az abban az időben még csupa nagy telkekből állt, mik nagyrészt deszka
palánkokkal voltak befoglalva. Kivételképen volt ott két egymással
szemközt levő falkerítés, melyeknek kapui két urasági kertbe vezettek.
Az egyik volt a Decséry grófoké, a másik Csollán Katinka úrhölgyé. Az
úri lakházak homlokzata más népesebb utczára nyilt mindkettőnél. A
hálószobák osztálya pedig mind a két úri lakban a kertre nézett. Innen
leste egykor Katinka Kálmánt, a mint Dorothea grófnő mellé felült a
hintóba.
Decséry főispán ez időben épen itt időzött az átelleni kastélyban. Egy
este a főúr behivatta magához a ház felügyelőjét, Csuka Ferit.
– Ugyan édes Csuka; monda neki. Tudja hogy én milyen rossz alvó vagyok.
A legkisebb neszre fölébredek, s akkor aztán hiába fekszem le magamat,
jobb ha felöltözöm magamat. És azután rendesen tizenegy órakor felé
idejön az utczába valami német szinész, vagy medikus, vagy diák, vagy
nem tudom micsoda? marad megállni a másik kertajtó előtt, fogja a
guitárret, s elkezdi énekelni. Nagyon szépen énekel, s én hallgatnám
hozzá neki örömest, csak nappalkor énekelne. De mindig éjjelkor énekel,
és addig hosszú énekel, míg a kertajtón nem beeresztik. Bizonyosan a
szobaleánynak csinálja az udvart, szegény ficzkó. Hanem én mindig az
első álmomból ébredek fel, s nem tudok többet megaludni. Ugyan kérem,
édes Csuka, legyen olyan jó, szoktasson el valami szép módon ezt a jó
embert innen az ablakom alól.
– Óh majd elszoktatom én azt szép módon: vállalkozott rá Csuka Feri.
– De ne valami goromba módon ám! nem szeretném, ha megsértene,
megbántana, megkeserítene szegényt; hanem egészen szép módon.
– Csak tessék rám bizni. A legszebb módon elszoktatom én azt innen.
Bányaváry tehát nagy szívdobogás közt érkezett el az ismeretes
kertajtóig. Valami kopogó szellem odabenn azt mondta neki, hogy de
bizony mégis legalább hárommal a tíz parancsolat közül lényeges
ellentétbe kell ő neki itten jönni.
Hanem a hold olyan szépen ragyogott, s az a jáczint és narczis illat,
melyet a kertfalon áthintett a harmatos szárnyú szellő, olyan ismerős
volt már előtte.
«Hiszen utoljára történik!»
«Csak még ma legyen szabad vétkezni; holnap aztán kezdjünk el
vezekleni.»
«Még ma szabad legyen megittasodni a tündérek számára való gyönyörtől,
holnap aztán elkezdünk prózai emberek lenni és mindennapi kenyérrel
élni.
Tudni való, hogy minden ember két emberből áll: egy jó emberből, meg egy
rossz emberből. Ez a kettő küzd egymással: hol az egyik van fölül, hol a
másik. Az a kérdés csak, hogy a legutolsó fordulónál a jó ember maradjon
fölül. Most este épen a rossz embernek van fölénye: de reggel bizonyosan
a jó ember fog ismét uralkodni s gondja lesz rá, hogy a rossz embert
keserű lelkiismeret-mardosásokkal büntesse meg.
Ha már idáig eljött: innen már nem eresztette tovább a szívdobogása.
Félrecsapta válláról a kárbonárit, kebléhez fogta a guitarret, s mint
szokás, rázendíté a szerelmi epedések ismeretes dalát, melynek utolsó
accordjaira meg szokott nyilni a paradicsom ajtaja.
«Leise flehen meine Lieder durch die Nacht zu dir…»
De alig vegyült forró ábrándja szavának meleg lehellete a jáczintillatos
szellő közé, mikor az átelleni kert ajtaján kiugrik egy lesben álló
rémalak s egyenesen neki esik hátulról.
Ez persze Csuka Feri volt.
