tartozónak érzi s e réven még szinte állatiságukban is talál valami
nagyszerűt. Nem fürkészik, de a természettel együtt élve tisztábban
látják az élet értelmét, nyugodtabbak rejtélyei előtt. Alenyin, egy
tizennyolcz éves életúnt úrfi, a ki gondot és munkát nem ismert s
mindenben csak műkedvelő volt, a Kaukázusba kerül; egy vén kozákkal
vadászni jár s hallgatja annak egyszerű életbölcseségét. Szeretne ő is
egyszerű emberré válni, köztük élni és közülök házasodni; de a
kozákleány, a kibe beleszeret, hű marad a maga kozákjához s midőn
Alenyin feleségül kéri, csak ennyit mond: Ugyan eredj! Szoktak is urak
kozáklányokat feleségül venni! _(Kozákok.)_ Alenyinnak éreznie kell,
hogy a műveltek és a nép világa annyira elszakadt egymástól, mintha két
külön emberfaj állna szemben, a kik nem bírják egymást megérteni.
Valahányszor a két világfölfogás szembe kerül, Tolsztoj mérlege a nép
felé hajlik. A halált is nyugodtabban és természetesebben veszik. Az
egész világirodalomban sincs író, a ki megrendítőbben s több meghalást
írna le Tolsztojnál. Töprengéseinek egyik kristályosuló pontja a halál
gondolata, melyet _Iljics Iván_ lassú haldoklásának rajzában egész
köteten át elemez és rajzol. Egyik elbeszélésében három halált ír le.
Egy beteg bárónő a délvidékre menekülne a halál elől, de útközben
rosszabbul lesz s meg kell állania egy útszéli fogadóban. Ott a kemencze
padkáján egy öreg paraszt haldoklik; a postakocsis megkívánja az öreg jó
csizmáit, annak már úgy sem kell, ha meghal. Az öreg oda is adja neki,
ha megigéri, hogy majd sírkövet állít érte. A bárónő útközben elhal;
sírján nemsokára nagy emlékkövet emelnek. A vén paraszt is meghalt még
azon éjszakán, de a kocsis nem bír sírkövet venni, hanem kimegy az
erdőre, hogy keresztet faragjon s fejszéje alatt kidől egy fa,
halálküzdelem és részvét nélkül, még nyugodtabban, még csöndesebben az
öreg parasztnál is. (_Három halál_. 1859.)
Ilyenek Tolsztoj fiatalkori elbeszélései, melyekből nem csupán az írót
ismerni meg, hanem a gondolkozót is. A maga lelkének ez a bonczolása a
huszonnégy éves írónak első munkájában, vágya a tökéletesedés felé,
önvallomásai s erkölcsi szabályai: ime a gyónó és vezeklő Tolsztoj
alapvonásai a fiatal íróban. Nehljudov népboldogító tervei, a gazdagok
és műveltek megvetése, a természethez való visszatérés sürgetése,
vonzódás a nép életéhez, nagyvonású gondolkozásának megbecsülése – nem
ezeket hirdetik e Tolsztoj későbbi tanításai? Nincs-e meg a vagyon és
pénz ellen való föllázadásának csírája Polikuska történetében, a hol az
elvesztett pénz egy embert családostúl szerencsétlenné tesz és
elpusztít, de boldogít másokat, kik véletlenül hozzájutnak. A tulajdon
ellen lázong _Egy ló történeté_-ben is, abban az időben, mikor
Oroszországban a jobbágyokat is úgy adták-vették, mint a lovat. Tolsztoj
lova álmélkodik azon, hogy az emberek milyen nagyra vannak egy szóval,
