falujával: a sztároszta csalja, a jövedelme apad; maga a fővárosban
henyél, s örökösen terveket kohol, hogy majd talpra áll, dologhoz lát,
mindent rendbe hoz, pompás újításokba fog. De hiába nógatja magát, hiába
készülődik, hogy majd összeszedi az erejét és terveket fog kovácsolni,
mindjárt ez a terve is dugába dől. Marad porlepte szobájában, a
foszladozó díványon heverészve, – a honnan jóformán fel sem kél az egész
munkán át. Gyermekien jó, esze is volna, művelt is eléggé, de nincs
izma, afféle emberi puhány, sem tenni nem bír, sem akarni; szerelme
kialszik, mert röstell átmenni a Néván menyasszonyához, a helyett
elveszi a gazdasszonyát, a ki ott lakik mellette a szomszéd szobában s
rendet tart az övében is, egyszerű, tiszta szótalan asszony, a ki
mindenbe beletörődik és soha sem mozgatta meg Oblomovnak sem az érzését,
sem a gondolkozását. A gondolkozástól elszokott, mert közben rendesen
elalszik, az olvasástól is, a könyvet hamarosan leteszi és maga elé
bámúl, míg pillái le nem ragadnak. Semmi sem érdekli, hiábavalónak talál
mindent. Az életközöny lustává teszi a betegségig, azután ostobává,
végül gutaütéses élőhalottá.
Az orosz írók jócskán hozzászoktattak bennünket a különös emberekhez, de
Oblomov kirí valamennyi közül. Dickens szokott ilyen meglepő
szertelenségeket rajzolni, csakhogy az ő vázlatai mulatságos
carricaturák, az orosz írók különczei pedig szomorú torzképek, annál
szomorúbbak, mert igazak. Különczségük rendesen éppen az oblomovismusban
áll, az akarat-gyöngeség és nembánomság vegyülékében. A Dosztojevszkij,
Turgenyev, Gogoly alakjai csupa töprengő, habozó, maguk elszánására
képtelen emberek; Raszkolnyikov és a _Fehér éjszakák_ magányos
őgyelgője; a Kirszanovok és Csulkaturin, a «fölösleges ember»;
Akakievics Akaki és a falujokba temetkezett kisgazdák, a kiket Csicsikov
trojkája egy napra felver tétlen álmodozásukból: egytől-egyig ilyen
akaratbéna tengődők, Puskin Anyeginjével és a Lermontov rajzolta «korunk
hősé»-vel együtt. De ezekben mégis csak fel-felvillan az életnek egy
szikrája; Oblomovban elejétől fogva kialvófélben pislog, míg
erejefogytán utolsót lobban. Ez a kialvás, hamuba-rogyás a regény
lélektani thémája.
Nemcsak az alakokban, íróikban is megvan ez a lankadtság és maguknak
parancsolni nem-tudás. Dosztojevszkij rajongott a családjáért, s még sem
bírta megállni, hogy el ne kártyázza a szó szoros értelmében az ingét
is, mikor otthon a családjának nem volt betevő falatja sem.
Turgenyevnek, mikor a rendőrség egy ideig szemmel tartotta, ez mindjárt
úgy erejét szegte, hogy egész életére külföldre költözött, beleolvadva a
Mme Viardot családjába. Gogoly, miután _A revisor_-ban a hivatalnoki
kar, a _Holt lelkek_-ben meg a vidéki földesurak jobbágyaikkal
egyetemben vesszőt futottak sarcasmusának kancsukája alatt, egyszerre
szétszaggatta regényének folytatását, a kormány hivéűl szegődött, s
vallásos vakbuzgóságba merült. Puskinnak, Lermontovnak teher volt az
élet, a melytől szabadulni igyekeztek. Ennek az akarásra és tettre
képtelenségnek benne kell fészkelnie az orosz néplélekben, különben nem
volna olyan egész történetük és egész társadalmuk, mint egy vulkán
lejtőjén épült város, a hol meg-megrázza a benső háborgás, egyre
elöntéssel fenyegeti a tűzár, mely eddig mégis mindig visszabágyadt és
hamvába halt. S e nélkül a «minden mindegy» nélkül nem volnának úgy
elmaradva fejlődés, műveltség és minden dolgában, mint a hogyan vannak.