Csuka Feri minden előleges «hogy volt mint volt?» nélkül kikapta a
troubadour kezéből a guitarret, s olyat vágott vele egyet a fejére, hogy
kalapborda, guitarreborda mind tönkre horpadt az összeütközésben; azután
egy másikat meg a hátán végig azzal a zengő műszerrel, hogy annak minden
hurja lepattant iziben, s csak a guitarre nyaka maradt a markában.
Azzal aztán, mint egy elfoglalt trophaeummal fenyegetve, kiáltá az
iramodó minnesänger után Csuka Feri:
«Wart verfluchter Komediant, werd ich dir geben abscheuliche Lieder
singen von Läusen, Flöhen!»
Bányaváry futott, a hogy birt.
A holdvilág Csuka Ferinek arczába sütött, ő pedig háttal volt neki.
Annálfogva ő Csuka Ferit jól megismerte, az pedig csak annyit vett ki a
félhomályban, hogy itt van egy borotvált képü énekes, a ki németül
gajdol, ergo német theatrista; ezt hát szép módjával majd elszoktatja ő
innen!
Bányavárynak e perczben tehát semmi sem jutott olyan elevenen eszébe,
mint Kálmán fenyegetései a kárbonári boszuval. Azt hitte szentül, hogy
most az egész csittvári krónika titkos társulata őt lesi, őt kergeti,
őtet veri agyon, amint szava megszegésén kapja: – Biróczy denuncziálja,
Jenőy elitéli, Csuka Feri exequálja; futott is aztán végig a szűk utczán
s nem várt kevesebbet, mint hogy az utczaszegleten meg Barkó Pali
Ázsiából fogja útját állni, s úgy ellazsnakolja valami Chinából hozott
bambusznáddal, hogy minden keleti nyelven jajgathat bele; csak akkor
mert hátra tekinteni, mikor a széles utczára kijutott, melyet hosszában
sütött végig a barátságos holdvilág. Itt kezdte csak futását közönséges
ostromlépésekké lassítani; de folyvást nagy bölcsen az utcza közepén
tartva magát s aggályosan kerülve minden kapumélyedést, melyeknek
akármelyikéből ugorhat ki egy összeesküvő kárbonári s rárivallhat: hát
te hol jársz itt most?
Mikor a német-szinház téren végig bandukolt, eszébe jutott mind az, a
mit a városban átélt: diadalai és keserűségei. És azok a hivek, a kik
mindkettőben osztoztak vele.
És eszébe jutott, hogy mind az a siker, a mit annyi diadallal, annyi
szenvedéssel ők mindannyian kivívtak, most egyszerre hamuvá omlott,
egyetlenegy szép asszony szép szemeinek tüze miatt, – kezdheti ujra
valaki más.
Ettől azután nagyon kijózanodott.
«Bizony silány fráter vagy te, kedves barátom», monda a «jó ember» a
«rossz embernek», a ki nem kisértette meg magát védelmezni, hanem
kiegyengeté összegyűrt kalapja horpadásait s arczára rántva
kárbonáriját, tolvajként osont át a hidon; felsietett a szállására, a
kapukulcscsal nesztelenül nyithatott be lakába. Csend volt itt már.
Czilike hálószobájában éjjeli mécs égett. A szelid teremtés nyugodtan
aludt özvegy fekhelyén; kis gyermeke ott feküdt mellette s kicsi kezét
anyjának szájához tartá fölemelve. Az álmodó ajka valamit látszott
beszélni a kicsi kéznek, a mitől az az alvó gyermek úgy nevetett
álmában.
… És Bányavárynak nem volt bátorsága megcsókolni az alvó arczot. Azt
hitte, hogy az a guitarre utána jött láthatlan lábakon, s egy
láthatatlan kéz még egyszer a fejéhez fogja azt vágni!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap nem volt magyar szinészet többé Budapesten.
A PUSZTÁBAN!
A szinészek eltávozása után másnap már ott volt Kálmánnál Biróczy.
– Nagyanyád küldött hozzád. Óhajt látni.
