igen nagy vendégszeretet tárja eléjük a kapukat. Mindenféle alkalmatlan
emberek nagyon követelik tőlük az útlevelet. Soha pedig ember
emlékezetére útlevéllel nem utazott ez ideig senki jó Magyarországon.
Hanem azután, mikor Eger alá megérkeztek, a hol az a jó vörös bor terem,
a hol a szinészeket mindig olyan jól fogadják, minden ház nyitva
előttük: ott egyszerre körülfogták a város határán az érkező truppot
puskás és vasvillás emberek, le sem hagytak szálni senkit a szekeréről,
hanem minden pereputtyostul behajtották őket a városi bitangmarhák
rekeszébe, s hivatalosan tudtokra adák, hogy onnan be nem bocsáttatnak a
városba, a míg a két heti vesztegzárt ki nem állják.
Bányaváry könyörgött, rimánkodott, protestált, nemesi levelére
hivatkozott; mind nem használt semmit. A kordon kérlelhetlen volt. Az
éjszakát ott kellett tölteniök a marharekeszben.
Reggelig annyi gratiát nyertek, hogy a bikarekeszből kibocsáták őket
azzal a föltétellel, hogy menjenek vissza oda, ahonnan jöttek.
Szörnyű áldások között újra útnak eredett a karaván vissza Miskolczra.
Negyednap estéjére kerültek ismét az Avas közelébe.
Már az nagyon gyanús dolog volt, hogy az út két oldalán az árkot
hosszában megrakva találtak dinnyével, uborkával. Itt valami országos
razzia ment végbe a dinnyeföldek ellen, melynek valamennyi a «cucumis»-
és «pepo»-fajhoz tartozó kopasz fej irgalom nélkül áldozatul esett.
A város sorompójához érve aztán tökéletes lett a meglepetés.
A honnan négy nap előtt áldomással bocsáták el őket, most
szuronyszegzett puskák meredtek eléjük.
«Vissza! ide nem szabad bejőni!»
Bányaváryék nem ismertek rá a négy nap előtti jó barátokra. Azok
polgárőrségi egyenruháikban, csákósan, kardosan álltak a sorompónál. A
városbiró kegyetlen tekintetű arczczal osztá parancsait, s a városi
orvos egy nagy nádpálczával a kezében tiltakozott minden jövevény
bebocsáttatása ellen.
Bányaváry megkisérté hivatkozni a négy nap előtti barátságra; de senki
sem akart már arról tudni: «Vissza! Ide be nem hozzátok a cholerát! Már
a szomszéd Zsolczán van!»
– De hiszen mi az ellenkező irányból jövünk! Eger délnek esik!
De nem lehetett azokat a geographiával kiengesztelni, maradtak a
visszautasításnál. A szinészekre az a sors várt, hogy amint egy városból
kimozdultak, többé semmi városba be ne mehessenek. Ki voltak lökve a
szabad ég alá.
Ez már Bányavárynak sok volt! Elkeseredésében fölébredt benne egy adag
Coriolanus; s miként Cajus Martius Corioliban, akként rántott ő is
kardot, s kivont szablyával rohant neki a sorompónak, – elszántan
truppja jóvoltáért feláldozni hősileg életét. Szerencsére a
szuronyszegzett puskák okos emberek kezében voltak, a kik midőn látták,
hogy valaki rohan a szuronynak, ügyeltek rá, hogy meg ne szúrja benne
magát, s így Bányaváry vitézül elfoglalta a sorompót, felnyitotta
karavánja előtt s diadallal vezette azt be az elfoglalt városba.
Utoljára aztán az őrállók is nevetésre vették a dolgot, s azt mondták,
hogy csak tréfáltak velük. Kivéve az orvost, a ki dühösködött, hogy ő
most már nem áll jót a város életéért. – Annyira megváltoztatta előbbi
véleményét a rémület, mely mint árnyék vonul a cholera előtt.
Bányaváry azonban kiadá rendeletben a szinészeinek, hogy senki meg ne
próbáljon halni közülök cholerában; mert akkor a többit agyonverik.
Szerencséjükre másnap, mikor a cholera kiütött, Zsolcza felől jött be.
