volt. Mintha már a pólyába örökre hozzákötözték volna a nyomorúságot.
Diák-korában mindennapi theájára sem telt; kenyéren és tejen élt, azzal
is adós maradt. Sohasem tudott a szükségből kikászolódni, mert a pénz
nem melegedett meg a zsebében. Mikor egy kezdő orvossal lakott egy
szobában, annak minden szegény betegét, a kinek nem volt hová lehajtani
a fejét, ott akarta marasztani, ámbár maguknak sem volt betevő falatjuk.
Mint a katonai mérnöki iskola növendéke, sátor alatt lakik, zsúpon hál,
a szó szoros értelmében éhezik, összezördül tanáraival, nehezen boldogul
– panaszkodik, hogy «nehéz remény nélkül élni» – de _Homert_ olvassa, a
kit Isten ajándékának tart, eltelik Shakespeare nagyságával, kivált
_Hamlet_tel, csodálja Walter Scottot, a kit később a serdülő ifjúság jó
nevelőjéül ajánl, lelkesül Racineért és Victor Hugo «keresztyén»
lyráján, a századok csodájának nevezi Balzacot, lefordítja _Grondet
Eugeniá_t, de Suet is olvassa, s benne az érdekfeszítő előadást
tanulmányozza; George Sandot sem veti meg; elmerül Goethében s bátyjával
együtt fordítani készül Schillert, kinek _Haramiái_ már tíz éves korában
elragadták; Hoffmannt is olvassa, s kisérteties képzelete hat reá. Az
orosz írók közül főkép Gogoly ragadja el. Ily változatos szellemi
táplálékkal él. Ki is lép a katonai szolgálatból; drámát tervez, regényt
kezd írni. 1844 őszén el is készül vele, de újra írja, kétszer is,
Chateaubriand példájával vígasztalva magát, a ki _Atalá_t tizenhétszer
dolgozta át. Mindent erre tett föl. «Ha ez a regény be nem üt,
alkalmasint a Névának megyek.» De beütött. A beszélyíró Grigorovics,
Dosztojevszkij kor- és iskolatársa, a kivel ekkor közös szobában lakott,
beszéli, hogy egy napon Dosztojevszkij, a ki írva vagy olvasva, folyvást
íróasztala mellett görnyedt, odahívta őt: «Tegnap végeztem be egy munkám
tisztázását; szeretném felolvasni, de ne szakíts félbe.» A mit
felolvasott, első regénye volt, a _Szegény emberek_, egy öregedő szegény
írnok s egy leányrokona levél-regénye, a kik egymás előtt öntik ki
szenvedéseiket, miközben a férfi elárulja öntudatlan szerelmét, melyet a
sors keze szétfoszlat. «Az első pár lap után tisztában voltam vele, hogy
ez mindennél többet ér, a mit én valaha írtam» – mondja Grigorovics.
Mikor végére érnek, fölkapja a kéziratot, Nekraszowhoz szalad vele s
felolvassa neki. Mind a ketten sírnak rajta, s hajnali négy órakor
együtt mennek el a szerzőhöz, hogy Nekraszow, a ki szerkesztő volt,
megbeszélje vele a kiadás fötlételeit. Bjelinszky is, e kor kritikai
bírája, a ki ‚madárének‘-nek tartott mindent, a mi nem volt az életből
véve, szintén kéziratban olvasta, s nem győzött betelni lélektani
finomságaival. A költő ilyen híreket írhat leveleiben bátyjának:
«Mindenki világcsodának tart»; «Turgenyev belém szeretett, Sollogub is».
«A mieink azt mondják, a _Holt lelkek_ óta nem volt nálunk ilyen könyv,
hogy valóban genialis». «Fényes jövő nyílik előttem». «Tele vagyok
tervvel, de nem akarok megrendelésre dolgozni». Harmad éve él már az
irodalomban, s mégis csupa mámor, írja 47-ben. «Szünet nélkül dolgozom»
– mondja. Benső izgalma feledteti véle gyönge egészségét. Föllobbanó
munkakedve több elbeszélésbe fog; némelyiket önbírálata abbanhagyatja s
megsemmisíti. Műveit nem fogadja merő magasztalás. «A közönség
háromnegyed része szidja könyvemet – írja a _Szegény emberek_ről –
egynegyede azonban dicsőíti… Szidják, szidják, szidják, és mégis
olvassák.»