– Tudom miért. Kegyébe akar fogadni ismét, hogy Bányaváryéktól így és
ily örökre megváltam. Biróczy! ügyvédi talentumod iránt teljes
elismeréssel vagyok. Te kényszerítettél engem, hugomat, Bányaváryt, hogy
így elszakadjunk még a helytől is, a hol valaha találkozhatnánk, hogy
még a kivánság is kihaljon belőlünk egymást valaha látni. Ez neked
sikerült. S te akkor azt gondoltad magadban: megmentem ez által
védenczem vagyonát, a mi végveszélyben forog, (hiszen én is ismerem a
válóperét) a midőn egy harmadik által elkergettetem azt a szinészt, a
kiért magát az egész világ előtt kompromittálni készült; s egyuttal ezt
a harmadikat is szerencsés emberré teszem; mert nagyanyja az által
kibékül vele. Jó ügyvéd vagy, jó barát vagy; elismerem; szorítsd meg a
kezemet, ölelj meg; hanem aztán eredj innen s ne jőjj hozzám többé;
psycholognak rossz vagy. Én nagyanyámhoz nem megyek többé.
– Ah! ezt csakugyan nem adja ki az én lélektanom. Te, a gyermek,
haragtartó akarsz lenni egy öreg nő, nagyanyád ellenében.
– Nem, Biróczy. Szeretem őt és tisztelem. De arra az utra, a melyen én
elindultam, ne jőjjön velem senki, csak azok, kik ugyanazt a czélt
akarják elérni, a mit én, és szenvedni azt, a mit én. Én elképzelem,
hogy nagyanyám mit akar nekem mondani. Egyszer már hallottam tőle. «Légy
úr!» Átadja, ha egyebet nem, apai örökömet s a becsületes megélhetésre
az is elég. Nem fogadhatnám el azt. Nevezz bolondnak: talán az vagyok.
Nekem nem kell az ajánlott jólét. Ha csak az kellett volna, most
lehetnék boldog, hirneves rangbeli ember. Lehetne családi boldogságom,
előkelő hivatalom, körülem pompa, előttem fényes jövendő. Mind erről
lemondtam; bele mentem abba a pusztába, a mi kietlenebb puszta, mint a
melyen egy barátunk Ázsiában bujdokol. Ő a régi nemzetet, én a jövő
nemzetet keresem. Hiszed, hogy most egy falusi tekintetes úr mindennapi
terített asztaláért fele utamról e pusztából visszatérek. Nem, barátom.
Nem fordít engem innen vissza sem nyomor, sem csalódások, sem fáradalom.
Akarok szegény lenni és dolgozni abban a munkában, a miért a legrosszabb
napszámot fizetik. Vagyunk többen, kik erre egyesültünk. Mindnyájan
látjuk magunk előtt az utat, s nem ijedünk vissza tőle. Tudjuk, hogy
nélkülözés, nyomor vár ránk, hogy a siker, a jutalom jeltelen sírjainkra
sem fog már találni; és tudjuk jól, hogy össze kell roskadnunk alatta.
Még sem térünk ki az útból. A nyomor szövetségesünk nekünk s a szenvedés
adja az erőt. A költő, a lángész, ha egyszer falura kivette magát,
elveszett az irodalomnak. És én már nem volnék élő ember a nélkül. Úgy
vagyok vele, mint az arsenicumevő: ha abba hagyja a méregevést, meghal.
Ha egy napom van, a melyen nem dolgoztam, szerencsétlen vagyok. Ezt a
pusztaságot az én lelkem mindennap betölti. Abban a paradicsomban, a
hová te hivsz, meg kellene őrülnöm. Hogy én most adjam át magamat egy
olyan boldog életnek, melynek mindennapi feladata puskával a vállon
cserkészni az erdőt, szép hölgyek szemébe bókokat mondani, czimborákkal
reggelig poharazni, kártyaasztal mellett lesni a vak szerencsét! Hisz ez
rám nézve a kétségbeesés örökkététele volna! Hagyjatok engemet magamra.
– Nem addig, a mig sophismáidra nem felelek. Nagyanyáddal kibékülésed
nem térít ki utadból; csak eszközt ád annak sikeresebb folytatásához.
Nem lehetsz-e iró tovább is, ha vagyonod lesz?
