gondosan betakargató nagy kendőjéből a becses műveket. – Az ostoba
műárus, mekkorát nevetett neki, mikor meglátta a képeket. Hogy hát
micsoda ez? Egy sík puszta, a min semmi sincsen, még csak egy bokor
sincs? Hát ez landschaft akar lenni. Ha valaki landschaftot akar
festeni, azon kell lenni kősziklának, zöld, sárga és veres levelű
fáknak, vizesésnek, melyben meztelen nymphák fürdenek, a hegytetőn régi
módi várnak, a vár tornyában órának, hogy oda igazi órát lehessen
betétetni, mely üt és muzsikál. Az ilyenre aztán akad vevő. – Ha pedig
éjszakai tájképet akar valaki festeni, ne kimélje az effectust, a hold
süssön istenigazában, a felhők között legyen villámlás, a távolban
legyen egy égő ház s annak a fényénél legyen valami gyilkos verekedés.
Ezt majd megveszik – talán. Hanem ha rögtön akar ön fizetendő munkát
kapni, hát akkor vannak a műárusnál mindenféle fancsali képek; ő azt
mondja, németalföldi iskola, nagy hollandussipkás Magdolnák, és
pulideres Pilátusok. Azokat a műárus lemásoltatja, de ott kell nála
dolgozni, hogy meg ne lássák; mert azokat a képeket ő aztán
felakasztatja egy husfüstölő kürtőjébe, s mikor jó füstösek, akkor
eladja őket régiséggyüjtő magyar főuraknak. – Ilyen munka kapható
azonnal.
Kálmán földhöz vágta az ecsetjét s azt mondá Tseresnyés uramnak:
– Uram! Megtanulhatnám-e én még a csizmadia mesterséget? Beállok önhöz
inasnak!…
Tseresnyés uram nagyon komolyan csóválta a fejét erre a kifakadásra. Nem
tetszett neki, hogy az ő mesterségét, mint utolsó menedéket nézze
valaki. Szép tudomány az, a ki igazán érti!
– Csak maradjon mindenikünk a maga mesterségénél. A mi halad, az nem
marad. Napjára várjuk a vásárt. Megjön az ideje annak is. A mi a
csizmákat illeti, azoknak most lesz itt az ideje. Jön a szolnoki vásár:
itt van ötven pár készen a kamrában felaggatva, azokkal lerándulok
Szolnokra; lesz pénzünk elég. S ha nekem lesz, önnek is lesz; majd
visszakapom én azt öntől, mikor meg nekem lesz rá nagyobb szükségem.
Egyszer a csizmadia segíti ki a hinárból a művészt, másszor meg a művész
a csizmadiát. Hát nem jó lesz-e így?
Kálmán megszorítá jó öreg házi gazdája kérges tenyerét s aztán csak
fölvette ismét a rajzónt s hozzáfogott, hogy egy olyan muzsikáló órához
való tájképet vázoljon. A mig festett, szépen kidolgozhatta a fejében
azt az elbeszélést, a mit majd az éjjel fog leirni a lapja számára.
Hajh az a lap pedig csak nem akart felvirágozni. Dicsérte azt minden
ember. Remek dolgok, nagy eszmék jönnek benne, elismerék; hanem elő nem
fizettek rá. A munkatársak, kik annyi lángészt, annyi tanulmányt, annyi
merész kezdeményezést halmoztak benne össze, mind ingyen dolgoztak:
kenyérkereső óráikból, éjjeleik nyugalmából vonva le a drága időt. S már
az évnegyed is a vége felé közelgett s ujra fenyegetőleg tornyosodott a
láthatáron a deficit: Csimborasszo akkor, száz és még nem tudom hány
forint! Honnan azt előteremteni? Kálmán feje főtt abban nagyon.
– Ne ránczolja ön ugy össze a homlokát! Itt jön már a szolnoki vásár; jó
lesz minden!