mint ez is: enyém; a ki a legtöbbre mondhatja, az köztük a
legszerencsésebb; pedig ez nem jelent semmit; őt magáénak tartja egy úr,
de nem az eteti, gondozza, lovagolja; más egy házat mond magáénak,
melyben nem lakik, földet, melyet nem látott soha. «Nincs ennek semmi
más alapja, csak az ember állati, önző ösztöne, melyet maguk közt
tulajdonjognak hívnak». Beszélyeiben sok ily gondolatra bukkanni, melyek
mintha evangéliumából volnának kiírva. Hallgatja a kaukázusi éjt, a mint
távolról sakálok ordítása, tücskök czirpelése, békák kuruttyolása
hallik, összevegyülve a megmagyarázhatatlan, halk neszszel, melyet az éj
csöndjének hívnak; közelről tompa lódobogás hallatszik s összeverődő
fegyverek zörgése. «Igazán nem férnek meg az emberek e szép világban, e
mérhetetlen csillagos ég alatt? Lehetséges, hogy e tündéri természet
közepett az emberi lélekben az ártalom és bosszú indulata, embertársai
kiirtásának dühe lihegjen? Minden gonoszságnak el kellene tűnni az
emberi szívből, a természet, a szépnek és jónak e megtestesülése előtt,
azt hiszem». _(Egy rajtaütés.)_ Sebastopol alatt a fegyverszünet idején
elgondolja: «Sok ezerre menő embertömeg tolong itt, beszélgetve és
nevetgélve s ezek mind – keresztények, kik a szeretet és önmegtagadás
parancsát vallják s még sem hullnak térdre annak láttán, a mit
elkövettek, töredelmesen és bűnbánón az előtt, a ki nekik az életet adta
s a jónak szeretetével együtt szívükbe oltotta a halálfélelmet is!»
Szakasztott ez jár Bezuhov fejében a borodinói ütközet alatt: Na most
abbahagyják, mert elszörnyűködtek azon, a mit cselekedtek, – gondolja.
Alenyin, a bérczek és erdők között keresve a megelégedést, arra jön rá:
«A boldogság abban áll, hogy másokért éljünk, ez világos. Ha vagyonra,
élvezetre, hírre, szerelemre törekszünk, úgy fordulhat, hogy nem
érhetjük el egyiket sem. Ezek tehát jogtalan kívánságok, de a boldogság
utáni vágy jogos. Milyen kívánság teljesülhet hát a külső körülmények
nélkül? – csak a szeretet, az önmegtagadás». Nem úgy hangzik-e mindez,
mintha gondolkodásának alaptételeit idéznők későbbi röpirataiból? –
Luzernben, a Schweizerhof előtt egy tiroli énekes dalol, de senki sem ad
neki semmit. Az elbeszélő utána siet, visszahívja s meg akarná
vendégelni. A szálloda hajlongó cselédsége most félvállról néz rájuk,
alig akarják beereszteni az étterembe, a hol az angol vendégek
fölháborodással húzódnak félre mellőlök s mindenki féleszűnek tartja a
különös szeszélyű urat. Ez fontosabb és mélyebb esemény, mint a melyeket
napilapjaink s a történelmi könyvek közölni szoktak, – mondja az
elbeszélő, – hogy annyi művelt és humánus ember közt nem volt egy
jótét-lélek. Az emberek nyugodtan beszélnek chinaiak és kabylok
lemészárlásáról s humánus és jó embereknek tartják magukat. – Nem úgy
hangzik-e ez, mintha Tolsztoj _Gyónás_-ának egy kitépett lapja volna?
Pedig egy elbeszélés, «Nehljudov naplójából», _Luzern_ a czíme (1875.).