– Nem! Én ismerem magamat s magamról az egész fajtámat. Legjobb műveim
azok, a miket megirni az éhség kényszerített. Sokszor ellankadtam volna,
ha az nem üldöz, hogy holnapra kenyér kell! A boldogság szelid poétákat
teremt. A csapások, a csalódások, az egyedülhagyatás a költő aethere. A
jóllét zsír és fagygyu neki. Én szeretem azt a világot, a melyben senkim
sincsen. Hagyjatok egyedül. Jól érzem magamat: nem kivánok senkit és
semmit. Lehet, hogy szenvedek, lehet, hogy szegény vagyok; de a
természet olyan gondos, hogy a mellbeteget megfosztja attól a tudattól,
hogy melle romlott, s az irót attól a tudattól, hogy szegény. Bajtárs!
Eredj vissza. És többé hozzám ne jőjj.
Biróczy csüggedten ment vissza – Korcza úrhoz, ezzel a szóval:
– Megbuktam! vegye ön vissza az asszonyait!
Azoknak ugyan ne is került legyen többé szemeik elé Bíróczy. Maguktól is
rajta mentek Korcza úrra, rimánkodni, hogy már csak mégis vegye vissza
ismét a pöreiket, ez a sánta (tettek hozzá többféle epithetont) mindent
elront.
Még a nagyasszony csak hagyján, de a hogy Csollánné szidta!
A szép delnő nem birta neki elfelejteni Bányaváry elüzetését. Ő valóban
rajongott ezért a szinészért s dühös volt az ügyvédére, a miért
megakadályozta, hogy Bányaváry miatt vagyonát elveszítse.
A megtorlás e szenvedélyének kijátszásáért legközelebb találta Kálmánt.
Katinka bérbefogadta Aszályit, hogy mint a kullancs, mint a fűnyüg,
ragaszkodjék bele Kálmánba. Segélyezte, hogy egy lapot adjon ki (ez volt
az első subventionált lap Magyarországon), melynek azon mellék feladata
mellett, hogy a léhaságot, ürességet, könnyü erkölcsöt, asszonyi és
férfiui hiuságot, s a pongyola irályt meghonosítani segítsen, az volt a
főkötelessége, hogy mindent, a mit Kálmán bár hova irt, irgalom nélkül s
az igazságérzetnek minden nyoma nélkül lerántson; egész irói jellemét
nevetségessé, gyülöletessé tegye, utána leskelődjék, a hatalmasok előtt
mint lázítót, a közönség előtt mint árulót denuncziálja, barátait ellene
uszítsa; legérzékenyebb sebeiről a hegedést felszakítsa. A boszuálló
asszonynak jó volt ez az eszköz, s Aszályi jó volt ilyen eszköznek.
Volt közönség, a melynek ez mindig tetszett.
Hanem volt azután egy kicsiny csoport; e dögvész ellenében a szent ihlet
chrysmáját kente homlokára; a költészet apostolainak nevezhetjük őket.
Egyformán lelkesülve mind egy magasztos eszméért, egyformán elszánva
fáradni jutalmatlanul, és ott halni meg a szellemek csataterén. Mind
szent nevek még most is előttünk. Hőseink, kik a honfoglalókkal egy
sorban állanak. Egyedül fenmaradt nemességünk családfájának törzsökei.
Ah! minő munka volt az, a mit ők akkor véghezvittek.
Magyar folyóiratot adni ki, közönség nélkül, kiadó nélkül! Jó szerencse,
hogy egy áldott nyomdász vállalkozott rá, hitelbe nyomtatni a lapot s az
előfizetéseket felszedni.
Csekély közönségnek irtak. Három–négyszáz előfizető jelentkezett. Hogy
is lehetett volna kivánni, hogy olyan folyóiratnak nagy közönsége
legyen, mely nem ad divatképeket, mely nem közöl napi pletykákat, mely
nem hizelkedik a magas köröknek, mely nem foglalkozik érdekes
botrányokkal, mely nem politizál, mely egyedül nagy és nemes eszmékkel
akar hatni.
De mégis hatott.
De mégis mozdult tőle a föld! Minden mag, a mit ez a szent csoport
elvetett, pálmának nőtt fel azóta; s a forrás, a mit Mózes-vesszejük a
sziklából fakasztott, ma terhes gályákat hord.
Dolgoztak éjjelt nappallá téve, s nem jutott munkájuknak sem díj, sem
dicsőség.
