– Nem.
Az urhölgy még mindig büszke volt, felkerekedett helyéről, azt mondta,
hogy «majd megkérdezem tehát mástól» s azzal azt sem mondta fia
ápolójának, hogy «Isten áldjon»; hanem eltávozott.
Ment a lelkészi hivatalba tudakozódni.
A protestáns lelkész ugyan már felgyógyult; de Jenőy Kálmán temetéséről
nem tudott semmit. Talán katholikus szertartással temették el.
Az öreg asszony végig tudakozta e város minden parochiáját. Jenőy Kálmán
neve nem fordult elő semmi halotti anyakönyvben.
Ekkor egy gyönge reménysugara támadt, hátha nem is halt meg Kálmán,
hanem valahova falura menekült. S halálhire csak hirlapi vak lárma, a mi
annyi embert halottnak kürtölt már, a kik aztán még késő vénséget értek.
Elment oda, a hol a gyászszertartásokat rendezik. Ott azután megtudott
annyit, hogy azon ifjú, a ki Tseresnyésnél lakott, valóban el lett
temetve, de hogy hová? arról már nem tudnak neki számot adni, mert azok
az emberek, kik akkor a gyászhintóval voltak, maguk is meghaltak már.
Hiszen nagy idő az! van már két hete is!
Most sorba vette a temetőket. A sirásóknál tudakozódott. Azok nem tudták
nyomra vezetni. Ki tudná, a lezajlott országos zűrzavarban ki hova
jutott a frissen kaszált rendben, ha a sirkövek és keresztek meg nem
mondják a nevét.
Azok pedig nem mondták meg.
És Tseresnyés mester keserű gyönyörüséggel mondogatá odahaza a kis
szobában a póknak, a szuhnak, a halálóraverőcznek:
«Keresi most!… Csak hadd keresse… Ott nem talál rá… Majd visszajön és
sírni fog itten!…»
E napokban egy finom levelet is kapott Tseresnyés mester, melynek szélén
gyászkerete volt kivül belül.
Ezt a levelet Dorothea grófné irta a kézművesnek: «Kedves jó úr»-nak
czimezve őt, szépen s könyörögve előtte nagy alázatosan, hogy ha az
elhunyt Jenőy Kálmánnak hagyatéka között megtalálható volna egy elefánt
csontra festett női arczkép, azt ő drága kincsek árán megváltaná tőle.
«Keresi ő is!» mondá a mester a néma laktársaknak. Csak hadd keresse.
Irt aztán megnyugtató választ a grófnénak. Ne aggódjék az elefántcsontra
festett arczkép miatt. Ott nyugszik az az eltemetettnek keblén. Hat láb
mélyen a föld alatt: és vele együtt azok a száraz nefelejtsek, mik egy
kis fehér szalaggal voltak összekötve; és az a levél, a min utolsó
tekintete megtört. Mind együtt feküsznek a költő szivén, s együtt
alusznak vele boldogan. Legyen a grófnő megnyugodva.
De hogy hol nyugosznak? azt vele sem tudatta.
És nem sokára megjött ismét a nagyasszony.
Most már nem dölyfösen, hanem alázatosan könyörögve jött.
– Kedves jó uram. Kérem, – könyörgök: vezessen el szeretett Kálmánom
sirjához engem.
– Nem vezetem el önt oda, asszonyom.
– Uram. Nincs rettenetesebb fájdalom, mint mikor az ember nem tud sirni.
Nekem nincsen könynyem. Látja, én nem tudok sirni. De a szivem akar
megszakadni.
– Tudom. Jól van úgy.
– Ön iszonyú kegyetlenséget követ el velem.
– Tudom. Úgy akarom. Én láttam, mit szenvedett ő éveken át, most ő már
nyugszik; már most szenvedjen ön. Én láttam, hogy küzdött ő az élettel,
most küzdjön ön már az ő halála emlékével. Itt e négy fal között vérzett
el cseppenkint a rettenetes munkában, hogy nemzetét felébreszsze.
