KULTURA ÉS TUDOMÁNY
REGÉNYIRÓK
TANULMÁNYOK
IRTA VOINOVICH GÉZA
BUDAPEST, 1921
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
KIADÁSA
REGÉNYIRÓK
TANULMÁNYOK
IRTA
VOINOVICH GÉZA
BUDAPEST, 1921
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
KIADÁSA
Gogoly 5
Lermontov 18
Goncsárov 36
Turgenyev 50
Tolsztoj 61
Dosztojevszkij 81
Björnson Björnstjerne 116
Scott Walter 131
Bulwer 147
Thackeray 159
Keller Gottfried 173
Meyer Konrád Ferdinánd 190
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
GOGOLY.
Az orosz irodalom kezdődő fénykorában, a mult század huszas és
harminczas éveiben, a nyugat-európai mozgalmak hatása alatt, egész sereg
költő és író hirdette lelkesülten, hogy az orosz nem csupán számos,
hanem nagy nemzet is. A szláv életközöny és fásúltság akkor, s az idő
azóta mégis azoknak adott igazat, a kik csüggedten szemlélték a muszka
jellemet és mélabúval az orosz életet. Ezek voltak a mélyrelátó és
komoly hazafiak, s egyúttal a valódi nagy tehetségek. Nem számítva a
tisztán lyrikus Kolzovot, a ki az élet nyomorúságait emberi
általánosságban panaszolja, ennek a nemzeti pessimismusnak adtak hangot
a költészetben Puskin és Lermontov, a prózában Gogoly.
Kortársak voltak. Puskin mindössze tíz esztendővel volt korosabb
Gogolynál, Lermontov öttel fiatalabb. Puskin nevét már országszerte
ismerték, mikor Gogoly-Janowszkij Wasziljewics Miklós 1829-ben, mint
húsz esztendős fiatal ember, Szent-Pétervárra ment szerencsét próbálni,
nem is álmodva arról, hogy valaha Puskinnak barátja s hírnevének
osztályosa lehessen. Nem is sejtette, mennyi tehetség szunnyad benne, s
hogy lelkében milyen szerencsésen vegyül össze a nehézkes orosz
komolyság a kisoroszok nyilt és tüzes természetével. Megvolt benne a
szláv mélabú és révedezés, az örökös leigázottság nyomában járó
fásúltság, mely tompa keserűsegben emészti magát s a hamu alatt mégis
ízzik. De a Dnjeper fölött járó nap tüzet cseppentett a vérébe s Ukraina
verőfényétől lelkének zordonsága is földerengett, mint a jég tükre.
Nagyapja hetman volt a lengyelverő zaporogi kozákok közt; e vad
hordákról hallgatott meséket gyermekkorában; képzeletében ezek a szilaj
hősök száguldoztak, első benyomásai e buja föld képeit vázolták
emlékezetébe, s e népfaj mondáit, melyeket más író nem tarolt le előtte.
A thémákon és vérmérsékletén kívül még mást is köszönhet kisebb
hazájának: azt a hol lelkes, hol meg elégikus mély érzést, mely áttüzel
efajta elbeszélésein, s azt az elfogulatlanságot, melylyel ezzel szemben
a nagy Oroszország életét és népét szemléli.
Mint a hogy’ a mesék kincséhez csak lekaszabolt sárkányokon át juthatni,
a magunk képességei is olyan mélyre vannak rejtve önmagunk előtt is,
hogy csak küzdelmek és erőfeszítések árán akadhatunk rájok. Gogolynak,
mikor Szent-Pétervárra ment, meg sem fordult az eszében, hogy
szülőföldje járatlan vidékének képei s ismeretlen népfajának hagyományai
kész írói anyag, s hogy az a rendkívüli megfigyelő- és leíró-képesség,
mely eddig anyjának írt leveleiben kallódott el, nagyobbra termett.
Határozott becsvágygyal és határozatlan tervekkel érkezett fel
Pétervárra, melyek dúsan nőnek minden húsz éves fiatal ember lelkében, a
tapasztalatlanság televény-földjén. Csak miután egy álló esztendeig
görnyedezett egyik minisztérium hivatalszobájában, a hol a sok köhögős,
szegény irnok közt talán ott kuksolt az együgyű jámbor Akakiévics is;
miután megpróbálkozott a szinészkedéssel, a mihez nem volt elég hangja,
s gyötörte magát nevelősködéssel mágnás-családoknál: csak azután
sugallta neki a folytonos elégedetlenség azt a gondolatot, hogy
ujságczikkeket próbáljon írni. Talán még ekkor sem lett volna belőle
író, ha Puskin nem biztatja, a kinek felötlöttek névtelenül megjelent
legelső czikkei.
Írói tehetségének az a legfényesebb bizonyítéka, hogy első két kötetének
egypár darabja azóta sem vesztette színét, nem fakult ki. Egészen
érthető volna, ha Turgenyev, Tolsztoj, Csehov mesteri apró elbeszélései
után kezdetlegeseknek találnánk az ő régibb vázlatait és rajzait. De
Gogolynak írói alakját nem törpíti el ilyen optikai csalódás. _Bulyba
Tárász_-ról Guizot azt mondotta, hogy a XIX. században ezen kívül nem
ismer epopéiát, mely érdemes volna erre a névre. Csakugyan, a régi
kozákvilág éposa ez az elbeszélés, még pedig marczona hőseinek
szilajságát és faragatlanságát, az erkölcsök nyerseségét, a kegyetlen
törvényeket és durva szokásokat tekintve, szinte homéri eposa. Megvan
benne a regemondó naiv hite és közvetlensége is, hiszen hallomásból,
nagyapja és apja meséi nyomán írt, alig ötven esztendővel az után, hogy
a kozák hordák utoljára sarczoltak lengyel földön. A fényűző lengyelek
úgy vannak itt rajzolva, hogy fölelevenednek előttünk a Matejko fényes
alakjai; a kozákok meg úgy, mintha Rjepin innen válogatott volna
modèle-eket. Shakesperei méretek szerint vannak mintázva ezek az alakok.
Bulyba a kozák-hősiség mintaképe: fiait hadra neveli, az ellenségre
viszi őket; tulajdon kezével oltja el életét a kisebbiknek, mikor azt
egy szép szempár a lengyelek pártjára vonzza; végignézi a nagyobbiknak
kivégzését, a mint a lengyelek összetörik csontját; csak kis csapatának
menekülésével gondol, s tanácsokat kiabál utánok, mikor végezetül őt
magát elevenen megégetik. Igazán, akkor sem lehetne ez az epos véresebb
és kegyetlenebb, ha magában a kozákok táborában támadt volna. Az emberi
és írói erő a kép minden egyes vonásában magára ismer. Ha Gogoly
hozzálágyúl az anyai szív aggodalmainak és búbánatának rajzához, csak
szomorúságát és csüggedését érti meg, s olyan sötét képet rajzol, mint a
Bulyba-fiúk szülőanyjáé, mikor elnézi fiait a hadrakelés éjszakáján, s
titkon, elfojtva siratgatja őket. Csak a lehangoltságban érez közösséget
alakjaival. Itt van tehetségének egyik határa. A női szívbe egyesegyedül
csak a szomorúság ajtaján át van bejárása. Az álmokat és zsendülő
szenvedélyeket nem ismeri; a lengyel hajadon rajza, a ki felgyujtja
Bulyba ifjabb fiának a szívét, olcsó olajnyomat.