Országgyülés, vármegyék, insurrectio, tudós társaság összevéve nem
mozdított ez országon annyit, mint az a nehány megszentelt nevü ember.
S minő apró kövek állták útjokat akkor! Most csak kövek: de akkor
Csimboraszszók!
A szerkesztő maga volt a corrector, s Kálmán nemcsak novellákat és
aestheticai értekezéseket irt, hanem a lapborítékokat is csirizelte
Tseresnyés uram segítségével s felirta rájuk a levélczimzetet. Azonkivül
a lap netaláni deficitjeért is magára vállalta a kezességet.
Ez volt azután a hic Rhodus, hic salta!
Mikor az első esztendei zárszámadáskor azzal a felfedezéssel lepte meg a
nyomdász, hogy nemhogy haszon maradt volna a lapon, de száz egész forint
a hiány a költségvetésből, a mi aként támadt, hogy egy dolgot kifeledtek
az előleges budgetből, tudniillik, hogy a mit censor úr ő méltósága
kitörülget a lapból, a helyett aztán friss szedés kell, s ez éven át
felmegy száz forintra. A censor okozta költségekre nem gondoltak ők, az
impraktikus poéták!
Most ez hát bizony a vállalatot terheli.
A nyomdász ugyan megkapja a maga száz forintját az új előfizetésekből,
hanem már most az új negyedévi bevétel annyival kevesebb lesz; pedig az
előfizetők is nem hogy szaporodtak volna, de sőt inkább azon
körülménynél fogva, hogy a mult ősz nagyon esős volt s a kukoricza
megpenészedett, még tíz perczent el is maradt belőlük. Így aztán lehet
még egy évig az új előfizetéssel dugni be a likat, folytatni a
vállalatot, de akkor bizony baj lesz. S nem csak baj lesz, hanem szégyen
is lesz.
Kálmánt nagyon bántotta ez a veszteség; azonkivül Tseresnyés uramnak is
hátralékban volt már egy negyedévi angáriával, s kezdte megtanulni, hogy
az ugyan nagyon elősegíti a poétát a költésben, ha éhezik és fázik;
hanem ha még tetejébe adósságok terhe is nyomja, s azt tudja, hogy a mit
most erre az üres papirra irni fog, annak az árával már régen tartozik
valakinek, az nagyon megbénítja a karját.
Tseresnyés uram kitalálni látszott Kálmán töprengésének okát.
Egy napon azt mondta neki:
– Nagy jó uram. Ön egészen elfelejti a mit tanúlt, értem a festés
tudományát. Szabad volna-e önt felkérnem hogy fessen le engemet illő
honoráriumért?
Kálmán mosolygott az ajánlaton; épen akkor betűcsömör volt a derekában.
Sajátságos betegség az: ismerik, a kik folytonosan foglalkoznak irodalmi
munkássággal; hogy egy-egy időre úgy megutálja az ember a betűt, úgy
undorodik a tintától, s ha a haláltól válthatná is meg magát vele, vagy
ha aranyakat igérnének is minden sorért, nem volna képes egy gondolatot
leirni. Ilyenkor hasztalan minden erőltetés, nem jön ki a tollából az
első szó, vagy ha kijön, úgy megharagszik rá az ember, hogy rögtön
kitörli.
Egy épen ilyen betű-utáló napon (amilyen minden írónak van, még a ki úgy
megszokta is a folytonos munkát, mint az arsenicum-evő a maga
méreg-adagját) jött elő Tseresnyés uram a maga ajánlatával.
– Igaza van mester – mondá Kálmán, – még ma veszek vásznat és festéket,
próbáljunk más mesterséget is.
És azután úgy tapasztalta Kálmán, hogy nagyon jó az, ha az ember két
mesterséget tud. Nappal festhet, éjjel írhat. Az alatt, a míg fest,
megpihen az írástól; s a míg ír, addig megpihen a festéstől. Folyvást
pihen. A festésközben visszakapja a kedvét az íráshoz, s az írásközben a
festéshez. Folyvást mulat.
