történeténél, pl. _Aszjá_-nál; a jószemű olvasó mégis tüstént rá fog
ismerni az alakokban az oroszokra, az íróban Turgenyevre; oly hű
rajzolója az orosz léleknek s olyan erős egyéniség. Újabban azt szokás
szemére vetni (Brückner), hogy mindig a régi Oroszországot rajzolja, a
‚márczius előttit‘, – s a hatvanas évekbe helyezett alakjait vissza kell
datálni 48-ra. Ez sem áll; csak az idegen olvasó nézheti elbeszéléseit
puszta meséknek; a ki a korabeli orosz életet csak valamelyest is
ösmeri, látja, hogy Turgenyev mindig annak problemáit feszegeti, még
kisebb beszélyeiben is. _Rudin_ a magával tehetetlen orosz természet
megtestesítője; _Milics Klára_ az öngyilkosság egy időben elterjedt
orosz járványának lelki diagnózisa. Nagy munkáiban ott csiráznak az
orosz föld, a mult és jövő nagy problémái; az emberiség, a cultura és
haladás kérdései nála mind az orosz népre vannak vonatkoztatva.
Andersennek van egy meséje a szüléről, a ki elindult gyermeke jövőjét
megtudakolni s az útját álló fagyos tüskebokrot addig melengette a
szívéhez szorítva, míg a cserje kivirított és útbaigazította. Turgenyev
geniusa ilyen: hazája jövendőjét kutatva, annak problémái az ő szívében
írói thémákká nyiladoztak ki. De az idegen közönség csak a szerelmi
történeteket olvasta munkáiban s eleven meséje, úri választékossága,
halk hangja s a francziás könnyedség révén, a hogy meséit elbeszélte,
finom, vonzó, internationalis irónak nézték s e részben is a legjobb
francziákhoz hasonlították. Taine századok óta a legharmonikusabb
íróművésznek tartotta.
Maga az a lágy és mély melancholia, mely legjellemzőbb vonása
egyéniségének, az európai ember elfinomult pessimismusának tetszett.
Pedig ha egyéb kiválóságai csakugyan általános írói előnyök is: ez a
csendes mélabú jellegzetesen orosz vonás. Turgenyevnek a lelke tele volt
a szláv szomorúsággal és életközönynyel. Gyermekkorában gyakran hallotta
a szülei ház udvarán a kancsuka csattogását s a jobbágyság félénk
megalázkodásából az élet szomorúságát és a sors durvaságát olvasta ki.
Fiatalon, a földeken vadászgatva, csupa tragédiák közt mozgott, ha
egy-egy emberrel szóba állt, vagy átlépte egyik-másik viskó küszöbét.
Ezek a tragédiák töltik meg a _Vadász naplójá_-t, első könyvét, mely
hírre kapott. Látnia kellett, hogy ezek a tragédiák különösen
mindennapiak az ő hazájában, a hol a természet még szigorúbb, a sors még
zsarnokabb és vérengzőbb, mint egyebütt. A mult sem tesz tanúságot
egyébről, a jövő sem kecsegtet mással. S hozzá még ennek a szakadatlan
nyomorúságnak sem czélja, sem foganatja, hiszen ha egész Oroszország
egyszerre elsülyedne, mondja Potugin a _Füst_-ben, és magával vinne
mindent, a mit létrehozott, nem hiányzanék egy szög sem a világból. «Mi
nem találtunk fel semmit, csak a kancsukát».
A maga életének szomorúságát s az egész orosz élet czéltalanságát és
közönyét Turgenyev a gondolkozó ember átértésével érlelte meggyőződéssé
s érzékeny lelkének elcsüggedésével terjesztette ki tanulságát az egész
életre. Az lett a hite, hogy az igazság, emberség, jóság elvont
fogalmak, a melyek a sorssal szemben csak olyan tehetetlenek, mint az
önmegadás és a tűrés, mely nem húzódhatik olyan szűk és sötét zugolyba,
a hová el nem érne a sors kancsukája. Átérezte a természet közömbösségét
teremtményei iránt s az élet egész kíméletlenségét.
