kép alakjain dolgozik tovább. A falusi lak az; csendes otthonias
szobájával; a családdal körülült asztal. Csak egy kép nincs még
bevégezve rajta; saját alakja. Éjjel pedig eszébe jutnak remek
gondolatok, azokat elmondja ápolóinak; a mester leirja azokat papirra.
S a kit annyian szerettek, oly egyedül távozik innen!
De nem. Egy napfényes délután örömsugárzó arczczal jön be a vén
házigazda, hogy előkészítse a kedves meglepetésre ápoltát, s fölsegítse
rá tisztesebb ruháját; mert a festéshez a kopottat használta.
– Tudtam én, hogy ez az egy el fog jönni!
Melyik hát az az egy?
Kálmán arczán még pirosabbra gyultak a halálbetegség rózsái. Melyik jött
el hozzá azok közül, a kikre ő várt?
– Ez aztán az asszony, a ki ilyenkor be mer jönni a kholerás Pestbe,
hogy kedves betegét meglátogassa!
Melyik asszony? Az anya, vagy a régi eszménykép?
Koczognak: szabad-e? s kinyílik az ajtó. Betekint rajta két mosolytól,
részvéttől ragyogó arcz. Nem is egy; de kettő.
Tóth Máténé asszonyom az, s Erzsike leánya.
Ah! nem a nagyanya, nem az eszménykép: a hajdani cselédleány, a durva
paraszt családja érkezett meg.
Sára asszony betegvigasztaló kedélyességgel siet oda Kálmánhoz,
egészséges két tenyerébe fogja annak átlátszó kezét.
– Ejh lám! Nézze meg az ember! Hisz mi azt olvastuk az ujságból, hogy
maga nagy beteg; pedig hát olyan jó szinben van, mint a szakasztott
rózsa. Szaladj mindjárt, feleség! azt mondja az uram; hozzátok el abból
a dögleletes Pestből. No, hála Istennek! csakhogy fenntaláljuk. Ugy-e,
nincsen semmi baja?
Azzal odaölelte keblére Kálmánt. Dehogy van már baja.
– No hát ölelje meg ezt a leányt is. Úgy ni! Azért hoztam ám magammal,
hogy segítsen, ha egymagam el nem tudnám innen vinni. Mert hát azért
jöttünk ám ide, hogy elvigyük magunkkal. Tseresnyés uramat is elviszszük
magunkkal; bezárjuk a házat, vissza sem eresztjük egyiket sem, a míg el
nem mulik a veszedelem. Magát pedig, kedves Kálmán urfi, azután sem
eresztjük el magunktól. Ott marad mi velünk. Majd meglátja, milyen
egészséges lesz ottan! A friss tejtől, az illatos méztől, a tiszta
levegőtől, hogy meggyógyul ottan! Aztán meg a mi szeretetünktől… Lesz
ott magának szép csendes lakása, a hol elfestegetheti azokat a
megszólaló szép képeit, s irhatja azokat a gyönyörűséges költeményeit,
még a madár sem háborítja ott. Ugy-e, hogy eljön mivelünk?
Kálmán csak szomorúan ingatta szép eszmeterhes fejét; de szólni nem
tudott, el volt a szíve szorúlva egészen.
– Szólj hát neki te, leányom, kérd te őtet; talán a te szavadra majd
jobban hallgat.
A paraszt leány (egész alakja csupa élet, egész arcza csupa szemérem)
oda borult gyöngéden Kálmán keblére, hallhatá szívének egészséges
dobbanását, a leány átkarolva őt, azt mondá neki:
– Legyen ön a mi fiunk!…
Kálmán lelke felszabadult a test gyöngesége alól. Köny helyett mosoly
jött szemébe. Megcsókolta a piruló leányka homlokát ihletten.
– Az Isten áldjon meg téged a te jóságodért, kedves szép húgom, a miért
bátyádnak fogadtál engem. Ez a te szavad volt, a minek utóljára örültem
a világon. A mi bennem lélek, veletek megy; ott fog köztetek lenni
mindig. Megtalálsz virágaid között, mikor elhervadnak; megtalálsz a
falevélben, mikor lehull; meghallasz az esti harangszóban, mikor
elenyészik; s mikor megemlékezel rólam, mindig arczczal szemközt fogok
veled állani. Ide festem majd e képre saját arczomat is közétek, s aztán
mindig otthon leszek. Hanem ez az én roskatag alakom itt marad ezen a
helyen, és itt sem sokáig marad már.
