egy szobor, oda lépett a társaság közé, s egyenesen Aszályi előtt állt
meg.
– Hallja ön! monda neki reszkető hangon, és egész teste úgy reszketett,
mint a hangja. Ön azt állította, hogy azon az éjszakán, melyen a Duna
jege megindult, hugomat, Bányavárynét báró Bálvándyval látta karöltve
Budára átmenni…
Aszályi sarokba volt szorítva. Itt nem volt más menekűlés, mint
orczátlannak lenni.
– Igen is. Állítom, mert láttam, monda merész daczczal. Ott voltam
Csollánné bérkocsijában, hogy Bányavárynét elvigyem az estélyre. Ott ült
a kocsis mellett Csollánné inasa is; az is látta, a mit én. Bányaváryné
kijött a csarnokból, akkor az oszlop mögül előlépett egy férfi, a ki reá
várt, s együtt mentek karöltve a Duna jegére. Kétszer is szemükbe
néztem. A nő hugod volt, a férfi pedig Bálvándy báró…
– Az a férfi én magam voltam, te gazember! kiálta Kálmán, s azzal egy
olyan pofont adott a rágalmazónak, egy olyan hatalmas, csattanós,
igazságos pofont, hogy az épen elég volt utolsó szavához sanctiónak.
A pofonütött rohant – nem elégtételt venni, hanem a tükörhöz, mintha
szemeivel akarna meggyőződni, hogy csakugyan pirosabb-e az ő képének az
egyik fele, mint a másik? S csak azután jutott eszébe dühösködni, hogy
«ez vért kiván!» mikor már meggyőződött róla, hogy Jenőy felcsapta a
kalapját a fejére és elhagyta a termet. Akkor aztán körülnézett, hogy
kit válaszszon a társaságból secundánsának? S miután kiszemelte a
legbékésebb öreg tudóst, kinek emlékezetes híre marad azon jó akaratu
törekvéséről, miszerint minden hajdankori persa és assyriai császár
nevét a magyarból származtatta le, akképen bizonyítván be, hogy az egész
világ a magyaroktól eredt; tehát azt a jó öreg urat rohanta meg Aszályi
azzal a felhivással, hogy legyen ő neki a véres boszú munkájában
párbajsegéde; de mire a békeszerető öreg tudós csak annyit mondott, hogy
«Nabukodonozor». A mi tudvalevőleg e magyar szótól származik:
«nebolondozzonazur».
Kálmánnak csak egy kollegája ment utána: Biróczy. Úgy sietett, de mégsem
érhette utól a sánta lábaival; úgy kellett utána kiabálni, hogy várja
meg. Kálmán aztán megállt és bevárta.
– Jól tettem, hogy egy pofont adtam neki? kérdé Biróczytól.
– Nem jól tetted. Kettőt kellett volna neki adnod.
– Fogsz segédem lenni az ezután történendőkben?
– Segéded? Csak nem hiszed tán, hogy az a ficzkó téged párbajra kihív? A
mikor ez verekedni fog, akkor én kengyelfutó leszek a török szultánnál.
Te ebbe a házba ez életben többé be nem lépsz.
Kálmán keserűen bólintott fejével.
– Ő pedig már holnap itt lesz; föl lesz kötve a karja a nyakába; el
fogja mondani, hogyan vívott veled párbajt, ő téged kimélt, mert a
nemzetet nem akarta ily nagy embertől megfosztani, a te golyód pedig
keresztülment az ő karján. A tudós elhisz mindent, a mi nem abstract
theoria, s egynek sem fog eszébe jutni, hogy a kapott sebet látni
akarja. A végső esetben megteszi egy két krajczáros hólyaghuzótapasz, s
a ficzkó mint vitéz ember fog parádézni, te pedig többé nem jösz ide őt
megczáfolni.
– Nem.
– Azonban ne beszéljünk már most a ficzkóról. Hanem kérdezzük azt, hogy
miért hiresztelte ő ezt a rágalmat? Mert ingyen senki sem tesz rosszat.
Mi haszna volt neki e rágalomból? Ennek a történetnek valami genesise
van.
– Nem találok rá.