Különösen hosszadalmasságukért gáncsolják munkáit, «pedig nincs nálam
egy fölösleges szó» – védi magát testvére előtt. Kúszának és zavarosnak
találják ezt a gyámoltalan stílt, mely nem az övé, hanem alakjaié; «nem
akarom a magam arczát mutatni» – mondja. Rovására írják, hogy a
szegénység és szenvedés e világa rokon a Gogolyéval, kivált _A
köpönyeg_gel, s nem igen veszik észre, hogy az új író még mélyebbre
hatol a benső jellemzés dolgában. Csak Bjelinszky emeli ki a lelki világ
atomjainak nagyszerű ismeretét. Mindebben alaptulajdonságai vannak
megjelölve, melyekbe a sors keze hamarosan erősebb szineket kever.
1848 forrongásainak híre s eszméi Oroszországba is eljutottak. A
pétervári ifjúság sűrűn csoportosult magánlakásokban, megvitatva a
külföldi eseményeket. A két Dosztojevszkij minden pénteken este ott volt
Petrasevszkijnél, egy külügyminiszteri hivatalnoknál, a ki a
közhasználatú idegen szavakat (pl. constitutio) szótárba gyűjtötte,
satirikus fogalmi magyarázatokkal kisérve. Felolvastak Lammenais és
Fourier munkáiból, s irodalomról és socialismusról folyt a szó. Az
irodalomtörténetíró Miljukov beszéli, hogy Dosztojevszkij jártas volt az
európai socialista irodalomban, de utópistáknak nézte őket, s azt
hirdette, hogy Oroszországban ez eszmék csak a maguk módján, az orosz
népélet hagyományaiból testesülhetnek meg. Bármily zártkörű volt is e
társaság, a titkos rendőrség egy kémjének sikerült közéjök férkőzni, s
egy este valamennyiöket elfogták (1849 ápr.). Nyolcz hónapig sínylett
börtönben, azután halálra itélték őket. Dosztojevszkij maga leírta
bátyjának még aznap, mint vezették ki őket a térre, csókoltatták meg
velök a feszületet, törték ketté fejök felett a kardot, adtak rájok
fehér inget, s állították az első hármat a bitó alá. «Én hatodik voltam
a sorban, így csak egy percznyi életem volt még. Reád gondoltam, bátyám…
Még volt időm megölelni két társamat, a kik mellettem álltak. Egyszerre
trombitaszó, az oszlophoz kötözötteket eloldják és kihirdetik, hogy a
czár megkegyelmez életünknek.»
Ez a kegyelem annyit jelentett, hogy nyolcz esztendeig volt Szibéria s a
börtön rabja, meg közkatona.
Szenvedéseit maga leírja egy levelében bátyja előtt. Óh, ez a rettenetes
út, melyen folyvást hullároznak a száműzöttek bús csapatai, fekete
varjúsereg a hóban! Karácsony estéjén rakták rájok a bilincseket, s
négyesével a szánkókon megindultak Szentpétervárról. Néha negyven fokos
hideg vágta beléjök fogait. «Szomorú volt, mikor átkeltünk az Uralon.
Hóvihar tombolt… Európa és Ázsia határán állottunk, előttünk Szibéria és
a titokzatos jövő, hátunk mögött egész multunk; nagyon szomorú volt;
könny szökött a szemembe.» Tobolsknál az 1825-iki
dekabrista-összeesküvés száműzötteivel találkoztak, «kiket huszonöt évi
szenvedés próbált meg», s a kik vigasztalták és bátorították őket,
megajándékozták eleséggel s ruhaneművel és egy-egy bibliával;
Dosztojevszkij a magáét fogsága egész idején a vánkosa alatt tartotta.
Ijesztő híreket is hallanak tőlük leendő parancsnokuk kérges szívéről.