A leány megtalálta a bátorságát; nem hagyta magát visszariasztani.
– Lássa, mi most olyan egyedül vagyunk; ebben a félelmes időben. Pista
bátyánk sincs a háznál.
– Hol van ő?
– Elvitték katonának Galicziába. Híttuk haza ebben e nagy zűrzavarban;
de azt irta, hogy nem jöhet: az őrállónak nem lehet elhagyni a helyét.
– Látod, kedves jó húgom, én is ilyen harczos vagyok; én is őrt állok a
legveszélyesebb vártán. Nekem sem szabad elhagynom a helyemet. Az Isten
haza segíti majd bátyádat: engemet is elsegít valahová; s mi mind olyan
boldogok leszünk, ahogy megérdemeltük.
Már itt aztán Sára asszony nem állhatta meg, hogy hangos zokogásra ne
fakadjon; a midőn aztán Tseresnyés uram meginté, hogy a zokogással ne
ingereljék a beteget; mert az ilyen szenvedők nagyon makacsak és
boszankodók. Ha erőtetik, csak a baját sulyosítják vele.
Pedig Sára asszony csak mégis megkisérté még egyszer, hogy Kálmánt
rábeszélje: milyen jó helyet készítettek neki a kocsiban, puha
vánkosokból, jó sarju-szénából; úgy elvinnék, mint a szedett szőlőt;
édes savóval itatnák, attól sokan meggyógyultak már ilyen betegségből, s
késő vénséget értek. Kálmán tagadólag inte.
– Én Istenem! sóhajta Sára asszony, mikor az ölemben hordtam, mint kis
gyermeket, milyen jó gyermek volt akkor!
Aztán mikor látta, hogy már csak el kell menni, búcsút vett Kálmántól
Juliskával együtt; de a konyhában állomást tartottak. Mint a kik arra is
készen voltak, hogy Kálmán nem lesz rávehető, hogy velük elmenjen;
telehozták a szekérderekat mindenféle házi jóval: főzelék, friss vaj,
tojás, aszaltgyümölcs került elő a szekérből, a mit a halálvész alatt
mind nem lehetett kapni Pesten. Sára asszony maga nekigyűrközött a
főzésnek; gyönge csirkét ölt, megmutatá a vén cselédnek, hogyan kell
finom becsináltat készíteni abból, a milyenhez a Kálmán úrfi volt szokva
a nagyanyja házánál; lassan beszéltek, hogy a szó be ne halljék, meg ne
tudja a beteg, hogy ők mégis itt vannak; s csak azután, hogy a vén
cseléd kihozta az edényt Kálmán szobájából s elmondá, hogy a beteg igen
jó izűn vacsorált, alig hagyott meg valamit a finom becsináltból, akkor
ültek fel a szekerükre, lelkére kötve a mesternek, hogy őket tudósítsa
aztán Kálmán hogylétéről, és a szolgálónak, hogy nagyon sűrűre ne
csinálja a rántást a becsinálthoz.
A cholera egyre aratott, a kaszált rend meglátszott odakinn a három
temetőben. Ez a három sirkert volt a váczi-úti, kerepesi és
ferenczvárosi.
Kálmán betegségében látszólagos javulás állt be: a végbefejezés
előpostája. A szenvedő úgy érzi ilyenkor, mintha egészen magához tért
volna. Fájdalmai megszünnek, keble megmenekül szorongatásaitól, fel tud
kelni, s vágyik ki a szabadba. Jótékony nemtő, ki az élet álarczát
teszed fel, mikor a halált hozod!
Hanem Kálmán philosoph volt és természetbuvár. Őt a halálangyal nem
ámíthatá el. Tudta jól, hogy ez a végnek a kezdete. Készen volt már
régen. Műveit befejezé, nem hagyott félben semmit; irodalmi műveit
átnézte, kijavítá, nagy festményén megtette az utolsó ecsetvonást s
akkor azt mondá Tseresnyés uramnak:
– No már most gyerünk el szállást nézni!
Szállást nézni? Hová?
Szép nyári napok jártak, hosszú, csendes, verőfényes alkonyattal. Kálmán
jó házigazdája karjába kapaszkodva elindúlt szállást nézni, a vén cseléd
kisérte őket.
