elfogadhatná ő herczegségét, a mi a szónoklatot illeti; de miután az
elfogadás alatt nem csak szép rhetorikai tropusokat értünk, hanem
egyuttal az egész frequentiának úri módon való megvendégelését is, az
pedig úgy bele kerül két ezer forintba, mint egy krajczárba; s miután a
püspökök már akkor is tudták, hogy két ezer forint olyan Isten adománya,
a mit halálos vétek az ablakon kidobni, annálfogva a kitünő szónok azzal
mentette ki magát e megtisztelő bizalom alól, hogy ő neki nagy
vértolulásai vannak, a mik nem engedik meg a hosszas szónoklatot. Egy
másik úrnak nem voltak ugyan vértolulásai, de őszintén megvallva, nincs
elég helyisége annyi úri vendég ellátására. Egy harmadik úrnak meg lett
volna elég módja az utóbbira, de az meg a szónoklattartástól irtózik
annyira, hogy készebb itthagyni a vármegyét, mint speechelni.
Addig-addig tagadta ki magát minden ember e tiszteségből, míg utoljára
valakinek eszébe jutott, felkiáltani: hát hisz itt van «Béni bácsi!»
Igazság! Itt van Béni bácsi! kiálta fel aztán az egész értekezlet
egyhangulag: hisz már ennél jobbat nem is kaphattak volna.
Béni bácsi csak nevetett eleinte; aztán kezdett nagyon felfuvalkodni
arra a gondolatra, hogy ime ő legyen egy ilyen tekintélyes férfiakból
álló testület vezetője. Egy kicsit szabódott, egy kicsit kérette magát;
de elvégre belenyugodott e megtiszteltetésbe és ráhagyta magára nyomni a
díszes szerepet, a mi senkinek sem kellett.
Csak azután, mikor a dominiumába hazakocsikázva nagy fennyen elkezdett
dicsekedni Andrásnak, a liberiás hajdunak a nagy dicsőségről, a mi őket
érte, világosítá fel róla a vén cseléd, hogy ez nekik nagyon sokba fog
kerülni: ellátni az egész vendégsereget, urát, hajduját, kocsisát. Hát
még a hosszú diákszónoklat!
E két feladat csakugyan nagyon lehütötte Béni bácsi kedvét. Ejh, azt a
megtiszteltetést nem lett volna szabad addig elfogadni, míg a mamától
meg nem kérdezte, hogy hát ő mit szól hozzá? Mert hát ha már most a mama
azt találja mondani, hogy ő bizony nem ad ebédet annak az egész Sisera
hadnak! No az lesz a szép dolog.
Béni bácsi maga meg sem merte volna vallani ezt az édes mamának, ha a
becsületes, jószívű András per sundám bundám elő nem hozta volna otthon
a nagyasszony előtt, minő dicsőség érte a familiáját.
A majoresco dobogó szivvel leste, hogy mit fog a mama erre mondani?
Hát mit mondott volna? Magán kivül volt örömében, hogy végtére is az ő
kedves magzatját ilyen nagy tisztelet éri! De bizony elszánta magát,
hogy a herczegi kiséretet herczegi módon fogja ellátni. Kerüljön, a mibe
kerül. Béni bácsinak ujdonat új magyar díszruhát rendeltetett Pestről
Klaszszy Venczel classicus ollója alól, s hozzá ezüstös csótárt a
díszparipa számára.
No még azt is! hogy Béni bácsinak lóhátról kell beneventálni a
herczeget: holott ő soha lovon nem ült.
És végtére a latin szónoklat! Azt ugyan elkészítette számára a helybeli
tiszteletes, s Béni bácsi tanulta azt éjjel-nappal, s egyszer-egyszer
már volt is abban a hitben, hogy tudja azt könyv nélkül; de mind a
mellett is, mikor a végzetes nap reggelén felöltöztették abba az aranyos
mentébe, paszomántos arany-sarkantyus csizmába, mikor feltolták arra a
czifra lóra, mikor a kisérő hajdu eszébe jutatta, hogy a beszéde ezen
kezdődik: «excelsissime princeps!» hát akkor nem tudta Béni bácsi, hogy
mi szorítja olyan nagyon a lábát? a czifra csizma-e, vagy a ló, vagy a
diák dikczió? s eleven sejtelme volt róla, hogy valaki le fogja dobni a
hátáról, vagy a ló, vagy az oratio, vagy a herczeg.