Aztán három nappal a szolnoki vásár előtt, mikor Tseresnyés uram épen
adogatná le a kamarában felaggatott csizmákat az öreg szolgálónak, ki
azokat a nagy vásáros ládában műértőleg elhelyezgeté, a biczegő
szalmaszék kicsuszott alóla, ő leesett s kificzamította a lábát bokában.
A borbély, a ki helyre tette a lábát, azt mondá, hogy ez veszedelmes
ficzam: egy hétig nem szabad felkelni vele az ágyból, s három hétig nem
állhat a patiens lábára.
– Servus neked szolnoki vásár! sohajta fel Tseresnyés uram, stoicus
nyugalommal.
Ez a csapás egészen felzavart minden emberi számitást.
Mi haszna a sok csizma a kamarában, ha nem lehet vásárra menni. Pesten
minden ember czipőben jár; itt nem veszik azt a ránczos torku, fontos
talpu, hatalmas hegyes orru jószágot; másra meg nem lehet bízni a drága
portékát. Biz elmult a szolnoki vásár, a nélkül, hogy Tseresnyés uram
csizmái jelen lehettek volna rajta.
És ez aztán nagy baj volt. Minden nap egy nap; a vén cseléd egy nap azt
jelenté, hogy az egyetlen utolsó legény is elvitte a vándorló könyvét,
mert szűknek találta a kosztot; másik nap azt jelenté, hogy Kálmán
tensur nem akar többé fekete kávét inni ebéd után, azt mondja, hogy az
nem jót tesz a mellének. Pedig bizonyos, hogy csak ez tartja benne a
lelket, mert alig nevezhető az evése evésnek.
Tseresnyés uramnak ez a szó nagyon keservessé tette az ágyban fekve
maradást. Nagyot mordult, de nem szólt semmit.
– Pedig, mondá a vén cseléd, ma is láttam az utczán Béni urat a nagy
fejével két szép almáspejen kocsikázni ki a Városligetbe.
Erre megszólalt Tseresnyés uram.
– Láthattad Béni urat kocsikázni; de az eleibe nem szükséges az a szó,
hogy «pedig». Mert az kötőszó, s Béni ur paripáinak Kálmán ur fekete
kávéjával semmi összeköttetése. Hanem nyisd fel az almáriomot, vedd ki
onnan az ezüstgombos mentémet, vidd el a zálogházba, ha fölkelek, majd
kiváltom; s Kálmán urnak fekete kávéja legyen minden ebéd után; mert az
neki szükséges.
Az öreg cseléd kivette a tisztes ezüstgombos mentét, s kivitte az egyik
ajtón, a másikon pedig visszahozta; dehogy adta azt a zálogházba: volt
egy pár megtakarított forintocskája magának; azt szedegette elő, hogy se
gazda, se vendég ne vegye észre a szükséget a háznál.
A gazda nem is vette észre, hanem a költő gyanakodó, álomlátó,
necromanta. Kálmán egy reggel azt mondá magában: «elmegyek, lefestem azt
a boltczímert».
Akárhogy megharagszik is Tseresnyés uram, ő felkeresi a maga vad
emberét. Ugyan furcsa volna egy művésztől, ha már e democrata életmódra
adta magát, ha még válogatna a tárgyakban, mikor ötven forintot
kinálgatnak a kezébe.
Tehát keressük fel a Fidzsi szigetet.
Hajh de ugy tapasztalá, hogy a mig ő késedelmezett, azalatt valami
szerencsésebb Magellán már felfödözte a Fidzsi szigetet s Wasztl
fűszeres boltja előtt immár egy akkora festett vadember ijesztgeti a
járó kelőket, a mekkora csak egy másfélöles vászonra felfér, a mire
valaki nem sajnált öt forint ára festéket felmázolni. Igaz ugyan, hogy a
vadembernek mind a két lábán kifelé voltak a lábhüvelykujjai, nem
befelé, mint másnak; hanem hiszen épen ez a derék a vadembernél!