Süketeknek és némáknak beszélt. Következzék el az idő, hogy az egész nép
keresse őtet, és legyen az ő sírja is olyan süket és olyan néma. Én nem
vezetem el az ő sírjához sem önt, sem a most élő ivadékból senkit; hogy
ne állíthassanak fel hamvai fölé kőre vésett hazugságokat. Majd egy jövő
ivadék, mely érdemes lesz hozzá, fel fogja őt találni, – gondoskodva van
arról, – s megdicsőiti hamvait. De én nem mondom meg senkinek soha, hogy
hová van eltemetve. Ne háborgasson többé, asszonyom.
Azzal bevonult háló kamrájába a mester, s magára zárta az ajtót, ott
hagyva egyedül a nagyanyát.
Jenőyné azért nem utoljára tett nála kisérletet. Időközönkint
meg-megjelent nála: azt hitte, egyszer tán jobb kedvében találja.
Megkisértett nála mindent. Igért neki sok pénzt, haragjával fenyegette,
még sirni is megtanult előtte. Mind hasztalan fáradság volt: azt se
pénz, se harag, se köny nem változtatta meg.
A közben pedig mindent megkisértett az öreg asszony, hogy megtudja, a
mit keres. Felhivta hirlapok utján mindazokat, a kik tudnak felőle
valamit, nagy jutalom igérete mellett. Hiába volt: a vén cseléd s az
inas fiú nem olvasnak hirlapot, nem is jöttek vissza Pestre. Talán el is
haltak. Olyan olcsón adták azt akkor.
És azután maga mindennap végtül végig járta a temetőket, sorban
elolvasva a legkisebb sirkeresztnek feliratát is. Egy sem beszélt az ő
Kálmánjáról.
Pedig tizszer is elment mellette.
Tizszer is elolvasá a márványkoczka felső lapjára irt három szót: «Volt.
Nincs. Lesz.» és nem tudott meg belőle semmit.
És e bolyongásaiban többször találkozott össze egy másik gyászruhás
hölgygyel, a ki még fiatal volt; de a kinek madonnaarczán a szenvedés
sietteté az idők rombolásit. Az is keresett egy sírt, melyen nincsen
név.
Mikor egymást meglátták, félretértek, hogy ne találkozzanak.
Az is sorba olvasta a kőemlékeket, a kis fakereszteket; az is sokszor
elment a márványkoczka mellett, az is elolvasá sokszor a rejtelmes három
igét: «Volt. Nincs. Lesz.» De annak megsugott annyit a szive, hogy
valahányszor e sír mellett elhaladt – szépen bezöldült az már! –
mindannyiszor leszakítson egyet azokból a sirhalmokon otthonlakó
sárgavirágokból, a mik tán a halottak nefelejtsei, s egy perczig
elgondolkozott rajta, vajjon ki lehet az a boldog, a kiről azt mondja a
kő, hogy «Volt.» – «Nincs.» és «Lesz.»?
A HARCZ VÉGE.
Tizenharmadik évre keletkezése után, tehát még három évvel meghaladva a
trójai háború tartamát, csakugyan eldült a Csollánék pere.
Bölcs, minden oldalra kielégítő, salamoni itéletet hozott az araeopág.
A felek között nem lévén bebizonyitva az engesztelhetlen gyülölet, sem a
hűtelenség, sem semmi impedimentum matrimonii nem forogván fenn, a
házasság felbontatlan marad, a nő tartozik férjéhez visszamenni, a férj
pedig tartozik őt visszafogadni; még pedig az itélet világos kifejezése
szerint: a férj tartozik nejét minden rangjához illő és uraságától
kitelő diszszel és fénynyel hazavinni, – s azon túl béke legyen a hivek
között.
Tehát Menelaus csakugyan visszakapta a maga Helenáját tizenhárom
esztendő mulva.
Csollánné maga sem bánta ezt már.
Van egy rettentő nemezis a szép asszonyokra nézve, a kik semmi más
czimet nem igyekeztek megérdemelni, mint azt, hogy «szép asszony.» Ez a
nemezis pedig az, hogy jön egy idő, a mikor csak a czim marad meg.
Némely szép asszony olyan hirtelen el tud változni; elég egy év rá, hogy
bámulói azt kérdezzék tőle: «talán beteg volt?» Vonásai félremennek, a
mi báj volt az arczon, az formátlansággá ferdül el; a kaczér kacsintás
ideges vidrángássá örökül meg; szépítő-szerek, kecs-pótlékok honosulnak
meg a pipere-asztalon, a tükör nem akar többé hazudni, míg végre egy
hűtlenné lett imádó egészen fölébreszti álmából a szép asszonyt.