Végig mentek a hosszú országúton. Túl a házsorokon terül a váczi temető:
abba tértek be, körüljárták. Ott pompás síremlékek sorakoznak egymás
mellé, gondosan ápolt halmok, emléklapok. Mikor azokat bejárták, Kálmán
azt mondá gazdájának:
– Ez nagyon is pompás szállás nekem.
Onnan aztán hazamentek. Kálmán aludt reggelig csendesen, mint a ki
egészen meg van gyógyulva.
Másnap megint azt mondá házigazdájának:
– Menjünk szállást keresni másfelé.
Elmentek aztán hárman a kerepesi temetőbe, sivatag homok téreken
keresztül. Ott már sem pompa, sem hűs árnyék nem volt. Kálmánnak még sem
tetszett a szállás.
– Ez nagyon közel van a városhoz.
S azzal hazatértek ismét.
Harmadnap a beteg költő arcza rózsásabb volt, mint valaha, szemei
ragyogtak és minden idege új életre látszott kelni.
– Menjünk szállást keresni.
E délután elvitte kisérőit magával meszsze ki a marhalegelőn,
vásárálláson, káposztaföldeken túl, a ferenczvárosi temetőig. Az már jó
csendes szállás.
A ferenczvárosi sírkert közepén volt egy emelkedett halom, azon egy
kőfeszület.
– Ez jó hely itt, monda Kálmán. De még ez is nagyon közel van.
S azzal kiszámlált kétszáz lépést a kőkereszttől keletnek, egész a
temető árkáig; ott megállapodott.
– Itt lesz nagyon jó. De még ez is nagyon közel van.
Azután odahivatta a sírásót, s kialkudott vele ott azon a helyen egy
sírnak való területet, ki is fizette neki az árát.
Akkor visszamentek a kőkereszthez, a költő leült a feszület talapzatára,
az iparos és cselédje oda telepedtek a lábaihoz.
A főváros alantabb fekve terült a távolban, a nyári aranyos porködben
elmosódva. Néztek rá és nagyot hallgattak.
– Miért mondá ön, szólt megtörve a hallgatást Tseresnyés mester, hogy
még ez is közel van?
– Mert nem akarom, hogy álmomban háborgassanak, felelt Kálmán.
– Óh uram! Ki háborgatna bennünket e csöndes helyen?
– Ki? szólt Kálmán, és égő arczát a sápadt ég felé emelte. Azok, a kik
ezután születnek. Ez a hely itt egykor város fog lenni, és porainkat
összekeverik a paloták vakolatával. Igen, igen! Ez a nagy homok puszta
itt körülünk paloták hosszú sorával lesz beépítve. Száz meg száz iparüző
gyár kéménye fogja fekete füstjével szőni fölénk a szemfödelet, s
gépeinek zúgása fogja képezni a föld szívdobogását, mely bennünket ébren
lenni készt. Terjeszkedni fog az égsark minden része felé a kővé vált
élet, s a sírokat beépítik utczasorokkal! Az elvetett magból czédrusfa
lesz! A hosszú Dunapartot fejedelmi házsorok koszoruzzák, s azok között
a tudomány, művészet, ipar, kereskedelem monumentumai! A köztéreken a
hirhedett ősök érczszobrai fogják hirdetni multunkat. A királyi Duna
tükrét állóhidak ölelik át, érczből, kőből: örök építmények. Gőzhajók
seregei lepik el folyamunkat, miket csak hirükből ismerünk még most, s
vasutak hosszú vonalai fognak összetalálkozni városunk alatt, mikről még
most csak külországok beszélnek. És lesz népünk, a mely hazájának örül,
mely nevének díszére munkál, lesznek nagy embereink, kiket a világ
bámulni fog, lesznek hőseink, dicső szellemeink, kikben újjá születünk,
lesz életünk, melynek szűk lesz ez a város; leszünk nemzet, mint még
soh’ se voltunk, és az utókor irójának nem kell költeni, hanem csak a
valót leirni, hogy dicsőítse hazáját. Nézzétek, ott emelkednek az
aranyos ködben a palotasorok, a fényes alakok, a félistenek, a pantheon,
az akadémia, a diadalra siető nemzeti seregek, lobogó zászlóikkal, a
koszorus szobrok, az örök világosság: a népek szabadsága!
(«Óh én uram Istenem, légy irgalmas szegénynek, könyörge a vén cseléd;
mily szörnyü láz-álmai vannak!»)