Ily eszmék és vonások nagyobb műveiben sem hiányzanak, melyeket mindig
erős szál fűz az író lelki életéhez. _Családi boldogság_ czímű nagyobb
beszélyét szintén a maga töprengéseiből kovácsolta, házassága küszöbén
(1859), midőn elgondolta, mennyire kihívja a sorsot, ha magánál
fiatalabb leányt vesz feleségül. Nagy regényeihez is merít élményeiből,
így kaukázusi és sebastopoli emlékeiből a _Háború és béke_
csataképeihez. Egy-egy alakjába itt is tulajdon lelkét önti, mint
Bezuhovba, a ki keservesen keresi nihilismusából a kibontakozást, – mint
Tolsztoj, – mystikus tépelődéseken keresztül törtetve az élet és halál
megértése felé, a mi nélkül, úgy érzi, nem tud élni, míg végre az
evangéliumi szeretet megnyugtatja. Sokban reá üt a _Karenin Anna_
Levinje, kinek falusi javító törekvései, folytonos töprengései,
önelemzése egészen az író vonásai, épp úgy, mint lánykérésének jelenete,
melyet a magáéról másolt. Bezuhov és Levin, mind a ketten egyszerű
parasztok hatása alatt gázolnak ki a hinárból s állanak talpra, mint
Alenyin, a mi erősen tolsztoji vonás.
Ez alakok arczán Tolsztojnak természetesen csak egy pár vonása dereng,
azok is a személyek egyéb vonásaival összefolyva s elmosódottan.
Regényei elsősorban az író művészetét tükrözik.
Tolsztojt otthon első kisérletei óta a legkitünőbb írók közt emlegették,
külföldön két nagy regénye tette nevét világhírűvé. Az orosz kritika
«nemzeti epos»-nak nevezte a _Háború és béké_-t (1865–68.). Flaubert
lelkesedve írt róla Turgenyevnek, a lélekrajzot magasztalva: «Il me
semble, qu’ il y a parfois des choses de Shakespeare!» Turgenyev is
«bámulatos mű»-nek tartotta, de kifogásolta történeti oldalát, hogy
«hiányzik belőle a korszak jellemvonása». Ebben mintha volna valami.
Igazat kell adnunk Mereskovszkijnak, hogy a regényen a nevek és
események történelmi csengésein kívül alig érezni, hogy nem napjainkban
játszik, levegője jóformán ugyanaz, mint _Karenin Anná_-é. Hiba e
részben az is, a mily igazságtalanul kisebbíti Napoleont, a miben orosz
érzése árulja el magát. De mind e megjegyzések s Flaubert gáncsa mellett
is, hogy a harmadik rész hanyatlik – kissé vázlatszerű, – a világ
regényirodalmában aligha van hatalmasabb alkotás ez óriási körképnél,
melynek hőse sincs, vagy jobban mondva: az orosz nép a hőse, mint
sebastopoli csataképeinek. Központja az egésznek Oroszország küzdelme,
melylyel a regényben szereplő családoké összefonódik. Ez tartja össze az
egészet.
Másik regénye, _Karenin Anna_ (1875–78.), a jelen társadalmában játszik,
mely harminczöt év óta máig jelennek maradt és még sokáig az fog
maradni. Mintegy a _Családi boldogság_ képzelhető másik befejezéséből
indul ki: egy férjes asszonyban föltámad a szerelem, elhagyja férjét és
gyermekét, de ily áron nem talál boldogságot, a megaláztatásokat s kétes
helyzetét nem bírja elviselni, végre megöli magát. Ez eseményeket még
jobban kiemeli egy ifjú pár szerelme, Leviné, mely házassággal végződik.
Tolsztoj sokat töprengett a szerelem és házasság fölött, mint az élet
minden nagy problémáján. S bár másképp mindenben az egyén szabadsága
mellett kardoskodott, itt erkölcsi szükségnek érezte a legitim viszony
kötelékeit. Kárhoztatta és megvetette az érzéki föllobbanást, mely
Karenin Annát is eltántorítja. Hibáztatja az ily szenvedély költői
fölékesítését, mely úgyszólván az egész irodalmat betölti s az ifjúság
csábítója lesz. A _Kreutzer-sonatá_-val s a hozzáfűzött magyarázatban a
köznapi szerelmet ostorozza, azt bizonygatva, hogy a házasságnak a férfi
és nő tisztább viszonyán kell alapulnia. Ő a házasságot kötelességnek
nézi egymás és a gyermekek iránt, melyet a szerelem ellobbanása után
nemesebb és tartósabb kapcsok tartanak össze. Így rajzolja ezt a
_Családi boldogság_-ban, s Levin és Kitty szerelmében: «a kezdete bájos
idyll, aztán következik a család, a gyermekek, az örömök és a gondok».