Omszk katonai fegyházában még fegyencztársaik részéről is gyűlölet és
elkeseredés várja őket, mert nemes emberek voltak. «Felfaltak volna, ha
módjukban áll. ‚Nektek nemeseknek vas csőrötök van és szétmarczangoltok
bennünket‘. Négy éven át folyvást ez a théma járta; százötven
ellenségünk nem fáradt bele üldözésünkbe; ez volt gyönyörűségök,
szórakozásuk, időtöltésük.» Petrasevszkij s egy másik társuk
megtébolyodott. Lakásuk egy reves faépület, a szél átsüvít rajta, a víz
becsöpög a tetőn; a piszok a padlón egy pár hüvelyk magas; az ablakokon
háromujjnyi a jég, úgy hogy nappal is alig olvashatni mellettök.
Szennyesöket is ebben a helyiségben kell mosniok. Iszonyú bűz van.
Puszta deszkán hálnak, csak bundájokkal takarózva. Mindenki valami kézi
mesterséggel próbálkozik, hogy valamicskét keressen. Dosztojevszkij az
egész idő alatt sem lépett ki önkényt a börtön falai közül, csak ha
kényszermunkára vitték, néha oly irtózatos hidegben, hogy a higany
megfagyott a hőmérőben. A tábornok jóvoltából egyidőben csak könnyebb
munkára fogták, gipsz-őrlésnél kerékhajtásra, alabástrom-égetésre,
hóhányásra. Keservesen panaszolja, mily kínos az ilyen czéltalan munka,
főkép pedig az egyedüllét teljes hiánya, gondolatainak és terveinek
elfojtása. A fiatalabb tisztek jó szívvel voltak kivált a műveltebb
foglyok iránt, néha behívták őket a tiszti szobába s elbeszélgettek
velök; Dosztojevszkij ilyenkor sohasem ült le, s nem lehetett szavát
venni; kitért minden szivesség elől, beszélték e kadettek Martjanovnak.
‚A részvét minden jele gyanús volt neki.‘ Ha lehetett, otthon tartották
őket házi vagy irodai munkára; Dosztojevszkijt ezért egy izben meg is
vesszőztette az őrnagy, mint simulánst. Idegei végkép szét voltak
roncsolva, néha nehézség gyötörte; a rohamait megelőző földöntúli
gyönyör perczei voltak talán az egyedüli pillanatok, melyekben boldognak
érezte magát. Sokszor került a kórházba; ott, ha lopva is, legalább
olvashatott.
Ez évek örök nyomot véstek lelkébe. Fogolytársai általában nem szerették
zárkózottsága miatt, de itt a bűn és nyomor tanyáján is talált egy pár
megindító jellemet, kikhez vonzódott. «Ha nem akadtam volna itt egy pár
emberre, tönkre kellett volna mennem» – írja bátyjának. «Bátyám, nagyon
sok nemes lélek van a világon». «Még a fegyházban, a gyilkosok közt is
találtam emberekre. Hidd meg, vannak közöttük erős, mély és szép
természetek; sokszor nagy örömet szerzett, ha a nyers külső alatt
termés-aranyra bukkanhattam. S nem egy vagy két ilyen eset volt, hanem
több… Egy fiatal cserkeszt (a kit rablógyilkosság bűne hozott ide) írni
és olvasni tanítottam oroszul. Milyen hálás volt érte! Egy másik
fegyencz sírva fakadt, mikor elbúcsúztam tőle. Igaz, néha pénzt adtam
neki, de nagyon keveset, hálája pedig határtalan volt… Mennyi alakot és
jellemet ismertem meg a népből! Beleéltem magamat sorsukba, s ezért azt
hiszem, jól ismerem őket. Hány csavargónak és tolvajnak élete folyását
ismertem meg, s általában a köznép szomorú sorsát! Időm nem telt hiába.
Oly jól megösmertem az orosz népet, mint csak kevesen ismerik. Erre hiú
vagyok. De remélem, ez a hiúság megbocsátható.»
Itt erősödött hát meg benne a szegények és lealázottak iránti szeretet,
itt szerezte jártasságát a megtévedtek és bűnösök lelki világában.
Itt merült el a maga lelkének s általában a lelki világnak mélységeibe.
A magábavonúltság, egy állandó és szűk kör folytonos, aprólékos
megfigyelése kifejlesztette a magába mélyedést s a lelki elemzés
képességét. «Az örökös concentratio – írja, – a menekülés önmagam és a
keserű valóság elől, meghozta gyümölcseit.»