Kálmánnak tehát ez az utolsó reménysége is vízzé vált. Szomoruan fordult
vissza. Hogy még a festett vadember is igy le tudja az embert verni!
Mikor aztán a két kezét a két üres zsebébe beledugva, tovább őgyelgett
az utczán, akkor kezdé magában érezni, hogy mi az ember, a ki már semmi
sem, csak egy lump! egy rongy!
A kinek semmije sincs, csak a rajtalevő rongy!
De hát a kinek belül, e rongyok alatt kincsei vannak, a ki érzi magában,
hogy lánglélek lakja szivét, agya tanulmányokkal terhelt, ujjai hegyében
teremtő művészet, és mégis rongy! semmi, csak rongy!
A kincseket, a lángészt, a tudományt, a művészetet nem látja senki, csak
azt látja, a mi kivül van: a rongyot…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Tseresnyés uram mintha érezte volna, hogy Kálmán miben töri a fejét,
olyan nyugtalanul viselte magát a fekhelyén.
– Felkelek; dörmögött ingerülten. Nem maradok tovább fekve. Nincs már a
lábamnak semmi baja. Mankóval fogok járni.
És nem hagyta magát lebeszéltetni, hogy kis hálófülkéjéből ki
nesántikáljon, megnézni, mi történik a műhelyben?
Hajh bizony ott szomoru dolgot látott; a legények mind elpusztultak
onnan, a mig ő beteg volt, egyedül maradt ott az inas. No majd
visszajönnek, vigasztalá magát. De még a műhelyajtó is be van zárva;
munkaadók sem jönnek már.
Azért is hogy jönnek! Épen most dörömböz valaki az ajtón. Nyisd ki,
gyerek. «Valami pajkos suhancz lesz, a ki megveri az ajtót s odább
szalad.»
Azért is, hogy nem pajkos suhancz! mert az Tóth Máté uram maga, a ki
belép a műhelybe, hátratolva izzadt homlokáról a poros kalapot.
– Isten jó nap, mester uram! Köszönt be ismerős kedvvel a földész; hát
nem jött el szolnoki vásárra…
– Nem ám. Akkor kellett épen kificzamodni ennek a rossz lábnak. Inkább
tört volna el; de utána egy héttel.
– De már most semmi baj sincs, ugy-e? Lehet járni rajta? Csizmát is
huzhat rá.
– No azt huzhatok rá, akár ötven párt, mert mind a nyakamon maradt, hogy
nem vihettem a vásárra.
– Hát hisz az jó. Épen azért jöttem mester uramhoz, hogy ha nem hozta el
a csizmákat, hát én jövök értük s viszem mind; kell már a sok cselédnek.
– Micsoda? szólt elbámulva Tseresnyés uram, hát Tóth uram nem vett
mástól csizmát, hogy engem a szolnoki vásáron nem talált?
– Már hogy vettem volna? Mikor harmincz esztendő óta a mester
csizmájában járok, magam, cselédeim! Hiszen kiátkozna minden béresem a
világból, ha nem Tseresnyés uram bőrét viselné, magam meg okvetlenül
megsántulnék a más csizmájában. Nem ért ahhoz minden ember! Tudomány az,
pedig nagy: hogy olyan legyen a csizma, mintha az embernek a lábára
volna öntve, s ugy járjon benne egész nap, hogy meg ne érezze. Azt
mondják, hogy a csizma csak csizma! Dehogy csizma! Nekem az olyan csizma
nem csizma, a melyiket mindennap sámfázni kell; hol a sarkamat szorítja,
hol a szegek ütnek át a kérgen, hol a talpa görbül meg, hogy ugy jár
benne az ember, mint a macska a dióhéjban, utoljára félremegy a sarka;
ha megázik, kitörik az oldala, s a ki azt akarja, hogy fel ne törje a
talpát, a vállára akasztva viselje a bot végén. Nekem az ilyen csizma
nem csizma, s a melyik csizmadia ilyen habdákat csinál, az jobban tette
volna, ha beáll kispapnak s lett volna inkább kanonok. Azért én, ha
Amerikában laknám is, oda is magam után hordatnám a mester csizmáit,
mert azok aztán az igaziak!