Azonban elvégre is ilyen veszedelem nem végződik olyan komolyan, mint az
ember képzeli magában. Béni bácsi kitett magáért hatalmasan, oda
lovagolt az érkező herczeg kocsijához, a kit midőn meglátott, s azt
látta, hogy az nem olyan herczeg, a milyent ő «Angelo, Padua
zsarnokában» szokott látni, hanem egy hosszúképü német, kurtagalléru
porköpenyegben, úgy megkonfundálódott, hogy az egész latin szónoklatból
egy ige sem jutott eszébe. Hasztalan súgta odahátul András «excelsissime
princeps». Ő bizony a helyett azon kezdé, hogy:
«Alá szszolgája!»
És folytatá azzal a praktikus üdvözlettel, hogy: «köszönteti az édesz
mama, sziveszen látja egy kisz vaczorára».
A herczeg nagyot nevetett, a banderium iszonyú viváttal ütötte el a
dolgot; a herczeg mellett ülő főispán boszusan adott jelt a kocsisnak
indulásra, s azzal robogott hintó és banderium a Jenőy kastély felé,
Béni bácsit is vitte a lova nyargalvást, úgy hogy senki sem érte utól,
még András sem: s ennél fogva hamarább hazaért, mint az egész banderium,
sőt hamarább hazáért, mint a lova, a mennyiben a veranda előtt keresztül
bukott a lónak a fején s így fél ló hosszával megelőzte magát az angol
telivért.
Nagy baja nem történt, csak hogy épen a térdein kirepedt a karmazsin
öltözet, de viszont az a haszon lett a mutatióból, hogy az udvarára
érkező herczeget, most már a zsebéből előhuzott igazi latin szónoklattal
fogadhatá, mely ezuttal, gyalog lévén, s fogván a két fülét, az
olvasáskor nem dobhatta le a hátáról.
A hivatalos lapban aztán csakugyan ennek a szónoklatnak a szövege jelent
meg, nem azé a másiké. Pedig az sokkal jobb volt: mert igaz volt. A
nagyasszony olyan ebéddel fogadta a herczeget és kiséretét, hogy
csakugyan vacsora lett belőle, a hogy Béni bácsi igérte; s e lakoma
alatt Béni bácsi, daczára a szűk magyar öltözetnek, annyit bevett a
mindenféle jóból, hogy vége felé per «urambátyám» kezdte traktálni a
herczeget. Az excelsissime nagyon is jól mulatta magát vele, sőt egyszer
meg is kérdé tőle, hogy hát ő nem házas-e még? mire Béni bácsi azt
felelte, hogy «Non, sum adhuc virgo». (Nem, még hajadon vagyok) a mi
általános derültséget gerjesztett: a herczeg eltette azt magának örök
emlékeül.
A nagyasszony el volt ragadtatva örömében, hogy az ő fia így tud komázni
grófokkal és herczegekkel.
Voltak azonban, a kik ezt a parádét nem nézték olyan kegyes szemmel, s a
megye székvárosában mindenki duzzogott miatta.
Ilyenkor szokták azt mondani, hogy «oportet, ut fiant scandala».
(Szükséges, hogy legyenek botrányok.)
Csakhogy a milyen nagyon szereti minden ember a skandalumot, ha már
megtörtént, annyira kevés azoknak a száma, a kik a botrány
megcsinálására is rászánják magukat.
Pedig valami olyan szelid macskazene forma nagyon elkelt volna a
főméltóságok megérkezése estéjén a székvárosban.
Hiszen valami nagy városban e miatt nem igen jön az ember zavarba, ott
megvan a hozzávaló materiale nagyhamar, csak síp kell és repedt
serpenyő: ember akad elég; hanem egy olyan provincialis székvárosban az
nem megy olyan könnyen: ott minden ember ismeri egymást; s az inast és
diákot hamar fülön csipi a majszter és a professor; felnőtt ember pedig
restel az utczán nyávogni és rikoltozni.
Hanem hát annak is kitaláltatott a módja.