Az érzelmek fakulását tünteti föl Bezuhov és Natasa házassága is, s
Rosztov Nikolájé szintén, de egyszersmind lehiggadást és
megállapodottságot is s az életczél világosabb tudatát a gyermekek
javáért való törekvésben.
Nagy regényeiben éri el tetőpontját Tolsztoj művészete.
Mint kész naturalista író toppant elő s e részben «megelőzte az új
franczia iskolát», mondja róla egy franczia, De Vogüé. Szemét nem
fátyolozza el semmiféle előítélet. Úgyszólván első kisérleteiben
megfosztja a cserkeszek világát a hagyományos romantikától, melybe
Puskin és Lermontov óta burkolva volt s a byroni visszfény helyett saját
színében tünteti föl. Kitünő szeme van; élethíven jellemzett egy várost
kitevő embertömeget s százféle viszonyaikat. E tekintetben alig van
hozzáfogható író; talán az egy Balzac vetekszik véle. Egyik későkori
remekében, _Hadzsi Murat_-ban, I. Sándor czár mellesleg odavetett pompás
arczképe mellett négy, roppantúl különböző társadalmi osztályt rajzolt
egyforma élethűséggel: az előmenetelre sovár nagyrangúakat a kormányzó
körül, a korlátolt kisvárosi tisztet együgyű élettársával, a nyers orosz
közkatonát, s az üldözött, nyomorult cserkesz-népet, mely földhöz
ragadt, de jó érzésű, gyönge és tehetetlen, de elszánt az
önfeláldozásig. Maga Murat nagyszerű kép: természettől eszes, de
körülményeinél fogva korlátolt, hol gyanakvó, hol bizakodó, nemes és
alacsony, hű és hűtlen egyszerre; olyan, mint egy hatalmas ragadozó.
Mikor valamelyik nagy regényét leteszszük kezünkből: mintha egy
megszokott városból költöznénk el, a hol tömérdek jó ismerőst hagyunk.
Szeme mélyre fúródik az emberek lelkében. Nem egy alakot jellemzett úgy,
hogy általa könnyebb megérteni élő embereket; nem egy eseményt rajzolt,
mely segít az élet hasonló eseményeit megmagyarázni. Mintegy egyesítette
magában a kiváló orosz írók sajátságait, de új egyéni tulajdonságokkal
bővítve. Tud gúnyolni és elítélni, mint Gogoly, részletezni, mint
Goncsárov, oly gyöngédségre képes, akár Turgenyev, s úgy beleveszi magát
alakjai lelkébe, mint Dosztojevszkij. Ők ketten a lelkiismeret költői.
Tolsztoj alakjai sokat vergődnek, lelkiismeretük rendkívül élénk.
Embereit nem szenvedélyök, hanem lelkiismeretöknél fogva tartja a
kezében, a mint későbbi röpirataival is az emberiség lelkiismeretét
törekszik fölébreszteni. Van egy oly vonása is, mely nincs meg
honfitársaiban s egyebütt is ritkítja párját: ez gondolat-gazdagsága.
Eszméinek s ember-typusainak egy része átment az újabb orosz irodalomba.
Gorkij híres _Éjjeli menedéke_ a szenny és bűn közt szeretetről
prédikáló Lukácscsal, puszta képben Tolsztoj drámaibb és dúsabb meséjű
színművének, _A sötétség hatalmá_-nak (1887) hajtása. Színműveinek nagy
hatásában is egyedül írói ereje érvényesül, mert a színpadnak nem csak
fogásain, de még megszokott formáin is túlteszi magát, a genius
souverain jogával. _Az élő holttest_ czímű, megtörtént eseten alapuló
darabja még a felvonásokba való sürítést is mellőzi s az elzüllésbe
sülyedő férjnek és elhagyott családjának életét párhuzamos képek során
rajzolja, a mi regényszerű ugyan, de ennél a kétarczú tárgynál a
legtermészetesebb és legvilágosabb.