Itt hatalmasodott el benne, e vonásokkal kapcsolatban, a mély
vallásosság is, jellemének és világnézetének alapja. «Néha az ember aszú
fű módjára sovárog a hit után – írja egy barátnőjének – mert a
szerencsétlenségben világosabban látni az igazságot. Én is a kor
gyermeke vagyok, a hitetlenség és a kétség fia, s valószinűleg az is
maradok éltem fogytáig. Mennyire kínzott (s kínoz most is) az epedés a
hit után, mely annál erősebb, minél több érvem van ellene. S Isten
némely pillanatban mégis tökéletes nyugalommal ajándékoz meg; ily
pillanatokban állítottam föl hitvallásomat, a mely előttem világos és
szent. Ez a hitvallás roppantul egyszerű; ime, ennyi az egész: hiszem,
hogy nincs szebb, mélyebb, meghatóbb, észszerűbb, férfiasabb és
tökéletesebb, mint az Üdvözítő… ha valaki be tudná előttem bizonyítani,
hogy Krisztus kívül áll a valóságon és a valóság Krisztuson, inkább
maradnék Krisztussal, mint az igazsággal.»
Jellemének, világnézetének három fővonása: az emberszeretet, a lélekbe
való elmélyedés és mély vallásossága, ime, a börtön sötétjében hajtott
ki, keresve az útat a fény felé.
E leveleket 1854 február végén írta, mikor fegyházbüntetése már letelt;
onnan leveleznie sem volt szabad. A szabadulás is azt jelentette, hogy
közkatonának küldték egy szibériai ezredbe, Semipalatinskba. Csupa
faházból álló kis város volt ez, hatezer lakossal, a katonaságot is
beleértve; félvad világ; az egész helységbe tizenöt újság járt.
Dosztojevszkij eleinte a kaszárnyában lakott, később magán-házban
fogadhatott lakást, egy alacsony, sötét szobát. A városban volt egy-két
úriasszony, azok jók voltak hozzá, köztük későbbi felesége, Issajewné,
Mária Dimitrijevna, a kinek eltávozását, midőn férjét áthelyezték, alig
birta elviselni. Szerelmes volt a harmincz év körüli, művelt és
exaltált, csinos szőke asszonyba, kinek halvány arczán már ekkor ott
égett a tüdővész pírja. Sűrűn ostromolta leveleivel, sőt egyszer egész
napra elszökött állomáshelyéről, csak hogy láthassa. Az asszony
részvéttel volt az író szenvedései és nyomora iránt, a kiről azt
tartotta, hogy «nincs jövője»; – Dosztojevszkij a szánalmat szerelemre
magyarázta. Féltékeny volt, mégis abban fáradt, hogy az asszony ahhoz
mehessen férjhez, a kit nálánál jobban szeret. E gyötrődésekből szőtte a
_Megalázottak és megszomorítottak_ regényét, melynek egyik főalakja, az
akarat-beteg, de jószándékú, két nő közt ingadozó s mindkettőnek szivét
megnyerő Aljosa, mintha a _Félkegyelmű_-nek első vázlata volna. Közben
egy jó barátra is tett szert. Szerencséjére Mihály testvérének egy jó
ismerőse került oda hivatalnoknak, báró Wrangel, tehetséges fiatalember,
a ki jelen volt az abbamaradt kivégzés előkészületeinél s onnan ismerte
Dosztojevszkijt. Wrangel leveleket vitt neki, s rendesen átadta orosz és
külföldi hirlapjait. Sokat voltak együtt és jó barátok lettek. Két
nyáron együtt mentek ki lakni a kazakovi kertekbe, az Irtis partjára, a
hol szabad idejökben halásztak, fürödtek, lovagoltak, virágot ápoltak.
Wrangel, a ki leírta az író ottani életét, így rajzolta őt: «Most is
előttem van, a mint a virágokat öntözi; katonakabátját levetette s
rózsaszínű mellényben állt a virágágyak közt. Nyakában hosszú láncz
függött, apró kék üveggyöngyökből, nyilván gyöngéd kezek ajándéka. E
lánczon hordta hagymaforma ezüst óráját.» Ez időben rövidre nyirt hajat
s rövid bajuszt viselt, szakáll nélkül, egészen katonás arcz. Sokat
olvastak, Dosztojevszkij nagyszerű felolvasó volt.