És mert nagyon subiectiv természet volt, ezt a leverő tanulságot átvitte
összes munkáiba. Annyira subiectiv, hogy minden munkájába beleszűrődik
egész egyénisége s egyes művei közt hiába keresnénk olyan különbségeket,
a minőket hangban és hangulatokban, témák és érzések dolgában megtalálni
a legnagyobb írók, Balzac, Thackeray, Tolsztoj művei közt; de ez az
egyéniség olyan vonzó és rokonszenves, hogy sohasem ununk rá. Ámbár
regényeket írt, egyéniségéről alakjai kedvéért sem tett le soha. Sőt
inkább: azzal tette élőkké alakjait, hogy a maga hangulatait, érzéseit,
tulajdonságait osztotta széjjel köztük. Mindössze háromféle embere van:
néhány ideges alakja, mint Csulkaturin az _Ötödik kerék_-ben; azonkívül
csak gyöngék és erősek. A gyöngéket, a Litvinovokat, Kirszanov
Nikolájokat, Nezsdanovokat a maga érzéseibe és gondolataiba öltözteti s
a maga szokásaival, hajlamaival, életének eseteivel ruházza fel őket,
olyan aprólékosságokig, hogy például Fenicska is az ő spaszkójeszelói
házából és életéből került a Kirszanov Nikoláj házába. Az erőseket, a
milyenek Bazarov és Szolomin, élő minták után rajzolja. Megfogadta, a
mit Belinszkij tanácsolt neki, mindjárt legelső elbeszéléseinek
megjelenésekor: «Ha nem csalódom, az ön hivatása az lesz, hogy a való
élet jelenségeit megfigyelje s hagyja átvándorolni képzeletén és aztán
írja le… csak a puszta képzeletre ne bízza magát». Turgenyev szót
fogadott kritikusának s kevés kivétellel a legmegbízhatóbb modèle-t
választotta: önnön magát, az idealis oroszt, a ki az idegen földön is
mindig vele volt. De akár magát írja le alakjaiban, akár másokat, az ő
subiectiv természetéből rögtön kisugárzik, hogy milyen rokon- vagy
ellenszenvvel van alakja iránt. S minthogy hangulatait csodálatos
élénkséggel és közvetlenül tudja velünk közölni, nem sokára mi is úgy
érzünk irántok, mint ő. Azzal, hogy így megmozdítja mellettök
érzésünket, teszi őket elevenekké.
Neki magának az erősek tetszenek jobban, a Bazarovok és Szolominek,
talán épen azért, mert ő maga azok közé tartozott, a kik verseket
olvasnak és megkönnyezik, mint Kirszanov Nikoláj s jobban értenek a
zenéhez, mint gazdaságukhoz. Ezeket egy mélabús mosolylyal hárítja félre
az élet útjából és gyönyörűséggel nyitja meg azt a kemény fából való
emberek előtt. Ezeknek a németes erényeitől és erejétől várta
Oroszország megujhodását. Főmunkái erről a jobb jövőről szólnak, az
_Apák és fiúk_ bizalommal, csüggedéssel a _Now_.
Asszonya is kétféle van. Egyik oldalt a csábítók és megrontók állanak,
tele puhasággal, bájjal, szeszélylyel, érdekességgel: az Irinák és
Odinczovák, a kik sorsai a férfiaknak, – másik felől a tiszták, hívek,
megbocsátók, egyszerűek és szorgosak: ezek a Tátjánák és Mariannák, az
élettársak. Azokról álmodoznak az elvénült testőrtisztek, mint Kirszanov
Pável, őket bámulja a német fürdők népe; emezekkel mennek ki a világba a
Nezsdanovok, ezek a Szolominok élettársai. Azok a szerelemre valók, ezek
az életre.