De még nagyobb szerencséjük, hogy az egész halálvész alatt egyetlenegy
szinésznek sem lett semmi baja, pedig duskálkodtak a drága sok dinnyében
s gyümölcsben, a mit más halandó ember megfogni sem mert. Fél is a
szinész valamitől!
Hanem egy napon mégis beteg lett valaki – és az épen Czilike volt.
Valószinüleg meghült és görcsöket kapott. – Ő titkolni akarta baját, de
Bányaváry meg volt miatta rettenve, és sietett az orvost elhívni. Már
akkor nagy volt a halálozás a városban; és nem volt ellene gyógyszer sem
kertben, sem patikában, sem imádságos könyvben.
Az orvos nagykésőre érkezett el Bányaváryékhoz. Nem lépett volna be egy
világért a szobába, csak félig kinyitotta az ajtót s a küszöbben
megállva, egy pálczát tartott maga elé, annak a hasított végébe volt
csiptetve egy szelet füstölő papiros, melyet meggyujtva, ugy forgatott
maga előtt, mint egy szélmalmot, hogy a vészes miasmát elhárítsa
magától. Nem is kérdezte Czilitől, mi baj? csak ránézett az arcára s
azzal a háta mögött tintával, papirral ácsorgó kanczellistához
visszafordulva, diktálá hivatalosan: «irja amice: Kholera 132; – nem
lehet rajta segíteni.» Azzal betette az ajtót, megtörülte az arcát
kámforos, eczetes zsebkendőjével és odább ment.
Másnap halva volt – az orvos; Czilike pedig kialudta magát és fölkelt
épen.
– – – Ketten tehát már nem lesznek ott a találkozón Kálmánnal: Biróczy
és Borcsay…
A halálvész rémhire Pestet is fölzavarta. A magas uraságok előre
kivonultak jószágaikra: dögvész idején veszélyes dolognak tartatik nagy
városban lenni; a törvényszékek, dicasteriumok szünetet tartottak; nem
maradt Pesten más, csak a könnyüvérü fiatalság, a német szinészek és a
helyőrség.
Azaz, hogy maradt biz itt más ember is; hanem Csollánné számára nem
maradt más.
Katinka azt vette a fejébe, hogy ő ezekben az időkben ugyanazt a
szerepet fogja eljátszani, a mit Boccaccio decameronejának hősnői a
florenczi halálvész idején. Mindennap víg társaság volt nála,
összegyüjtötte maga körül azokat a szeretetreméltó könnyü kedélyű nőket,
a kiknek víg szeszélye az övével találkozott; azután a mulatni szerető
ifjakat, a mulattatni tudó szinészeket s a mindkettőben kitünő
katonatiszteket. Ott azután kigunyolták a halált.
Minden délután késő estig kihallatszott az utczára Csollánné kertjéből a
czigányzene, víg kaczaj és pohárcsörgés. A halál tán fel sem meri ott
ütni a fejét, a hol ilyen vígan vannak.
Egy reggel aztán jött a rémhír, hogy itt a cholera! az első halott
fekszik a ravatalon.
Hol?
Itt a Csollánné házával átellenben; a Decséry palotában.
Ki az?
A házfelügyelő, Csuka Ferencz. Tegnap még erős izmos férfi.
Hogy eltünt egyszerre az egész florenczi társaság!
Este már nem volt zene, kaczaj, pohárcsörgés a kertben. Estig tizenkét
halottat számlált a város.
Akkor aztán menekült a városból, a ki csak mehetett; a fiatalság haza
családjaihoz, a német szinészek fel Gráczba, Bécsbe. Még a helyőrség is
kivonatott a városból, s a tisztek is eltüntek. Áthelyezték őket Váczra,
Gödöllőre.
Katinka egyedül maradt.
Egyedül maga és kedvencz állatjai: a fertelmes tekenősbéka, a még
fertelmesebb majom, s a legfertelmesebb Aszályi. Az csak nem futott el
sehova. Biztatta magát azzal, hogy a csalányba nem üt a mennykő. Az csak
megjelent mindennap Katinkánál, s hizelgett a házi asszonynak, vagy ha
az rossz kedélyben volt, a papagálynak; melynek egy idő óta az a
szenvedélye volt, hogy minden tollát kitépte a csőrével, s mint egy
koppasztott lidércz ült a támláján; azóta nem is beszélt, csak mikor
Aszályit meglátta, olyankor mondott annyit, hogy «filou»; a mit Aszályi,
nem franczia, de görög nyelven értvén, a legfinomabb hizelkedésnek vett.