E csizmographiai értekezés nagyon felemelte Tseresnyés uram kedélyét.
Mind igaz az! Azonfölül indokolta Tóth uram Pestre jövetelét még azzal
is, hogy valami háromszáz mázsa gyapjucskát kellett felszállitania a
kereskedőhöz, a minek most vette fel az árát: hanem ez csak mellékes
dolog, főtárgy a csizma.
Tseresnyés uram tehát vevé a kamrakulcsot s elindult sántikálva a
kamrába. – De ördögöt sántikált. Egészen elfeledkezett róla; hiszen
nincsen az ő lábának már semmi baja. Hogy bolonddá tette a borbély! Még
mankóra szoritotta volna.
Tóth uram behivta az utczán lézengő kocsisait s kihordatta velük a
kamrából a megvett csizmákat a szekérre. Akkor aztán nem bánta, ha egy
pohár törkölypálinkára betérnek a tiszta szobába, a hol egyuttal fizetni
fog.
Tseresnyés uram megjegyzé, hogy most a tiszta szoba ki van adva egy
fiatal urnak; de az most nincs itthon, bemehetnek tőle: különben is igen
jó ember.
Hát a mint Tóth Máté uram belép a tiszta szobába, s meglátja ott azt a
felakasztott két tájképet, meglepetve mutat az egyikre:
– Nini! Hisz ez az én házam!
– S ez Tóth uram háza volna?
– A biz e; még azok a lovak is az én lovaim, s az a gyerek ott a
szekéren, a meg az én fiam. Hát az a másik kép?
– No, már azokra az emberekre csak nem ismer Tóth uram, a kik ott a
szérün alusznak?
– Hátha azokra is ráismerek? – Aztán ki pingálta ezeket a képeket?
– Az én lakóm. Hiába mondanám a nevét. Nem ismeri azt Tóth uram.
Tóth Máté ravaszúl hunyorított a félszemével.
– Jól van hát no; én nem ismerem. – Aztán mi végre vannak ezek a képek
pingálva?
– Hát csak a végre, hogy ha valaki megvenné őket.
– Teszem, hogy én is megvehetném azokat, mint akárki más? De nézd csak,
még a tarka macska is ott van a folyosón!
– Megveheti biz ezeket Tóth uram is; ha megadja az árát.
– S mi légyen az ára?
– Száz forintért vesztegetik.
– Még nem is sok. Megadom értte. Hej! hogy megörül neki az anyjuk.
Tseresnyés uram nem akart hinni szemeinek és füleinek. Soha Tóth Máté
uram hiábavalóságokra egy garast ki nem adott, s most száz forintot sem
sokall két képért.
De nem is százat, hanem kettőt húzott ki Tóth uram a bugyillárisból.
– Én csak százat mondtam, vonakodék a mester.
– No igen: egyért egy, a kettőért kettő; s én mind a kettőt viszem; már
tudniillik, ha eladó. Én ugyan azt a piktort nem ismerem, hanem a
házamra ráismerek; itt a pénz: a két kép az enyim.
Tseresnyés uram meggyőződött róla, hogy: de már ez nem tréfa.
– De már most meg kell hát ismerkedni Tóth uramnak a képek festőjével
is; maradjon itt nálam ebédre, akkorra az is hazajön.
Tóth uramnak nem kellett több marasztás: ő biz itt marad; ugyis valami
hiba van az egyik képen, a mit meg kell a festőnek mondania.
(Ime, ez is Apelles csizmadiája!) – gondolá magában Tseresnyés uram.