Így találni rá könyvalakokban, írók életében, az egész nemzet lelkében
az oblomovismusra.
Ha _Oblomov_-ban nem lenne is egyéb, mint az orosz faj egy leverő
jellemvonásának megfigyelése és visszatükrözése, akkor is érdekes volna
néprajzi, sőt néplelki szempontból. A lélekrajzban azonban erkölcsi
példázat lappang, mikor a nemtörődömségnek és a jóra való röstségnek ez
a főbűne olyan pusztítónak mutatkozik, hogy megemészti gazdájának
nemcsak az érdeklődéseit, szórakozását, hanem apránként megőrli az
egészségét, értelmét, még az élete boldogságát is. Goncsárov nemcsak
résztvevő bánattal hinti be ezt a lehangoló történetet, hanem tanúlságot
is kovácsol belőle. Sokkalta többet kivánt az íróktól a puszta
megállapításnál, élethű tükör-képnél, még a «láthatatlan könnyek»-nél is
többet. Kétségbevonhatatlanul az ő nevében követeli tőlük Oblomov:
«Nyújtsák kezüket az elesett embernek, hogy fölemelhessék.» Nem pusztán
hirdette ezt, meg is cselekedte, a mennyire csak tellett írói erejétől.
A tanítás egyszerű és ósdi módon, de közvetlenül és hathatósan pattan
ki: szembeállítás révén. A petyhüdt Oblomov szellőzetlen, piszkos
szobájába időnkint be-betoppan egy volt iskolatársa, a ki mindig friss,
éltető levegőt hoz magával. Ez a Stolcz nincs megfürösztve a nagy hősök
módjára sárkányvérben, egészen mindennapi ember, de micsoda pompás egy
ember! Egyetlen hibája: szemlátomást úgy van esztergályozva, hogy
ízről-ízre ellenlábasa legyen Oblomovnak; ez a felötlő czéltudatosság
kissé gyöngíti valódiságának hitelét. Példaadásának első pontja pedig
igen is távolról kezdődik: azzal, hogy apja német volt s ő nyugodt,
szorgos komolyságát tőle örökölte; vérében van többi jellemvonása is:
megfontoló, de aztán elszánt, gyönyörűségét találja a munkában,
önbecsülését helyezi a kitartásba, tanult és életrevaló, mindenhez ért.
Szóval egy északnémet vagy svájczi, szemben a szegény, gyermeteg, lomha
Oblomovval. Természetes, hogy amazé a boldogulás, az élet és a szerelem;
az ő felesége lesz a leány, a kit Oblomov szeretett. Goncsárov
szemlátomást gyönyörködik ebben az alakjában s bemutatásakor mélán
elmosolyodik: «Hány Stolcznak kell még orosz nevek alatt megjelenni?»
Goncsárov mértani pontossággal kiczirkalmozta az ellentétet kettejök
között. Úgy bánik velök, mintha két golyóval játszanék, melyeket két
szemközti pontból egymásnak gördít, s a melyek egymást surolva, végül
egymás helyén állapodnak meg. Végezetre Stolcz fönt van, a meredek
tetején, gazdagon, művelten és boldogan, – Oblomov pedig lent, a lejtő
alján, elbutulva, elszegényedve, élőhalottan. Ez a helycsere illustrálja
a tanúlságot: az Oblomov-féle emberek nem életképesek, a Stolczoké a
világ. S ez a tanulság már nincs úgy az orosz földre korlátozva, mint a
néplélek jellemvonásának megállapítása.