Tehát Katinka unta magát nagyon.
Mikor ennyire egyedül maradt egyszerre, akkor kezdte meglepni azon
gondolat, hogy senkije sincs. És hogy egyedül neki nincs hová
elmenekülnie a városból.
Ekkor eszébe jutott valami. Hátha mégis?
Épen azon időkben tudta meg, hogy Bálvándy elvált a nejétől.
Még egy lépés, és egészen közel lehetnek egymáshoz.
Hiusága azt hizelgé fülébe, hogy ez elválásra semmi más nem ösztönözheté
Bálvándyt, mint egykori szerelmének s fogságból kiszabadítójának emléke.
Ehez a hiu reményhez menekült. A magány, a félelem, az unalom rávette,
hogy levelet irjon Bálvándynak, ki akkor Aradon volt. A levélben
fölszólítá Bálvándyt, hogy adja el neki azt a bizonyos zsibói házat;
most már ő is el van szánva, a köteléket széttépni, mely őt egy gyülölt
férj foglyává teszi. És azután nem álland közöttük semmi akadály, hogy
örökre egymásé lehessenek. Siessen Pestre, hol őt tárt karok várják.
Ezt a levelet nem lehetett a postára bizni. Abban az időben nagy fatumuk
volt a leveleknek; a postán vasvillával keresztül lyukgatták,
megfüstölték valamennyit, a gyanusakat fel is bontották, elolvasták, ugy
pecsételték le ujra. Katinka tehát Aszályit készitette fel az utra,
rábizva a levelet, hogy vigye el azt maga személyesen Bálvándynak.
Aszályi épen ilyen küldetésekhez való ember volt, a miknél kilátás van
nagyon sok gorombaságon keresztül menni és mindannyiért jól
megfizettetni. Ilyenben pedig bőven volt része annak, a ki az első
cholera idejében négy vármegye és három városi municipium határán
keresztül utazott.
Megérkezett szerencsésen Aradra; ott azt tudta meg, hogy Bálvándy kinn
időzik magyaráti kolnájában. Az a kolna igen szép emeletes mulató
kastély volt a nagy szőlő közepett; csak hogy még most messze volt a
szüret: oda Bálvándy aligha vonult egyébért, mint a kholerától féltében,
hogy a külvilágtól egészen elzárja magát.
De Aszályi hiven utána kocsikázott oda is a szép asszony levelével.
A mint a kolna udvarára megérkezik s az eléje siető ispánnak megmondja,
hogy ő Pestről jött, az le sem hagyja szállni a szekérről, hanem
odakiált a szőlőmunkások közé valamit Decebal nyelvén, mire négy markos
oláh legény előugrik, lekapják Aszályit a szekérről kezénél lábánál
fogva; hasztalan kiabál, nem értik a nyelvét, meg ha értik, sem hajtanak
rá; levetkőztetik tetőtül talpig s egy kád vízbe ott a kolna folyosóján
beledugják, megbuktatják. Aszályi, a mint a víz a szájába megy, borzadva
érzi, hogy az eczetes víz; odavagyok! gondolja magában; hisz ezek
emberevők! elébb páczba tesznek, hogy puhább legyen a husom. Könyörög
nekik, hogy ne egyék meg! Azok intenek neki, hogy csak várjon; ne
nyugtalankodjék, még több is jön, a közben pedig fogják a nyakát, hogy
el ne szaladhasson. Mikor aztán jól kiszívatták a bőrit az eczetes
vízzel, akkor jön egy ötödik kannibal, egy irtóztató nagy serpenyő izzó
parázszsal. Már megsütnek! gondolja magában Aszályi, s elkezd görögül
könyörögni az oláhoknak, azt hiszi, hogy a görög hitüek azt csak
megértik. Azok pedig a legnagyobb komolysággal kiemelik az eczetes
vízből, kezénél lábánál fogva a parázs fölé tartják, a parázsra
köménymagot és fenyőmagot hintenek s Aszályit ugy felfüstölik rajta,
mint valami kassai sonkát.