A mi a fegyházban a magába mélyedt író lelki fejlődéséből hiányzott, a
tanultság és művészi tanulmány híját most szorgos olvasással pótolta. A
fegyházban kapható könyvek nem kellettek neki; csak _Copperfield_-et és
a _Pickwickiek_-et olvasta végig a kórházban. Semipalatinskban nem
lehetett könyvhöz jutni; bátyjától kér tehát. «Jegyezd meg: a könyvek az
én életem, a táplálékom, a jövőm. Ne hagyj el, az Isten szerelméért!»
Régi és újabb történetírókat kér tőle, Guizot, Thierry, Ranke munkáit,
közgazdasági műveket; Kant _Tiszta ész kritikáját_, Hegel _Philosophia
történeté_-t, főkép pedig a Koránt s egyházatyákat. Wrangel följegyezte,
kiket olvasott legszivesebben: Victor Hugot, Puskint és Gogolyt.
Valósággal ráveti magát az újabb orosz irodalomra, melytől fogságában
elmaradt. Olvassa a _Vadász naplójá_-t, s azt írja a költő Maikovnak:
«Turgenyev tetszik nekem legjobban; kár, hogy akkora tehetség mellett
egyenetlen. Tolsztoj is nagyon tetszik.» Ostrovskijról azonban azt
találja, hogy «ideál nélkül való költő.» Feltámadt irodalmi hivatása s
tervei egyre dúsabban sarjadnak. «Életünk egyhangúságáért búsásan
kárpótoltak azok az órák, midőn Dosztojevszkijt megszállta teremtő
lelkesedése. Ezekben az órákban oly emelkedett hangulatban volt, hogy ez
rám is rámragadt – írja Wrangel. – … sajnos, e hangulat ép oly gyorsan
tűnt el, mint jött.»
«Mikor a szolgálatból hazajöttem – beszéli máshol – sokszor már
lakásomon találtam őt, ha előbb szabadult a gyakorlótérről vagy az
irodából. Kigombolt kabátban járkált szobámban fel s alá, pipázva s
magában beszélve; feje mindig tele volt új gondolatokkal. Nagyon jól
emlékszem egy ilyen estére; akkor _A bácsika álma_ és _Stepancsikovo_
tervei főttek a fejében.» Mindkettő humoros rajz. Hogy ötlött eszébe
ilyesmi a szenvedés ez éveiben? Vannak, kik e munkákat 1848-ból
keltezik, de a szerző levelei mást mondanak. Talán épen enyhülésül
mulatta magát velök? Vagy szenvedései közül gúnynyal mérte a hétköznapi,
alacsony világot s botlásait? Bő humoros ér buzgott benne; legkomolyabb
lapjain is találni egy-egy ferde szót, félszeg mozdulatot, valami fájón
mosolyogtató gyarlóságot. Nem gondtalan, nevető humor ez, hanem a mely
szúróra húzza össze a szemet; realis és túlzó, grotesque és kesergő
egyszerre. Van benne valami fájdalmas, mint a börtön-udvaron növő fákon.