A míg Béni bácsi a megye egyik határán igyekezett a Jenőy-család
becsületét helyrehozni, melyet a Kálmán öcs annyira kompromittált: az
alatt a megye másik határán közeledett valami harmincz szekér, megrakva
a borsodi és hevesi kortesek legválogatottabb példányaival, Bálvándy
szedte őket össze s vitte magával a harmadik vármegyébe demonstrálni.
Belekerül a tréfa nehány ezer forintjába; hanem megérdemli azt a
rávesztegetett pénzt. Majd elbánnak ezek a főispán úrral, a kivel a
saját megyebeli nemessége csak simán szokott enyelegni. Ezek majd
csinálnak skandalumot; ha csak arra van szükség.
Az alkotmányos kéjutazó társaságnak útjába esett Csollán Berti birtoka
is. Ők most is igen jó pajtások voltak Bálvándyval. Csollán Berti eljárt
Bálvándyhoz, mikor a városba ment, s ott ebédelt az asztalánál,
mulattatva Dorothea grófnőt bundaszagú eredetiségekkel, s a kölcsönös
tréfálásnak nem volt se vége, se hossza a két úr között.
Mikor Csollán Berti megtudta, hogy Bálvándy a szomszéd vármegyéből hoz
korteshadat **megyébe, ajánlkozott maga neki: «aztán szivesen látom az
egész társaságot délre a pusztámon».
Ez nem volt megvetendő ajánlat; egy nap ingyen tartani ki valami
nyolczvan lovat és másfélszáz jól evő és még jobban ivó embert.
Bálvándy tehát kiadta a rendeletet a kolomposainak (ő maga elég óvatos
volt, nem jőni érintkezésbe a truppjával), hogy a Tiszán túl a legelső
állomást majd Gődénylakon tartják; oda várja őket Csollán Berti délre.
Meg is érkeztek rendén, be is kötözték a lovaikat az istállóba; s aztán
bementek Bertihez tisztelegni a kastélyba.
Oh! Berti igen szivesen fogadta őket, eldiskurált velük, röhögött az
élczeken; e közben pedig jócskán elmult a dél, míg elvégre egy öreg
kortes bátorságot vett magának, meginterpellálni a szives házigazdát,
hogy jön-e már az az ebéd? mert majd ők nagyon elkésnek, pedig még ma
messze el kell menniök.
– Micsoda ebéd? kérdi Berti elbámulva.
– Hát hiszen ide tetszett bennünket hívni délre.
– Híttalak ám «délre», de nem «ebédre». Ki mondja azt, hogy délben enni
kell? Lám a gólya sem eszik, mikor delel.
A nemes urak azt hitték, hogy ez csak valami tréfa; s szétnéztek a
háznál, hogy kit és mit kaphatnának meg? mert hiszen, ha egy pár tinó,
vagy egynehány birka van az akolban, abból majd nagyhirtelen ebéd lesz,
ha lerántják a bőrét. De nem találtak ők Berti házánál sem egy cselédet,
sem semmi megehető hússal biró állatot, sem egy krumplit, sem egy
harapás kenyeret; Berti mindent, a mi mozdítható és megehető,
elszállított előlük a megelőző napon a tiszai szigetre.
Keresték aztán az éhes hadak, hogy megverik; de akkorra Berti úgy
elinalt, hogy a porát se láthatták.
A dühbe jött nép fel akarta gyujtani a házát; de a kolomposok
elcsitították őket: «drágán fogja Bertók ezt az ebédet megfizetni».
Úgy kellett aztán nekik étlen szomjan az esteli állomásukig elvergődni.
Hogy Bálvándy ezért majd nem marad adósa Bertinek, arra bizton
számíthat.
Azon a napon, a melyen Decséry főispán magas vendégével a székvárosba
megérkezett, még akkor fogadva a hivatalosak és káptalanok üdvözlő
küldöttségeit; a mint beesteledett s minden tisztességes ember álomnak
ereszté fejét: egyszerre csak éktelen ordítás veri fel az éjszakai
csendet. Olyan lárma, a milyent ebben a városban soha sem hallottak.
Tapasztaltabbak macskazene név alatt ismerik azt.
A förtelmes zaj a főispán lakását választá czélpontjául.