Legtöbb elbeszélésének az a tárgya, mint hagyja el egy-egy Litvinov a
maga Tátjánáját egy ragyogó asszonyért és később mint tér vissza hozzá,
vagy mint marad magára örökre. Ez a meséje a _Füst, Nemesi fészek, Egy
boldogtalan, Tavaszi hullámok_ elbeszéléseinek. Annyiszor ismétlődik ez
a théma, mintha ez a mélabús, magányos ember azt akarná bebizonyítani
egy egész sereg példával, hogy az életnek még legszebb érzése is vagy a
szenvedély lángjának van híjával, vagy elhamvasztja az élet nyugalmát
örökre. Talán a maga életének is ez volt a tanulsága, mert hiszen ő alig
írt le mást, mint a mi emléke volt és a mit maga érzett.
Legnagyobb munkáinak alapgondolatát is tulajdon benyomásaiból merítette,
otthoni látogatásainak hangulatából. Maga beszélte, hogy legkedvesebb
alakját, a ki tőle magától legmesszebb esik: Bazarovot egy fiatal muszka
orvosról mintázta, a kivel egyik oroszországi útján a vasúti kocsiban
ismerkedett meg s a ki annyira érdekelte, hogy tulajdonképen ennek az
alaknak a kedvéért írta meg az _Apák és fiúk_-at. Ez Turgenyevnek a
legszebb könyve. Tervét Ventnorban, Wight szigetén dolgozta ki,
1860-ban; még ebben az évben megírta első fejezeteit s a következő évben
Spaszkoje-Szelóban fejezte be. Az egész világirodalomban ő nyúlt először
ehhez a thémához; ő mutatta meg és indokolta költői és lélektani módon,
hogy mennyire és miért nem értheti meg egymást két szomszédos nemzedék,
az apák és a fiúk. A saját élménye érttette meg ezt véle, ott, a vasúti
kocsiban, a melyben ő volt a vénhedő törzs s egy fiatal orvos az új
sarjadék. Ez a regény nem csak a Turgenyev korának és a rákövetkező
nemzedéknek a rajza; minden régi és új generátiónak a könyve az. De
magában Oroszországban az általános emberin felül nemzeti vonatkozást is
olvashattak ki belőle: eljöttét egy új, tanult, munkás nemzedéknek, a
mely hozzágyűrkőzik a cselekvéshez. Csakhogy mind a két tábor megütődött
a könyvön. A fiatal Oroszország carricaturának vette a Bazarov alakját,
a ki csak beszél és nem cselekszik, lenézi a művészeteket s észbeli
ereje csak puszta kritika, semmi más; a reactionáriusok pedig
visszadöbbentek a fiatal nihilistától, – ezt a szót Turgenyev faragta és
a regény majdnem olyan ismeretes lett, mint a szó, – a ki semmiben sem
hisz az értelmen kívül.
Nagy munkáiban mindig ennél a problemánál maradt: a jövendő kérdésénél,
az ifjúság törekvéseinél. Mikor a fiatalság a nép felvilágosításáról
álmodozott s a tanulók százával «mentek a nép közé», Turgenyev szeme
elkisérte őket oda is. 1876 augusztus 8-án azt írta Bougivalból
Flaubert-nek: «Chose incroyable, j’ai achevé mon grand diable de roman».
Ez a regény a _Now_. Turgenyev nem prófétája volt ennek a mozgalomnak,
hanem történetírója. Turgenyev regénye a kihalt törekvések kései
elégiája, mely egy jószándékú fiatalság gyönyörű rajongását gyászolja el
s azzal a búskomor tanulsággal végződik, hogy az életnek nem a nagy
elszánások adják meg a tartalmát, hanem a lassú, de folytonos munka. Nem
azok fogják megváltani Oroszországot, a kik barricade-okról szónokolnak,
sem a kik úgy közelednek a föld népéhez, hogy együtt isznak velük, a míg
ez a nép maga föl nem jelenti őket: hanem a Szolominok, a kik tanultak,
megfontoltak, dolgoznak és türelmesek.