Általában a szomorúság embere. Abban a kötetben, melyben _Bulyba Tárász_
1834-ben megjelent, van egy másik elbeszélés is, _A régi jó időkből_.
Egy öreg pár rajza ez, kiket a megszokás erősebben fűz össze a
szenvedélynél. A két összetöpörödött kis emberke a sárga szalma sustorgó
tüze mellett a túlfütött, alacsony szobában, a hol egymást éri a sok
almáriom és láda, melyek közébe kisimított papirok és összegöngyölgetett
vászondarabkák vannak dugdosva, falain meg vékony rámájú, foltos, ódon
aczélmetszetek függnek, felváltva kis zacskókkal, melyekben virág-,
dinnye- és ugorkamagvak vannak eltéve jövőre: mindez olyan, mint valami
ócska bábszínház pókhálós, porlepett alakjai és requisituma, melyet
félrelöktek a padlás egy zugában, s melylyel régesrég nem játszott
senki. Daudet is lefestett a _Lettres de mon moulin_ skizz-könyvében egy
ilyen öreg házaspárt, a bolthajtásos kis szobában, melynek ablakán
betolong a nyári napsugár s a kis kert és a mezők illata; a két öreg
szunyókál, egy kis árvalány sillabizálva olvas fel a szent könyvből,
hogy a legyek is elszundítanak tőle az asztalon s az ablak sarkában.
Daudet csak a szemével nézte őket, s megmosolyogta a vén ember reszketeg
legénykedését, mikor sipkáját félrecsúsztatta a fején, miközben vendégét
kikisérte. Daudetnak mindez azért tetszett, mert új és szokatlan volt
előtte, s a maga hangulatán át mutatta meg alakjait; Gogoly szemlátomást
régi ismerőse ennek a világnak; együtt érez embereivel, s még az
olvasója is érzi, hogy ő maga is ebből a fajtából való, ezek közül a
csüggedt, szűkszavú emberek közül, a kiknek szürke élete hosszú öregedés
és csöndes halálra várás; s éppen higgadt leírásával kelt hangulatot.
Humora nem alakjaival incselkedik, hanem felénk fordul, mintha azt
mondaná: Ime, milyen gyötrelmes semmiség az ember tengődése, és ezt
életnek hívjátok, végigélitek és ragaszkodtok hozzá.
Ez az elbeszélés új világot nyitott meg Gogoly előtt: a múltak mondái
helyett az egész való életet, a hatalmas és apró embereknek, a
kevélyeknek és lealázottaknak örökös herczehurczáival, naponként
megújuló reményeikkel és mindennapos csalódásaikkal, mindazt a türelmet,
törekvést, fájdalmat, az egész állandó összevisszaságot, melyet egy
szóval életnek nevezünk. S rávezette ez az elbeszélés arra a módra is, a
melylyel ezt a világot fényképezni kell: rávezette megfigyelő és
részletrajzoló tehetségére. A mindenséget, az élet nagy problémáit látta
maga előtt fölnyitva; szakított régi terveivel, odahagyta egyetemi
kathedráját, a hol három leczkeóra közül addig is egyen ha megjelent,
hogy várak és városok régi fametszetű képeinek mutogatásával s lassan
döczögő beszélgetésével kihúzza az órát. 1835-ben vidáman írja egy
levelében: «Megint szabad kozák vagyok». Essayket, darabot,
elbeszéléseket ír, ezek közt leghíresebb kis munkáját, _A köpönyeg_et,
melyet nem kisebb ember fordított magyarra, mint Arany János, a ki
czikkei alatt is nem egyszer vette magára álnevűl a szerény vágyaiban is
csalódott Akakievics Akaki köpönyegét.
Egy kis tragédia ez az elbeszélés, egy szegény irnok tragédiája, a ki
egész életét másolással töltötte; nem voltak más ismerősei a betűkön
kívül, melyek közül egynémelyikre, valahányszor egymásra akadtak,
állandó rokonszenvvel nézett, s az ilyeneket összecsucsorított szájjal,
különös gonddal írta le. Ezt a szegény tengődőt is fölkereste egyszer a
vágy jótékony tündére, ha csak élete vége felé s egy melegebb új
köpönyeg képében is, de oly lelket-betöltőn, akár Macbethet a korona
álma, s midőn e tömérdek zsugorgás árán szerzett gallért első estve
elrabolják válláról, a balsors is olyan erővel, halálosan csap le rá,
akárcsak a hatalmasokra. Ma az apró ember apró szenvedése, mint Péterfy
mondja, irodalmi verkli-ária, de a Gogoly idejében az ilyen théma és
felfogás éppen annyira ujság volt, mint az az aprólékos realismus,
melylyel azt az élet másává tette. Ezért a kettős érdeméért tartotta őt
Merimée a legnagyobb orosz írónak, s Vogüé kétszeresen is elmondhatja,
hogy az egész későbbi orosz irodalom ebből a köpönyegből szakadt ki.
Gogoly itt is méla szomorúsággal nézi a maga emberét, s ironiája és
gúnyja a társadalmat, Oroszországban hát elsősorban a
hivatalnok-osztályt illeti, a mely hatalmaskodón, bárgyúvá dolgoztatja
az együgyű munkás-embert, de ahhoz sem esze, sem komolysága, sem ereje
nem elég, hogy ennek a szerzeményét megvédelmezze.
Gyűlölte az orosz hivatalnok-osztályt, hiszen ismerte. Úgy látta, hogy a
sors náluk a nép türelméből és elnyomóinak czudarságából fonja ostorát.
Ki is mondta ezt vígjátékában, _A revizor_-ban, mely kétségbeejtette az
egész orosz hivatalnoki kart. El is tiltották volna előadását, de Miklós
czár elolvasta a darabot, mulatott rajta, végig is nézte és megtapsolta,
akármilyen savanyú arczot vágtak hozzá a kormányzók és hivatalnokaik,
mikor a nép fülük hallatára hahotázott rajtok. A darab azt mutatta meg,
hogy Oroszországban a hivatalnok-sereg a nép sorsa, és hogy milyen ez a
sereg és ez a sors. A közönség előtt feltárultak a hivatalnokok lakásai;
a kórházigazgatók maguk kifecsegték, hogy elvonják a betegektől a
falatot és a takarót; a kormányzók magok bevallották, hogy ok nélkül
korbácsoltattak meg özvegyeket; a postaigazgatót rajtaérjük, a mint
felbontogatja a leveleket, s világos az ostobasága az egész hivatali
csőcseléknek, mely maga löki magát a verembe, mikor abban a sejtelemben,
hogy egy szép napon revizor fog a kormányzóságba toppanni, egyszerre egy
átutazó fiatal emberre kezd gyanakodni, a ki beletalálja magát a
tréfába, a kormányzóhoz költözködik, átdőzsöl nagy lakomákat,
végighallgatja, a mint a hivatalnokok rendre befeketítik egymást,
megvesztegetteti magát mindegyiktől, s szerencsésen odább áll, mikorára
az igazi revizor, mindnyájok rémületére, megérkezik.