«Már ugyan mi hiba lenne ezen a képen?»
– Hja, azt maga nem érti, mester; szólt alattomos mosolygással Tóth
uram: mert maga csak csizmadia; de a piktor majd megérti. Az a hiba,
hogy ezen a képen a házam ajtaja be van csukva. Azt akarom megmondani a
piktornak, hogy annak a háznak az ajtaja nincsen becsukva… Majd megérti
azt az a piktor.
Tseresnyés uram tehát leültette a vendégét, hogy várja meg az ebédet, s
a piktor hazatértét. Hogy az idő unalmassá ne váljék s az ebédet is
könnyebben várhassák, Tóth uram behozatta a szekérről a tarisznyát, meg
a kulacsot. A tarisznyában volt sonka, fehér czipó, a kulacsban vörös
bor. Jól esik azzal ebéd előtt az éhséget szelidíteni. Hozzá is láttak
mind a ketten.
E közben Tóth Máté uram mindent apróra megbámult, a mit a szobában
talált: a festő-állványt, a palétát, a hosszú nyelű ecseteket.
Tseresnyés uramnak nagy dolgába került lebeszélni, hogy a palétára
kinyomott olajfestékeket meg ne kóstolja; jó lehet az kenyérre kenve;
pedig úgysem kóstolta volna meg: csak kötődött a mesterrel. – Egyszer
aztán megakad a szeme egy nagy csomag nyomtatványon, a mi fel volt
halmozva egy szögletbe.
– Hát ez mi az Isten csodája, ez a sok?
– Mivelhogy az én lakóm nem csak festő, hanem iró is; egy folyóiratot ád
ki, a melyből bizonyára többet nyomatott, mint a mennyi elkelt, hát a
többi most itt van.
– S mi lesz ezekből?
– Majd talán a sajtos megveszi fontszámra.
– S mi legyen abban a nyomtatásban?
Tseresnyés uram kapott a kérdésen; előhúzott egy csomót az ottveszett
nyomtatványokból, föltette a pápaszemét s elkezdett Tóth uramnak
felolvasni egyetmást belőle.
Tóth Máté uramnak egyik jobban tetszett, mint a másik. Tetszett neki,
hogy a versek olyan szépek, hogy mindenki megérti, s a próza meg olyan
szép, mintha vers volna. Mennyi új dolog van benne, mennyi tanulság!
Napestig elhallgatná az ember.
Tseresnyés uram pedig kész volt napestig tartani a felolvasást.
Az ebéd ideje úgy is elmult, Kálmán nem jött haza; azt pedig se gazda,
se vendég, se szakácsné a világért meg nem engedték volna, hogy az ő
hazatérte előtt tálaltassék fel a leves; őt meg kell várni az ebéddel,
ha minden étel elromlik is.
S az idő csak telt. Hol a gazda szelt egy darabot a sonkából, hol a
vendég. Ha az egyik letette a nyomtatványt, fölvette a másik, s az
olvasott belőle; Tóth uram egyre jobban belehevült a kötött és kötetlen
költeményekbe.
Utoljára elfogyott a sonka, kenyér, kiürült a kulacsból a bor; gazda és
vendég azon vették észre, hogy beesteledett. S ők jól laktak a nélkül,
hogy az ebédet felhozták volna.
Akkor aztán Tóth Máté uram fölkerekedett.
– De már tovább nem várom a maga lakóját; az bizonyosan elmaradt másutt
ebéden. S nekem még ma el kell indulnom a szekerekkel; hanem hát egyet
mondok. Mi az ára egy ilyen csomó nyomtatásnak?
– Biz az négy forint.
– Csak? No hát én ezt az egész határ papirost mind megveszem csomónkint
négy forintjával s hazaviszem magammal. Nagyon szép dolgok vannak ebben.
– Igen, de mit csinál Tóth uram negyven példány folyóirattal, a miben
negyvenszer vannak meg ugyanazok a dolgok?