Akkor aztán nyájasabb arczok jelennek meg a belső házból; inas és
komornyik; hoznak Aszályi számára ujdonatuj ruhákat, felöltöztetik
tetőtől talpig kényelmes uri gyapotszövetekbe, a mik illatoznak az
otkolontól s akkor azt mondják neki, hogy hozta Isten, tessék besétálni:
a báró ur odabenn van.
Aszályi alig tudott magához térni első rémületéből.
– No ez, mondhatom, hogy furcsa neme a vendéglátásnak; sopánkodék
Bálvándy elé kerülve, kinek iszonyu kámfor- és otkolonszag tölté be a
szobáját.
A báró nevetett.
– Egy kis praeservativa, kedves barátom, hogy valaki ide ne hozza
magával a cholerát, ha már olyan kedves akart lenni, hogy ebben a
veszedelmes időben hozzám vendégül szálljon. Már most kezet
szoríthatunk. Hát mondja csak, micsoda fátum hozta önt ide?
– Ő nagysága, Csollánné levelével jövök: szólt bizalmas mosolygással
Aszályi.
– Még levél is! szólt boszusan Bálvándy. Mi az ördögért küldöz most
nekem levelet? Hát nem tudta önre bizni az izenetét, ha már ide küldte.
A levél legjobban elhordja a miasmát. Hej komornyik! Valaki keresse elő
a teins ur zsebéből azt a levelet, aztán kéngyertya füst fölé kell
tartani, meg chlor mészbe mártani, ugy hozni be. A melyik a levelet
megfogta, be ne jőjjön a szobámba.
Az eként megfertőztelenített levelet azután a komornyik felszakítá s
Aszályi egyfelől egy csipővassal, másfelől a komornyik egy papirosnyiró
ollóval fülön csipvén, kétfelé terjeszték, hogy olvashassa a báró ur.
A levél igen válogatott nyelven lehetett irva, azt elhihetjük, hanem a
chlormésznek, a min keresztül ment, az a sajátsága van, hogy a tintának
elveszi a szinét, minden három szó közül kettő volt csak olvasható, a mi
az eszmék szépségét egészen lerontá. A lényegét az indítványnak azonban
mégis csak megérté belőle a báró.
Hanem egészen furcsa kedvében találta most ez a levél.
Házassági rózsakötelékről beszélni annak, a ki épen most tépett le
magáról egyet, a mit messziről a legkedvesebbnek hitt, épen annyi,
mintha szilvával kinálnának valakit, a kit épen a hideg lel. S a kit
épen a szép madonna arcztól lel a hideg; s a ki a világélvező szép
delnőt már olyan nagyon ismeri! – S még hozzá az általános
kedélytelenség, a mit a cholera félelme terjeszt.
A mig a szép madonnaarczot birta, addig megvolt az inger a vétkező szép
szemeket fölkeresni; de a mióta utólszor látta könyezni elvált neje
szelid szemeit, fájt neki, ha visszagondolt rájuk s untatá amazoknak a
ragyogása. Dorotheát nagyon sajnálta, midőn végképen elveszté, s épen
oly mértékben fanyalodott el attól a gondolattól, hogy már most Katinkát
nyerte meg végkép.
Valami bolondos ötlete támadt a szép hölgy levele nyomán.
Bálvándy ahoz az iskolához tartozott, melyet Csollán Berti alapított
meg. Egy ilyen tréfás csintevőnek, ha valami bolond ötlete támadt, az
azt elmondatlan vagy végrehajtatlan nem hagyta, ha mindjárt a legjobb
barátja, szeretője, felesége, ipa, napa, király ő felsége, vagy maga az
Ur Jézus, vagy a saját bevert feje szenvedett légyen is miatta. Annak
meg kellett történni.
Különben is tartozott Bálvándy még Katinkának egy ilyen csintalansággal,
viszonzásul a párisi letartóztatásért. Azt nem feledhette el, mert az
egész fordulat családi életében, a váló pörig, mind ezen az egy
feltréfáltatáson alapult. A Katinkának hozott udvarlás azóta csak a
Decséry család iránti boszu volt, felhangolva mindennapi érzéki
vágyaktól; most, hogy a Decséryék ismét idegenek lettek ránézve, Katinka
számára nem maradt szivében más, mint az unottság; még lejebb hangolva
az érzéktompító félelemtől, mely a dögvész árnyában mindenüvé elterjedt.