(«Hallgass, némber!… inté az iparos. A próféta beszél!… Ő látja azt
mind, a miket mond!»)…
Mikor a temetőből hazamentek: Kálmán azt mondta, hogy oly könnyünek érzi
magát, mintha a föld nem is volna a lába alatt, mikor jár. Nem volt
szüksége vezetője karjára támaszkodni. Előre sietett.
Mikor az országúton megálltak pihenni, egy szegletkőre leült,
tekintetével merengve a széles hosszú utczán, mely üres volt és
nesztelen.
– Nézzétek, szólt, kigyulladt arczczal; a milyen hosszú a tér, olyan
tele van néppel; mint egy hullámzó fekete folyam, úgy mozdul előre a
százezernyi fő. Mi uszik ott középett? Egy ravatal. Mik lobognak
körülötte? Háromszinű zászlók, fátyollal bevonva. Két felül a két
palotasor ablakai, erkélyei tele bűbájos hölgyarczokkal. Mi hull? Eső?
Nem: köny! Mit visznek ott a fáklyafénynél? A nemzet szállítja nagy
halottainak hamvait a Pantheonba. Mit énekel az a százezer ember? «Nincs
itt többé, hanem feltámadott!» Halljátok ezt a zúgást? Látjátok ezt a
katafalkot? Látjátok, hogy emelkedik minden az ég felé? A házak, a
népek, a szellemek? Látjátok?
… A hosszú országúton egy kötélverő fonta, háttal haladva előre, hosszú
zsinegeit s a legkülömb palota volt az egész utczában a «két pisztoly»
csárda.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap nem birt Kálmán az ágyból fölkelni. Tagjai levonták, idegei ki
voltak merülve.
Ápolóival sem beszélt már, egész délelőtt szótalan volt. Csak délután
kezdett el nyugtalan lenni. Minden órában megkérdezte, hogy senki sem
jött-e? Mintha várt volna valakit.
«Senki.»
Ki jönne most te hozzád, elhagyott ember, az elhagyott városból?
Mentül alább hanyatlott a nap, nyugtalansága annál inkább növekedett.
Mindig az ajtót nézte: senki sem jön-e?
«Senki.»
Az alkonyodó nap már égetőn kezdett besütni ablakán, hogy a függönyt
eléje kellett húzni.
Kálmán kérő tekintettel nézett az ablakra. Elérték néma kérését,
félrehúzták a függönyt, kinyiták az ablakokat, hadd jőjjön be friss lég
és meleg napsugár.
Olyan volt már az arcza e napsugárban, mint az aranyozott alabástrom.
Most zörget valaki az utczaajtón. Kimegy a cseléd, megnézi, ki az?
A posta hozott egy levelet Jenőy Kálmánnak.
Kálmán kezébe veszi azt, s a mint a czímiraton meglátja az ismerős
vonásokat, valami túlvilági mosoly dereng át arczán. Int, hogy nyissák
fel a pecsétet.
A felnyitott levelet kezébe fogja és olvassa.
«Kedves, örökké szeretett Kálmánom.»
Ha megbocsáthatsz szenvedéseidért, miket én okoztam, úgy irgalmasabb
lészsz irántam, mint az Isten, ki oly súlyosan büntet engem én
vétkemért. Engedj reményt, hogy vétkemet jóvá tehessem. Mindent eldobtam
magamtól, a mi valaha hozzám tartozott, hogy téged visszanyerhesselek.
Egyetlen imám van, hogy te boldog légy, s ha én adhatok valamit
boldogságodhoz, az egyetlen üdvöm lesz a földön. Lelkemet kínozza a hir,
hogy te beteg vagy. Sietek hozzád; de feltartóztat az országos vész,
vesztegzár alatt vagyok. Levelemet küldöm előre, hogy mondja el
helyettem, mennyire szeretlek; mennyire szenvedek! Óh várj reám, és
fogadj megbocsátva
örökkön örökké Dorothea.
… Az alkonysugár oda sütött a feltárt levélre; s onnan vissza Kálmán
arczába. A míg végig olvasá az édes szavakat, megdicsőült mosoly
ragyogta körül dicsfénybe boruló arczát. Azután lehunyta a szemeit. És
nem is nyitotta fel többé. Hanem a mosoly, az ott maradt az arczán.
«VOLT. NINCS. LESZ».
A népirtó angyal még mindig két kézre fogott kaszával aratott. A
harangszó egész nap nem hallgatott el a városban.