– Nem kell miatta aggódni! Furfangos a paraszt! Hát tudja mester, az én
házam útban esik, megfordul nálam évenkint száz utazó úr is, a ki csak
beszáll hozzám, mintha vendégfogadó volnék; mikor aztán szivesen láttam,
akkor elhálálkodik s szeretné tudni, hogy mivel tartozik! Semmivel sem,
az a felelet. Magyar vendégszeretetből láttuk el. Hát ezentúl minden
embernek, a ki hozzám beszáll, arra a kérdésre, hogy mivel tartozik? a
markába nyomok egy példányt ebből a nyomtatásból: itt van, uram, ezért
adsz négy forintot, aztán Isten áldjon meg. Mind emberére akad ez egy
szálig; a mit magamnak tartok meg: a leányom estenkint olvasni fogja
előttem.
Tseresnyés uramnak egy szó kifogása nem lehetett a praktikus fogása
ellen az előfizető vadászatnak lesből; azért átvette Tóth Máté uramtól a
kárbaveszett példányok árát tiszta lelkiismerettel, s kihordatta a
csomagokat a szekerére.
Gondolta magában: de már vége felé közelít a világ; soha Tóth Máté uram
egy ötgarasos naptárnál egyéb nyomtatásba pénzt bele nem ölt, most
szekérderékkel vásárol be papirost.
Kálmán még akkor sem jött haza.
Tóth Máté uram még egyszer visszatért a mesterhez.
– Mester! aztán annak a piktornak el ne felejtse megmondani, hogy hiba
van a képen: az én házamnak az ajtaja nyitva van ám! De megálljon, még
mást is mondok. A gyapjut drágábban adtam el hatszáz forinttal, mint a
feleségem mondta. Ezt a pénzt itt hagyom, s megrendelek értte egy képet
annál a piktornál. Én ugyan nem tudom, hogy ő ki légyen? nem is
gyaníthatom, de az ilyen piktor nagy furfangos. Kitalál mindent. No hát
fesse le nekem az a piktor azért a hatszáz forintért az én házamat
belülről; úgy, ahogy egy szobában ülünk egy asztalnál: a feleségem, meg
én, meg a nagy fiam és a nagy leányom, meg a kis fiam, meg a kis
leányom; aztán magát is fesse oda a piktor, az asztal mellé; tudja.
Furcsa kép lesz abból. Hanem hát csak mondja meg neki; majd megérti az
azt.
Tseresnyés uramnak még a pápaszeme is elbámult a markába tett sok pénzre
s a lelkére kötött megbizásokra. A millenium közeledik! Jön az üstökös
bizonynyal. A zsiros parasztból mæcenas lesz; Kálmán gondjait átveszi, a
kinek soha sem volt képekre, betükre gondja.
Igy rendelte a mindenható úr Isten; a kinek csudálatosak az ő utai.
Csak hát jőne már Jenőy úr haza.
Az ebéd egészen elromlott már, a szakácsné hiába szaladgál ki az
utcza-ajtóba lesni, hogy jön-e már? mert az nem jön.
Bujdosik a pusztában. Milyen nagy puszta egy nagy város! Végig járja az
utczákat. Mind oly puszták! Tele emberekkel, kik őt nem ismerik többé.
Elmegy a palota előtt, melyben a szép madonnakép lakott; tán most is ott
lakik. Az ablakon át zongoraszó hangzik le; talán az játszik ott. Milyen
pusztaság van ott ő rá nézve!
Végig bolyong a szép delnő háza előtt, melyhez annyi szívdobogás
vonzotta egykor, az ablakokból nyiló virágok hajladoznak alá. Milyen
pusztaság ez!
Elsompolyog a ház előtt, melyben olyan nagy úr volt egykor; hol fényes
estélyeket adott; melynek kapuja, redőnyei most be vannak csukva; ott
nagyanyja lakik; milyen pusztaság ez!