Erre a torzképre Gogoly igaz lélekkel illesztette oda mottóul ezt: «Ne a
tükörre vess; a mit látsz, ten ábrázatod». A darab csakugyan az élet
képe; az író mindössze annyi nagyítást engedett meg magának, a mennyi
ahhoz szükséges, hogy a mit mondani akart, a színpad lámpasorán át s a
könyv csendjéből is az élet erejével hasson, s hogy keserű utóízét
valami mosolylyal enyhítse, a mi csak növelte a darab hatását és
népszerűségét, mely máig sem igen apadt meg. Oroszországban az
irányzatos irodalmi munkáknak megvan az a szomorú szerencséjök, hogy nem
avulnak el egy század alatt sem.
A _Revizor_ előleg volt Gogolynak egy nagyobb tervéből, melyben egész
Oroszországot akarta megírni, a népet és a vezetőket, megmutatva,
milyenek ezek, s milyenné teszik a nép sorsát s a népet magát. Ő maga
azt mondja, Puskin biztatta erre a nagy munkára, azzal sarkallva, hogy
Cervantes neve sem maradt volna fenn, pusztán gyönyörű elbeszélései
révén, ha _Don Quixote_-t meg nem írja, Vogüé meg azt bizonyozza, hogy
egyenesen Cervantes hatott reá, a kinek munkáit rendkívül megszerette
Spanyolországban jártakor. Az bizonyos, hogy Gogoly könyveinek is
nemzete, nemzetének lelke a hőse. Hogy Cervantes a spanyoloknak idejöket
múlt kósza ábrándjait figurázta ki a föllengző hóbortok lovagjában,
Gogoly meg a _Holt lelkek_-ben nemzetének éppen földhöz-ragadtságát,
elmaradottságát, tudatlanságát, életközönyét, elfásultságát állítja
pellengére; hogy mindkettejök mosolya a gondolkodó kesernyés gúnyját s a
hazafi elkeseredését leplezi, de a spanyol verőfény ebből is virágokat
pattant ki, az orosz klima pedig tüskéket; hogy Cervantes munkája
igazság szerint a végtelenségig nyújtható kalandos epos, s Gogoly is
költeménynek nevezte regényét, s fejezeteit énekeknek; hogy Cervantes
nemzete rajongását a nyurga vitézben, a nyers józanságot pedig tömzsi
kisérőjében személyesítette meg, míg Gogoly inkább a mellékalakokban
fejezte ki nemzete szellemét; hogy Cervantes elhamarkodva végezte be
könyvének utolsó részét, mert valami irodalmi portyázó a folytatással
elébe vágott, Gogoly pedig csak az elsőt írhatta meg a tervezett három
rész közül: mindez már hiábavaló erőszakolása a párhuzamoknak.
Az bizonyos, hogy Gogoly mindazt a tömérdek arczképet, melyet az első
részben egymás mellé aggatott, élet után festette, csakúgy, mint magát a
főalakot. Gogoly idejében valósággal megtörtént, hogy valami szédelgő
potom pénzen összevásárolta a gazdáktól a holt jobbágyokat, a kiknek a
neve még nem volt kitörölve a reviziós lajstromból, erre az értékre
pénzt vett fel, s már éppen jószágot akart vásárolni, a hol
megtelepedjék és tisztességben éljen, mikor a csalás kiderült s szerzője
börtönbe jutott. Ez a kalandor éppen kapóra jött Gogolynak. Ha egy ilyen
országkóborlót végig kisér jártában-keltében, leírhatja Oroszországnak
minden vidékét és minden fajta emberét. Megfordúl pusztuló tanyákon és
mintagazdaságokban; találkozik iszákos Nozdrevekkel, gyámoltalan
semmittevőkkel, a szervező mania fanatikusaival, rongyoskodó
zsugoriakkal és hitelre dinom-dánomozókkal, a kiknek a hasuk az istenük;
belepillanthat a Téntétnikovok nembánomságába, ebbe a csökönyös orosz
vonásba, mely minduntalan visszatér Dosztojevszkij és Turgenyev
alakjaiban épp úgy, mint a Tolsztoj Bezuhovjában és Levinjében;
megfigyelheti az embereket a kényes pillanatokban, mikor ráismernek vagy
nem ismernek rá a szédelgőre, az alku leplezetlen perczében, a mint
belecsapnak a markába, egyesek gyanakodó óvatossággal, mások gyámoltalan
örömmel, némelyek kapzsin. Benyithat a kormányzósági hivatalszobákba, a
hol az adásvételi szerződéseket kötik; észreveheti, hogy’ járnak
kedvében a főnökök a pénzes embereknek, hogy’ lesnek egy kis
megvesztegetésre az alantasabb hivatalnokok. Magában ebben az első
részben, mely óriásivá nőtt praeludiuma egy el nem készült colossalis
regénynek, egy városra menő embertömeget jellemez, úgy, hogy még a
gestusaik is mások és mások.
Maga Csicsikov, a lélekvásárló, typikus orosz. Pénz és rang nélkül,
abban a világban csak alkalmazkodással és csalással boldogul.
Simulékony, számító és hízelgő; csodamódra bírja a fáradságot, a
sikerért mindent eltűr, a boldogulásért mindent koczkáztat.
Puskin, mikor az első fejezeteket végighallgatta, fölsóhajtott: – Be’
szomorú az ön Oroszországa! – Az a bizonyítvány, melyet Gogoly az
életről és az emberek erkölcséről kiállít, csakugyan nagyon lehangoló. A
mint a Csicsikov trojkája végig csilingel a rossz országút mentén,
nyomorult falvakon át, düledező jobbágyviskók előtt, bámészkodó emberek
közt, a kiknek az életében esemény, ha egy telega elzötyög a házuk
előtt, s a kiket a gazdáik adnak-vesznek, az a gondolat lankaszt el,
hogy az egész civilisatiót csak egypár százezer ember csinálja egymás
kedvéért s a többieknek nincs benne részök. Az emberek ki vannak
szolgáltatva a mások eszének és a saját szenvedélyeiknek; a rosszra
csábítják, a jóra csak rábeszélik egymást; tisztességtelen úton keresik
a gazdagságot, hogy azután tisztességesen élhessenek.