Senki sem tudta elképzelni, kik ezek a rettenetes tisztelgők? honnan
jöttek? mi a nevük? Közéjük menni nem tanácsos, sötét is van; de
hasztalan megy oda kémlelődni akárki is, mert azok vad idegen ábrázatok;
egy lelket sem lehet közülök felismerni.
Hanem ez azért a macskazenére nézve mindegy; ezt elég förtelmesen
fujják.
Valami gúnydalt énekelnek a főispán ellen, melynek mosdatlan verseit,
mint a zsoltár szövegét az előénekes, úgy kiáltja ki valami rekedt hang.
Ha arra a hangra rá lehetne ismerni!
Most egy nevet kezdenek kiabálni.
«Fujjad Csollán! Mondd Csollán! Hová lett a főispán?»
A vers aztán elmondja a helyeket, a hol a főispánt megilleti az időzés:
s azok között a pokol még a legilledelmesebb hely.
S újra rárivallják nagy röhögés között:
«Fujjad Csollán! Mondd Csollán!»
Az irgalmatlan ordításnak csak a késő éjszaka vetett véget.
Hajnal előtt már a vendégszerepét bevégzett korteshad ismét útban volt
hazafelé; otthagyva **megye székvárosában a macskazene iszonyú
következményeit.
A herczeg rögtön visszautazott a maga országába. Decséryt felhívták
Bécsbe; **megyének királyi biztost küldtek a fejére, s a székvárosban
történt hallatlan botrány megtorlása «delegatum judiciumra» bizatott:
annak lett a feladata kikutatni, kik voltak e perduellis botrány okozói?
s ki volt annak a vezetője?
«Csollán Berti!»
Ez a név hangzott mindenütt. Őtet idézték meg legelőször. Hasztalan
protestált, hogy ő otthon ült e három nap alatt Gődénylakon. Száz tanu
állt elő ellene megesküdni, hogy ő volt az, a ki előénekelt ama hires
macskazenében. Az alibit meg nem tudja bebizonyítani, mert egy nap
minden cselédjét elküldte a háztól, két nap meg a nádasban lappangott,
félve a rászedett kortesek boszujától. Olyan bizonyos lehet róla, hogy
egy esztendőre becsukják a vármegye házához, mintha már kezében volna az
itélet.
Ez aztán kapitális tréfa volt Bálvándytól. Decsérynek macskazenét
adatni, s Csollán Bertit csukatni be értte.
Sietett is mindenki elismerését kifejezni Bálvándynak, a ki csak közel
férhetett hozzá. Lakásán folytonos ünnepély volt, s az ünnepélyek
társalgási tárgya természetesen a politikai események.
S e dinomdánomnál, hol a mulatság savát, borsát a Decséry főispánt ért
kudarczok képezték, kellett vinni a házi asszonyi szerepét – Decséry
Dorothea grófnőnek. Hallania kellett a keserű élczeket, látni a
kárörömöt saját férje és vendégei arczán minden nap. Mikor azt a hires
macskazenét adták a főispánnak, akkor neki épen egy víg tánczestély
fényénél kellett szégyentől égő arczát mosolyra kényszeríteni, és
hallgatni az egymás után érkező vendégektől, hogy mi történik most az
utczán?
És Dorothea tudta jól, hogy azt a botrányt férje rendezte.
Dorothea egyebeket is tudott már arról a férfiról, a ki az asszonyoknak
ideálja.
Hanem a nők sokat eltürnek: megbocsátanak.
A férj csapodárságát meg tudják bocsátani szerelemből, vagy megfizetnek
érte hasonló pénzzel.
Hanem egy dolgot ritka nő bocsát meg: azt, ha a férj az ő szülőit
bántalmazza.
A Decséry családnál különösen nagy volt a ragaszkodásuk a családtagoknak
egymáshoz. Dorothea bálványozta atyját s azt legtökéletesebb embernek
tartotta a világon. Mint családapa Decséry igen jó ember volt s Dorothea
nem emlékezett rá, hogy valaha szülői házánál egy könyet ejtett volna;
őt atyja oly nagyon szerette.
Mit tudott ő arról, hogy mi az a pártgyűlölet? hogy mikor valakire azt
mondják, hogy «országos gazember!» ez csak egy politikai műszó, mely
jellemet nem sért. Mind a két fél használja azt. Hiszen honszeretetből
teszik.