Végigmegy a kávéházak előtt, mikben a tüzvérű fiatalság egykor lelkesítő
szónoklataira hallgatott. Új nemzedék tölti azokat most be, mely a
főuraknak bókol. Milyen pusztaság ez!
Megkerüli a fényes szinházat, mely diadalainak tanuja volt egykor, s
melynek oldalán még most is ott sárgul egy régi magyar szinlap rongyos
töredéke, eltakarva új falragaszoktól. Milyen pusztaság ez!
Végigámolyog a Dunaparton, s átbámul Budára; hol egykor őt fogadta a
legfensőbb úr valamennyi urak között. Milyen pusztaság az!
És e pusztaságban ő egyedül bolyong: az «egyedül idegen»: a magyar iró,
a magyar művész.
A késő est veti vissza a szűk utczába, melyben lakik. Nem jut eszébe,
hogy délelőtt van-e, vagy délután, csak a sötétség mondja neki, hogy
este van.
Az utczaajtó be van már zárva, mint szokott korán zárva lenni; csak a
műhelyajtó van még nyitva, onnan hat ki egy vékony fénysugár.
Kálmán lopódzva közeledik az ajtóhoz, mint a ki tudja már magáról, hogy
ő semmi sem többé, csak egy rongy.
Leskelődik és hallgatózik.
A műhely közepén, a tőke mellett ül a csizmadia; de előtte nem fekszik a
munka, hanem a zsoltár.
A csendes zúgban áhitattól fenkölt arczczal énekli:
«Szeretem és áldom az úr Istent! Mert meghallgatá az én kérésemet…
Melyért imádom őtet örökké!»
KORTES DOLGOK ÉS CSALÁDI BAJOK.
Senki sem fog azon csodálkozni nálunk, hogy ilyen heterogen elemek egy
sorban említtetnek. Kivált a régi időkben sokszor össze voltak ezek
bonyolulva.
** megyében, melynek Decséry volt a főispánja, ősidőktől fogva nem volt
conservativ párt soha. Épen azért a tens rendeknek, minthogy semmi
ellenmondójuk nem volt, igen csendesek voltak a gyűléseik, higgadtak a
tanácskozmányaik, s legillendőbb hangon fogalmazvák a határozataik. A
főispán, solo, volt a gyűlésben a kormánypárt, de ő mint elnök csak nem
veszekedhetett az egész congregatioval, s ha tette, válogatott
stylusával mindig nagy derültség volt a hatás, melyet gerjesztenie
sikerült. Különben pedig igen derék főispán volt.
Egyszer aztán a bécsi udvari kanczelláriában azt határozták el, hogy
minden megyében, a hol még nincs meg kell alakítani a conservativ
kormánypártot: a főispánok azért vannak a világon, hogy ezt tegyék.
Decsérynek is kiadatott ez a rendelet, a mi neki aztán nem kis főfájást
okozott. Honnan vegyen ő * * megyében conservativeket? Bár legelébb
vetőmagot küldtek volna neki hozzá. Pedig ha nem teszi, királyi
komiszáriussal fenyegetik a vármegyéjét.
Nagyon erős szövetséges volna e czélra a veje, Bálvándy; a kire a leánya
férjhez adásakor egyenesen számított is; de a párisi fatalitás miatt
épen az ellenkezője történt meg annak, a mire számított. Hogy a Decséry
család gazdag nábobjai addig késedelmeskedtek az adósok börtönébe került
vő kiváltásával, a míg az magához a szép üldözőhöz fordult, s attól meg
is nyerte a szabadságát, abból két nagy baj származott, egy családi baj,
meg egy politikai veszedelem.