Ez a nagy skeptikus egyben hitt: a culturában. Attól remélte, hogy ki
fogja gyógyítani nemzetét az életfásultság- és tudatlanságból. Másképen
munkái vigasz nélkül valók. Olyan közömbösnek érezte a sorsot az ember
iránt, hogy azt hitte, annál közelebb férkőzik a valósághoz, minél
messzibbre kerüli a szokásos költői igazságszolgáltatást. Nezsdanov – a
_Now_-ban – annyi törekvés, elszánás, önfeláldozás után önnön kezével
veszti el magát, a nélkül, hogy életének akármi haszna volna. Bazarov
küzdelmeinek nincs más emléke a sírkövén kívül. Legszembetűnőbb ez az
élethű igazságtalanság _A puszta Learjé_-ben. Mikor ez az öreg paraszt
szétosztja jószágát a leányai közt, azok kitúrják őt a ház utolsó
zugából is. A vén emberből kitör a keserűség: «Ha nekem nincs födelem,
nekik se legyen». És gyerekes szószerintvevéssel viszi véghez boszúját.
Felgyújtja a házat, fölkapaszkodik a tetőre s a lángban-füstben zúzza a
tetőt, tördeli a gerendákat, míg maga is le nem zuhan és szörnyet nem
hal. És leányai? Boldogulnak; az egyik vezére a raszkolnikoknak, a másik
messze földön híres gazdasszony. «Megérdemelte-é a boldogságot? Ilyesmit
csak fiatal korában kérdez az ember. Minden a világon, a jó épen úgy,
mint a rossz, nem érdeme szerint jut ki az embernek, hanem valami, most
még ismeretlen, de logikus törvény szerint, a melyet én nem
feszegethetek, ámbár néha úgy rémlik, mintha volna róla valami homályos
sejtelmem».
De nem csak zűrzavarában akart közelébe jutni az életnek, hanem azzal
is, hogy sohasem lépte túl a természetességnek, sem a saját
természetének és képességének határait. Összes munkáiban nem rajzolt egy
valószínűtlen jellemet, ámbár jellemző-erejét kemény próbára tette,
mikor az állhatatlanságot és ellenmondó tulajdonságok összetapadását
emelte jellemző vonássá, mint _Rudin_-ban. Meséit sem feszítette túl a
valószínűség legbensőbb határán soha, ámbár köre rendkívül megbővült,
attól fogva, hogy egy-egy embernek a tragédiáját beszélte el, mint a
_Vadász naplója_ kis történeteiben, a két-három alakból kipattanó
szerelmi problémákon át odáig, mikor minden alakja egy társadalmi
osztályt, vagy más-más nemzedéket jelképez s az egyéni és szerelmi
történetek a jövendő problémáinak burkává feszülnek. Ezen az egész úton
egyetlen egyszer sem vált keresetté, vagy nem-igazzá, mert nem festett
olyan szenvedelyt, a melyet maga nem érzett, vagy a melyre képes nem
volt, nem írt le gondolatot, a mely nem forrt ki benne. Azt a
hasonlatosságot pedig, a mely alakjai közt így keletkezett, éppen mert
majdnem valamennyit önmagából írta, változatos cselekményekkel és
mozgalmas jelenetekkel tudta feledtetni s ezeket a meséket olyan elmés
és választékos módon, olyan közvetlenül és melegen mondta el, hogy ezek
a külső események szinte egymagukban is vonzó és olvasott íróvá tették
volna.
Mindezek olyan kiválóságok, a melyek nemcsak az orosz, hanem az egész
európai irodalomban is érdemes és érdekes íróvá teszik. Különös érdeme
és érdekessége mind a két helyen, hogy ő ismertette meg először az orosz
földet és népet az európai irodalomban. Ő volt az első orosz író, a
kinek munkáit minden európai nyelvre lefordították. Turgenyev írta le az
idegeneknek először az orosz föld tavaszát és őszét, az orosz
aristokratiát, a földesurat, a diákot és a népet, leírta a régi és a
forrongó új Oroszországot. Megrajzolta a nemzeti önhittséget a
jobbágyság eltörlésének idején a _Füst_-ben; kipellengérezte a léha
aristokratiát és a tanulatlan, nyegle reformátorokat. Megértette a
fiatal Oroszország vágyait és küzdelmeit, a mozgalmak czélját és
kétségbeejtő meddőségét.