Oblomov és Stolcz olyanformán állanak egymás mellett, mint az álmodozás
és józanság halhatatlan két alakja: Don Quixote és Sancho Panza. Maguk
az alakok csöppet sem húznak egymásra; a tulzásaiban is «elmés-nemes»,
nyughatatlan, önfeláldozásra kész lovaghoz mérten a sympathikus,
petyhüdt Oblomov szánalmas figura; Stolcz meg világos eszével,
tanultságával miben ütne a földhöz ragadt otrombaságra? Csak
szembeállításuk módja hasonlatos, írói czél és morális tanulság dolgában
óriási köztük a különbség. Cervantes nevetséget akart támasztani az
idejét múlt lovagi rajongás kifigurázásával, azt keresett a bárdolatlan
nyers józanság vaskos komikumával is; Goncsárov pedig szánalmat kér a
tespedés, az élhetetlenség számára, tiszteletet akar kelteni a józanság,
tevékenység iránt. Világos, hogy az alakok idő folytán szerepet
cseréltek. Ott még az ütött-kopott, ábrándozó lovagé a fölény, ott ő az
érdekes, a mozgató, emitt már Stolcz az új idők munkás vitéze, a józan,
tanúlt, dolgos ember, s most már ő hurczolja magával a gyámoltalan
álmodozót. Don Quixote és Oblomov: mind a ketten elmaradtak az időtől,
de az egyik csak mosolyt kelt kicsorbúlt kardjával, szélmalom-harczával,
a tétlen Oblomov ellenben a maga poros szobájában, foltos zekéjében,
szétmálló kanapéján lenézéssel és haraggal vegyes szánalmat. Cervantes
csak kinevetésre itéli a vénhedt vitézt, Goncsárov tragikummal sújtja az
új-kor henyéjét, az útban állót, a kerékkötőt. Az egyik csak nevetséges,
a másik bűnös. A Sanchok azóta tanultak és komolyodtak; ma ők a vezetők.
Ebben a felfogásban és ebben az igazságszolgáltatásban van az a leczke,
a mely Oroszország határain kívülre is szól, a mit mindenütt
megszívlelhetni. Az ellentétes természetek ilyen tanulságos
szembeállítása emeli felül az _Oblomov_-ot a sekélyes néprajzi regények
színvonalán, s ez a modern szellemű itélkezés igtatja az élet komoly
értékű másolatai, a nagy regények közé.
Ezt a polczot Goncsárov nemcsak lelkiismeretes megfigyelésével érdemli
ki, a miért mélyére tekintett az orosz léleknek, hanem művészi erejével
is, melylyel megfigyelését egy húsból és vérből való életeleven alakká
bírta tenni. Goncsárov a legkitünőbb realisták közé tartozik. Nem éppen
úttörő, mert hiszen Gogoly főmunkái megelőzték az ő első regényét, a
_Köznapi történet_-et (1847), de mesteréhez képest haladást jelent.
Gogoly inkább a külsőségeket szokta leírni, – ebben nem is mérkőzhetik
vele Goncsárov, – alakjainak benső tulajdonságai csak átderengenek azon.
Goncsárov is hasznát vette ennek a módszernek, de csak jelentéktelen
alakoknál: a lomhaságban megrögzött, dörmögő vén inas festésénél, egy
utczarovó világfi, egy megcsontosodott hivatalnok, egy atyáskodó, szájas
semmittevő rajzában, a kiket hogy egyenként leírhasson, rendre odacsődít
Oblomov látogatására; ez is a Gogoly fogása, a ki tárántászba ültette
hősét s bebarangoltatta vele egész Oroszországot, csakhogy minél több
fajta oroszt lefényképezhessen. – Gogolynál csak összetartóul van
egy-egy ilyen alak az egész seregnek központjába állítva, máskülönben az
alakok egyenlő értékűek előtte; így van ez _A revisor_-ban is, a _Holt
lelkek_-ben is; Goncsárov érdeklődése azonban egy alakra van irányozva,
s ha az _Oblomov_-nak két hőse van is, a másik csak az előbbinek
ellenlábasa, s arra való, hogy amazt az ellentét erejénél fogva
világosabban megértesse. Goncsárov a főalak lelkébe olyan mélyen száll
alá, a mire Gogolynál nincsen példa. Igaz, hogy Stendhal és Balzac
nagyszerű lélekelemzései már napvilágot láttak, mielőtt _Oblomov_
megjelent (1856), de Goncsárov nem tőlük tanult.