Katinkát Bálvándy kiméletlen tréfája költé fel e szomorú ébrenlétre.
Ekkor vette észre, hogy kezd a szépsége kimenni a divatból.
Nagy kegyetlenségnek tartják, mikor egy bosszuálló férfi a szeretett
hölgyet meglövi pisztolylyal, legyilkolja tőrrel, pedig az még mindig
szerelem. Az a minden gyilkolásnál nagyobb kegyetlenség, midőn úgy
hagyja ott, hogy mindenki nevet rajta.
Arra pedig számíthatott Csollánné, hogy a mi két oly kiméletlen ember
kezébe jutott, mint Bálvándy és Aszályi, az rongyokra tépve kerül
közforgalomba.
Tapasztalá, hogy a halálvész elmulta után is kerülik a háza táját. A
nevetségessé lett asszonyt jobban kerülik, mint a rosz hírű nőt.
Most már maga sem bánta, hogy ha a válóperében hozott itéletet a legfőbb
törvényszék is megerősíti. Városunott lett. Vágyott a birkabégetés után!
Csupán az iránt kivánta magát biztosíttatni, hogy Csollán úr megszokott
comfortját falun se nélkülöztesse vele. Ez az itéletben körül is volt
irva, s egy bizottság kinevezve, mely a nő és férj vagyonát külön
szabályozza.
Csollán úr a törvények iránti legmélyebb tisztelettel, s a szépnem
iránti legbuzgóbb hódolattal veté magát alája az itéletnek.
Mint kötelességévé volt téve, személyesen jött fel Pestre az
asszonyságot hazaszállítani, nagyszámu társzekerekkel, mik a delnő
butorait voltak a Tiszántulra elczepelendők. Itt Pesten vásárolt számára
ezüst-fogantyús, tükörablakos nagy utazó-batárt, a mibe három lépcsőn
kellett felszállni; abba két legszebb lovat fogatott a saját méneséből,
s mi legelegánsabb frakkot talált a zsibvásáron, azt vásárolta meg saját
magának, és a frakk fölé a legfinomabb felsőkabátot vette meg ugyanott a
Kohlmarkton; a mely öltöny alig volt még viselve, s vagy egy púpos
törpéé lehetett valaha, vagy egy őrültek házába került szabólegény
fuscherozhatta el, mert a szárnyai oly rövidek voltak, hogy a frakk vége
hosszan kilógott alóla, míg az ujjai Bertinek a körme hegyéig értek,
úgy, hogy mikor ebédhez ült, fel kellett azokat gyűrnie, hogy a kést,
villát fel ne szedje velük. Czilinder-kalapot pedig a legmagasabbat
választá ki, szintén a zsidópiaczon: az volt az ő bazárja. És mikor igy
teljes parádéban, megpomádézott hajjal, kiviaszkolt bajuszszal, keztyűs
kézzel jelent meg Csollán Berti, még sokkal piszkosabbnak tűnt föl, mint
mikor nem volt megmosdva és megfésülködve.
Ily készülettel hajtatott hitestársa háza elé Berti. A lovakat fehér
parókás kocsis hajtotta három-szegletű kalapban, s hátul a bakon
szerecsen inas kapaszkodott a szijjba, veres frakkban. Alapos gyanu van
rá, hogy az a fehér paróka juhászkutya szőréből telt ki, s hogy ez a
szerecsen kisuvikszolt képű czigánygyerek.
A tizenhárom év utáni törvényparancsolta találkozás méltó volt a tisztes
párhoz.
Csollánné asszony, ügyvédje Korcza ur jelenlétében fogadá el érte jövő
férjét, a minek az a világos czélja volt, hogy Csollán Bertire
felügyelet gyakoroltassék az itélet által rászabott disz és pompa
kifejtése körül.
Nem lehetett ellene kifogás.
Csollán Berti a legilledelmesebb kapriolokkal üdvözlé az asszonyságot,
oly dróton rángatott udvariassággal, mintha bakakáplártól tanulta volna
a menuette-tánczot.