És azután visszagondolt arra az emberre, a ki tudott hazát szeretni, a
nélkül, hogy gyűlölt volna; a ki hordta szivében a szabadság eszméit,
adott nekik lángszavakat, lett martyrjuk; hanem annak családjához, a kit
szeretett, csak tisztelettel közelített mindig. Hajh! ez az ember még
most sem ejt ki tollából egyetlen keserű szót sem a Decséry család
ellen, pedig hivatása volna, hogy azt tegye, pedig divat volna s
publikumot csinálna vele magának. És ha azt tenné, igazolva volna érte,
mert ők eltaszították őt maguktól. De az nem szól ellenük soha.
Dorothea járatta magának mind a két lapot, a melybe Kálmán irt és a
melybe Aszályi piszkolt. Folyvást figyelemmel kisérte mind a kettőt és
mindig jobban kezdte bámulni azt az embert, a ki a sors csapásai alatt
meg nem görnyedt, folyvást magasabbra emelkedik. Aszályi
piszkolódásaiból pedig megtudta azt, hogy minő sorsa van Jenőynek? A
silány polemiának egyik elengedhetlen érve az, ha a megtámadottnak
szegénységét szemére vetheti; ha elmondhatja, hogy az ellenfél lapjának
nincsenek előfizetői, csak teng; a szerkesztők, munkatársak koplalnak; a
főmunkatárs, hogy éhen meg ne haljon, kénytelen a mázoláshoz fogni;
zsidószatócsokat meg csizmadiákat festeget öt forintért.
Oh minő kínpad ezt olvasni Dorotheának.
Azt is jól esik a silány polemiairónak kihiresztelni, hogy az ellenfél
nagy beteg, vért köhög, halálos mellbetegségben van. Ezt ha megtudja a
publikum, nem mer majd a lapjára a jövő félévben előfizetni; hátha a két
forintja ott vész.
És Dorothea tudja jól, hogy a beteg költőnek nincs senkije, a ki gondot
viselne rá, hogy el van hagyva saját családjától is. És még sem átkozza
azokat, a kik őt elvetették.
És Dorothea szive minden bántalmat kettősen érez; egyszer magáért,
másodszor az elhagyottért.
Ah, az egész lelkével az övé volt! De követelte, hogy úgy szeressék, a
milyenné önmagát teremté. Ez a másik – senkié sem; nem is kivánja, hogy
szeressék.
Az szeret még most is; midőn kedvesével együtt mindenét elveszté. Emez
meghidegült; mert nejének csak szivét kapta meg, de kincseit még nem.
Ah, amaz őrzi még most is bizonyosan a nefelejtseket!
Nem csak a nő, a férj is érezte azt jól, hogy ők terhére vannak
egymásnak; de a hölgynek akarta engedni az előjogot, hogy ezt elébb
kimondja.
A Decséry főispánon elkövetett sértés napján túl nem lehetett ennek
haladni. Másnap Dorothea így szólt férjéhez:
– Uram, én el akarok innen utazni.
– Bécsbe kiván ön menni szülőihez?
– Nem. Erdélybe óhajtok menni.
– S meddig óhajt ott maradni?
– Hat hétig.
Bálvándy nem is kérdezte nejétől, hogy mit akar csinálni Erdélyben;
olyan jól értették egymást.
– Együtt fogunk utazni ugy-e bár? kérdezé hideg udvariassággal.
– Remélem. Legalább oda.
– Vissza külön? Hanem erre nézve egy dolog szükséges, hogy külön
jöhessünk vissza. Mind a kettőnknek protestansokká kell lennünk.
– S ez öntől nagy áldozat lesz: miután hatalmas püspök nagybátyja
haragját vonja magára vele.
– «Azután» majd visszatérek az orthodox hitre megint; ön szinte azt
teheti; hogy családját kiengesztelje.
– Az az én magán ügyem.
– Ismeri ön bizonyos zsibói háznak a történetét, mely annyiszor
változtatja gazdáját?
– Ismerem.
– Tehát kivánja, hogy azt a házat megvegyem?
– Le fog vele kötelezni.