A kép, a melyet hazájáról és nemzetéről rajzolt, olyan elfogulatlan és
őszinte, a milyet talán nem is festhet, csak a ki idegenben él. S
külföldi élete és külföldi sikerei mellett ez lehetett a főoka annak,
hogy míg munkái Európa-szerte ismeretessé tették Oroszországnak életét
és irodalmát, népének szokásait és természetét: őt magát mindegyre
idegenebbnek nézték otthon. Mikor holtteste hazatért a szentpétervári
Wolkowo-temetőbe, a muszka ujságok egy része azt írta, hogy Turgenyev
nem is orosz, hanem európai s Oroszország csak megvetést érezhet a
pseudo-orosz iránt.
A «pan-orosz sphinx», melyről egyik prózakölteményét írta, ő rajta is
megmutatta, hogy épen azokat tépi szét, a kik megfejtik a talányait.
TOLSZTOJ.
Mikor egy élet kialszik, a halál küszöbén még egyszer megelevenülnek a
közemberek is, életök és jellemök föléled, legalább hozzátartozóik
emlékezetében. Rendesen hamar elmossa ezt az idő; de a nagy emberek még
élőbbekké lesznek, mikor kilépnek a milliárd élő közül, a kik csak
eltakarták alakjukat. Életöket világosabban látni s jobban érezni
érdemöket. Tolsztoj alakja sem halványult halála hirére, sőt elevenült.
Elfogott bennünket a parasztok babonája: szinte láttuk, a mint benéz
ablakunkon és ránk szegzi szemét. Mintha hirtelen átolvastuk volna
összes műveit, oly élénken támadt föl hatásuk újra. Az ellentétes
ítéletek közt, melyek róla elterjedtek, annyi világos, hogy ma nincsen a
földön ily világraszóló író, s talán hozzáfogható ember sincs, a kiben
annyi szeretet s oly erős meggyőződés élne s ki oly lankadatlanul
kutatná az élet czélját.
Az élet valóban csak elhomályosította Tolsztoj egyéniségét, a miben nagy
része van annak, hogy Oroszországban élt. Alakjára az ellenmondások köde
borult. Egy kitünő író, a ki hátat fordít az irodalomnak, becsmérli a
művészetet, s ha munkáit hallja említeni, indulatba jön; gazdag ember, a
ki szegénységet hirdet s elítél minden magán-vagyont; kezdik vallásos
rajongónak tartani, s egyháza éppen akkor zárja ki; tanítása és tettei
közt is könnyű ellenmondásokat találni. Egyéniségét illetőleg ily
ellentétek közt botorkált az érdeklődés és a kritika; nem csoda, ha ez
maga is ellentmondásba szédült. Szokássá vált Tolsztojt ketté hasítani:
magasztalni benne az írót és mosolyogni a gondolkodón. Így próbáltak
egyezséget kötni csodálói az ócsárlókkal. De leszámítva azt, a mi
egészen természetes, hogy röpirataiban csakugyan nincs meg szépirodalmi
munkáinak nagy művészete: máskülönben ez sem egyéb badar ellenmondásnál,
hiszen regényei és elbeszélései, melyeket bírálói csodálattal említenek,
tele vannak azon eszmékkel, melyeket röpirataiban gáncsolni szokás.
Olvasói lelkesültek az alakokért, kiknek ily eszméik voltak, de
mosolyognak az írón, mikor azokat maga is komolyan veszi. Eszméi,
melyeket később közvetlenebbül és következetesen fejtett ki, áthatják
szépirodalmi munkáit is. Gondolkodása épp azon körülményekből és
hatásokból táplálkozik, mint elbeszélő művészete: jelleme alapvonásai- s
élete viszonyaiból.