Tseresnyés uram elfásult arczczal állt háza ajtajában. Épen a protestáns
paplakról érkezett vissza, ahol azt adták tudtára, hogy az egyetlen
lelkipásztor is ágynak esett, talán meg is hal estig.
Már most mit mondjon odabenn az ő halottjának? Ki fog téged eltemetni?
Ott megállt a kapujában, a kalapja a hóna alá csapva, ahogy feledte még
a paplakon; hajadonfővel jött végig az utczán, s aztán csak bámult maga
elé a szemközti zöld mohos tetejű rongyos házakra. Azok nem mondtak neki
semmit. Holttenger volt a fejében.
Egyszer valami mély hang riasztja fel mélázásából, s amint odatekint,
egy magas férfi áll előtte, idegen szabású hosszú öltönyben, feje
előregörbült, mintha mindig a földön keresne valamit, arczbőre barna és
cserzett, mint a pergamen, szakálla két ágra eresztve.
– E házban lakik Jenőy Kálmán? – kérdi az idegen.
Tseresnyés uram elébb végig bámulta a kérdezőt, mintha azon
csodálkoznék, hogyan szólalhat meg ily idegen alak magyarúl? Aztán
megbámulta a hozzá intézett kérdést, hogyan mondhatja azt valaki, hogy
«itt lakik-e Jenőy Kálmán?» S aztán ő kérdezte meg az idegentől:
– Kicsoda ön? S miért keresi Jenőy Kálmánt?
Az idegen földalatti bassushangon megfelelt rá.
– Az én nevem Barkó Pál. Keresem Jenőy Kálmánt azon fogadás végett,
melyet tizenkét év előtt tettünk egymásnak, hogy e napon Pesten
összejövünk: öt ifjú jó barát. Én eljöttem Tübetből.
A csizmadia le akarta venni a kalapját e szóra a fejéről; de miután azt
nem találta a kopasz tarkóján, lehajolt a jövevény kezéhez, megcsókolta
azt, s azt mondá neki:
– Szelim aleikum; hozott az Isten, atyám! Küldve jöttél. Lelkipásztor.
Jenőy Kálmán itt lakik, és bizony te reád vár.
Azzal bevezeté a jövevényt a hátulsó szobába, a hol jó barátja várt reá,
letakarva szép selyem-szemfedővel.
Barkó Pál arczán egy vonás sem mozdult meg. Odaállt a ravatal elé, két
kezét egymásba téve, és úgy állt ott mereven; szemeit az
alabástrom-arczra függesztve.
Mikor aztán sokáig állt ott, és egy szót sem szólt, akkor azt mondá
Tseresnyés uram, hogy ő elmegy a sirkő után nézni, melyet már
megrendelt; maradjon ott addig a jövevény.
Az nem szólt rá semmit.
Tseresnyés uram elment, vissza is jött; a jövevényt még akkor is azon a
helyen találta olyan némán, olyan mozdulatlanúl, ahogy ott hagyá.
– Atyám! monda neki, a sirkő kész. A halottasszekér itt van; hatósági
parancs szerint sietni kell az eltakarítással! – mehetünk.
A messzeföldről jött látogató szótlanúl lépett hátrább, hogy helyet
adjon a koporsóvivőknek, a kik leszegezték a födelet, s még azután is
arra a helyre bámult, mintha a födélen keresztül is barátja márvány
arczát látná mindig.
Mikor kivitték a koporsót, Tseresnyés uram előhozta a gyászfátyolt, nagy
csokrot kötött belőle a maga kalapjára, Barkó Pál hosszú kurdsüvegére s
Miska inas sipkájára. Az öreg szolgáló is kapott egy fekete nagy kendőt.
Nagy fényüzés nem telt a végtisztességhez, de e tisztesség őszinte volt.
Mikor a koporsót fölemelték a fekete hintóra, Tseresnyés uram a sirkövet
is föladatta. Egy négyszögű márványkoczka volt az; egyik lapjára ez volt
bevésve: «Volt. Nincs. Lesz.» – a másikra a halott neve és az évszám.
Tseresnyés uram kérdezé Barkó Páltól: jól van-e ez így? ez némán ingatta
fejét; és Tseresnyés uram tudta már Décsy ozmanographiája nyomán, hogy a
keleti népeknél ez a tagadó fejcsóválás azt jelenti, hogy «jól van».
Akkor aztán megindult a menet. Négyen voltak hozzá. Tseresnyés uram volt
a kántor, Miska inas az énekkar, Barkó Pál a lelkész, s a vén szolgáló a
zokogó kíséret.