Bálvándy kész volt szép nejét lekötelezni az által, hogy miután Európát,
Afrikát beutazta őt kisérve, hogy kezét elnyerje, még egy kis útat
megtegyen érte Kolozsvárig, hogy elválhasson tőle.
Olyan rövid idő elég volt, hogy kiszeressenek egymásból, hogy egymást
meggyülöljék.
Bálvándy nem nézhetett Dorothea grófnőre a nélkül, hogy annak szemeiben
azt ne lássa, hogy az most egy távol levő alakot lát ő rajta túl; s ha
olyan közel lépett hozzá, hogy arczát érinté, látta a megdöbbenő
tekinteten, hogy most kettőjük közül egy láthatlan alakot riasztott el.
Minden gondolatja a nőnek az elhagyott szeretőé, s ezek a gondolatok
kinn ülnek a homlokon.
A próza is belejátszott a kedvetlenség melancholicus zürhangjába.
Bálvándy nagyon rá volt szedve pénzbeli számításai által. Az öreg
Decséry az első könnyelmüen elpazarolt százezer forint után semmit sem
akart adni unokája férjének. Várjanak az ő haláláig. A boszantó dacz
után, melylyel a főispánt visszatromfolá, még arra is számíthatott, hogy
Dorothea grófnő öröksége a végrendeletben úgy körül lesz vaskerítéssel
foglalva, hogy abba a férje be ne léphessen; sőt kitelik tőlük, hogy
Dorothea egészen ki lesz zárva az úri vagyonból.
Bálvándynak nyüg volt már ez összeköttetés, s örült rajta, hogy a nő
volt az első, ki az erdélyi hat hetet indítványba tette.
Dorothea csak Kolozsvárról irta meg szülőinek, hogy Bálvándytól elvál.
A családi tanácsban nagy lett e miatt a zavar.
Dorothea indokait lehetetlen volt nem helyeselni: nem élhet oly férjjel,
ki atyját, s az egész Decséry családot oly világraszóló sérelmekkel
illeté; – de az eszközök, melyek e válást lehetségesítik, minden
Decséryt kétségbeejtettek. A leghivebb katholikus családnak egy tagja
kitér hitéből és protestánssá lesz. Minő gyász ez az egész családfájára!
Pedig más útja az elválásnak nincsen. És azután ha elvált is férjétől,
csak protestans úrhoz mehet nőül; s így örökre el van veszve a családra
nézve.
Decséryék azt hitték, mikor Jenőy Kálmán volt a kegyben, hogy az fog
áttérni Dorothea kedvéért, és ime megfordítva történik: tulajdon
családjuk tagja lesz apostata. Ez keserűbb döfés volt még a politikai
bukásnál is. S el kellett türni, nem lehetett segíteni rajta.
Azzal vigasztalták csak magukat, hogy hiszen, ha egyszer elvált
Dorothea, visszatérhet ismét az elhagyott oltárhoz, a mi ugyan
egyértelmű leend az örök zárdaszűzi élettel, mert férjhez nem mehet,
mint katholika; s ez örömtelen ifjuság lesz rá nézve; de a család ősi
hagyománya csorbítatlanul megmarad; a Decséry családból sóha sem vált
felségáruló, rebellis, emigrans és protestans; vagy ilyennek neje.
Milyen nagy volt azután a család felháborodása, midőn a válóper
lejártával a consistorium itéletével együtt Dorothea grófnőnek azon
határozott nyilatkozata is megérkezett, hogy ő megmarad annak, a mivé
kitért.
Ez megfoghatatlan makacsság! Rokonait akarja-e halálra keseríteni vele?
A legöregebb Decséryt ez a hír úgy lesujtotta, hogy többet ki nem lépett
a szobájából.
Dorotheával azonnal tudatta a család, hogy ez elhatározása után semmi
részt nem fog kapni a vagyonból, azon százezer forinton kivül, a mit
Bálvándyhoz vitt hozományul, s a mit az vissza tartozott neki adni
elválásukkor.
Dorothea pedig arra gondolt, hogy van Pesten egy beteg költő, ki valahol
elhagyatva fekszik kórágyán. Annak még talán vissza lehetne adni az
életet.
Csakhogy mindez késő volt már.
CORRECTURA.