Nem csoda, hogy a közönség fölháborodással fogadta a regényt, mikor
1842-ben megjelent. Gogoly maga is megsokallt ennyi kietlenséget, s
hozzáfogott a második részhez, melyet enyhébbnek szánt. De a milyen
lassan dolgozott, a hosszú munka alatt írói ereje cserben hagyta,
gondolkodása is megváltozott. Az első részt külföldön írta, hová a
harminczas évek derekán szakadt. Sokáig élt együtt Rómában s a Soracte
alján egy Ivanov nevű festővel, a ki már akkor húsz esztendeje dolgozott
egy soha el nem készült Krisztus-képen. Ivanov rajongása vallásos
hallucinatiokig csigázta Gogoly vakbuzgóságát. A Szent-földre készült
zarándok-útra, s hogy a szükséges pénzt megszerezze, szemelvényeket
adott ki barátaival való levelezéséből, melyben a censura szükségét, a
zsarnoki hatalom hasznos voltát s a rabszolgai megalázkodás kötelességét
hirdeti. A legkomolyabb kritikusok, Herzen, Belinszky álmélkodása és
támadásai ellen azzal védekezett, hogy részleteket olvasott föl
_Arabeszkek_ czímen összegyűjtött első czikkeiből, melyekbe
belemagyarázta ez új fölfogásának csiráit. Így látta őt jeruzsálemi útja
után, 1851-ben, utóljára Turgenyev, a ki ezt a találkozást föl is
jegyezte emlékezései közt. Gogoly köpczös alakja megfogyott,
ravasz-vágású hosszas orra megnyúlt, szúró szeme folyvást röpködött,
rendszerint összeszorított ajkai beszédesekké váltak, kis-oroszosan
halántékára simított szőke haja megszürkült és megritkult. A _Holt
lelkek_-et említeni sem volt szabad előtte; a megkezdett második részt
félretette, s halála estéjén, 1852. februárius 21-én – az ó-naptár
szerint, – egyéb írásaival együtt el is égette. Egy másolat őrizte meg,
a mennyi elkészült volt belőle.
Így csonkán is a nagy regények egyike a _Holt lelkek_. Nemcsak azért,
mert egy falu népességét kitevő embertömeget egyénenként elevenen és
találón jellemzett, olyan ügyességgel, hogy e nagyrészt ellenszenves
emberek iránt fel bírta gerjeszteni egész érdeklődésünket; hanem, mert
ezeken át bámulatos írói erővel megrajzolta, sőt meg is magyarázta az
egész orosz nép jellemét és lelkét. A mellett valamennyi orosz író
Gogolyhoz járt iskolába; ő volt az első nagyszabású regényíró orosz
földön. Az olvasónak is nála kell kezdeni az orosz irodalom
megismerését; az ő jellemképeiből ismerheti meg az idegen olvasó az
orosz typusokat épp úgy, mint az orosz realismust. Alkotásai méltán
mértékei lehetnek a többi írók munkáiban rajzolt arczképek
élethűségének, s egyben az írók írói erejének is.
LERMONTOV.
Lermontovról egypár kitűnő írott arczkép maradt reánk, melyeknek nagy
hasznát veszszük. Ezekből kell kiolvasnunk életrajzát is, mert
legmunkásabb éveit az emberek szemétől távol, a Kaukázusban töltötte s
oly fiatalon tünt el, hogy – mint egyik életrajzírója mondja – a
kortársakanak idejük sem volt kivallatni, hol és mikor tanult a fiatal
lángész declinálni és conjugálni.
Turgenyev kétszer látta: valami álarczosbálon, a hol közömbös arczczal,
unottan állt a körülte sereglő masque-ok között; másszor egy
elfogadó-teremben, a testőrhuszárok egyenruhájában, kardosan, keztyűsen
ülve egy alacsony tabouretten, valamelyik pétervári szépség előtt, kinek
nevetésére álmélkodva, szinte sértődötten nézett föl. «Volt rajta valami
tragikai és baljóslatú. A pessimismus és szenvedélyesség, mint valami
félelmes daemoni hatalom, borongott napbarnított arczán; nagy szemeinek
sötét tekintete különös ellentétben volt ajkainak gyermekesen gyöngéd és
nyájas kifejezésével. Zömök alakja, nagy feje és széles vállai nem
tették megnyerővé, ha lehetetlen volt is meg nem látni, hogy kiváló
ember».
E kép a milyen eleven, bizonyára oly élethű is, mert ámbár Turgenyev
öreg korában vázolta fel visszaemlékezéseinek egy lapjára, annak idején
bizonyosan a kezdő író mohó kiváncsiságával véste lelkébe a hírneves
költő vonásait.
A kép hitelességéről különben teljesen meggyőz egy másik, részletesebb
rajz. Bodenstedt 1840–41 telén Oroszországban járva, egy ízben előkelő
fiatal oroszokkal ebédelt; egyszerre új vendég nyitott közéjük. «Urias,
fesztelen magatartású, középtermetű s ritka mozgékonyságú férfi volt. A
mint zsebkendőjét elő akarva venni, hogy deres bajúszát megtörölje,
kirántotta tárczáját, oly hajlással nyúlt utána, mintha minden csontja
össze lett volna törve, pedig a mellből és vállból ugyancsak erős
csontokat lehetett gyanítani. Síma, szőke, kétfelől könnyen bodrozott
haja a rendkívüli magas homlokot egészen szabadon hagyta. A nagy, lelkes
szemeknek, úgy látszott, semmi részük sincs a gúnyos kifejezésben, mely
a finom metszésű száj körül libegett». Az új vendég, kinek finom,
gondosan ápolt kezei különösen feltűntek Bodenstedtnek, egész este
szórta az élczet és gúnyt, oly szaporán, hogy később ugyancsak
igyekeznie kellett kiengesztelni megsértett fiatalkori barátait.
«Belépte óta az egész mulatság úgy hangzott fülembe, – írja a szelíd
német, – mintha valaki üveget karczolászna». Pedig «tudott szelíd,
gyengéd lenni, mint a gyermek s általában mély, melancholikus hangulat
uralkodott rajta. E mély komolyság lelkének alapvonása, melyekkel
könnyebb, élczes költeményei oly viszonyban vannak, mint ajka körül ama
gúnyos vonás, nagy, lelkes szemeivel».
Ez az arczkép is biztosan hű és találó, hiszen a lelkiismeretes és
szorgos fordító már akkor ismerte és csodálta Lermontovnak 1840-ben
megjelent kötetét s a költő annyira érdekelte, hogy később összes
munkáit lefordította, sőt a csak kéziratban elterjedtekből gazdagabb
gyűjteményt adott a németek kezébe az eredeti orosz kiadásoknál.
E portrait-k olyan gondosan vannak festve, hogy ezek nyomán felismerjük
egy harmadik arczkép vonásait.
«Középtermetű ember volt. Deli, karcsú termete és széles vállai oly erős
szervezetre vallottak, a mely képes elviselni a barangoló élet
viszontagságait s a melyet nem tettek tönkre sem a fővárosi élet
kicsapongásai, sem lelki viharok… Keztyűi olyanok voltak, mintha külön
megrendelésre varrták volna apró, arisztokratikus kezeire… Mikor leült,
egyenes termete meghajlott, mintha egy darab csont sem lett volna a
hátában, testének egész alkotása valami ideges gyöngeséget mutatott…
Bőre nőies finomságú volt; természettől göndör, szőke haja festőien
lengte körül halvány, nemes homlokát, a melyen csak hosszabb vizsgálat
után lehetett észrevenni a ránczok nyomait… Szemei nem nevettek, mikor ő
maga nevetett. Ez vagy rosszlelkűség, vagy mélységes, állandó búbánat
jele».