Másféléves korában elveszti anyját, nemsokára apját is; egy nagynénje
neveli tovább, a kinek elve, hogy fiatal emberből csak valami előkelő
asszonynyal való viszony faraghat úri gavallért. Moszkvában él, a kazani
egyetemet látogatja, kevés sikerrel. Aztán hazamegy birtokára, Jasznaja
Polyanába s már ekkor, tizenkilencz éves korában, jobbágyainak akarja
szentelni magát; új kőházakat építtet nekik a régi putrik helyébe, –
csakhogy azok lustaságból nem akarnak átköltözni; iskolát alapít, de a
szülék azon könyörögnek, ne gyötörje gyermekeiket tanítással. A jó
szándékok hajótörése után Pétervárra megy, a nemes úrfiak mulatságait
keresi, a szerelem és kártya örömeit, melyekért adósságba veri magát. A
tönk széléről egyik testvérbátyja magával viszi a Kaukazusba; ott
katonának áll, csatároz a cserkészekkel, azután részt vesz a török
háboruban; áll a golyózáporban Sebastopol ostrománál. Közben föltámad
írói hivatása; első kisérletét Nekraszov örömmel fogadja. Most sokat
olvas, írók közé jár, kiknek társaságában folyvást a haladásról hall
beszélni. Zaklatja a kérdés: vajon a Nyugat civilisatiója, a melyet
annyit dicsőítnek, jobbá és boldogabbá tette-é ott az embert? Beutazza
Nyugat-Európát, az úton eltemeti legkedvesebb testvérét, sokat lát,
sokat tanul, s 1861-ben, Oroszország megújhodásának időszakában, azzal
az eltökéléssel tér haza, hogy fölszabadítja jobbágyait, birtokán fog
élni, a nép nevelésének és az irodalomnak, megházasodik és családot
alapít.
Ily változatos életen ment keresztül harminczhárom éves korára. Ismerte
a falut és a várost, a paraszt népet s a főúri körök mulatságait;
katonáskodott és gazdálkodott, élt háborúban és béké-ben, látta
Oroszországot és a külföldet, próbált szenvedélyeket és küzdelmeket.
«Nem volt bűn, a mely ez évek alatt nem száradt volna lelkemen, – mondja
_Gyónás_-ában, – nem vétek, melyet el nem követtem. Hazugság, lopás,
mindenféle tobzódás, erőszak, gyilkosság, mindebben vétkes voltam, pedig
csak a jó után epedtem, s embertársaim aránylag erkölcsösnek tartottak s
annak tartanak ma is. Jószágomon henyéltem s elittam, eljátszottam,
eltékozoltam, a mit jobbágyaim munkája szerzett; csaltam és eladtam
őket, s ezért csak dicséretet arattam. De kivétel nélkül lenéztek és
kinevettek azért, a mi jót tenni megkisérlettem». Mert ennyi mindent
átélt és ismert, azért lehetett kitünő íróvá, s mert mindezt ismerte s
hibáztatta és megvetette, azért lett gondolkodóvá.