Viszont Katinka nagysám oly szenvelgő édeskedéssel fogadta a megtérő
férjet, mint egy fejedelemnő, ki népe javáért elhatározta magát – egy
barbár hospodárnak nyujtani kezét.
És Csollán Berti megmutatta, hogy ő kezet is tud csókolni.
S minthogy fejébe vette, hogy ily elegans uri asszonysággal, a kit a
törvény neki itélt, az itélet megsértése nélkül nem illik másképen
beszélni, mint németül, ez a tudomány pedig őnála igen kevés szóból
állt, annálfogva a beköszöntés nem igen ment e többször ismételt
szavakon túl: «Kisstihand», mi az ünnepélyes találkozást kissé
nehézkessé tette eleinte, mig közbe nem jött Katinka ölebecskéje, a kis
kövér, túlhizott mopszli, mely minden előkészületet megtett, hogy
Csollán Bertit megugassa; de nem volt már hozzá hangja, csak
pantomimikával mutatta, hogy ugat, – melyre aztán Csollán Berti,
segitségül véve egész Adelungot, ezt a helyes megjegyzést hallatá:
– Ist die hund fett!
A min aztán Katinka akkorát nevetett, hogy minden betanult érzelgése
kárbaveszett bele; s azután arra kérte Bertit, hogy csak beszéljen
magyarul.
Berti a szabadsággal élve, megérteté az asszonysággal, hogy ime, eljött
érte, hogy őt ősi kastélyába minden rangjához illő s uraságától kitelő
pompával elszállitsa; mely után Korcza ur megmagyarázva neki az itélet
értelmét s lelkére kötve sok szép erkölcsi tanácsot, átadá egymásnak a
hitestársakat. – Oh! milyen boldogok voltak, hogy végtére egymáséi
lehettek!
Csollán Berti egy spanyol hidalgó grandezzájával vezeté le a lépcsőkön a
nagyságos asszonyt; a hidalgóból csak egy hiányzott: a kalap a fejéről;
azt világért föl nem tette volna, hanem vitte a hóna alatt, öblével
kifelé fordítva.
Mikor Katinka meglátta a pompás hintót, fehér parókás kocsist és a
bakonálló szerecsent, egy kissé megduzta az orrát. Ez már túlzása a
kötelességnek, s egészen tüntetésnek látszik. – Nem vagyunk Bécsben, itt
Pesten nagyon megnézik az embert e miatt. Aztán minek a lovak nyakára a
csengő?
Azonban ellenvetését egy másik észrevétel alá burkolta.
– Nem ragadnak el bennünket ezek a paripák? kérdé huzódozva a félelmetes
bárkától.
– Kiszti hand, madám. Kutser hüt dich schén, néger pasz auf, nachher
brrr!
Berti mindent elmondott, a mit a vizslatanítás műszavaiból
elprofitírozott, s igy rávette az asszonyságot, hogy beüljön a hintóba,
a minek az ajtaját ha egyszer betette valaki magára, akkor aztán ki nem
tudott belőle jőni, mig valaki más onnan kivülről a fogantyú nyakát ki
nem tekerte valahogy. Berti odaült melléje, czilinderét térde közé
fogva, mert azt a bárkában föl nem tehette.
A jármű szerencsésen eljutott a «vörös ökörig», a nélkül, hogy a
vadlovak elragadták volna; ott megállt. Az asszonyság kinézett az
ablakon, hogy mi lesz még?
Hát a «vörös ökör» udvarából kihozott egy béres két szép csákós szarvú
ökröt, kolomp volt a nyakukon; pompás két tulok volt. Azokat
odaakasztotta a lovak elé.
– Mi ez, uram? kiálta Katinka.
– Still! Kommt noch etwas! – csitítá a szerető férj.
S azzal megint egy oláh legény kihozott két derék fekete bivalyt,
azoknak meg csörgő volt a nyakukon; ezeket meg az ökrök elé csatolták.
– Ah, uram, hisz ez csúfság! kiáltott fel a delnő, s ki akart ugrani a
kocsiból; de nem lehetett, mert nem birta az ajtót felnyitni.
– Nix csufsák. Énnekem az itéletben van meghagyva, hogy minden
uraságomtól kitelő pompával szállítsam haza a feleségemet. Én ezzel mind
a birói itéletnél fogva tartozom. Tudom én, hogy mi az én kötelességem.