Egyikök sem tette volna, hogy a többiek rovására csak egy alakjának az
idegeibe vegye be magát, semmi egyébbel nem törődve, csak ennek az
egynek gondolatait és nyilatkozatait gyűjtse, s minden lélekzetvételét
meglesse, csak azért, hogy egy visszariasztó és elkedvetlenítő
tulajdonságnak, az unalomnak természetrajzát adja. Goncsárov munkái
általában hatalmas czáfolatai Brunetière merész állításának, mely
szerint az egész orosz irodalom merő átvétel, természetesen a
francziából. Látszólag e mellett szólna az, hogy társas-életük egészen a
párisinak utánzása, s nemcsak hogy a franczia könyvek nagyon kelendők
náluk, íróik is sokat fordítottak francziából. Ellene azonban sokkal
nyomósabb okok bizonyítanak. Ellene mond mindjárt az, hogy egyes orosz
írókon szemlátomást a német sentimentalismus érzik, másokon a
byronismus. Az orosz realisták munkái gyökeresen elütnek a franczia
realismus alkotásaitól, s inkább az angol írók műveivel mutatnak
rokonságot.
Nem szükséges itt a két nép lelkének nyilvánvaló különbségeit bolygatni;
elég irodalmuknál maradni.
Tárgykör dolgában: a francziának nincs inyére a positiv valóság;
gondolkodása elvont, képzelete mozgékony, ideges. A magasabb délkörök
alatt nem virágzik így a képzelet, sem Angliában, sem Oroszországban; az
éjszaki ember erősebben hozzá van nőve a valósághoz, köztük hiányzanak a
szikrázó temperamentumok. Tainet kileli a hideg, mikor a wakefieldi
lelkész helyébe képzeli magát, annyira fárasztja őket az élet robotja,
olyan kínnal izzadják ki a kötelesség verejtékét. Az orosz író, mint az
angol, mind realista. A gyakorlatias angolnak gyönyörűség a maga rendes
életének elégedettsége, azért rajzolgatja szívesen; az oroszt
elviselhetetlenül nyomorult sorsa lánczolja magához, a min kívül nem is
lát egyebet. Azzal az idegességgel ellentétben, mely a francziák
életében és munkáiban sziporkázik, angolok és oroszok munkáiban éppen a
nagyság és nyugalom a szembetünő. – A francziák Victor Hugo óta keresik
és túlozzák a rútat, hogy meglepő hatásokat csiholjanak belőle az
ellentétek révén: az oroszoknak keresetlenül is elég akad útjokba, a mi
az életükbe tartozik, azért nem is élezik ki, nem idealisálják, annál
kevésbbé, mert úgyis hiányzanék náluk az ellentét ragyogó fele. Ha a nép
alsó rétegéhez szállnak, mint az angolok gyakorta, az oroszok meg szinte
rendesen, ott nem érdekességet hajszolnak a francziák módjára, nem
turkálnak az irtózatban, hanem természetes színében mutatják be a
nyomort, az ember elzüllését benne. Az embereket is elütően látják: a
bűnök a francziáknál szinte kizárólag a ledérségből burjánzanak elő, az
oroszokban a nyomor a talajuk. A francziák rendszerint a túlcsigázott,
elnyűtt idegek nyavalyáiról adnak diagnózist, az oroszok éppen
ellenkezőleg, a fel nem ébredt finomabb érzékek zsibbadtságára mutatnak
példákat.
Megfigyelés dolgában: az oroszok a lélek mélységeit búvárolják, a
francziák az idegekben lesik meg a gyönyöröket és kórságokat, inkább
physiologusok, mint psychologok. Franczia író leírná Oblomov
arczszínének fokozatos szürkülését a viasz-sárgán át a hamu- és
föld-színig, melyet a borivástól lilaszín foltok tarkáznak, beszámolna
hajszálainak csepűszerű kihalásáról, kidülledt szemeinek bizonytalan
merev tekintetéről, a mint lassankint megüvegesedik; apróra leírná, mint
reszketnek kezei, mint kezdi húzni élettelenedő lábát. Goncsárovnál
minderről szó sem igen esik; az írónak nincs szándékában levizsgázni az
orvostudományból. Az orosz írót, s az angolt is, a lélek érdekli.