A tizenkét év határa közeledett már, melyet az egykori krónikások maguk
elé tűztek, hogy akkor Magyarország fővárosában ismét összejöjjenek.
És adjuk meg nekik az igazat: bizonyára valamennyien vissza is
emlékeztek erre a fogadásukra.
Kettő bujdosni volt közülök: Barkó Pali és Borcsay. Az előbbi világhírű
orientalista abban az időben: az angol Geografical Society és a Club of
Travellers tagja, az angol kormány pártfogoltja és Tibet előkelő tudósa.
A másik volt Borcsay Mihály, művészi nevén Bányaváry. Hárman pedig
Pesten laktak: Jenőy Kálmán, Biróczy Sándor és Csuka Feri.
Az akkori hirlapoknak kevés gondjuk volt ugyan még személyi hirekre;
hanem Jenőy Kálmán mégis sokkal nevezetesebb alak volt, már azon időben,
mintsem el lehetett volna hallgatni róla azt a hírt, hogy veszélyesen
beteg. Megtudta ezt Biróczy is és Bányaváry.
Biróczy Triesztben volt egy kereskedelmi per fölvétele végett.
Bányaváryék társasága pedig Miskolczon tanyázott. Biróczy, amint ügyvédi
föladatát bevégezte, sietni szándékozott haza, Pestre; Bányaváry pedig
úgy intézkedett, hogy Miskolczról egész társaságával idején átköltözik
Egerbe, hogy Pesthez közelebb legyen. S onnan aztán az emlékezetes
határnapon feleségestül átmehet Pestre; daczára Kálmán tilalmának, ki
azt mondá neki: «te nem jöhetsz hozzám, mert meghaltál». Már előre ki is
csinálta magában az élczes beköszöntőt, melyben halottaiból feltámadását
bejelenti Kálmánnak. Csuka Ferinek nem kellett utazni, ő most is
házfelügyelő volt a Decséry-palotában.
Ekkor aztán a sors egy fekete keresztet húzott az egész számításon
végig. Legelső volt Biróczy, a ki e gyászkereszt ágában fennakadt.
Mikor Triesztből a horvát határszélre ért, fegyveres határőrök fogták
körül kocsiját, s azt mondták, hogy szálljon le; itt fog maradni negyven
napig vesztegzár alatt.
– Ki parancsolta így?
Egy nevet mondtak neki, melyet akkor hallott először Európa: «a
cholera».
E láthatatlan rém, melynek minden lépése egy temető, akkor járta be
először e világrészt. A népirtó angyal, kinek elég a kimondott nevétől
megrettenni és meghalni. A csodálatos pusztító, a ki békét hagy annak, a
ki szeme közé nevet, s átlép azon, a ki daczol vele: nem bántja.
Az országok határain kordont húztak ellene, keresztül-kasul; hanem a
fekete vonalokon a halál angyala átment, csak az emberek akadtak fenn
rajtuk.
Biróczy a horvátországi zárvonalnál akadt fenn.
Felső-Magyarországon már dühöngött a vész; Zemplénból, Abaujból a
döghalál borzalmával együtt közeledett a kitört pórlázadás iszonyata.
Ekkor kerekedett fel Bányaváry csapatjával együtt, hogy Miskolczról
átköltözzék Egerbe.
Miskolczi ismerőseik váltig marasztották, hogy ne menjenek. Jó emberük
volt a város biró is, a városi orvos is. Az első tréfás kedélyű, bátor
szivű ember volt, ki csak nevetett azon, hogy valaki meg tudjon halni
dinnyétől, uborkától; nagyon biztatta a szinészeket, hogy ne menjenek
innen sehová; folytassák előadásaikat, minden nap vigjátékot adjanak,
hadd felejtse félelmét a gyönge szivű nép; mulassanak, mint eddig az
Avason. Az orvos pedig tudományosan bebizonyítá, hogy ide a cholera nem
fog eljönni, mert az a hegyes vidékeket kikerüli; de Bányaváry csak
menni akart, neki más okai voltak Pesthez közelebb jutni, mint a
járványtóli félelem.
A jó ismerősök aztán elkisérték őket egész a város végeig; ott nagy
áldomással búcsút vettek tőlük s útnak eresztették.