Tseresnyés uram arczképe nagyszerűen ütött ki. Olyan volt ezüst-gombos
magyar dolmányában, hogy szinte megszólalt. A vén szolgáló, mikor Kálmán
kifordúlt a szobájából, belopódzott a képet megbámulni s megcsókolta a
drágalátos arczot; persze, hogy egy akkora darab a szájához ragadt
belőle, mert még nedves volt a festék. Sebaj! Kálmán helyreigazította a
csók nyomát megint.
Mikor készen volt az arczkép, Tseresnyés uram azt mondá:
– Erre tehát lehajlik egy negyedév.
Értette alatta az esedékes húsz forintot.
– Ez bizony nem is rosz kereset, – mondá Kálmán; – e mellett még könnyen
el lehetne irodalmaskodni.
– Úgy lesz – veté rá Tseresnyés uram. S azonnal kifüggeszté a műhelyébe
az arczképét, hogy láthassa minden ember, a ki csizmát rendel, s kapjon
kedvet utána.
Csakhogy igen sok embernek van szüksége csizmára, a kinek nincs szüksége
arczképre. A második szobában dolgozó mesterembernek nem igen akart
jönni munkarendelője.
Egy napon mégis került egy hal a varsába. Wasztl volt az, ki Tseresnyés
uramnál rendelt meg magának kordovány-csizmát, s ott meglátta azt a
képet. Ejh, az neki nagyon megtetszett. – Mibe került? Tseresnyés uram
azt hazudta, hogy ötven forintba. Kegyes czélokra a hazugság meg van
engedve.
Wasztl pedig az az ember volt, a ki ilyen luxust megengedhetett magának.
Egy özvegy fűszerkereskedőnét vett el, s most már emeletes háza van.
Hanem azért Tseresnyés uram, ki Wasztlt még hentes-inas korából ismerte,
csak most is «te Wasztli»-nak híja őt, az pedig viszont Tseresnyés
uramat «majszter bácsi»-nak, s az egész városban senkit sem tart
tekintélynek, csak Tseresnyés uramat.
Tehát Wasztl azt mondta az ötven forintra, hogy az még nem is sok. – Hol
az a piktor?
El is dobta rögtön a kezéből a fordítófát s a térdéről a lábszijat
Tseresnyés uram, s vitte Wasztlt a mentezsinórjánál fogva a konyhán
keresztül a másik szobába, a hol Kálmán atelierje volt felütve, s e
szókkal mutatá be ragadományát: «Itt a kuntsaft!»
– Hát Wasztli! kit akarsz lefestetni? magadat, vagy az asszonyodat?
Wasztl önelégülten mosolygott.
– Már majd csak magamat. Az asszonyom le van már festve fiatalabb
korából. Nem sajnálom magamért az ötven forintot.
Kálmánnak kellemesen hangzott ez a szó (a fél deficit törlesztése!)
– Hanem én egészen akarnám magamat lefestetni, hallja az ur, ahogy
állok.
– Ne félj, lefest téged ez az ur mindenestül, még a sarkantyús-csizmádat
is odafesti, meg a zsinóros-mentédet is.
– De sőt inkább egészen mente nélkül és csizma nélkül akarnám magamat
lefestetni.
– Mi a kánya? – mondá Tseresnyés uram, elbámulva: – pőrén, egy szál
vászonban?
– Sőt egészen a nélkül; csupán egy nagy zöld levélkoszorúval köröskörül,
ahol kell.
– Tréfálsz te Wasztli.
– Nem én.
Tseresnyés uram nem kérdte másodszor Wasztlitól, hogy tréfál-e, mert
attól tartott, hogy meg találja Wasztlit verni; hanem Kálmánhoz fordult.
– De hát szokás ez a bolond positura?
– Oh! igen – nyugtatá meg Kálmán; sőt külföldön az ilyen szép kifejlett
herculesi termet lefestéseért, természetes mivoltában, a festők szoktak
fizetni. Sőt ez ránézve valódi becses tanulmányt fog képezni.
Tseresnyés uram csak a fejét rázta.
– De hát mi a hét kőnek teneked az ilyen förtelmes figura, Wasztli? Hisz
azt kidobja a feleséged a szobából.
– Hát hiszen nem is viszem én azt a szobába.
– Hanem eldugod a padlásra?