Néhány elbeszélése szinte a bohózatot súrolja, de ezeken is valami
fanyar keserűség érzik. _Az idegen asszony_ a féltékeny férj
álszenvedélyének kipellengérezése, a ki az utczán épen felesége
udvarlójától tudakozódik, ki aztán maga is rájön, hogy az asszony őt is
megcsálja; máskor meg eltéveszti az emeletet, más lakásba ront be,
idegen asszony ágya alá búvik, a hol már rejtőzik valaki; mint
suttogásukból kivenni, épen feleségének udvarlója, a ki szintén rossz
ajtón nyitott be. _A krokodil_ a hivatalnoki hiúság, rangkórság és ferde
észjárás satirája; a _Nagybácsi_ a kisvárosi társadalomé, melyben
mindenki töri magát egy hebegő, félkegyelmű vén herczeg látogatásáért, a
kit akarata ellenére mindenki boldogítani akar s egy élelmes úriasszony
a leányának szeretné megkaparintani férjül, de a vén ember végre is
belehal a sok izgalomba. 1856-ban azt írja erről Maikownak: «Tréfából
egy komédiát kezdtem írni; annyi komikus alakot és komikus esetet
gondoltam ki és hősöm annyira tetszett, hogy letettem a vígjáték
alakjáról, ámbár kedvem volt hozzá, csak hogy minél tovább
gyönyörködhessem hősömben, s minél tovább nevethessek rajta… Eddig csak
egy pár kalandot írtam le, most elég és összevarrom az egészet.» Az író
maga többre tartotta a _Stepancsikovoi jószág_ot. Ebben a regényben –
írja testvérének 1859 májusában – «természetesen igen nagy hibák vannak,
mindenekelőtt túlságosan hosszúra nyúlik, de szilárdan hiszem, hogy
nagyon jó oldalai is vannak, s hogy legjobb munkám. Két éven át
dolgoztam rajta… Egész lelkemet bele tettem, testemet és véremet. Nem
mondom, hogy egész lényemet kifejeztem benne… Még van sok mondanivalóm.
Kevés is benne a szívbeli elem, a szenvedély (pl. Turgenyev _Nemesi
fészké_hez képest), de van benne két colossalis typikus alak, ezeket öt
éven át faragtam és jegyezgettem fel; ezek, azt hiszem, kifogástalanok;
tősgyökeres orosz alakok, a melyekre az orosz irodalom eddig nem volt
elég figyelemmel». – Egyik egy arczátlan ingyenelő, a másik egy jó
ember, a kit anyja elnyomott és többé önálló akaratra nem jut.
Főmunkája ebben a korban a _Följegyzések a halottak házából_, melyben
börtöni életét rajzolja. Még ott, a fegyházban kezdte írni, a kórházban,
hova egy emberséges orvos, Troitzkij, többször hosszabb időre befogadta.
Az ő tudtával látott munkához; a foglyok írószerhez sem juthattak. A
kész első fejezeteket egy segédorvos őrizte magánál. Semipalatinskban
újra nekilátott. «Szerencsésnek érzem magamat – írja Wrangel – hogy
láthattam Dosztojevszkijt inspiratiója közben, s hogy tőle magától
hallhattam e páratlan mű első terveit.» Nyomasztó körülményei, szerelmi
gyötrődése, gyönge egészsége csakhamar szárnyát szegték. «A
katonaruhában ép olyan fegyencz vagyok, mint azelőtt. Csak annak
örvendek, hogy lelkemben hosszú időre elég türelmet érzek». Rettenetesen
el volt gyengülve. «Sokszor féltettem az eszét» – mondja Wrangel.
Munkája czéltalan is volt, a számüzetés alatt semmit sem volt szabad
kiadnia; Wrangelt kérte meg, hogy az ő neve alatt bocsáthassa közre
munkáit; e dicsőséggel járó cselbe az természetesen nem egyezett bele.
De mindent elkövetett, hogy barátjának szabadságát visszaszerezze;
szünet nélkül ostromolta pétervári ismerőseit közbenjárásért.
Dosztojevszkij maga is mindent elkövetett. Költeményt írt I. Miklós czár
haláláról s II. Sándor trónraléptére, melyeket Wrangel juttatott el az
udvarhoz. Majd hosszú levéllel fordult Totleben tábornokhoz, melyben
többek közt ezt írja: «Eszméink és meggyőződéseink változnak, maga az
ember is; mily keserves olyasmiért bűnhődni, a mi már idegen rám nézve,
sőt ellenkezőjére fordult bennem; tévedésekért bűnhődni, melyeket már
rég ilyeneknek tartok». E levelet is Wrangel kézbesítette, a ki 1855-ben
eltávozott Semipalatinskból. Szerencsétlen barátja folyvást ösztökélte
közbenjárásra; tanulmányokat is szándékozott hozzája küldeni, egyet
Oroszországról, egy másikat a művészetről, hogy kiadassa; de ezek
sohasem jutottak kezéhez. Wrangel fáradozásainak lett is foganatja,
barátját 1856 tavaszán altisztté, őszszel zászlóssá léptetik elő,
1857-ben visszanyeri nemesi jogait s elveszi régi szerelmét, Issajew
özvegyét. 1859-ben végre hadnagyi rangban elbocsátják a katonai
szolgálatból, egyelőre Twerbe internálva, de az év végén már Pétervárra
költözhetik.