Tehát ez a bolondos ötlet azon kezdődött, hogy azt mondá Aszályinak:
– Jól van, édes barátom; a szép asszony meg akarja tőlem venni azt a
bizonyos zsibói házat. Ön sejti talán, hogy miért?
– Igen. Hogy hat hét alatt véget vessen a váló perének Erdélyben.
– Kitalálta. A ház iránt majd megegyezünk. A többiről pedig, a mi a
levélben foglaltatik, majd beszéljünk ebéd után.
Bálvándy gondoskodott róla, hogy pompásan megvendégelje tisztelt
látogatóját. Magyaráti pinczéje híres volt s Aszályi nem volt idegen a
jó bortól. Ebéd alatt Bruderschaftot ittak, ki tudja, hányadszor?
Aszályi azon emberek sorába tartozott, a kivel az ember per tu van, a
meddig a bor gőze ki nem megy a fejéből; de másnap már megint csak ujra
kezdi vele a kendezést.
Aszályi különben is beszédes volt, a bor még jobban fel szokta nyitni a
száját. És az a tulajdonsága volt, hogy akármiről beszélt, az mind olyan
tárgy volt, a mit jobb lett volna elhallgatni. Hiányzott nála az érzék,
megtalálni az időt, helyet, az embert az elmondandó anekdotához.
Ezuttal arról histórizált Bálvándy előtt, hogy Katinka milyen jól
mulatott a cholera előtt mindenféle urak, urfiak, válogatott
svalizsértisztek társaságában, s hogy a cholera hirére hogy futott szét
valamennyi; s hogy unja most magát a szép asszony. Az ám!
– De hát tudod-e, hogy mit irt nekem most a levelében? szakítá félbe a
vidám pletykázást Bálvándy.
– El akar válni Bertóktul, azt tudom, de rögtön.
– És férjhez akar menni rögtön.
– Ah!
– Ugyan ne tedd magad, te ravasz kópé; hiszen jobban tudod, mint én.
Hiszen te hozzád fog menni.
– Én hozzám? hebegé Aszályi s letette az ajkához emelt poharat. Ne
tessék tréfálni!
– Te meg ne fintoríts ilyen pilátusképeket! Hiszen itt a levélben
megirta az egész dolgot nekem.
Azzal kivette zsebéből Katinka levelét s a többit eltakarva, csak a
végsorokat engedé Aszályinak olvasni.
«Szóljon ön Aszályinak őszintén: ő nekem egyedül hivem.»
Aszályinak a szeme elmeredt e szók olvastára.
– Az mégis hihetetlen! Hiszen igaz, hogy Katinka szentem mindig igen
nyájas szokott lenni hozzám, sokszor kitüntet gyöngédségeivel, gyakran
theázunk egyedül este; sőt megengedi, hogy toilettjénél jelen legyek,
legtitkosabb ügyeibe is beavat; de ezt a szerencsét még sem értem.
– Dehogy nem érted! Bruder! Gondold meg csak, ő most elválik a férjétől;
itt marad név nélkül, se leány, se asszony. A világban pedig azután is
élni akar; mulatni és minden társaságban résztvenni, mint eddig. Ehez
férj kell.
– Ahán! Egy szóval palást! röhögött Aszályi.
– Hát igen: palást! kisérte őt Bálvándy cholericus nevetéssel.
– Olyan férj, a ki nem haragszik meg semmiért! hahaha! S arra én lennék
épen jó, hahaha!
Erre Bálvándy nagyon komoly arczot öltött.
– Azt nem tudhatod, kedves barátom. Az asszonyok szeszélyei
kiismerhetlenek. Ez a nő annyira beléd lehet bolondulva, hogy a
kedvedért képes lenne elmenni Pátyodra rektornénak.
– De már akkor inkább én megyek Pestre hozzá nagyságos urnak.
Bálvándy ezt még praktikusabb életmaximának találta.
– Kedves barátom: őszinte akarok hozzád lenni. Tudhatod, hiszen nyilt
titok volt, hogy én Katinkának legbensőbb tisztelői közé tartoztam. Az
voltam ránézve, a mi az apa a leányához.
– Ühüm; köhintett bele cynicus ostobasággal Aszályi.