Lelki fejlődését könnyű követni, mert első szépirodalmi műveitől kezdve
valósággal időrendben beszámol a hatások- és rázkódtatásokról, a melyek
érték. Jobbára önnön életét írja, tulajdon lelkét bonczolja
beszélyeiben, vagy legalább a társadalmi osztályokat rajzolja és
bírálja, melyekkel megismerkedett. Legelső műve (1852.) egy abbamaradt
önéletrajzi regény az ember életének négy korszakáról, melyből azonban
csak a gyermek-, serdülő- és ifjú-kor rajza készült el, a férfi-kor
hiányzik. Kevés alakítással a maga életét rajzolta Irtenjev alakjában:
mint veszi körül anyja halála után először az idegenek világa, mint kezd
benne homályos sejtelem derengeni a lányok és fiúk különbözőségéről,
mint nézi csodálkozó irigységgel bátyja szabadabb modorát azokkal
szemben; hogy’ kezdi magában bírálgatni hozzátartozóit, hogyan keresi
egy barátjával, Nehljudov-val közösen a férfi-kor küszöbén az élet
czélját, melyet az egyén és az összesség tökéletesülésében talál, a
mihez a maga számára életszabályokat dolgoz ki. Szorosan ehhez
kapcsolódik második munkája, egy nagyobb terv egyetlen elkészült
részlete, _Egy földesúr reggele_ czímen, mely mások vezetését rajzolja a
tökéletesedés felé. Nehljudow alakjában saját földesúri reform-terveit s
azok kudarczát rajzolja, a minek okát az úri osztály és a nép között
tátongó ürben látja, az urak sok évszázados nemtörődömségében s a nép
elmaradottságában, mely el sem bírja gondolni, hogy urai valóban javát
akarnák.
Ebből a szempontból nézi e két osztályt élete további folyamán. Erősen
bírálja a városiak és előkelőek könnyelmű életét, a nemes úrfiak léha
mulatságait: az Irtenjevben rajzolt első gerjedelmek följebb szitását
_Egy marqueur följegyzései_-ben (1856), melyben pajtásai első, vásárolt
szerelmi kalandjára csábítják Nehljudovot, a ki azzal tér vissza
czimborái közé: Ezt sohasem fogom nektek megbocsátani, de magamnak sem.
A tiszti élet feslettségét rajzolja a _Két huszár_, apa és fia
történetében; az apa meghódított volt egy vidéki özvegyet; húsz esztendő
multán fia vetődik el e vidéki házba s majdnem megismétli apja esetét az
özvegy leányával (1856.). Ezekben a maga társaságát festi, a gazdagok és
műveltek alacsony gondolkodását, kegyetlen önzését, fékezetlen
élvezet-vágyát, melyek apáról fiúra öröklődnek; de a magából kifordult
Nehljudovban s fiatal huszár társában, a ki fellázad barátjának önzése
ellen, – az író lelkiismerete jut szóhoz. Művelt emberek, a kik erkölcsi
alap és akaraterő hiánya miatt elzüllenek, visszatérő alakjai Tolsztoj
elbeszéléseinek (_Találkozás egy moszkvai ismerőssel; Albert_ 1857.) s
regényeinek is.
Más elbeszéléseiben a föld népét jellemzi. Nem szépítgeti erkölcsüket a
Turgenyev módjára, nem is pusztán elkeseredve és szeretettel nézi, mint
Gogoly és Dosztojevszkij, hanem minden során érzik, mennyire szeretne
segíteni. Ott van Polikuska története (1869.). Egy részeges kocsis; hogy
bizalmát kimutassa, földesasszonya rábízza a városból egy pénzeslevél
elhozatalát. Polikuska az úton addig tapogatja a pénzt sipkája alatt,
míg végtére elveszti. Szégyenében és bánatában fölakasztja magát.
Felesége fölrohan hozzá a padlásra, ott elájul s azalatt gyermeke, a kit
éppen füröszteni készült, belefúl a teknőbe; az asszony megőrül
fájdalmában. Az elveszett pénzt egy gazdag paraszt találja meg, a ki nem
akarta öcscsét kiváltani a katonaságtól. Most e pénzen kiváltaná, de
öcscse e gondolattól visszadöbben. Az öregben is föltámad a
lelkiismeret, visszaviszi a pénzt a földesasszonynak, de az iszonyodik e
pénztől s a megtalálónak ajándékozza, a ki most már kiváltja öcscsét,
megbékül vele s Istenhez tér. Tolsztoj nem titkolja a nép együgyüségét,
alacsony furfangját, számító kapzsiságát, még szívtelenségét sem, de a
sötétségben itt is a lelkifurdalás, a szégyen, önvád és megbánás érzései
derengenek, a megigazulás kálváriájának állomásai.