváltó erejét. A bűn
és tisztulás útját rajzolja; mi nagyobb ennél?
A halál kivette a fáradt kézből írótollát (1881 jan. 23.). De Vogüé
leírja, mint özönlötte el a nép a halott író kis szobáit, hullámaival
majd fölemelve az asztalon fekvő koporsót. A szenvedők a magukénak
vallották a szenvedők költőjét. Prófétát sirattak benne, a ki vigaszt
nyujtott a nyomorúságok közt, fönségesnek hirdette a szenvedést, s a
megalázottak előtt kinyitotta a mennyország kapuját. Még Pobjedonoscev
is gyászolta, az ő korának ‚főinquisitora‘.
Munkái nagyrészt csonkán maradtak, de így is teljes becsűek, mint a
Julius pápa el nem készült síremlékére szánt szobrok. Ő maga ritkán volt
elégedett munkáival; a _Félkegyelmű_ről kedve lett volna szigorú
bírálatot írni. A _Daemonok_at sem szerette, «már pedig hogy’ lehetne az
jó, a mivel az író maga sincs megelégedve». «Írónak lenni roppant nehéz
mesterség» – írja egy levelében. Ő valóban nehezen írt; hosszan érlelte,
újra meg újra kezdte műveit, szemlátomást küzd tárgyával. A hosszú
tervezés után a megélhetés gondjai gyors munkára sürgetik. A
_Félkegyelmű_ egész első részét huszonhárom nap alatt tette papirra;
éveken át három ivet írt hónaponként. Szinte féltékenyen gondol a
Turgenyev vagyonára, Gogoly és a ‚nagyok‘ honoráriumaira, a melyek
mellett nyugodtan dolgozhatnak; «de én szegény ember vagyok, a pénz
kedvéért gyorsan kell írnom és így mindent elrontok». Pegasusa mindig
járomba volt fogva. Tehetségében volt valami zsarnoki, daemoni vonás,
valami megszálltság, a mi folyvást sarkalta. Egészen felolvadt
munkáiban; maga mondja első könyvéről a _Megalázottak_-ban, melyben
önmagának is szerepet juttat: «Ha boldog voltam valaha, hát nem első
sikerem mámorító perczeiben, hanem akkor, mikor még senkinek meg nem
mutattam kéziratomat… akkor együtt éltem alakjaimmal, a kiket magam
alkottam, velök éltem úgy, mintha családomhoz tartoztak s valóban éltek
volna; szerettem őket, velök örültem, búsultam, sőt néha őszinte
könnyekkel és fájdalommal sírtam velök!» – A tárgyak és alakok csak úgy
tolongtak elébe, munka közben is. «Legnagyobb kínom, hogy még most sem
vagyok ura eszközeimnek. Ha egy regényen dolgozom, egész sereg külön
regényt és novellát gyömöszölök belé, ezért aztán az egészből hiányzik a
mérték és harmonia.» Mindig új meg új szálakat sző a szövetbe.
Szenvedélylyel ássa magát egyre mélyebbre alakjai lelkébe, mintha önmaga
számára is meglepetéseket keresne ott. Néha sokáig szerepeltet egyes
személyeket, mielőtt a cselekményhez kapcsolná őket; ezzel előbb az
érdeklődést, a kiváncsiságot fokozza, aztán annál drámaiabban haladhat
tovább. Sokszor óraszám tartó beszélgetéseket egész teljességökben ír
le, minden részletükkel, kihagyás nélkül, a mi nem ritkán fárasztó,
kivált mikor a gondolatmenet zürzavarosságát, az élőbeszéd kitéréseit,
vagy a beszélő ravasz bőbeszédűségét jellemzi, mint a _Megalázottak és
megszomorítottak_ herczegének össze-vissza kerepelésében. Néha a
párbeszéd egy-egy szava eseményeket pótol és indokokat jelöl, olykor
messziről új világot vetve már ismerős eseményekre. Ez leköti a
figyelmet, az érdeket szítja, s az élet complexitását tükrözi, de e
távoli vonatkozásokat nem minden olvasó bírja összekapcsolni. Némely
helyütt szándékkal hagy valami félhomályt, megtűr egy kis ködöt a
háttérben; nem szivesen váltja föl tetteinkben a rejtély hányadát a
megnevezés aprópénzére. «Az ember önkénytelenül kerüli, hogy kimondja az
utolsó szót, tartózkodik a kimondott gondolatoktól», – írja egy
levelében.