– Ő is nagyon ragaszkodott hozzám. E mostani levelében azért közli velem
elhatározását, hogy mint a ki sorsa iránt mindenkor nagyon érdeklődtem,
nyilvánítsam e felől nézetemet. Hát én, hogy meggyőzzelek őszinte jó
akaratom felől, sok szót nem szaporítok; hanem cselekszem. Először a
zsibói házat átengedem Katinkának ingyen, azután pedig átadom neked e
chatouillet, ebben vannak Katinkának minden hozzám irt levelei: ezeket
általad visszaküldöm neki mind; a legutolsót kivéve. Értesz-e már
engemet?
Aszályi mindent értett; részeg volt; nyakába borult kedves barátjának,
nyakon fülön csókolta azt és sirt. Melodrámai jelenet volt.
Bálvándy aztán sietteté, hogy ne tartsa magát itten fel tovább; siessen
boldog lenni, feladatta rá az előbbi ruháit, feltétette a szekérre s
elszállíttatta vissza Aradra, a hová Aszályi csak este későn érkezett
meg.
Akkorra már kipárolgott a fejéből a bor, s akkor kezdett el csak
gondolkozni róla, hogy tulajdonképen kicsoda ő, és mit visz most magával
a köpönyegzsebében? Az, a kit magában tisztel, a leendő férje egy nagyon
szabadszellemü urhölgynek, s az, a mit zsebében visz, az egy csomag
gyöngéd levelezés, melyet leendő nejének egykori és talán még
visszakerülendő benső tisztelője küld épen ő általa vissza.
Egy perczig járt az a gondolat Aszályi fejében, hogy ezt a csomagot bele
hajítsa a Marosba s aztán maga beálljon katonának, hanem csak egy
perczig, a másik perczben jobb tanácscsal szolgált a gyomor.
Ejh, mit? Nem olyan elviselhetetlen szerencsétlenség az. Egy szép
asszony, a ki nem tehet róla, hogy ezelőtt tizenkét esztendővel is szép
volt. A hűség, ártatlanság egészen relativ fogalmak. Az asszonyban ez
csak pretium affectionis. Fő dolog az, hogy gazdag asszony. Akkor bezzeg
nem kellene öt forintért kalendáriumtölteléket irni, nem kellene a téli
kabátot nyáron németszóra adni, valamennyi vendéglőben sorban kontózni,
s mikor az ember az egyik utcza végéről a másikra akar menni, a várost
körülkerülni, hogy a hitelezői minden boltajtóban el ne fogják. Akkor az
embernek volna saját háza, kocsija és cselédje, a kin tekintélyét
gyakorolja.
Igaz, hogy biz ez csak «palást». – «Palást» biz ez; de meleg van alatta.
Aszályi sorsával kibékülten érkezett vissza Katinkához.
Már akkor a szép urnő kétségbe volt esve a magány, az unalom és a
rémület miatt.
Mindennap harmincz halottat vittek el ablaka alatt. Már a kertrenyiló
szobába költözött át, hogy ne lássa a sok temetést s ne hallja a sok
énekszót.
Azért nem is lehet csodálni, ha Aszályit megérkeztekor a legnagyobb
örömmel fogadta. Oh be kedves embere volt neki! Egyszerre felderült az
arcza. Nevetett mint egy gyermek.
Mondja el, szerencsésen járt-e?
Aszályi kedélyes akart lenni s elmondta mind azt, a mi vele történt.
Katinka kitörő kaczajjal fogadá a bepáczoltatási történetet, mit Aszályi
elmondatlan nem hagyott volna egy világért.
Ott azután komolyságra fogta a dolgot Aszályi, a hol a Bálvándyval
folytatott párbeszéd következett. Ünnepélyes lett és gyöngéd.
«Barátunk» mindent elmondott nekem; a hogy nagysád kivánta hozzá irt
levelében. Nemeslelküen beleegyezett mindenbe.
– No! – és? kiáltá fel ragyogó arczczal Katinka.
– A zsibói házat ajándékba engedi által nagysádnak; hat hét mulva
nagysád szabad lehet. Azután pedig. – Itt nagy lélekzetet vett Aszályi.
– Nos nos? sürgeté Katinka türelmetlenül.
– Itt küldi nagysádnak hozzá irt leveleit.
– Leveleimet? kérdé Katinka fülig elvörösödve. – Minek?
– Annak jeléül, hogy mindenbe beleegyezik.