Szembetűnő sajátsága műveinek, hogy egészen távol esnek a megszokott
szerelmi kalandok regényeitől, melyek udvarlás és csábítás körül
forognak. Ezekben is van szerelem és házasság, hiszen az életet
rajzolják, de írójuk nem ezzel igyekszik érdeket kelteni. A szerelemnek
jobbára kriziseit és kihülését rajzolja, a mint a mindennapi élet
megfakítja; pedig felségesen tudja festeni az ébredő vágyak pirkadását
is, mint a _Háború és béké_-ben azt a feledhetetlen karácsonyestét a
maskara-játékkal; a _Kozákok_-ban egyik fiatal tiszt s a paraszt leány
szerelmes játékát. – _Karenin Anna_ sem szerelmi regény, hanem
lelkiösmereti, akár a _Bűn és bűnhödés;_ hőse a kötelesség, – mondja De
Vogüé, s jobban a regényes hajlam végzetét, a vér lázadását, az engedés
bűnhödését, a megtagadott mult bosszúállását festi. Elbeszélései sem
szerelemből élnek, mint futólag említett rajzaiból is kitetszik.
A lélek benső harczát rajzolja, az erkölcs és szenvedély küzdelmét, mint
_Az ördög_-ben, hol a fiatal földes-urat egy paraszt-asszonynyal való
legénykori viszonyának új-házas korában föl-fölébredő emlékei az önvád,
szégyen és maga megvetése útján az öngyilkosságba kergetik. _Szergij
atyá_-t, a ki menyasszonyában csalódva, gárdatisztből szerzetesnek áll,
a kisértés, hosszú évek önfegyelme után, remeteségében is fölkeresi;
egyszer fejszével csapja le egyik ujját, hogy kínjával eloltsa
gerjedelmének tüzét; de másodszor megejti a felizgatott vér, s aztán
szégyenében világgá bujdosik a tájról, hol szent hírben állt. Mindebből
komoly intelem hangzik gyarlóságunk, esendő voltunk felől, s az a
keserves igazság világlik ki, hogy a szenvedély erőszakosabb a jó
szándéknál, hogy egy bűn megront tíz erényt, egy ballépés, egy botlás az
egész lelket kiforgatja magából s halomra dönti egy élet egész munkáját,
mint a hogy’ egy parányi szenny keserűvé teszi egy egész kert leszűrt
mézét.
Nagyon kevés író tudott ily változatos, ennyire mély és komoly tárgyakat
találni költészetének.
Nagy regényei után Tolsztoj hosszú időre elhallgatott, hiába kérte
halálos ágyán Turgenyev, hogy térjen vissza az irodalomhoz, «mert
tehetsége is Attól van, a honnan minden egyéb származik». Ez elnémulás
oka nem az volt, mintha, a mint mondani szokás, kiírta volna magát, bár
az sem lett volna csoda, – hanem egészen más. Kora ifjúsága óta
folytonos lelki válságok között élt. Ezek hullámai borítják el Levin
alakját, a kiben utoljára rajzolta önmagát. Írása közben maga is sokat
volt megint parasztjai közt s jobban érezte, mint valaha, hogy az élet
czélja a tökéletesülés, a munka s a mások javán való munkálkodás.
Regényei befejeztével újult szenvedélylyel fordult eszményeihez,
melyeket ott csak elfátyolozva fejezhetett ki. Most mintegy szét akarja
törni a művészi formák béklyóit, hogy egészen fölolvadjon gondolataiban.