Ily megváltozott körülmények közt lát újra hozzá _Följegyzései_nek
folytatásához. Szent irat ez, az emberi kínszenvedésről, a fájdalom és
hit egy új Jób-könyve. Maga a szerző álarcz alatt marad; Szibériát,
politikai elítélteket emlegetni sem volt szabad, tehát egy
féltékenységből feleséggyilkossá vált nemes úr háta mögül hagy benézni e
szörnyű világba, de e szenvedő lélek, ez éles szem s a festés művészete
az íróé. A nyomor és szenvedés egyszínű, sötét alapján gazdag és
változatos képet rajzol, az egyéni arczképek egész seregét, a czivódók,
az elkeseredettek, a lázongók, elfásultak és megtörtek fajtáját, a dacz
és fölengedés, a durvaság és megilletődés változatait, a meg nem bánó
makacsság, a nyomorúságban való megnyugvás, a szenvedés megváltó
erejében remelő hit fokozatait; látni az élő-halottak egész nyomorult
életét: istentiszteletüket, a fürdést, melyet Turgenyev Dantéba illő
képnek nevez, a kényszermunka és pihenés jeleneteit, a várudvar állatai
közt, honnan világgá eresztik a sebzett szárnyú sast, hogy szabadon
muljék ki; s mind e nyomorúság és szenvedés közt látni az emberi lélek
szépségének pinczei sápadt hajtásait, a mint a napsugár felé hajolnak.
Csupa tárgyilagos rajz, mégis megindító, panasz-szó nélküli, mégis
vádirat.
A könyvnek óriási hatása volt; a kritika rögtön fölébe emelte mélység és
művészi erő dolgában Silvio Pellico _Börtönei_ rajzának. Tolstoj
1880-ban is azt írja róla: «Sokat olvastam és sokat elfeledtem, de az
egész újabb irodalomban, Puskint is beleszámítva, nem ismerek jobb
könyvet ennél: oly őszinte, természetes és keresztyéni az.»
E munkában az író megszépíti és művészivé emeli emlékeit, s megszabadul
gyötrelmeitől. Ezentúl egymást érik nagy munkái; élete műve és dicsősége
egyre nő, mint a pharaók pyramisai, melyeket uralkodásuk alatt minden
évben új réteg kővel növeltek. Szoros összeköttetésbe lép
folyóiratokkal; maga is szerkesztésbe kap, kétszer is, de kevés
szerencsével. A balsors folyvást rajta tartja a kezét. Eltemeti
feleségét s meghal testvére, ráhagyva családját és adósságait. Adósságai
elől háromszor is külföldre menekül, hol új benyomások érik; megfordul
Páris- és Londonban, majd Rómát látja és Firenzét s a német városokat.
Pénzzavara s feldúlt idegei Wiesbadenben, később Baden-Badenben a
roulette-asztalhoz csábítják; le akarja bírni a sorsot, hogy aztán
hivatásának élhessen; eleinte nyer, aztán mindenét elveszti, ruháit is.
Egyszer kiadója küld pénzt, máskor honfitársaitól kér kölcsön,
Goncsarovtól, a ki maga is erősen játszott; Turgenyevnek szintén régi
adósa, a mi nagyon bántja, s az írói vetélkedés mellett talán egyik oka
ellenszenvének. Még ez izgalmait is megfigyeli, elemzi, s seismographiai
följegyzést készít az idegek rezgéséről _Egy játékos naplójá_ban.
Tárgyát azonban elmélyíti; egy nagy typust rajzol, a külföldön élő
oroszét, egy nyilt és sokoldalú, de meg nem állapodott emberben, a ki
elvesztette hitét, de nincs bátorsága a hitetlenséghez, s tespedő
tettvágyát, egész életerejét a roulettebe öli, melynél valami nemeset
lát a koczkázatban és merésben; így magyarázza czélját az író egyik
levelében (Strachowhoz, 1863 szept. 30.).