Tolsztoi is csak az öntudat csökkenéseit, kimaradozását írja le a
meghalásban. Dickens csak a halott Steerforth-t mutatja meg a
hullámokon, Thackeray csak üresen maradt karszékét a meghalt öreg
Crawleynek.
A mi a megírást illeti, a franczia sohasem hanyagolja el az izgalmas
mesét; az angol és orosz kevesebbet gondol annak kerekségével, s
érdek-költést és tanulságot egyaránt a jellemektől vár. A francziáknál
hagyományos a ragyogó compositió, az oroszoknál nem ritkán egészen
elfödi a részletek rajza, mint Raszkolnyikovnál és _Oblomov_-ban is.
Másfelől a franczia egy ponton reálisabb az alakok rajza közben: nem
farag olyan hihetetlen carricaturákat, mint az angol, sem oly
szívszaggató humorú alakokat, mint az oroszok. Természetes is: a
theoretikus ember lelkesedésre hajlik, a realis humorra vagy íróniára.
Azt be kell ismerni, hogy az angol és orosz irodalomban több a különcz,
mint a francziában. A faji sajátságokon felül annak is van ebben némi
része, hogy az angol és orosz író egyaránt óriási számú néphez tartozik,
s ebben már számarány szerint is több a különcz, a kik magukhoz
ragadhatják az író érdeklődését. Egyikük felé a világ minden sarkából
tolong a gyarmatok változatos népessége, különös, az otthoni élettől és
emberektől elütő gondolkozású, szokású, modorú emberek; – a másik előtt
óriási földdarab van nyitva, melynek minden zugában más és másfajta
életmódra, furcsánál-furcsább szokásokra és erkölcsökre, a műveletlenség
babonáira s a félműveltség félszegségeire, lépten-nyomon új meg új
torz-eredetiségre bukkan.
Munkáik velejében: a francziákkal szemben, kik Théophile Gautier óta
egyre teljesebben a l’art pour l’art elvéhez állnak, az oroszok és
angolok egyaránt irányzatosak. Az angol gyönyörködve szemléli a maga
egészséges életét, melyet megszépít a nemzeti nagyság tükröződése,
önelégülten írja le, s nyomorairól csak mint javításra szorúló foltokról
emlékezik meg. Az orosz keserű fájdalommal merül a szomorú muszka-élet
rajzába, a különös emberekébe, kikkel sok százados elnyomás elfeledtette
az akarni-tudást és megszokatta a nyomort. Amannak derűjében, ennek
megindultságában egyaránt olyan valami lappang, a mit a franczia
prózaírókban – Páris bálványozását leszámítva – nem igen találhatni:
mély hazafiság. S ebből az irányzatosságból és ebből a hazafiságból
szűrődik össze az a ‚morális ihlet‘, a mely az ő realismusukat
megnemesíti.
Ez összevetésnek úgyszólván minden egyes pontjánál találó például orosz
részről _Oblomov_-ot idézhetnénk, annyi kiváló tulajdonság egyesül
abban, s oly jellemző példája az orosz regénynek. Ennyi érdem méltán
avatja a világirodalom nagy regényei közé, habár egészében nem ment
jelentékeny hibáktól.
Egyik fogyatkozása kirívó az orosz irodalomban, melynek írói jórészt
átélt eseményeket, szemeik előtt élt embereket írnak le. Ezzel szemben
Goncsárov alakjainál gyanú férkőzik hozzánk: nem képzeletiek-e? Nem áll
ez Oblomovra, a kinek teljes élethűsége kezeskedik arról, hogy természet
után van festve. De már Stolcz ízről-ízre annyira az Oblomov tökéletes
ellenlábasává van faragva, hogy ez a kiszámított ellentét az igazság
rovására megy, árt a szeretetreméltó alaknak. Az alakok e költött volta
legbántóbb utolsó regényében, a _Szakadék_-ban (1870). Ebben is
akaratbeteg férfit rajzol, de itt az finom lelkű, művelt, világlátott
festő, a ki egy leány-rokonát szép és emberi életre akarja kelteni. A jó
házból való, okos lány szerelméért más is verseng, egy szálas derék
erdész. Míg szorongva találgatjuk, melyikük felé hajlik majd a leány, az
a kert végén egy vízmosta szakadék bozótjában mámoros szerelemben él
valami különcz és aljas jött-menttel, a ki lopott gyümölcsön tengődik,
ajándékba kapott elviselt ruhákban jár, és philosophusokat idéz, s a
szabad szerelmet hirdeti. (Az alak a regény tervezgetése idején, 1848
táján, liberálisnak volt szánva, a kivitelnél, 68-ban, nihilista lett
belőle.) A leány később mégis férjhez megy az erdészhez. Könnyű
megérteni, hogy mit akart mondani az író, de lélekrajz és tanulság mégis
csupa kérdőjel. Elvétve megeshetik ilyesmi, lehet egyszer akár
szóról-szóra igaz, de az egész nem olyan, a mi «egészen s mindig az».