E kötelesség betöltésére aztán legvégűl még két szép szürke csacsit
hozott elő egy czigány gyerek, azokat meg a bivalyok elé kötötték.
Katinka sirt, dühöngött, mérgében kijött minden asszonyi formájából
(nincs eszményibb rút, mint egy dühöngő asszony); de menekvésre nem volt
mód, s Csollán Berti mindenre csak azt felelte változatlan hidegvérrel,
hogy azt őneki a törvény parancsolta ekkép, s ő tudja, hogy mi a
kötelessége.
És azzal megindult a csodálatos nyolczasfogat, még pedig neki a
hatvani-utczának, végig az uri-utczán, úgy fel a váczi utczára, onnan ki
a Kuria elé, s igy a kecskeméti kapun át az országutra; a paripák
csengetyűje, az ökrök kolompja, a bivalyok csörgője megtette a maga
hatását; a béres közbekongatott a két kézre való ostorral, az oláh
legény tilinkózott, s az első csacsira felkapott czigány gyerek a
posta-marschot fujta. Soha ehhez hasonló parádét sem az előtt, sem azóta
e helyütt publikum nem látott.
Katinka a hintó mélyébe húzta magát, s fátyolát háromszorosan vonta
arcza elé; de mégis hallania kellett azt a vidám hujjahót, mely kísérte,
fogadta minden utczán végig; egy-egy csodakiáltásban hajdani udvarlói
valamelyikének szavára vélt ismerni, s lehetetlen volt a nagy zsivajon
keresztűl föl nem ismernie Aszályi éles rikács hangját, ki mindenütt a
kocsihágcsó mellett haladva kísérte a diszmenetet, s röhögve kiáltozta
be hozzá: – «Alázszolgája, drága nagysád! szerencsés utat kivánok!
alázszolgája, alázszolgája!»
Katinka minden csepp vérével megérzé a költő átkát: «Éljen ön addig, a
mig nevetségessé fog lenni; oh, be rossz szive van önnek, asszonyom!»
A KÖLTŐ ÁLMA.
Negyven év mult.
A hogy a költő megálmodá: minden emelkedik az ég felé: házak, népek,
szellemek.
Hol a homok sivatag volt, ott most uj város terül; a rongyos
vityillókban, mik a város közepén itt ott elmaradtak, nem ismer őseire
az ujdonszületett palotasor. A Duna tükrében a világ legszebb panorámája
bámulja magát. Álló hidak kötik össze a két ifju várost, érczből,
gránitból: rajtuk a világ-kereskedelem jár keresztül, és alattuk
gőzhajók serege hord mulató népet, üzért, utazót, s vontatja a rakott
kikötőkbe szállitó hajóit. A szigetek kis paradicsomok. A Rákos homokját
népkertek, mulató virányok árnyékozzák be; a puszta térnek négyszögöle
annyit ér most, mint hajdan egy egész hold, s egy hold belőle egy kis
uradalom. Mint a szív erei, futnak össze a főváros óriási indóházaiban a
világ minden részéből megtérő vasutvonalak. És élet pezsg kivül és
belül. Nem koldusbot többé a tudomány és müvészet; nem martyrium többé a
honszeretet, nem összeesküvés többé a szabadelvüség; – nem lázadás többé
a népjog; – nem barbarismus többé a nemzetiség. Emelt homlokkal
találkozik egymással minden ember, nincs rangkülömbség: mindenki polgár,
mindenki nemes, mindenki dolgozik; s minden munka gyarapit.
Négy öt palotája van már a fővárosban a hazai szinmüvészetnek, s
mindannyi versenyez egymással külső, belső ragyogásban.
A szellem bajnokainak száma nem csapat már, hanem tábor; – s a mit
beszélnek, Európa fővárosai viszhangozzák.
Nem halott már az eltemetett nemzet; hanem élő, növekedő óriás, ki évek
alatt századok mulasztását siet helyrepótolni.
Nem ellenség már a koronás fő, hanem a testhez hozzánőtt agy, ki vele
együtt érez, együtt él.