Meg akarja valósítani régi eszméit, vissza kíván térni a természethez,
hogy a nép javára, fölvilágosításának éljen, a mire régóta törekedett a
Jasznaja-Polyanán állított iskolával, s a nép nevelésére vonatkozó
elmélkedéseit külön folyóiratban fejtegetve. Innen nézve, szemében a
divatos irodalom csak a szenvedélyek szépítgetője naplopók
mulattatására. Ezt hirdette a művészetről és a művészet ellen írt
röpirataiban; ebből a szempontból támadta Shakespeare cultusát. «A
művészetnek – azt mondja – nem lehet tovább is kizárólagos tárgya a
becsvágy, pessimismus vagy érzékiség rajza, hanem csak egy oly embernek,
a ki a mindünkkel közös életet éli, érzelmei, melyek korunk vallásos
meggyőződésén alapulnak s mindenkinek hozzáférhetők». Ez elv hajtása,
tartós elnémulás után, utolsó regénye, a század végén, a _Föltámadás_,
melyben régi kedves alakját, Nehljudovot eleveníti föl. Lelkiismereti
regény ez, melyben a költő szépirodalmi alakban régi eszméit hirdeti s
pedig tovább fejlesztve. Nehljudov itt azon a ponton lép elénk, a hová
Tolsztoj többi alakjai hosszú tusakodás után vergődnek el: megveti
addigi életének ürességét, önzését legyőzve, mások javára kíván élni,
sőt egész vagyonát szét akarja osztani. Nehljudov katona korában
nagynénje házánál elcsábított egy szegény leányt; gyermeke is született
tőle, de a lelenczházban meghalt. Maszlovát elkergették a háztól s a
nagy városok mulatóhelyeire került. Valahogy gyanuba keveredik, hogy
megölt és kifosztott egy embert. Az esküdtek ártatlanul elítélik s
Szibériába küldik. Az esküdtszéknek tagja történetesen Nehljudov is, a
ki ekkor házasulófélben van. Ráismer áldozatára, s eltökéli magát, hogy
kimenti és feleségül veszi. Folyamodványát elutasítják s ő utána megy
Maszlovának Szibériába. Megint egy ellentétes pár, mint Tolsztoj régebbi
munkáiban. A befejezés is hasonló: midőn végre kijáratja a leány
fölmentését, az nem megy hozzá, hanem egy szocziálista ábrándozót
választ, mert homályosan úgy érzi, hogy Nehljudov csak szánalomból és
vezeklésből venné el. Könnyű elgondolni, mint használja föl Tolsztoj e
mese mozzanatait a fiatal urak lelkiismeretlen könnyelműségének s a
lelkiismeret megmozdulásának leírására, az igazságszolgáltatás, a
büntetés és a börtönök rajzára, mely utóbbi pontban Dosztojevszkij
_Halottak házá_-n is túltesz. Egy lélek önmarczangolása e mű tárgya, a
ki vezekelni akar a maga és a társadalom vétkeiért.
E vezeklést s a társadalom ostromát folytatja egész sereg röpiratában.
Töredék-eszméit csoportosítja s tovább következtet belőlük. Új
munkássága egy kiépítetlen gondolatkör szakgatott vonalait mutatja,
melynek központja az emberszeretet, küllői az állami és társadalmi
intézményeknek e szempontból való bírálata. Egy részükben – elve szerint
– egy igaz életet élő ember önvizsgálatát tárja föl, szívének
fölmelegülését a vallás érzelmei által, vétkeit és bűnbánatát, a
megigazulás útját. _(Gyónásom, Milyen az én életem?)_ Főképp a vallásos
élet foglalkoztatja; bírálja az egyház dogmáit és szertartásait,
kárhoztatja összeforrását az állammal, melynek törvényei eltűrik, sőt
megkövetelik a gyilkolást és egymás elnyomását, a mit a lelkiismeret
tilt. Lépésről-lépésre a tiszta keresztyén eszmékhez s az evangéliumhoz
jut, melyet hogy eredeti szövegében megérthessen, héberül is megtanul. A
keresztyén elvek lassankint áthajlanak a communismus eszméihez, Krisztus
tanításait a magunk és felebarátaink iránti kötelességekről Rousseauéval
kapcsolja össze, hogy a civilisatió megmételyez, hagyjuk oda a
nagyvárosok henye fészkeit, térjünk vissza a természethez, dolgozzék
mindenki magának; a föld épp úgy mindenkié, akár az ég, a magántulajdon
agyrém és vétek.