Úgy látszik, mintha az alakok a bizarr meséhez volnának hozzácomponálva.
A kritika is, a közönség is túlságosan merésznek találta az egészet s
nagyrészt e kritika volt oka annak, hogy Goncsárov végképp elhallgatott.
Ez az elrajzolt nőalak vezet rá Goncsárov másik nagy írói fogyatkozására
is, s ez az, hogy nőalakjai általában halaványak, határozatlanok,
Oblomov jólelkű, együgyű feleségét kivéve. Ez nem csekély hiba, de nem
egyedül Goncsárov sinylik benne. Végig az egész világirodalmon, a női
lelket szinte kizárólag csupa férfiak rajzolták meg s a rajzokat megint
csak férfi-kritikusok hitelesítették találóknak. A mintákat és
másolatokat egyaránt férfikéz gyúrta, pedig hogy ez ebben a munkában nem
mindig megbizható, arra bizonyságul itt vannak a csak Gabrielle Reuter
rangú nőírók alakjai is, számtalan olyan vonásukkal, melyeket igazaknak
találunk, de a minőkkel férfiíró sem nem tudná, sem nem merné alakjait
illetni. Ezért nagy kár, hogy egyáltalán kevés női arczkép maradt ránk
regényekben női kézből, tökéletes művészi becsűek csak az egy Eliottól,
mert Jane Austen alakjai erény-bábúk, Ouidaéi mesealakok, a Sandéi meg
egy ideges képzelet erotikus lecsapódásai. Eliot élethű férfialakjai,
legfőként Bede Ádám, azzal kecsegtetnek ugyan, hogy miért ne
sikerülhetne férfinak épp ilyen tökéletesen női lelkek rajza, mégis
kérdés, ha egy pár kellő műveltségű és megbízható itéletű asszony ebből
a szempontból venné szemügyre a világirodalom nagy regényeit,
Borvarynén, Sharp Beckyn és Karenin Annán kívül vajjon még hány nőalakot
találna kifogástalanul élethűnek? Goncsárov nőalakjai – amaz egyen kívül
– aligha tartoznának a választottak közé.
Ha Oblomov élethűség dolgában ennyire kiválik Goncsárov többi alakjai
közül, kéznél van a feltevés, hogy abba sokat olvasztott magából. A ki
Goncsárov tehetségével nem mer nekivágni az irodalomnak, hanem
harminczhatéves koráig hallgat, azután minisztériumokban görnyed,
holtáig (1891-ben, hetvennyolcz éves korában) egy postaigazgató
hivatalszobájában üldögél s csak szűkebb szabad idejében dolgozgat
kedvére, Flaubertnél is tovább, tíz-tíz évig pepecselve egy-egy
regényén, abban igazán kell lenni valaminek az Oblomov
bátortalanságából, a munkához félve látó természetéből; nem volt az
puszta rágalom, mikor kritikusai azt írták, hogy az íróban is sok van az
oblomovismusból.
Az pedig, hogy ez a föltett hasonlatosság máig sincs kifürkészve, egy
ekkora írónak az életrajza ma sincs megírva, oroszúl sem, s hogy az
orosz irodalomnak olyan alapos és fáradhatatlan búvára is, a milyen De
Vogüé, az orosz regényről szóló könyvében Goncsárov munkásságán csak
olyan általános szólammal röppen át, hogy «a század derekának
irodalmához tartozik ez a kiváló regény is», – ez meg a kritikusok és
essay-írók pblomovismusa.