– Beleegyezik? – Katinka bámulni kezdett.
– Ő helyesli nagysád elhatározását és azontul semmi sem áll boldogságunk
utjában.
Aszályi e nyilatkozatnál szétterjeszté karjait, mint a keresztre
feszitett Molay Jákob, a «Templáriusok» czimü tragoediában, s extasisra
torzított pofával mosolygott az urhölgyre.
Katinka most fogta csak fel, minő kegyetlen tréfának tették áldozatává.
Első dühében a lovagkorbácsa után kapott; hanem hirtelen eszéhez tért s
a csengetyűhuzót rántotta meg.
Aszályi még akkor is úgy állt, mint Molay Jákob a keresztfán, mikor a
komornyik belépett a csengetésre.
Katinka így szólt a cselédhez:
– Ezt az embert, ha még egyszer idejön, ki kell dobni az ajtón!
ALKONYSUGARAK.
Kálmán pedig egyedül feküdt kórágyán. Egyedül a népefogyott fővárosban,
ismeretlen szűk tanyáján betegen.
Betegsége nem az uralkodó mirigy volt. Ez a rút, arcztorzító ragály
elkerüli azokat, a kikre már egy szelidebb nemtő szárnyai vetnek
betakaró árnyat.
Kálmán mellbeteg volt. Ez a költők és művészek és szeretők kiváltságos
betegsége. Az a sápadt arczú nemtő, a ki elébb barátságot köt
áldozatával, lassan, szeliden készíti el a túlvilágra; ha látja, hogy
fél a sirtól, halasztást enged neki, még egy tavaszt; az alatt
megbarátkoztatja a zöld fűvel, mely alatt olyan édes az álom; engedi
reményleni az utolsó óráig; minden érzékét felfokozza, lelkét
megszépíti; gondolatainak erőt ád, tollának varázst, ecsetjének teremtő
ihletet, szerelme fájdalmainak boldog édességet; és aztán szépen,
csendesen, mosolygó arczczal elaltatja.
Ez a költők, művészek és szeretők kiváltságos halála; kik meghalnak,
mert alkottak, mert szerettek…
A mellbetegek nem félnek az egyedülléttől.
Lelkük távolbalátó: meg tudják látni azokat, a kiket szeretnek; meg
tudják álmodni azoknak a gondolatjait, a kik nincsenek jelen.
Csak ketten ápolják a beteget: az iparos házigazda és vén cselédje; a
költő beszél nekik csodaálmokat, mikkel azokat vigasztalja; azt mondják
rá: igaz, úgy van az.
– Hogy nem jön a nagyanya, unokáját végnapjaiban meglátogatni!
– «Ő akar jőni; de nem lehet. A halálharangszó zúg minden faluban s az
visszariasztja. Az egész országban dúl az epemirigy. Ő maga nem fél
attól, de fia kétségbe van esve. Szegény Béni bácsi! hogy mosdik minden
nap húszszor erős boreczetben, hogy visel előlhátúl nyakába kötve
kámforos zsacskókat, hogy iszsza féltében az erős pálinkafélét, hogy
meszelteti ki szobáit chlormészszel naponkint, hogy imádkozik ötször
napjában, hogy mond le pipájáról, kedvencz ételeiről, s kényszerű
bőjttel sanyargatja testét. Anyja bizonyosan nyugtalankodik Pesten
maradt unokája miatt; készül is az utra, hogy eljöjjön értte, elvigye
magával a vészes légkörből; de olyankor kétségbeesetten borul nyakába a
vén gyerek: mamám, ne hagyjon itt magamra; mamám, én meghalok itt
egyedül, mamám, ne menjen Pestre; ne hozza ide a kholerát. S az öreg
asszony szive megesik gyámoltalan vén gyermekén s elodázza jövetelét:
majd holnap!»
A beteg látnoki képzelme így mondja el ezt.
Hát arról a másik nőről mit beszél, kinek arczképe keblét el nem hagyja
soha; a mit elővesz, mikor egyedül marad, s elmereng vonásain.
Gondol az is ő reá? Tudja már, hogy mit vesztett benne? Tudja már, hogy
senki sem szerette őt rajta kivül igazán? Jönne már hozzá. És bizonynyal
el is fog jőni; hanem az már késő lesz.