S Tseresnyés uram olyan szépen énekelte a csizmadiainassal együtt a
vigasztaló bucsudalt, mint akármely kántor:
«Már elmégyek az örömben:
Paradicsomnak kertében,
Lelkemnek üdvösségében…»
Így hagyta el a haza fővárosát nemzetének legfényesebb költője. Az
utczák üresek voltak, senki sem nézett utánuk. Minden ember sietett az
ablakát lefüggönyözni, mikor a gyászéneket hallotta közeledni, s a
szemközt jövők kitértek előle a szomszéd-utczákba. A halál félelmes nagy
úr volt akkor.
A ferenczvárosi temetőbe vitték a koporsót, ott várt rá a csendes hely a
kereszten túl, a part mellett, ahogy ő kiválasztá azt magának. A
halott-hordók ott leereszték a sirba a drága terhet s aztán siettek
odább! nekik még sok dolguk volt végeznivaló.
A sirásónak is dolga volt más sirnál; kapott rajta, hogy a kisérők
magukra vállalták a behantolást.
Előbb imádkozni kellett.
Barkó Pál letűzte bambuszbotját maga elé, arra tette hosszú süvegét, s
keresztyéni módon elébb elimádkozá a Miatyánkot magyarúl, azután
persáúl, azután arabúl, azután tatárúl, utoljára szanszkrit nyelven.
Az ima után a férfi és a gyermek eléneklék az ott marasztó dalt:
«Menj el a nyugalom Csendes éjjelébe,
A gyászos sirhalom Megnyilt kebelébe.
Közanyánk ölébe.»
A második versbe már belevegyült a vén cseléd tört hangja is, és Barkó
Pál zúgó bassusa.
«Hová a világi Bajok nem tódulnak,
A test kivánsági Hol mind elnémulnak.
Végképen elmulnak.»
A búskomor dal hangjai elenyésztek a homokpuszta csendjében; felváltotta
őket az a rejtelmes dobogás, a mi a mélybe aláhulló göröngyök zuhogása.
Mikor a halom készen állt, Tseresnyés uram így szólt Barkó Pálhoz:
– Segíts, uram, a sirkövet felállítani; ti pedig, cselédeim, menjetek
haza.
És azután Tseresnyés uram felállitá a sir elé a márványkoczkát, de nem
úgy, a hogy más siremléket szokás, kifelé a névvel, befelé a
jelmondattal; hanem úgy, hogy a név aláfelé lett fordítva, lekerült a
földbe, felyül maradt e három szó: «Volt. Nincs. Lesz.»
Barkó Pál nagyon hevesen ingatta a fejét; keleti szokás szerint azt
jelezve, hogy igen jól van.
Mikor az is megvolt, akkor Barkó Pál elővevé övéből a delejtűt, letette
a sirkő lapjára; azután bambusz-botjával megmérte, hány sing távolságra
van ez a kő a nagykereszttől a dombon? A bambuszbot felsőgombját
lesrófolá s annak az üregéből chinai pergamenpapirt vont elő, s arra
ismeretlen ákombákokat rótt fel valami kék irallal; a tekercset megint
visszadugta a bot üregébe.
És azután két kezét összefogva, sokáig ott állt a nagy kereszt
talapkövén, s a maga előtt elterülő városra bámult.
– Mit látsz magad előtt, uram? – kérdé tőle nagysokára Tseresnyés
mester.
– «Ninive romjait» – felelt az utazó.
Hajh; ugyane helyről három nappal elébb, az, a ki most ott a négyszögű
kő alatt nyugszik, az emelkedő Párist látta!
Odább indultak.
– Hová megyünk most? – kérdezé Tseresnyés uram a tudós utazótól.
– Te, jó ember, mégy haza a Magyar-utczába; én is megyek haza
L’Haszszába, a Dhawalagiri hegy alatt.
S azután mentek együtt szótlanúl a városon végig; a hosszú ország-uton
végig; a kecskeméti kapun keresztül; ott a Magyar-utcza sarkánál
megálltak mind a ketten, mintha el akarnának válni. Barkó Pál két kezét
tenyereivel egymáshoz közel vivén, azokat Tseresnyés mester felé tartá.
Tseresnyés mester tudta jól, hogy ez a keleti üdvözlés módja, s arra az
a viszonzás, hogy az üdvözölt viszont szorosan egymáshoz lapítva
tenyereit, két kezét a másik két tenyer közé fekteti: «Szálem!»