– Vesd össze a körülményeket. A ficzkó jól látta, hogy te voltál az, a
ki hugodat a jégen átvezetted. Közbevetőleg: az derék vállalat volt
tőled, az ingó jégen oda és visszairamodni s még az estélyen is
megjelenni, mintha csak a hajadat fodroztattad volna az alatt. De erről
majd máskor beszéljünk. A ficzkó tehát tudta, hogy te voltál a kisérő,
és mégis Bálvándyt hiresztelé annak; hiresztelé pedig olyan nyiltan,
hogy várnia kellett, hogy az neked is füledbe megy. S erre az esetre
olyan bizonyos lehetett arról az egy pofonról, hogy akár öt forintot
vehetett volna rá fel a zálogházban. Kellett neki ez? Alig hiszem. Tehát
valakinek másnak kellett.
Kálmán egyszerre megállt, mintha egy nagy kő állt volna eléje, a min nem
tud átlépni.
– Mit tudsz?
– Hallgass rám s ne hadonázz az utczán. Eredj át szép csendesen Budára
és keresd fel Bányavárynét, attól majd megkapod a felvilágosítást.
– Hát ő kitől tudja ezt?
– Tőlem.
– Hallod-e? Mi érdeked van neked e dologban, hogy beleártod magadat?
– Érdekem? Úgy! Igaz. Hiszen én magam mondtam, hogy érdek nélkül semmi
sem történik a világban. Nekem magamnak ugyan nincsen. Hanem hát én
prókátor vagyok s van egy kliensem, a kinek az érdeke bir engem
mozgásra.
– Ki az?
– Azt is megtudod, ha Bányavárynéval beszélsz. Csak eredj át hozzá
egyenesen, de most mindjárt és sietve; mert ha hirtelenében nem szólsz
vele, meglehet, hogy aztán soha sem beszélsz vele az életben.
– Te megrémítesz!
– Rémülj meg, ahogy csak tudsz; hidd a legrosszabbat, a mit csak
képzelsz, s aztán siess, ahogy csak birsz.
Kálmán nem vesztett több pillanatot a szóbeszédre; hanem futott a
csónakhoz, mely hamarább átszállítá Budára, mintha a hidra lekerült
volna.
A míg Kálmán átjutott Budára, agyában mint egy elátkozott kaleidoskop
képletei, váltakoztak a talány tényezői. Mindazokat, a kiket gyülölt és
szeretett, mindenképen iparkodott egymásmellé, egymással szemközt
helyezni, összevetette az érdekeket, a szenvedélyeket, a lehetségest és
a képtelent; de nem birt világot deríteni maga körül.
Mikor Czilikéhez belépett, azt úti bőröndjeinek bemálházásával
foglalkozva találta.
– Mi ez? kérdezé Kálmán szorongó kebellel.
– Én utazom, monda a nő, kinek arcza piros volt a fáradságtól, és szemei
a sirástól.
– Hová? kérdezé Kálmán.
– Nagy a világ… ez volt rá a felelet.
Kálmán hevesen ragadá meg kezét.
– Czili! Mi történt veled?
– A legrosszabb, a mi történhetett.
– Szólj világosan; mert elvesztem az eszemet!
Ekkor aztán odaomlott a keblére a nő, megeredtek a könyei, fuldokolva
zokogá: «ő nem szeret engem többé!»
– Kicsoda? Bányaváry?
– Ő mást szeret.
– Kit?
– «Azt az asszonyt!»
És a hogy a könyeken keresztül szikráztak a szemei Kálmán szemeit
keresve; a hogy arcza lángvörössé pirult: e tekintetből meg kellett
értenie Kálmánnak, hogy ki «az az asszony?»
«Csollánné?»
Czilike a sértett szűzérzet undorával fordítá félre arczát. Ez volt az
igenlő válasz.
– Őrült az az ember?
– Én bolond! szólt a nő, arczára tapasztva kezeit; a ki örültem annak,
hogy kigyógyítottam őt egyik szenvedélyéből! Hiszen mikor mindennap
ittasan jött haza, rút volt, de az enyim volt. Szégyenlettem magamat
miatta; de szeretett! Most már józan; de másé. A borczimborák csak
pénzét rabolták el, a theaestélyek a szivét. Ő most már szép, deli és
boldog. Én pedig el vagyok temetve.