Nem idegen többé a honfi honában: saját nyelvét hallja az ország a
trónon, a törvényhozó testületben, a kormányzatban; s a tudósok ünnepe,
kik azt mivelik, országos ünnep, a nép s a tudós egymáshoz közeledtek s
megértik egymást.
Felébredt már minden nemzet s az ébren levők versenyeznek egymással, nem
karddal, nem üszökkel: hanem iskolákkal, gyárakkal, szellemi
vetélkedéssel.
Harmincznégy nyomda működik a fővárosban, s naponkint százezer hirlapot
küld szét a sajtó az ország népeinek minden nyelvén.
Szabad a vallás; nincs többé páriája a lelkiismeretnek.
Gyors az igazságszolgáltatás keze, s a rendet maga a nép közérzülete
védi.
A katona is honpolgár, s minden honpolgár jó katona; a nemzeti hadsereg
táborozási kisérleteit a hadászok tapsai fogadják.
Nem vakszerencse és istenkisértés többé a földmivelés, hanem tudomány és
finomitott ipar.
A gyáripar, a képzőművészet a világtárlatokban méltó helyet foglal el az
ország számára.
Külföldi tőkepénznek van bizalma elhelyezkedni e hazában, bátor
vállalatok termékeny aranykort idéznek elő e földön és e föld alól.
Idegen ha jő fővárosaiba, meglátja muzeumaiban a nép multját, –
tanodáiban jövőjét.
Megtízszereződött a főváros lakossága, s emelkedésével nem sülyedtek alá
a megyék székvárosai: együtt emelkedtek vele.
Az a vas ember ott a József-tér közepén bámulva nézi most, hogy mi
történik körülötte.
Eppur si muove! – A hazátlan koldusok, a költők, a művészek, a tudósok,
a szellem előharczosainak jelszava megy teljesedésbe.
És azokról az előharczosokról nem emlékeznék-e meg a boldogabb kor?
Oh igen! A boldog nép háladatos. A művelt nép ismeri a kegyeletet.
Pantheont építenek, szobrokat emelnek, a mikben megdicsőítsék azokat,
kik előre mentek, s kiknek vezető nyomai után indultak el a milliók –
jobb hazát keresni – idehaza.
Hogyne hangzanék azok között Jenőy Kálmán neve?
Az utókor igazságos. Irigység, gyűlölet, megvetés, részvétlenség,
bosszuvágy, kevélység, – kik éltében üldözői voltak, rég a porban
alusznak már; a még élő kortársak is agg emberek már; de az ő alakja
örökké ifju maradt, s a remekműhöz, mely korát megelőzve született,
hozzá nőtt az uj nemzedék, mely elég nagy már, hogy azt megértse, hogy
azt bámulni tudja.
Hová lett az a dicső szellem hamva, a ki a nagy harczot megkezdé, a ki a
nagy diadalt megnyerte? Szobrot emeljetek e sír fölé!
De hol van e sír?
De ki tud arra rávezetni?
Rég halva az egyetlen honpolgár, ki őt eltemette, s sírjának titkát
magával vitte a sírba. A holtig hű kézmüves keserüen elutasitott
mindenkit, a ki titkáért esengett előtte. Azt mondá, hogy nem jó barát,
ki barátja temetésére el nem tudott jönni. Ha azzal menték magukat, hogy
nem jöhettek a halálvész, a vesztegzár miatt, azt felelé nekik, hogy
volt egy ember, kit nem tartott vissza sem halálvész, sem vesztegzár,
sem nagy távolság, hogy eljőjjön: de annak a nevét sem mondta meg
senkinek. Majd ha eljön az a kor, melyet a költő megálmodott, midőn a
sírokat is beépítik palotákkal, akkor majd megtalálják a felfordított
kövön a rég keresett nevet. A vén iparos kétszer látott már a város
terjedése alatt igy beépülni régi temetőket új városrész utczáival: a
mostani háromnak is az lesz sorsa. E hittel temette titkát a sírba.
Csakhogy csalódott.
A későbbi kor jobban kegyeli ősei temetőjét s az épülő utczák kikerülik
a sírkerteket, a költő sírját nem háborgatja senki.
És a hirlapokban nagy értekezés foly a felett: hol lehetnek e drága
hamvak eltemetve?