Tanításával prófétája lett a muszka népnek s kétségtelen, hogy ez a
hatása otthon közvetlenebb és nagyobb volt az iróinál.
Tanai közt találhatni ellentmondásokat, még többet elvei és életmódja
közt, hiszen ez utóbbinak oly indiscret tanui voltak, mint sógora, Behrs
tanár, Seuron kisasszony, a ki hat évig nevelősködött házánál, és
Sergejenko. Gondolhatjuk, hogy mint némely szentek, csak azután jutott
el a lemondás- és önmegtagadáshoz, miután élvezte az élet minden örömét.
Igaz, hogy a szegénységet és a vagyonfölosztást hirdette, s birtoka
folyvást gyarapodott. Muzsik-ruhát viselt, de azt mondják, fehérneműjét
sachet-val szokták illatosítani. Bizonyára nem volt hiba nélkül való s
messze maradt maga-alkotta eszményképe mögött; de gyarlóságait bizton
maga érezte legjobban s mindent jóvá tevő őszinteséggel vallotta meg.
Utolsó napjai, elbujdosása családi köréből, hogy magányban, szegényen, a
halálra gondolva végezze életét: mutatják, hogy lelkében elevenen éltek
és forrongtak eszméi, melyeket halálával megpecsételt. Életének
gyökereit kellett elvágnia, hogy talajából kiszakadjon, s mikor elvágta,
kidőlt a fa.
Élete és munkái egyaránt megérdemlik, hogy tisztelettel gondoljanak rá
«a népek milliói», kiknek utolsó szavai szóltak.
Azt mondják, halála előtt nem sokkal egyik levelében azt kívánta: bár
sodorná el a vihar s temetné be a hó. Ily halált írt le elfelejthetlenül
_Úr és szolga_ elbeszélésében. E rajz végső sorai jutnak eszünkbe.
«Jobb-é neki ott vagy rosszabb, a hol a halál után fölébredt,
csalódott-e vagy megtalálta, a mit remélt, – idővel mindnyájan meg
fogjuk tudni».
DOSZTOJEVSZKIJ.
Dosztojevszkijt a föld kerekének könyvolvasói közül sokkal kevesebben
olvassák eredetiben, mint az angol és franczia írókat, mégis mindenütt a
classikusok közé számítják. Közel negyven év telt el halála óta (1881),
s népszerűsége és dicsősége egyre nő. Pedig nem tartozik a szórakoztató,
pihentető, a sokakat gyönyörködtető írók közé; nehéz, fanyar és keserű
olvasmány. Világa a nyomorultak, a lelki szegények és bűnösök világa;
elbeszélő módja sokszor fárasztó, lelki boncztana szinte gyötrő. De ez a
fáradság a nagy utak jutalmazó fáradsága, e gyötrődés a lélek
tisztulása. Egészen magában álló író; nem hasonlít senkihez, ő hozzá sem
hasonlít senki. Minden olvasója érzi, hogy óriással van dolga. Kietlen
tájakon jár, de varázsvesszője folyvást érzi a mélyben a jóság meleg
forrását. Oly mélyen száll az emberi lélekbe, a gyarlóságok és bűnök
sziklarétege alá, a hol érezni a belső tüzet, a szenvedések tisztító
tüzét. Mint a katakombák folyosóin, sötétben, lélekzetfojtó szűk
sikátorokon, árnyak és borzalmak között vezet, de itt-ott egy résen az
ég sugara lövell alá s fényében a sötét falakon megelevenül egy-egy
szent elmosódott képe.
Lelki alkatát s tehetségét életének és fejlődésének körülményei
magyarázzák, ezeket pedig híven tükrözik levelei, melyekben munkáinak
czélját és magyarázatát is megtalálni. Nem volt szorgalmas levélíró, de
ha hírt adott magáról, mindig terveiről és munkáiról beszélt.