– Dehogy dugom a padlásra! A mi specerei-boltunknak a czége: «a vad
emberhez», kell nekem ez a kép boltczimernek az utczára, hogy hadd
csudáljon ott engem minden ember!
Tseresnyés uramban felforrt a harag e hármas szemtelenségre.
– Micsoda? Hát te azt hiszed, hogy ez az ur olyan piktor, a ki
boltczimereket fest? Ma veres oroszlánt fest, holnap fehér elefántot
fest, holnapután téged fest le vadembernek? Annak köszönd, hogy nincs
itt a szobában a fordítófa, mert majd megtanítanálak én téged mindjárt
becsületre. Pusztulj, takarodj, ide ne jőjj többé a házhoz!
Tseresnyés uram nagy haragjában megkapta két kézzel Wasztl gallérját,
ugy tolta ki az udvarra. A nagy mahumed-ember csak nevetett és
könyörgött: «de hát legalább a csizmámat adja ide majszter bácsi, a
miért ide jöttem».
– Csizmát sem adok többet; ha vadember vagy, járj mezitláb!
Tseresnyés uram egész felindulással ment vissza Kálmánhoz.
– A neveletlen ember! S még szóba álltunk vele.
– De pedig kár volt elkergetni, mondá Kálmán; mert pénzt hozott volna a
házhoz, s a munka egyre megy.
– Ejh! egy művésznek nem szabad bizonyos fokon alul leszállni.
– De hisz ön maga mondta, hogy addig nem lesz belőlünk semmi, a mig
szégyeneljük a bőrkötényt.
Tseresnyés uram úgy meg volt szorítva ez emlékeztetés által, hogy ki
kellett fordítania keble minden titkos gondolatjait.
– Igaz, azt mondtam. Nem szabad szégyenelnünk a bőrkötényt és semmiféle
becsületes munkát, nekünk többieknek. De ön nem jön velünk egy
kategóriába. Mikor Abdolonymus király maga kényszerült az eke szarvát
megfogni, az az egész országára nézve volt szégyen. Mikor Dobzse László
király kontóra nem kapott húst a mészárszékből, az egész Magyarországnak
volt gyalázat. Ha ön megalázza magát, mi vagyunk megalázva, mi többiek,
kik önt tiszteljük, bámuljuk, és én inkább két órával dolgozom többet
naponkint, mint hogy engemet irigyeink azzal gúnyoljanak, hogy «ahol van
ni! a ti nagy emberetek boltczimereket fest!» Nem, azt meg nem engedem.
Tudok én annál az ön számára okosabb foglalkozást. Van itt egy műárus, a
ki képekkel is kereskedik. Fessen ön tájképeket. Azokat az én ismerősöm
bizonnyal megveszi. Vannak gazdag polgárok, a kik szeretik a szobájukban
a szép tájképeket, azoknak a képeknek lesz kelete bizonnyal.
Kálmán rá hagyta magát beszéltetni a csizmadiától, hogy tájképeket
fessen.
Két gyönyörű művet tett vászonra: az egyik volt egy sík alföldi puszta,
tiszta, derült nyári éggel, a távolban a gémes kut, közepén egy alacsony
ház, virágcserép takarta ablakokkal, az eresz alatt a kukoriczafonatok,
a padlásablakban a paprika-füzérek, a ház előtt parasztszekér, utra
készen, az egész képen áldott melegség ömlik el, minő egy csendes nyári
délest varázsmelege a pusztán. A másik kép szintén a pusztatáj volt
éjjel. A háttérben az elsötétült falusi lak, csak egy ablakában ég a
mécses; a szérün három férfialak fekszik, lábaiknál egy komondor, a hold
előtt egy fekete felhő vonul el, ezüstszegélyű, s a távol Tisza
kanyarulatai csillognak a viszfényben a ködös láthatáron.
Kálmán maga meg volt elégedve a két művel. Tseresnyés uram azt mondta,
hogy nagyszerüek; de eszébe jutott Apelles csizmadiája, s nem mondá el,
hogy van egy nagy hibájuk a képeknek: az, hogy a közönség nem érti meg
őket.
Azért csak elvitte azokat, köpenyege alá takarva a műárushoz.
Hejh! de szomoruan hozta őket vissza.