Azokat a nemzeti kegyelet fel akarja venni a por közül, s elszállitani
Pantheonába; a költőjét ércz szoborban akarja feltámasztani, s jajszóval
kiáltja, hol vagy?
És a halottak oly makacsok; nem felelnek, hagyják magukat keresni.
Ekkor érkezik a tudományos akadémiához egy levél Keletázsia belsejéből,
a Himmalaya hegyláncza alól, egy vén tudóstól, kiről már azt hitte
mindenki, hogy meghalt.
Barkó Pál még élt és tudatta, a mit olyan nagyon kerestek.
«Menjetek ki a ferenczvárosi temetőbe: a kőkereszttől a dombon menjetek
száztíz singet Kelet-Kelet-Éjszaki irányban; ott találtok egy négyszögű
követ, azon e három szó: «Volt. Nincs. Lesz.» E követ emeljétek fel;
talapján megtaláljátok, a mit kerestek.»
Hajh! Milyen üdvriadal volt az, mikor a keresett név napfényre került!
Hajh! Milyen nemzeti pompa volt az, mikor a drága hamvakat aranyozott
érczkoporsóba áttéve, elszállíták pór és por tanyájából a fényes
üdvleldébe! Mi hullámzik oly feketén végig e palotasor között? Népár. Mi
emelkedik ki oly fényesen abból? Ravatal. Mi lobog körüle? Gyászszal
bevont diadalzászlók. Mi hull oly melegen az utra? Zápor? Nem. Köny.
Ah, ha e pompát toll le tudná irni.
Minő uri s néptömeg! Minő lelkesült szónoklatok!
És midőn a szobrot leleplezik, s az érczalak megjelen az isteni derült
ég alatt, egy szabad téren, melyet egy fiatal város épületei fognak
keretbe, – kezében a lant és az irás, mely örökké él, és arczán a
művésztől megörökített fenkölt mosoly: hajh milyen üdvkiáltás az! hogy
hangzik az végig utczáról utczára terjedve. A város kiált! Az ország
zeng, és szava elhallik az égi sphaerákig.
Késő alkonyig hullámzik körüle a nép, még mikor a hold feljön is,
felváltani a nappalt, s ezüst fényt von a költő alakjára, akkor is
tömegek járnak őt megnézni. Csak lassan oszlanak el; – mindig kevesebben
maradnak ott: – az éj nyugalomra int; – csend lesz. De mikor már
mindenki eltávozott, még egy alak marad ott: egy gyászruhás urhölgy, agg
már és megtörött. Haja hófehér, és vonásaiban hajdani madonnaszépség
romjain élő hosszu szenvedés.
Az urhölgy odatapadva két összekulcsolt kezével a szobor talapzatához,
néma bámulattal tekint fel az érczalak fenkölt arczára. Talán virradatig
is ott fogja nézni!…
… Decséry Dorothea! Te összetörtél; ő pedig örökké ifju maradt!…
* * *
Hát a többiekkel mi történt?
Hová lettek az első szellemi harcz többi bajnokai? A tudósok, a költők,
a művészek, kik azon töviseket szedték Jenőy Kálmánnal?
Ki tudja azt?
Talán elhaltak mind.
Talán még most is van, a ki él közülök. Talán van tudós, ki most is
éjjel-nappal folytatja a munkát, mely nemzetének életet, neki csak
szenvedést, nélkülözést ád, a mig él?
Talán még most is lézeng egy-egy hirhedett művész és művésznő közülök,
itt-ott, elfeledve, elnyomorodva. Talán azon megtört alaku nő, kit az
utczán kopott ruhájáért lenézesz: a hajdani Czilike, s talán az a
tántorgó alak, kit utadból félre löksz: a hajdani Bányaváry; talán azok
pályatársaik titkolt jótékonyságából élnek? Talán azt is büszkék
elfogadni? Talán el is vesznek egymás után szótalan, nyomorban; mert
panaszaikkal nemzetüket megszégyeniteni még most is fájna nekik.
No de minden jól lesz. Ha meghaltak, pompásan eltemetjük őket, s
mindegyiknek szobrot emeltetünk.
* * *
A föld pedig, melyet ők megmozdítottak, csendesen fordul előre tovább.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
TARTALOM.
MÁSODIK KÖTET.