– De hisz az lehetetlen; te csalatkozhatol, vigasztalá őt Kálmán; pedig
saját maga előtt egész világosságban állt már az egész talány. Annak az
asszonynak az egész cselszövénye. Ezért kellett Czilike felől ezt a
rágalmat elhiresztelni, hogy ő Bálvándy kedvese: hogy a férj annál
jobban elidegenedjék tőle. Hisz az ilyesmi oly valószinű. Bálvándy
bolondja a szinészvilágnak – s minden szép művésznőnek udvarol. Tudja
azt felőle minden ember.
Czilike letörlé könyeit, egy hosszas keserveset sóhajtott s aztán
nyugodt hangon beszélt.
– A mit tőlem hallottál, az való. És nem az a legszomorúbb benne, a mi
az én fájdalmam. Én azt eltűröm valahogy. Azt mondják: ez a mi sorsunk;
szinészházaspárok nem vénülnek meg együtt. De a késen, a melylyel így
megszurtak, még méreg is van, s az már megöl. Oh mért jöttél most
hozzám? mért akarod ezt tőlem meghallani? Eredj innen; és hagyj engem
innen futni! Holnap úgy is meghallod, mindenki beszélni fogja az utczán.
A nő kétségbeesetten veté magát arczczal a kerevetre; de már nem tudott
sirni.
– Az Istenért! Mi az? Mondd meg nekem! Könyörgött Kálmán, odahajolva
fölé s gyöngéden kényszerítve a vonagló nőt, hogy üljön melléje és tegye
forró homlokát vállára.
– Tehát tudd meg én tőlem azt, a miért soha sem fogsz megbocsátani se
nekem, a mért megmondtam, se magadnak, a mért megkérdezted. Te ismerted
azt az embert, a ki veled együtt mint gyermek lángoló hazaszeretetből
követett el olyan vétket, a miért életpályájáról letaszították; te
ismerted azt az embert, a ki azután rajongó szenvedélylyel lépett az
életútak legáldatlanabbjára, és szerzett ott babérkoszorút,
töviskoszorút, és viselte mind a kettőt büszkén; te ismerted azt az
embert, ki szülőid csöndes hajlékából, a hol csak a boldog nyugalom
lakott, a család kedvenczét elvitte magával s aztán jártak együtt és
osztoztak nyomorban és dicsőségben és nem gondoltak a visszatérésre
soha; te ismerted azt az embert, a kivel kezet fogva megindultál
daczolni az egész világgal; összetűzni a nagy urak hatalmával,
meghódítani a gunyolódó közönyt, felébreszteni egy alvó országot; a
kiért eltaszítottak pártfogóid, kitagadott nagyanyád, elhagyott
kedvesed; te ismerted ezt az embert, a ki ama felejthetlen napon, ott a
havasi csúcson, úgy beszélt hozzád, mint egy nemzeti szent! – ez az
ember most egy szép asszony szép szemeiért elfelejt bennünket, elhagyja
hazáját, s elmegy külföldre idegen nemzet művészének.
Kálmán karjai aláhanyatlottak, elbámult maga elé, halkan susogva.
– Ez csak egy rossz álom.
– Oh ez nem álom. Ez bizonyos, való. Azon nő ügyvédje beszélte el azt
nekem. Bányaváry gyakran említé, mennyi fény, mennyi jutalom várna rá,
ha nem e nyomorult kis nemzet lángelméje volna? minő fényes igéretek,
minő csábító meghivások érkeznek hozzá a világ minden részéből; és ő
annyiféle nyelven volna képes játszani! Most aztán kezembe van adva az
egész dicsvágy kulcsa. Az a mi barátunk, a ki nekem azt elmondta,
fölfedezte előttem, hogy a csábító meghivások amaz asszony
cselszövényei. Ő kötött szerződést egy külföldi szinigazgatóval, hogy az
Bányavárynak nagyszerű összegeket ajánljon fel szerződési dijul, miket
amaz asszony megkétszerezve térítend meg az impresariónak. S aztán ő
maga is azon külföldi városban fog letelepedni. Az ügyvéd azt mondá,
hogy neki ezt, védencznője érdekében kell megakadályoznia; mert ily
botlás válóperét az ő kárára fogja eldönteni. És Bányaváry el fog hagyni
minket és menni fog annak a szép asszonynak a szemei után külföldre, s
átesküszik idegen oltárhoz, idegen Istenhez.