TURGENYEV.
Turgenyevvel majd minden olvasója szinte személyes ismeretségbe jut,
olyan nyiltan tárta föl életét és egyéniségét munkáiban. Elvezetett
szülőhelyére, Orelbe (szül. 1818.) és jószágára, Spaszkoje-Szelo-ba,
megmutatta annak népét a _Vadász naplójá_ban. Leírta anyját, az
érzéstelen muszka nemesasszonyt, a ki jobbágyát egy nem tetsző köszönés
miatt Szibériába küldi _(Punin és Baburin)_. Ismerjük atyját, a daliás
szép férfit, kemény apát, hideg férjet, de szenvedélyes szeretőt, a ki
vetélytársa fiának első szerelme idején _(Első szerelem)_. Beavatott
gyermekkorának gyönyörűséggel teli óráiba, mikor a bozótba rejtőzve
hallgatta egy örökké kóborló, dologtalan rajongónak a szavalását, az
első verseket, melyeket életében hallott _(Punin)_. Elmondta önnön első
költeményeinek és szindarabjainak történetét. Leírta az ifjúság nagy
czéljait, melyeket fiatalon olyan közelnek hiszünk, mint a láthatár
szélén lehajló eget; a felséges lelkesülést, melyhez méltó tettek
nincsenek; mind a gyönyörű hajnali álmokat, melyeket a kényérkereső
nappal szétzilál (_Előestve, Now_, stb.). Meghittjévé tett öregkora
szomorú gondolatainak s a halál elősejtelmének, mely átborzong a
_Senilia_ prózában írt költeményein; megírta _emlékezéseit_ egész
életéről.
A mit ő maga elhallgatott, elmondták mások. A nehéz éveket, mikor anyja
kitagadta, a miért nem akart államhivatalnok maradni, s csak szigorogva
tarthatta el magát keresményéből. A két esztendeig tartó rendőri
felügyeletet, mikor Gogolyról egy erőteljes nekrológot írt; e két év
letelte után állandóan külföldre költözött. Ismeretes az a barátság, a
mely Madame Viardothoz, a nagyhírű énekesnőhöz s ennek egész családjához
fűzte. Hét évig élt a kedvökért Baden-Badenben (1863–70.) s velük ment
azután Párisba. Párisi éveinek egész története benne van a Goncourtok
naplójában. Rendes helye volt a «kifütyült írók asztalá»-nál, a hol
Flaubert, Goncourt Edmond, Zola, Daudet szoktak kívüle összejönni,
eleinte Saint-Beuve is. Mindnyájan szerették, legkivált Flaubert, ezt a
‚bájos kolosszust, fehérhajú kedves óriást, a ki olyannak tetszett
nekik, mint valami hegyi vagy erdei szellem‘. «Szép, nagyon szép,
csodálatosan szép, – írja róla a napló – szemei kékek, mint az ég,
oroszosan elnyujtva beszél, a mi nagyon jól áll neki». Viardoték házában
lakott, a Rue de Douay-ban, a második emeleten. Falusi jószáguk mellett
Bougivalban házat és kertet szerzett. Itt halt meg, 1883-ban. Mindenki
ismeri azt a képét, melyen halálos ágyán fekszik; takaró leplén rózsák
hervadoznak.
E rózsák illata ma is elkábítja olvasóit s szokás azt képzelni, mintha
Turgenyev csupa szerelmes történetet írt volna s egész élete sem lenne
egyéb egy símán folyó regénynél. Mind a két hit tévedés. Hiszen élete
magányosan és hazátlanul telt el, pedig éppenséggel nem azért ment
külföldre, hogy a hazájabeli élet sodrát kerülje, hanem hogy szabadon
gondolkozhassék és nyiltan írhasson. Épen nem az a kozmopolita
gondolkozású, lágy kedélyű, síma _conteur_, a kinek tartották. Hiszen
mindig az orosz lelket, orosz nemzeti szellemet búvárolja, azt festi.