Ezt az arczképet maga Lermontov festette, a _Korunk hősé_-ben és
Pecsorin nevet írt alája. Ez arczmás vonásról-vonásra annyira összevág
Turgenyev és Bodenstedt vázlataival, hogy a biróság sem állapíthatná meg
hitelesebben a személyazonosságot. Nyilvánvaló, hogy Pecsorin =
Lermontov maga.
Lermontovnak ez a képe olyan, mint Wilde regényében a Dorian Gray
képemása, a mely folyton-folyvást magára ölti eredetijének, az élő
alaknak minden vonását. Pecsorin azt mondja a maga fiatalságáról: «Mikor
a szülői felügyelet alól kikerültem, nekiszilajodva kezdtem élvezni
mindazokat a gyönyöröket, melyeket pénzért megvehetni – s természetesen
hamar beteltem velök. Aztán belevetettem magam a társaséletbe s hamar
megúntam azt is; szerelmes voltam nagyvilági szépségekbe s azok is
szeretgettek engem… Elkezdtem olvasgatni, tanulni, de a tudományokat is
megúntam… Akkor aztán rettenetesen unatkoztam. Nem sokára áthelyeztek a
Kaukázusba, ez volt életem legnagyobb öröme. Azt reméltem, hogy az
unalom nem ölhet meg a csecsencz-golyók záporában, – de csalódtam, – egy
hónap alatt úgy megszoktam a golyók süvöltését, a halál közelét, hogy
jobban féltem a szúnyogoktól és még sokkal inkább úntam magamat, mint
azelőtt… Bolond vagyok-e vagy gonosztevő, nem tudtam; de annyi szent,
hogy megérdemeltem a szánalmat».
E sorokat Lermontov életrajzírója szóról-szóra lemásolhatná, csak annyit
kellene hozzátennie, hogy a szülői felügyelet tulajdonképpen nagyanyai
volt, mert az árva kétéves kora óta annál nevelkedett; hogy a szilaj
életet – társaival együtt – már a nemes úrfiak nevelőintézetében
megízlelte, valami efféle csiny miatt oda is kellett hagynia az iskolát
s ez a tört pálya sodorta azután a katonai életre. Megférhetlen
természete ott is bajba keverte s egy időre fogságba jutott. A fiatal
gárdistának a kaukázusi sereghez küldetése enyhébb száműzetés számba
ment, melynek oka először Puskin halálára írt ódája volt, 1841-ben pedig
valami párbaj, a történetíró de Barante fiával. Önjellemzésének benső
meghasonlásra valló végsorához pedig a biographus odajegyezhetné a
tizennyolcz éves fiatalember egyik leveléből ezt a sort: «Nem tudom, mi
vár rám: az elzüllés-e vagy a megbolondulás?» E szomorú sorhoz azonban
az sem fűzhetne jobb kommentárt Lermontov önvallomásánál.
Így áll előttünk Lermontov Pecsorinban; egy búskomor ember egymást érő
kalandok közepett, únottan folytonos izgalmak közben, életcsömörbe esve
fiatalon. A naplóról az olvasónak is az az érzése, a mit Lermontov maga
írt arról: meg lehetünk győződve nagy őszinteségéről annak, a ki oly
kiméletlenül leplezte le gyöngéit és hibáit. A legapróbb részletekig.
Kötekedő természetéért is megvezekelt Pecsorinban: ennek Grusinczkijt
csipdeső békétlensége az ő megférhetetlen természetére ütött, mely
legjobb barátait is élczeinek czéltáblájául használta. A vak véletlen a
végletekig vitte ezt a hasonlatosságot s Lermontovot örökös
ingerkedéseért tulajdon azon Platigorszkban, a hol száműzetését töltötte
s a melyet regényének színhelyévé tett, szakasztott úgy állította
megsértett és ellene ingerelt jó barátja, Martynov kapitány pisztolya
elé, mint Pecsorint Grusinczkij fegyvere végére. Csak a párbaj
kimenetele lett más: Lermontov holtan maradt ott a regényben leírt Masuk
hegye lábánál, 1841 július 15/27-én. Még huszonhét éves sem volt
egészen.
Úgy halt meg, párbajban, mint Puskin (1837), a ki szintén csodálatosan
hasonló módon esett el, mint egyik legkedvesebb alakja, Lenszky.
Csakhogy Lermontovot nem siratta el hozzája méltó költő, a ki az
irodalomban dicsőségének örököse lett volna.
Nemcsak Pecsorin ütött tökéletesen Lermontovra, nem csupán a helyszín
ugyanaz a regényben, a hol Lermontov kaukázusi éveit töltötte, – a
mellékalakok is egytől-egyig természet után vannak mintázva, annyira,
hogy a halálos párbaj egyik segéde azt beszélte Bodenstedtnek: Martynov
azért volt kénytelen párbajra hívni legjobb barátját, mert regényében
teljes hűséggel, félreismerhetetlenül az ő családja tagjait festette le,
olyan világításban, a mit a kapitány nem viselhetett el. E mellett a
tökéletes élethűség mellett föltehető, hogy a regényben elbeszélt,
lazán, csak Pecsorin alakja révén összetartozó események is valóban
megtörtént esetek, epizódok a költő kaukázusi életéből, melyek
együttvéve valószínűleg hű történetét adják első száműzetésének. Ott
vagyunk tehát, hogy a naplóban Lermontov saját naplóját olvashatjuk.
Csak egy kétségünk lehet még: Mért tette közzé gyónását ez a zárkózott
természetű, meghasonlott lélek? Megfelel rá maga: «Egy emberi lélek
története, – ha az a lélek még oly jelentéktelen is, – alighanem
érdekesebb és tanulságosabb egy egész nép történeténél, különösen, ha
érett észszel való önmegfigyelésből ered s úgy van írva, hogy az író sem
részvétet, sem csodálkozást nem vágyik gerjeszteni». Ezzel a felfogással
csak igazat írhatott.
Ez az a pont, a honnan legvilágosabban látni végig a regényen. Pusztán
regénynek szakgatott és csonka mű ez, kivált akkora embertől, a mekkora
Lermontov. Mint egyszerű regényt, nem is illetné mai helye a
világirodalom klasszikus regényei közt, ha írója kitűnő költő is s
munkái közt ez a legkapósabb. Mint Lermontov naplója azonban a
hézagosság és befejezetlenség dolgában tüstént a való életre hárítja a
szerzőséget. Béla, Mary herczegnő esete: ezek egy élet eseményei, melyek
nem tartoznak össze erősebben, mint hogy egy emberélet keretébe estek.
Maximycs Miksa, Vulics, Grusinczkij, Vjera: ezek egy ember ösmerősei,
egyéb közük nincsen egymáshoz. Történeteik nincsenek összeróva, de az
életben sem voltak. Nincs befejezése a regénynek? A mit írója átélt, azt
leírta, annyit írt le, a mennyit átélt; a regényt a sors fejezte be,
fájdalmas stilszerűséggel. Hogy a regényben följegyzett események
széteső epizódok, az való, hogy nem fejlik egyik a másikból, azon nem
lehet segíteni s védelmezni sem lehet egyébbel, csak azzal, hogy a
költött naplóregények könnyen lehetnek tervszerűbbek s hogy nem
okvetlenül a legszabályosabb munkák egyszersmind a legérdekesebbek és
legértékesebbek is.