Most azután Kálmánon volt a sor, hegy elkezdjen zokogni, a hogy csak egy
lelke mélyében megsértett férfi zokoghat, ki egy egész élet
összesalakzott keserüségeinek enged kitörést túlterhelt szivéből.
Oh milyen félelem gerjesztő zokogás volt az!
Egyszerre elfojtá aztán; vége volt. Felállt; megszorítá Czili kezét.
Azután megölelték egymást. Kálmán megcsókolá a nő homlokát, s ez
ölelésben, e csókban ez volt mondva: «mi soha többé nem látjuk
egymást!…»
Kálmán mint egy álomjáró ment ki az utczára. Gondolatainak rémtáborától
nem látta maga körül a külvilágot. Alig tudta, hogyan ért haza? S minek
ment haza?
«Hogy mit teszek? azt nem tudom. Reggel leütöttem egy embert; estig még
megölhetek egy másikat. De kit? Talán magamat, hogy olyan bolond voltam,
hogy épen én vittem őt azon asszonyhoz, a kitől magam annyira irtózom?
Ah a szép vadásznő nem csak a vadállatot tudja sziven lőni.»
Azt gondolta, hogy a szép asszonynak fog levelet irni.
Hozzá kezdett.
«Asszonyom! Oh milyen kegyetlen rossz szivű daemon ön! Hogy kikereste
azt az egyetlen fájó részt a szivemben, a melyen halálra sebezhető
vagyok. A mikor már magamnak nem fáj többé semmi csapás, semmi
veszteség: akkor megöli ön azokat, a kiket szerettem. Ön megismerte az
oltárt, a mely előtt térdeplek, s letépi róla az oltárképet. Önnek nem
elég, hogy bennünket élve eltemessen; még a neveinket is meg akarja
mérgezni az utókor előtt. Van-e önnek Istene? Van-e önnek hazája? Van-e
önben emberi szív? Nincs! A ki önt megismeri, az istentagadóvá lesz, s
megundorodik a szerelemtől. Átkozott legyen a pillanat, a melyben önnek
pokoli szép szemeibe beletekinték. Éljen ön addig, a míg fájni fog önnek
az élet! Éljen ön addig, míg a világ mosolygása gúnykaczajjá válik önnel
szemközt!»
S mikor aztán annyit összeirt, akkor széttépte az egész levelet. «Oh én
kábult eszem! Mire nem tanácsolnál még? Hogy felfokozzam ennek az
asszonynak a gyönyörét az által, hogy az áldozatnak kínordítását
hallatom vele. S aztán mi nekem ez asszony? Mi jogom nekem ő hozzá?
Miért tegyek én ő neki szemrehányást? Hát nincs-e velem szemben egy
férfi?»
Kálmán tűzbe dobta a levél rongyait s sietett a szinházhoz.
Péntek volt, ismét a magyar szintársulat készült a nagyvárosi szinházban
előadáshoz, odasietett, ott meg kellett találnia azt, a kivel beszéde
van.
Nem is ügyelt az emberekre, a kikkel az utczán találkozott, pedig az
ilyen hires embert sokan ismerik s mutogatják egymásnak. Ha ügyelt volna
rájuk, észrevette volna, hogy minden ember bizonyos respektussal
kotródik félre az útjából. Reggel óta nagy hire futamodott már annak a
monumentális pofnak, a mivel a rágalmazót elcsendesíté.
A szinháznál tudták meg azt leghamarább; nagyon természetesen. És ott
örültek neki legjobban. Ajh, de nagy az öröm Izraelban, mikor egy
kritikust felpofoznak! Az egy közös jutalomjáték az egész társaság
számára. Azt az esetet mindenki úgy adja tovább, mint egy közös
ellenségen vett diadalt. Aztán hogy tódítják! Hányat bukfenczezett utána
a feltisztelt? hogy esett az asztal alá?
Annálfogva valahány szinészszel, kardalnokkal, szinfalhordóval
találkozott Kálmán, a kitől Bányaváry után tudakozódott, az mind
sajátszerű vigyorintással tekintett először az arczába, másodszor a
kezében levő pásztorfogantyús, görcsös, vadszőlővenyigebotra, a mi
akkori divatpálcza volt. Gondolta mindenki: ennek a botnak még ma valami
dolga – de lesz!