A családi baj még hagyján; hogy tudniillik a kiszabadulás után Bálvándy
nagyon is sokat tett a Csollánné iránti háladatosság kifejezésére, s nem
csak a pénzt, hanem más, nem pénzbeli tartozásokat is sietett neki
lefizetni, s sokkal inkább igyekezett a szép szalmaözvegygyel
elfeledtetni Kálmánt, mint saját feleségével; hát ez bizony elég nagy
baj Dorothea grófnőre nézve, hanem utoljára is az csak az ő magán baja,
de sokkal nagyobb kár az, hogy a mulasztás miatt Bálvándy az egész
Decséry családra úgy megneheztelt, hogy se ipát, se napát azóta meg nem
látogatta, a főispánnal épen csak a megyegyűléseken szokott találkozni,
ott is csak azért, hogy a főúrnak «malleus»-a legyen.
«Malleus»-nak nevezik a «kalapácsot» diákul. A zöld asztal mellett aztán
ez a titulusa egy olyan hatalmas, vagy főrangu, vagy eszes, vagy
kitünően goromba szónoknak, ki egy másik szintoly minőségű celebritásnak
apróra megtörésében találja hivatását; ki, a mint ellenfele megszólal,
siet magát utána feljegyeztetni s a rhetorika minden eszközeivel
agyonkalapálja az «előtte szólót». Ezért a «kalapács» czim.
Ehez pedig háromszoros hivatása volt Bálvándynak, mert főrangu is volt,
eszes is volt, goromba is volt.
Ezt tehát nem szerette a főispán. Egyszer meg is mondta gyűlés után a
vejének, hogy nem illik közel atyafiaknak ilyen csunyául bánni
egymással; de arra Bálvándy azt felelte neki, hogy «Kein Bruder in der
Politik».
Conservativ pártot pedig kellett csinálni * * megyének, akárhogyan.
Hiszen lehet «akárhogyan». Van ott egy sereg prælatus, egynehány főúri
gazdatiszt, akadnak községeikkel nem egyező jegyzők, egy csomó
hivatalvadász fiatal ember, talán egy kis sértett hiuság is szolgáltat
némi contingenst, és legvégül ideparancsolhatók más megyékből olyan hű
barátok, a kik ebben a megyékben is birnak fekvő vagyonnal, hogy a
publikus téren tegyék meg a maguk kötelességét. Ily elemekből aztán csak
megalakul, ha nem is egy tábor, de legalább egy phalanx, mely bolond
kedvét találja abban, hogy az egész vármegye minden szellemi ütlegeit
felszedje a hátára minden gyűlés alkalmával.
Ezen eljárásból származott azon eset, hogy Jenőy Benjamin úr is megkapta
az intést, miszerint nem azért hagyatott helyben legmagasabb helyeken
majorescová tétele, hogy otthon ápolja a tyukszemeit, hanem hogy ha úgy
kivántatik, a kellő időben jelenjen meg ** megyében, s segítsen a józan
pártot nagybecsű személyével öregbiteni. E felhivásnak eleget is tett, s
a nagyasszony kiséretében átköltözött az iváncsi uradalmába, a honnan
aztán szorgalmasan feljárt a székvárosba megyegyűlésekre és
pártértekezletekre, szörnyen elbizva magát, hogy jutott valahára egy
olyan társaságba, a hol az ő tanácsát is kikérik, s okos dolognak
tartják azt, a mit ő beszél.
Az ekként megalakult pártnak szüksége volt egy fényes manifestatióra,
melylyel lételét a világ előtt tanusítsa, s erre egy igen jó alkalom
lett rendezve.
Volt akkor a szomszéd testvérországnak egy nem igen népszerű herczegi
kormányzója, kinek missioja lett volna a magyarországi megyéket
beutazgatni a főispánok kiséretében s a nyerendő ovatiókban az új
politikai rendszert inaugurálni.
Kezdetett a diadalkörut épen ** megyével. A herczeg jött a főispánnal, a
megye határán kellett őt a józan párt küldöttségének elfogadni.
A küldöttség csak megvan, de hát ki fogadja el?