A mi a compositiót megrontja, ugyanazon sarkallik a regénynek rendkívüli
érdekessége s a jellemek művészi rajza: a valódiságon. Azzal, hogy
Pecsorin álneve alatt a műben önmagát tárta fel, nem csupán párját
ritkító érdeklődést keltett regénye iránt minden időkre, hanem egyúttal
egy különös, beteg lélek bonyolult és ideges életének oly pontos és
őszinte rajzát adta, a milyet ilyen rendkívüli megfigyelő és leíró
tehetség is csak önnönmagáról vehet föl. Hőse igazán szinte példátlanul
bonyolult jellem, sokban ellentétes is önmagával. Pecsorin szenvedélyt
áhítoz érzésre képtelenül s holtra fásultan él szerelmes szivek között;
a város élvhajhászatából az erdők és hegyek csendjébe vágyik, a hová
azonban magával viszi a város bűneit; a nélkül, hogy alapjában gonosz
volna, mégis oly eltompult, hogy szívet repesztő szerelmet játszik
szórakozásból; életunalommal tele, a gyönyörűséget hajszolja s e hajsza
közben is egyre fojtogatja az unalom; közönyös bűn és erény iránt s
mégis megútálja magát a rája frecscsent sár miatt; nem tud akarni, de
cselekvései folyvást a felé húznak, a mit nem akar; érzi
fölöslegességét, a magával való tehetetlenséget s egyre szorosabb körben
kerülgeti a halál keresésének, szinte erőszakolásának gondolata, mint
Faustot a fekete kutya. Lermontov egy operateur érzékeny kezével
feszítette le a burkot erről a túlfinomult ideghálózatról, hogy
megmutassa az életunalomnak, elsatnyult akaratnak, magukba roskadó
vágyaknak, szüntelen gyötrő kielégítetlenségnek zsibbasztó sajgását. Az
életnek ilyen betegei azóta nagy számmal gyűltek össze az újabb
irodalomban, de Lermontov embere nem vész el közöttük. A többi nagy
orosz írók festette muszka tanulmányfejek révén az idegen nemzetbeli
olvasó is ráismer Pecsorinban az oroszra. Szemében ott van a szláv
elfásultság és életközöny, mely a félvad népek szenvedélyességével
temetkezik bele az életunalomba is. Muszka-természetén kiütik magukat a
kor vonásai: a német érzékenység, mely kevéssel azelőtt talált utat
Oroszországba, a francziák élvhajhászata s a byronismus keserűsége, mely
akkoriban nem hiányzott úgyszólván egy irodalmi hősnek a lelkéből sem.
Ilyen sokoldalú jellemet csak gondos részletrajz tehet élővé s
csodálatos, mennyire biztos Lermontov a részletek rajzában s mekkora
erőt mutat az egygyéolvasztásban. Nem is sikerülhetett az úgy másnak,
csak a ki előtt nyitva volt az angol, franczia, német, olasz irodalom,
mert az oroszban még akkor nem lehetett erre példát találni. Így
kétszeresen csodálatraméltó a Lermontov részletező realismusa, még ha
természet után dolgozott is s legbonyolultabb feladatánál a
legmegbízhatóbb modèle-lel segített magán. Maga ez a módszer meglepő
nála, hiszen ő romantikus költő. Azonban Lermontovnak főként meséi
romantikusak; néha – mint a _Számvevőné_ történetében – az sem; a
jellemekről soh’sem hiányzik nála egy-két erősebb kalapács-ütés. Annál
feltűnőbb Lermontov reális hajlandósága, mert még a romanticismus is
újság volt az orosz irodalomban, mely ez égalj alatt Puskin és Lermontov
munkáiban bimbózott először s teljes virágzásra is jutott
költészetükben. De mintha e friss erőben hajtó irodalomban egy fa
kétszer is teremhetett volna. Puskin és Lermontov nem csak a
romanticismus kincseit aknázták ki, hanem új tárnát is nyitottak,
melyből mások a társadalmi és lélektani részletrajzok káprázatos
kincseit hozták napvilágra. Akármilyen fiatalon haltak is meg Puskin és
Lermontov, már mindketten ismerték Turgenyevet, megérték _A revisor_
megjelenését s látták Bielinskit, az új irány úttörőjét az elméletben.
Egyre világosabban úgy látszik ugyan, hogy a realismus voltaképpen faji
sajátság, mely természetesen és önkényt hajt ki a képzeletszegény
éjszakiaknál, legjelentősebben az angolok- és oroszoknál: a fejlődes
mégis oly rohamos, mintha valami jótékony tündér hét mérföldet lépő
csizmákat ajándékozott volna az orosz íróknak. Egy századdal előbb az
irodalmi stilus még alig volt kikelőben a szláv egyházi nyelv göröngyei
közül. A ki a nyelvtant megállapította s a classikai és nyugateurópai
versformákat rendre rápróbálta az orosz nyelvre, Lomonoszovnak születése
csak száz esztendővel előzte meg a Lermontovét. Ez idő alatt Karamsin
megírta nagy történelmi munkáját, tisztára népi nyelven, mély nála
kifejezőnek s tudományos fejtegetésre teljesen hasznavehetőnek
bizonyult; szókötéseit, fordulatait, árnyékoló és színező képességét
aztán Zsukovszkinak számos fordítása gazdagította; Derzsavin pedig új
zománczot vont érzelmekre és gondolatokra azzal, hogy szót adott a
németek lágy sentimentalismusának s a kétely gyötrődéseinek, melyet
Byron a kor költészetének vezérmotivumává emelt. Százados fejlődés után
Kolczov tiszta népi nyelven tökéletes művészi becsű dalokat
énekelhetett, mint Burns, s megszólalhatott Puskin, tagadhatatlanul a
Byron hatása alatt, de mégis a maga egyszerűbb, természetesebb és
nyugodtabb módján, filigrán érzéseit csiszolt formákba és változatos
rímekbe öntve.
Byron hatása Európa-szerte példátlan volt: nem csak az irodalomban
talált követőkre és utánzókra, hanem rányomta bélyegét egész osztályok
gondolkozására és élete módjára is. Oroszország, a hol a műveltség és
irodalom régóta beviteli czikk volt, ennek a hatásnak is tárva-nyitva
állott. Íróik nem csak alakjaikat öntötték byroni mintára, tulajdon
életük is úgy fordult, mintha maguk is byroni hősök lettek volna.
Puskint az udvar fényében fölkeresték a szerelmek és dicsőség, később
száműzetésében a veszélyek és kalandok s mindezzel betelve, hiábavalónak
érez mindent s fásultan temetkezik faluja magányába, mint _Lara_, hogy
aztán a rágalom párbajban vegye el életét. Leveleiben ilyen helyek
vannak: «A mi a boldogságot illeti: e részt atheista vagyok».