Oda igazították Kálmánt az ügyvezetői szobába, hogy ott fogja találni
Bányaváryt.
Egyedül találta.
Bányaváry is értesülve volt már a «csigában» történt jelenetről, s e
miatt zavarban érezte magát Kálmánnal szemben. Azt neki kellett volna
megtenni rég, a mit Kálmán tett; mert ezt a Bálvándyról költött
mende-mondát ő is hallotta, de még csak nejének sem szólt miatta. Az
olyan vállalatnál, a milyenben ő törte a fejét, még nagy lelki
könnyebbségül szolgál a férjnek, ha a nejét is hasonlóval rágalmazzák.
Annálfogva most nem tudta, hogy milyen képpel fogadja kedves barátját?
No, ebből a zavarából nagyon hamar kisegítette őt Kálmán.
Egyenesen eléjelépett s így szólítá meg:
– «Te Borcsay!»
Borcsay! Az igazi név hallatára mindjárt elsápadt a szinész és sejtette,
hogy mi következik most?
– Te Borcsay! Én ma megtudtam azt, hogy te el akarod hagyni nődet és el
akarod hagyni a magyar szinészetet. Nődet egy szebb asszonyért, hazádat
egy nagyobb hazáért. Azt, hogy nődhez hűtlen lettél, végezd el
tensziveddel, ha van szived; hanem azért, hogy nemzeted ügyéhez hűtlen
akarsz lenni, velem lesz számadásod. Én nem könyörgöm, nem rimánkodom
előtted; hanem azt mondom neked, hogy ha te hűtlen lész ahhoz az
oltárhoz, melynek jó és balsorsban hűséget esküdtünk, én tégedet
megöllek. Leütlek orozva hátulról: leütlek a legelső kővel, a mi a
kezembe akad; leütlek minden lélekfurdalás nélkül.
Bányaváry saját szavait hallotta visszhangzani, a miket az Oltárkövön
Kálmánnak mondott. És egyszerre visszatért rá a szive. Furcsa vándorló
szív volt az; hol otthon volt, hol másutt volt, – úgy kellett
hazahivogatni.
– Isten ugyse: igazad van, monda Kálmánnak: agyonüthetsz; megérdemlem.
Komisz, alávaló fráter vagyok. Mondhatnám ugyan mentségemre, hogy
elkeserített a nőm hűtlenségéről költött hír s boszú vezette
félrelépésemet; de nem érdemli az a silány ficzkó, a ki e perczig
voltam, hogy az a másik ember, a ki ezentúl leszek, az ő mentségére egy
szót elvesztegessen. Gyalázatos, silány ember voltam. Igazad van. Nézz
ide!
Azzal elővonta belsőzsebéből a külföldi impresarióval kötött
szerződését, s megmutatta azt Kálmánnak – és azután négy darabra
szakította azt és a háta mögé vetette.
– Vége van és nem lesz többé…
S azután érzékenyülten nyujtá kezét Kálmánnak.
De Kálmán nem viszonzá azt.
– Te nem nyujtasz nekem kezet?
– Se én neked, se te énnekem! A míg csak Csollán Berti piszkos tenyereit
szorongatták kezeink, addig kölcsönös kézszorításunktól nem lett egymás
keze szennyes; de most mind a kettő az lesz. Mi nem vagyunk sem barátok,
sem rokonok többé, csupán két adós és két hitelező, a kik egymásnak
mindenükkel tartoznak, az utolsó lehelletükig. Szólj, tartozom-e én még
neked valamivel?
– Semmivel. Te mindenedet áldozatul hoztad. Diktáld fel, mivel tartozom
én? Én is fizetek. Ha nem teszem, üss agyon.
– Borcsay! Ráemlékezzél, hogy a mit most teszünk, az nem komédiajátszás.
Én két évig jártam a karbonárik iskolájába, s a szénégetőknél az ilyen
embert, mint te vagy, «holt szén»-nek nevezik.
– Ne adj súlyt szavaidnak fenyegetéseiddel. Nagyobb félelem énnekem nőm
néma ajkát látni, ki ellen annyit vétettem, s ki soha nem hányta azt
szememre.
– Vissza fogsz hozzá térni, és utazol, a hová ő.
– Mikor kivánod?
– Holnap.
– És társaságom?