Ekkor mégis bátorkodott egy kérdést intézni a hirhedett utazóhoz:
– Vannak-e tehát még Magyarországon kivül magyarok?
A tudós gondolkozott sokáig, úgy felelt.
– Még nem találtam meg őket; de én hiszem, hogy vannak.
És azzal, a helyett, hogy elváltak volna egymástól, az utazó tovább
kísérte a kézművest a Magyar-utczában, lakása kapujáig.
Ott aztán Tseresnyés mester nyujtá neki a kezét kézszorításra.
És akkor viszont az utazó tudta meg, hogy az a jel, a miről a
szabadkőmüvesek ismernek egymásra, kik kézszorítás alatt a középső
ujjokat befogják.
Most az utazó kérdezett.
– Hát Magyarországon belül vannak-e még magyarok?
A kézmüves gondolkozott sokáig.
– Nem találom őket; – de én hiszem, hogy lesznek.
– «Szálem!»
Azzal egyik ment, másik maradt.
KERESIK ÉS NEM TALÁLJÁK.
Ugyan pusztán maradt a magyarutczai kis lak; a jó öreg házigazda egész
nap eljár kel a hátulsó szobában, a hol a költő lakott. Semmit meg nem
szabad abban mozdítani a helyéről. Ott hever a toll az asztalon, ott
vannak elszórva az ecsetek a festőtábla mellett. Nem szabad senkinek
hozzájuk nyulni.
És idestova nem is lesz senki, a kinek tiltani kell, hogy hozzájuk
nyuljon.
A temetés utáni napon eljött faluról a Miska gyereknek a mostoha apja;
azt mondta, hogy haza viszi a fiát. Rosz kölyök ugyan, vásott gonosz
csont s otthon csak tehernek van; de már mégis ilyen veszedelmes halálos
időben csak nem hagyhatja itt ebben a városban, ha mostohája is.
Néhány nap mulva meg a vén cselédnek még vénebb nénje jött be faluról
szamaras kordéval; szegény koldus asszony, kinek magának is alig van mit
enni, s kis putriban lakik valami falu végén. De ott csendes a világ;
nem halnak az emberek, hát csak elviszi magával a testvérét ebből a
fertőzött városból.
Tseresnyés uram tehát maga maradt a háznál, s egyedül beszélgetett a
pókkal, ki a szegletben szemfödeleket sző s fogoly legyeket énekeltet, a
halálóra-bogárral, ki páratlan számokat ver az ágydeszkák között, s a
szuhval, ki a kemény fában perczeg.
«Látjátok. A vásott rosz fiuért eljött a mostoha apja, elvitte magával.
A vén cselédért eljött a nénje, a koldus asszony s elvitte magával. Csak
ahoz, a ki egyetlen volt az egész országban, nem tudott eljönni se
szülő, se szerető asszony. Pedig ez olyan dicső volt! Pedig ők olyan
nagy urak!»
A pók, a szuh, a halálóra-bogár elhallgattak, ha ezt meggondolták.
Csak ő hozzá nem jöttek el azok!
Naphosszant elüldögél e szobában Tseresnyés mester s ujra meg ujra
elolvassa Kálmán költeményeit s úgy beléjük merül, hogy azt sem tudja, e
világon van-e?
Azt sem veszi észre, hogy valaki rányitja az ajtót s egy gyászba
öltözött öreg asszonyság jő be és leül vele szemközt a pamlagra. Az
asszonyság előkelő urhölgy s ha a lelki gyötrelem úgy meg nem
változtatta volna arczát, talán mindjárt rá is ismerne a mester. Azonban
bámulva, mint az álmából ébredő, intézi hozzá ezt a kérdést:
– Mi tetszik itt asszonyom?
A nagyasszony még mindig büszke urnő: még mindig restellné, ha
gyöngeséget árulna el a közrendü ember előtt, tud hangjának parancsolni.
– Hol van Kálmán fiam?
– Az égben van, nagyasszonyom.
– Hiszem Isten irgalmától, hogy ott van. Szólt tompán, elfojtott
bánattal az urhölgy. Most sirját keresem. Vezessen ön el hozzá.
Erre a szóra egészen fölébredt a mester. Odament az urhölgy elé s
keményen arczába nézve, monda neki:
– Nem vezetem el önt oda, asszonyom.