«Akármilyen édes megszokás is az élet, elég keserű ahhoz, hogy undorral
végezzük». Gribojedov, a kinek mint testőrnek, diplomatának és költőnek
hármas belépti-jegye volt az élet minden gyönyörűségéhez és
szórakozásához, ilyeneket ír leveleiben: «Ideje meghalnom. Micsoda
iszonyatos unalom! Adj tanácsot, mit tegyek, hogy a megőrülést vagy a
pisztolyt kikerüljem». – Hát Lermontov élete nem olyan-e, mint egy
byroni hősé: rohamos ifjúság, szerelmek és csaták tüzében, dicsőség és
korai halál. – S ilyen volt akkor az egész orosz nemesség élete és
gondolkodása.
A mult század elejének betegsége ez: a féktelen gyönyörvadászat után a
teljes apathia. Ez tépázta meg Byron és Musset idegeit, ez hajtja Don
Juant, ez gyötri Rollát. Ennek a betege Pecsorin is. Ezeket a levelekből
kitépett sorokat akárhol be lehetne iktatni az ő naplójába. Nem «gonosz
iróniá»-ból viseli hát a «korunk hőse» nevet.
Byronhoz különben talán összes követői közül senki sem jutott olyan
közel, mint Lermontov. Puskin, ha szenvedélyes is, boldogabb, elégültebb
természet; rajta inkább a művészi példaadás fogott: az előadás hangjának
elragadó lyraisága, a rövid jambus-sorok természetes könnyedsége, a
meglepő kitérések. Lermontov ezeket már Puskintól tanulta; de lelki
alkata volt rokona Byronénak, élete körülményei pedig még több okot
adtak az elkeseredésre Lermontovnak. Ő reá nem értelmetlenség azt
mondani: az orosz Byron; akkor is ilyen volna, ha Byronnak még a hírét
is ki lehetne törölni életéből; szinte azt mondhatni: ha Byron nem
születik, ő volna Byron.
Mint Byronban, néha Lermontovban is van valami daemoni; verseiben nem is
lelkéről, hanem daemonáról beszél. Mind a ketten kikelnek a világ ellen,
boldogtalanok benne, csakhogy Lermontov elkeseredése természetesebb,
mert őt nem pusztán a hypokriták keserítik, hanem «az urak és szolgák
hazájá»-nak kegyetlen sorsa, ő maga is sínylett börtönben és
száműzetésben. A szabadságért való sóvárgása sem az a nemes bölcselkedés
az emberi jogokról s a lélek szabad fejlődéséhez megkivántató
korlátlanságról, mint Shelley és Byron gyönyörű álmodozása önkéntes
száműzetésükben a világ legszebb vidékén; nem is a Schiller ideális
lelkesedése, hanem az elnyomottságot sínylő fiatal lélek lázongása.
Lermontov maga is számba vette, miben hasonlít Byronhoz s az utolsó pont
az volt, – hogy ő mégis egészen orosz. Való igaz. S itt van köztük a
nagy különbség. Ő szeretetből gáncsolja nemzetét, mert különbnek
szeretné. Költeményeiben nem idegen országok szepségeit rajzolja, hanem
– A végtelen puszták csendes magányát,
Ha földre hajtja asszu fű kocsányát…
… S midőn tavaszszal jégmenten az ár
Kiönt, s egy tenger az egész határ.
(Ford.: _Arany László._)
Ő is elmondhatná Byronnal, hogy magas hegyek neki érzelmek, mint a hogy
_A cserkesz fiú_ el is mondja:
Láttam sötétlő szirteket,
Csoportjukat patak hasítá,
S én érzém belső éltöket,
Lelkem erre az ég tanítá.
(_Arany László_ ford.)
Mint Byron, ő is a nagyszerűt, a félelmetest szereti a természetben, de
megtalálja azt hazája földjén, a Kaukázus bérczei közt, a természeti
szépségek, nyers erkölcsök, szilaj erények, kalandok és álmok hazájában.
A nyugati romantikusoknak Kelet csak színes álomvilág, a költők
Tündérországa; Lermontovnak ismerős valóság, élmény, költeményei nagy
részének termő talaja s hazai kerete. Mint e vadregényes tájon a zord
bérczek s a délszaki buja növényzet ellentétei, úgy egyesülnek
költészetében a hősiség és boszúállás kegyetlen indulatai, tikkasztó
szenvedélyek s gyöngéd érzések virágpompája. Romantikusabb tárgyakat
képzelni sem lehet, mint _Hadzsi Abrek_ vérboszúja, a rejtélyes _Ismail
bey_ sorsa: vetélgő fejedelmi testvérek, kedvesét férfi-mezben követő
hajadon, harczok vérpárája közt kivirító szerelem, a lány eltűnése,
testvéri kéz orgyilka. Mindezek a romanticismus állandó motivumai;
emlékeztetnek Byron keleti költői beszélyeire, a boszú _A gyaur_-ra, a
szökés, az álruhás szűz az _Abydosi ará_-ra s _Lara_ rejtélyes
alakjaira, – de mindez épen elődeinél kieszeltség, utánzás és
Lermontovnál eredeti. Ő ott él, maga is harczban a cserkeszekkel, a hol
e történeteket a szájhagyomány őrzi, hol ez erkölcsök s e szenvedélyek
uralkodnak. Minden során érzik, hogy való és ismerős világról ír s a
különösségekben is reális. A grúz föld az ő képzeletét s érzéseit is
buja termékenységre hevíti. Cselekményét nem mondhatni gazdagnak, a
harcz és szerelem motivumai sűrűn ismétlődnek, a lélekrajz sem mély,
többnyire csak egy-egy uralkodó szenvedélyre szorítkozik: de az emberek
és tájak, a harczok és a természet festésében magával ragadó hév lobog s
csak úgy patakzanak a költői szépségek. Az olvasó figyelmét és szívét
rohammal veszi be, mint Arany László mondja, a ki Bodenstedten át sokat
lefordított verseiből s egy kitűnő essay-ben is ösmertette. Ha akar,
mélyre tud szállani a lélekrajzban. A romantikusok egyik főérzelme, a
szabadság utáni epedés uralkodik _A cserkesz fiú_n, kit a kozákok
hazulról elrabolva, egy zárdába adnak, de a rabságot nem birja
elviselni, megszökik, hogy eltévedve, irtózatos szenvedések s a
kimerülés lázálmai után mégis a kolostorba kerüljön vissza s a halálban
találjon szabadulást. E költői beszélynek egyetlen szereplője van, azt
mondhatni: egy gyermek eposa. Főművében, _A daemon_-ban a másik nagy
szenvedélyt rajzolja, a szerelmet, a romantika symbolismusával a
sátánban. A romantikusok hévvel hirdették a szerelemnek mindent legyőző
hatalmát, mely az égieket is megejti (Byron: _Heaven and Earth_, 1821.,
Moore: _The loves of the Angels_, s _Lalla Roukh_-ban _A Paradicsom és a
péri_) s a gonoszt is megnemesíti (De Vigny: Eloa, 1823). Lermontov
gazdagon festi a szerelem gyöngéd és kegyetlen, könyörgő és erőszakos,
édes és megrontó szenvedélyét egy apácza iránt szerelemre gyúló
sátánban, a ki az érzelmek fölbuzgásában maga is könyekre lágyul,
megjavulni, megtérni vágyik, gyötrődésével szánalmat gerjeszt, vágyával
részvétet, végül szerelmet. A fehér angyal s a csábító küzdelme a szent
helyen, a tört hangok a zárda éji csöndjében, Tamara izzó szenvedélye,
melyet hamu alá akar takarni, majd önfeledt odaadása, végül lelkének
Gretchen-szerű mennybevitele: csupa költői fordulat, meglepő
változatosság, megannyi gyöngye a lélekrajznak, egész áradat
feledhetetlen szépségekből. Lermontov egész életén át írta e művet;
1829-ben fogott hozzá, tizenöt éves korában s újra meg újra kezdte, még
1840-ben is, két esztendővel halála előtt. Kinyomatni – ez a muszka
könyvek rendes sorsa – csak 1860-ban lehetett.