– Ma tartja utolsó előadását a fővárosban; az éjjel összeszedi sátorfáit
és vándorol tovább.
– S a mit eddig építettünk, az mind összeomlik?
– Hadd omoljék! Az én fejemre omlik. Te menekülsz alóla.
– Tehát menekülök.
– És soha Budapestre többet vissza nem térsz.
– Van egy fogadásunk, mely majd ide s tova betelik; hogy tizenkét év
lejártával találkozunk itten Pesten.
– Te meghaltál: nem jöhetsz.
– Igaz. Mit kivánsz még tőlem?
– Azt, hogy engemet felejts el!
Azzal megfordult Kálmán s indult kifelé. Bányaváry utána sietett s
rimánkodva kérlelé:
– Hát e szóval válsz el tőlem, hát nincs számomra egy vigasztaló
tekinteted?
Kálmán visszafordult s sötéten ránézett.
– A míg a városban vagy, addig rám emlékezzél! ha tovább mentél, akkor
felejts el!
S akkor sem hagyta a kezét megfogni.
Elhagyta a szinházat, a nélkül, hogy visszanézett volna rá.
Az egész épitmény, a minek felrakásában annyit fáradott, saját öklének
egy ütésétől összeomlott és hullott saját fejére.
Bányaváry rögtön tudatta társaságával, hogy ma lesz utolsó előadásuk
Buda-Pesten. Meg voltak elégedve a hirrel. Kivánkoztak már azok is a
vidéki húsos-fazekak után az «igéretnek» földéből vissza!
Azután sietett át nejéhez. Hozzálátott, hogy segítsen neki a
málházásban; Romeo jelmezét odapakolva az ő öltönyei közé.
Czilike kérdő bámulattal tekinte rá.
Bányaváry csak annyit mondott e tekintetre:
– Kálmán ott volt nálam. Ma játszunk utolsót. Holnap megyünk «mind»
Miskolczra.
Czilike nem szólt, csak egy-egy eltitkolt köny hullott szemeiből a
becsomagolt szinpadi czifraságokra.
Bányaváry valóban meg volt térítve. Alapjában nagyon jó volt az ő szive,
csak hogy örökösen felügyelő kellett a szivének. Ha eszébe jutott, hogy
mennyire megbántotta angyali jóságu Czilikéjét, sirt, mint a gyermek, s
a másik perczben már játszott, mint a gyermek.
Estig azt hitte magáról, hogy egészen ki van már békülve saját
jobbfelével, hogy Czilikét boldoggá tette és nemes elhatározására
kezdett büszke lenni. Egy hatezer forintos szerződést tépett ma
szélylyel. És mindezt az imádott Czilike s az imádott nemzeti müvészet
kedvéért tette.
Ha tudta volna, hogy ez a szerződés a szép asszony pénze ára, alább is
hangolhatta volna a lemondás fölötti büszkeségét.
Az utolsó előadás jó sikerrel ment végbe. Az igazgató búcsúbeszédet
tartott a tisztelt publikumhoz, megköszönve annak azt a rettenetes nagy
hazafiui önfeláldozást, hogy eljárt három óráig mulatni magát egy
huszasért.
Azután a nők hazamentek az úthoz készülni és kipihenni magukat, mert
reggel korán kell útnak indulni; a férfiak pedig hátramaradtak, hogy még
egy búcsúpoharat ürítsenek a «vörös ökörben» régi jó patronusaikkal. Ezt
mindenki igen természetesnek találta.
Czilike is helyeselte, hogy Bányaváry is menjen a társasággal; ne vonja
ki magát a többiek közül. Bányaváry erősen esküdött, hogy éjfélen túl
nem fog maradni.
Czilike ismét a hivő nő volt, s ő maga biztatta már legjobban a férjét,
hogy mulasson, a meddig tetszik, és igyék a többi jó barátokkal.
Szegény asszony! már örült neki, ha a férje «csak» iszik.
No, de Bányaváry erős volt abban, a mit megfogadott; ha ő egyszer
megfogadta, hogy nem fog inni egyebet, mint theát, hát akkor azt meg is
tartja. Igaz ugyan, hogy a theát olyan erősen megrhumozva szokta inni,
hogy az bizony punchnak is beillett; de az mégis csak egészen másnemű
hatással van az emberre, mint a bor, vagy a ser. Neki tehát a
búcsúlakomán is külön-theát szolgáltattak bor helyett, s azt ő nagy
tüntetéssel iszogatta; míg társai boros poharakkal koczintottak, ő a
füles-csészét emelte az áldomáshoz.
Azért derült kedélyben volt. Magával hozta a guitarreját is, s mikor a
társaság kivánta, egy-egy szép románczot énekelt saját guitarre kisérete
mellett. Énekelt szerelmi hűségről, s úgy ragyogtak a könyek szemében.
Olyan jó fiu volt a jó Bányaváry! Mindig érezte ő azt, a mit beszélt;
csak az az egy baja volt, hogy reggel mást érzett, este megint mást;
ugyanazon emberi lény iránt mást, ha távol van s nem látja, s mást,
mikor közel van és beszél vele.
Mikor Bányaváry a negyedik csésze theát itta, akkor az jutott eszébe,
hogy hajh mennyivel zamatosabb volt az a thea, a mit ő máshol szokott
inni.
Igaz, a thea sokkal zamatosabb, ha kettecskén iszszuk, mint ha nagy
társaságban. Ez a theának a sajátsága.
S azután nagyon elővette a gondolkozás.
Megnézte az óráját, úgy találta, hogy éjfél felé közeledik az idő;
eszébe juttatta magának, hogy mit igért Czilikének? hogy éjfélre haza
kerül. Azért is búcsút vett az egész jó czimboraságtól, kitől örökre,
kitől a viszontlátásig, nyakába keríté a karbonariját, betakarta vele a
guitarreját s indult a holdvilágos utczának nehéz szivvel.
Mégis csak nagy dolog az, mikor az ember tudja, hogy ebben az órában reá
két helyen is várnak, az egyik helyről elmaradni.
Igaz, hogy a feleség is derék asszony, szép asszony is; de az a másik
hölgy mégis csak bűvösebb. Az egyik nagy művésznő a szinpadon; de oda
haza, a férje előtt nem tud komédiázni. Ah, ez a másik épen ahhoz ért.
Aztán az egyik az enyim, a másik pedig a másé, a mi az értéknek
különböző súlyt ad.
Talán most is ott sétál az orgonabokrok lugasai között, hófehér ruhában,
mint egy villi?
Úgy tetszik, mintha az esti szél is orgonafavirág illatot hordana
szerteszét.
Két utczán volt választása végig menni. Az egyik jó tágas, téres,
világos utcza, mely egyenesen a hidhoz vezet; a másik egy szűk mellék
utcza, mely nem épen a hidnak kanyarodik.
Mikor a szeglet elé ért, elkezdett magában okoskodni.
«Hát illik-e, férfias dolog-e így megszökni, búcsúvétel, köszönés
nélkül? Vétek volna-e az, ha még legalább egy utolsó istenhozzádra
megjelenne az ember? Nem volna vétek. Az ember a feleségét tiszteli, és
azon van, hogy keserüséget ne okozzon neki; szereti is örökké; de a szép
hölgy nem kiván örökkévalóságot, annak csak a boldog percz kell.
Megszünik-e az örökkévalóság örökkévalóságnak lenni, ha egy perczet
kivesznek belőle? Nem szünik meg. Az ember csak vesz, de nem ád. Plato
azt mondta, mikor kérdezték tőle, hogyan szeretheti Phrynét, holott az
őt nem szereti? «hisz a hal sem szeret engem, de azért én szeretem a
halat.» Pedig Plato bölcs volt, ki meri azt mondani, hogy nem volt
bölcs? Csalás, hitetlenség lenne-e ez? Nem lenne. A mit megfogadtam,
hogy Pestről elmegyek, azt megtartom; hogy Czilivel maradok, magyar
komédiás maradok, azt is megtartom. De azt egy szóval sem fogadtam meg,
hogy a bűbájos hölgygyel többé ne szóljak. Ezt tehát nem tartozom
megtartani. És elvégre is minden restelni való dolog csak akkor lesz
restelni valóvá, ha kitudódik. Ezt pedig nem tudhatja meg senki; tehát
szabad.»
Mint tudva van, a theának is megvan a maga részegsége s a maga
mámor-philosophiája.
És Bányaváry egyet vetett az oldalán s besomfordált a szűk utcába, mely
nem vezet egyenesen a hidhoz.