A szabadság- és szerelem-vágy e két hatalmas festményében a költő magát
rajzolja, ha nem pillant is ki mindegyre alakjainak álarcza mögül, mint
Byron. E nagy érzések tüze emésztette föl ifjú életét. Ezer
kielégíthetlen kínjának fonáka nála a hétköznapi élet rajzában a mélabú,
a gúny és megvetés, melylyel az embereket nézi. Maga jelöli meg ezt
egyik levelében (1835) fővonásaul: «Cette froide ironie, qui se glisse
dans mon âme irresistiblement, comme l’eau qui entre dans un bateau
brisé». Ez ömlik el _A számvevőné_ rajzán, a tambovi helyőrségi élet ez
episódján, midőn a megrögzött vén kártyástól egy tiszt a játék hevében
elnyeri fiatal feleségét. Csak egy elbeszélő költeménye van, a
Vaszilyevics Iván czár ifjú testőréről s a felesége elcsábítóján boszút
álló kalmárról szóló ének, mely egészen tárgyias s régies
egyszerűségével teljesen elüt egyéb műveitől. A gúnyt és megvetést
különben kisebb költeményeiben sem tudja megtagadni; kikel a társadalom
ellen, mely Puskint egy golyó áldozatául hagyta veszni, becsülete
rabszolgájaként. Szidalmakat szór a francziák nyomorult népére, mely
ujjongani bir, mikor a megalázott Napoleon holttestét Párisba viszik a
tenger szigetéről, hol az óczeán őrizte, az óczeán, «oly nagy és
legyőzhetlen, mint ő».
Talán az emberek e megvetésével kapcsolatos, hogy bármennyire lelkét
önti is ki munkáiban, még kisebb lyrai verseiben sem igen lép nyilt
sisakkal a közönség elé.
Ha ejt is szót magáról, rendesen burkoltan cselekszi. Az orosz költők
épp úgy rászoktak az allegóriára, mint a mieink a szomorú években.
Lermontov azonban akkor is elrejtőzik, mikor csak önmagáról beszél. Ha
valamely természeti kép talál ő hozzá, a hasonlatnak csak első felét
rajzolja meg, a másodikat elhallgatja. Három pálma állt a sivatagban –
beszéli egyik költeménye, – a kik elunták életöket s azt kivánták, bár
utas jőne megpihenni árnyékukban. Megjő a vándor karaván s meghál a
hűsön; reggel aztán kivágják a fákat s tüzet raknak belőlük;
elhamvadtak, most poruk sincs. – Ilyen burkolt képbe rejti az ifjúság
vágyát az új, a kaland, az emberek után, melyek felemésztenek s nem
hagynak nyomukban, csak pusztulást és hamvat. A költő maga bele sem szól
a képbe. Elnéz egy viharban bukdácsoló hajót:
Vihar, vész hadd himbálja, hagyja,
Talán enyhet a vészbe lel.
Egy szót sem szól magáról, mégis ő rá gondolunk. – Felhők szállnak az
égen, megszólítja őket:
Felhők az égbolton, örök vándorcsapat,
Kik völgyön és hegyen vonúltok szűntelen,
Hazátokból futtok; tán más hon csalogat?
Vagy mint én, száműzve jártok ti is velem?
– – – – – – – – – –
Nem. Csak a kietlen hont kerűlitek ti,
Nem érzitek nyügző lefékezés kínját,
A szenvedélyt, igát nem ismeritek ti…
(_Arany László_ ford.)
A szálló felhők a Lermontov szívét ismertették meg velünk.
Még ilyen burkoltan is keveset beszélt magáról. Egyáltalában nem sokat
írt a közönségnek; életében nem adott ki, csak egyetlen kötetet. _A
szerkesztő, olvasó és költő_ czímű érdekes beszélgetésében, – melyet
németből Gyulai Pál fordított magyarra, – ezt adja okul:
Mi szükség, hogy tudj a tömeg,
Kedélyem mért hasonla meg?
Fájdalmamat eladjam pénzen,
S a sokaság gúnynyal tetézzen…
És verseimmel mért tegyek kárt
Az ártatlan ifjak lelkében?…
Mért verjem fel a vakság nyugtát
És a tudásnak forradalmát.
Nem! Rejtegetve őrzöm mélyen,
Mit lelkem gondolt, érezett,
S nem váltok, bárki mit beszéljen,
Ily átkos áron hír-nevet.
_A Korunk hősé_-ben később mégis feltárta lelkét, álnév alatt ugyan s
talán nem sejtve, hogy így is ráismernek. Valószínű, hogy regényével meg
akarta óvni az ifjúság lelkét a kártól, mely az orosz nemes-ifjak
megszokott életmódjával jár, a melyet ő is folytatott; ez az erkölcsi
czél azonban a regényben homályban marad. Hiába akarta kimélni «a vakság
nyugtát», költeményei elégedetlenséget szitnak, háborgást keltenek s
bármikor jőjjön is el Oroszországban a «tudás forradalma», abban része
lesz Lermontovnak. Mindez következetlenség, de nemes következetlenség. S
jutalma érte az a szép csalódás, hogy bár érzéseiből és gondolataiból
sokat «őrzött meg rejtegetve» pusztán magának, hírneve mégis magasan
száll, át «völgyön és hegyen», mint a felhő, a melyről énekelt.
GONCSÁROV.
Az írót névről is kevesen ismerik, a regényről czím szerint is alig
hallott az idegen olvasó-közönség, noha az orosz regények ma nemcsak
kelendők, hanem egyenest divatosak Európa-szerte. Pedig Goncsárov jeles
író s _Oblomov_ kiváló regény, melynek az a ritka szerencse jutott
osztályrészeűl, hogy főalakját az író nemzete nemcsak a maga véréből
valónak ismerte el, hanem egyenesen magára ismert benne, jellemének
alapvonásában, mint a hogy a norvég nép a maga nemzeti egyéniségére,
lelkére és multjára ismert Ibsen _Peer Gynt_-jének ábrándozó, kalandos
természetében, szomorúan hangolt lelkének zavargásában, hányt-vetett
életének viszontagságaiban, s az egészet a maga képének vállalta.
Oblomov hazájában jellemének fővonásából faragták az «oblomovismus»
szót, s a fogalomról, melyet ez az új szó jelöl, elismerték, hogy
alapvonása az orosz természetnek.
Ki hát ez az érdekes ember és milyen tulajdonképpen?