jószág-igazgatói. Hitelintézetek, takarékpénztárak akkor nem voltak az
országban. A bécsi bank magyarországi földbirtokra nem hitelezett, nem
is tehette, hiányos telekkönyvezés miatt; hisz fel sem voltak mérve a
nagy jószág-complexumok. Magán hitelező pedig ijedten csapta be a
ládáját, mikor azt a szót hallotta, hogy a kölcsönveendő pénz egy az
adósok börtönében ülő főúr kiszabadítására kerestetik. Ez átkozott rossz
investitió. Azzal a biztatással nehéz valakitől pénzt kiénekelni, hogy
majd az ő pénzével egy második hitelező fog kielégíttetni; soha sem
tudhatja, hogy akad-e majd egy harmadik hitelező, a kinek a pénzével meg
majd őtet fogják kielégíteni. Az idei termények pedig már rég el voltak
adva, semmi kilátás, hogy három-négy hónapnál hamarább a 75 ezer frankot
előteremthessék. Milyen roppant idő a mézes hetek korszakába beleékelve!
Még az a lehetőség lett volna, ha az öreg Jenőyné nagyasszony elbúsúlja
magát s hogy Béni fiát haza kapja, kifizeti a fatalis tartozást
Csollánnénak, s aztán ő egyezkedik ki Bálvándyval.
Biróczy azonban feléje sem ment Jenőynének Párisból hazatérve; s mikor a
nagyasszony rajta rontott s követelte, hogy hova tette az ő fiát, még
Biróczynak állt feljebb; előmutatta a nagyasszony saját levelét, melyben
meghagyja neki, hogy eressze Bénit a maga esze után. Ő hát Berlinen túl
nem is törődött vele; ő azután Csollánné megbízásából, annak a költségén
utazott. Ő nem tehet arról, ha Benjámin úr Bálvándy báró dolgába
beleártotta magát. Most már ülhet ott, a míg Bálvándyt kiváltják.
– De hisz ez iszonyú szégyen gyalázat! sopánkodék a nagyasszony.
– Dehogy az. Dicsőség. Ha haza jön, híres ember lesz belőle.
– Menjen a pokolba! Sok-e az a pénz, a miért be vannak csukva?
– Bagatell! Hetvenötezer frank.
– Hüh! hetvenötezer micsoda? Hisz az egy egész dominiumnak az ára.
– Azt hiszem, hogy ha a nagyasszony a garmadi birtokát eladná, azért
kapna annyit, s kiválthatná Bénit vele.
– Ejh, mit? Azt nem adhatom el; az ősi birtok; az Kálmánnak az öröksége,
ha egyszer én meghalok.
– De mit törődik a nagyasszony Kálmánnal? Hamarább meghal az, mint a
nagyasszony.
– Maga infámis ember! Éles késeket forgat meg a szivemben.
– Én csak prókátor vagyok; a ki tanácsot ád. Eladhatja bátran a
nagyasszony Kálmán ősi birtokát s kiválthatja rajta Béni fiát.
Jenőyné dühbe jött erre a jó tanácsra: tudta, hogy csupa keserű gúny van
abban. Összehurkolta a hímzett tarisznyáját, mintha a szivét is
belehurkolná, s megindult az ajtó felé. Mikor aztán fogta a kilincset,
azt mondá Biróczynak:
– Azért sem váltom meg egyiket is! A ki bolond, legyen bolond. Az egyik
haljon meg hát éhen, a másik a tömlöczben; maga pedig sánta ördög – a
kötélen!
Azzal becsapta maga után az ajtót.
Biróczy pedig azontúl minden harmadnap kapott egy levelet Párisból, Béni
bácsitól: maszatos, czirmos, poczás leveleket, kétszer összegyűrt,
spanyolviaszkkal elégetett, ferde leveleket, girbe-gurba sorokkal beirt
leveleket; később fáin papirosra irt, nefelejts füzérekkel körülvett,
csipkés szegletű szerelmes leveleket, a mikben könyörög, hogy szabadítsa
ki őtet e siralmas fogságából, mert ő nem állja ki tovább, ő felakasztja
magát. Ezeket a leveleket mind elküldözte Biróczy a nagyasszonynak.
Talán maga Bálvándy sem volt türelmetlenebb szűk szállásán. Pedig az is
próbát tett leveleivel mindenütt: irt nejének, ipának, napának, az öreg
Decsérynek, tiszttartóinak, Kalender úrnak, Biróczynak; legkisebb siker
nélkül. Senki sem segített rajta.
Mikor aztán már nagyon sokáig tartott ez a rossz mulatság; mikor már
elmúlt két hónap, három hónap; akkor egyet gondolt Bálvándy s még egy
levél irására szánta el magát.
Az a levél szólt Katinkának.
Tíz nap mulva e levél elküldése után aztán itthon volt Bálvándy.
Hanem azontúl, hogy visszaérkezett, mindig nagyon ki voltak sírva a
szemei Dorothea grófnőnek.
A JÉG HÁTÁN.
Dicső úttörői a magyar múzsának, kik «akkor» átjártatok a Duna jegén a
művészet oltárán áldozni! (igazán áldozni.)
Otthonotok nem volt; saját háza még nem volt Magyarország fővárosában a
magyar szinészetnek. Idegen művészet háza fogadott be zsellérül, idegen
szinigazgató engedett át számotokra kegyelemből egy napot egy héten: a
legrosszabb, a legsoványabb napot: a pénteket.
Üveges hintó sem várt rátok, mely Budáról áthordjon Pestre; de meg
lánczhid sem volt, melyen a hintó átjöhetett volna, a hajóhidat
kiszedték a jég elől; s mikor visszatértetek, otthon nem várt rátok
meleg szoba, meleg étel.
És ti mégis törtétek az utat: átjártatok a zajló Dunán, ingó
lélekvesztőn, később a jég hátán, fagyban, hóban, gyalog, éhezve, fázva,
pirulva a szégyentől, és pirulva a dicsőségtől, és pirulva a hideg téli
széltől.
És az ujságok nem voltak tele keserves panaszaitokkal!
Késő éjjel, hosszú előadás után, mikor már minden lélek alszik, még a
város olajlámpái is, akkor látják (kik látják? a partőr és a csillagok),
hogy botorkál hosszú zilált sorban egy csoport didergő ember a ropogó
havon, keresztül a Duna jégburkolatán, némelyik pálczája végére akasztva
batyuját, mások párosával czipelve fedett kosaraikat. A hideg éjszaki
szél vigan seper végig a sík jégmezőn, s arczaikba veri a sziporkázó
havat. – Királyok és királynék azok, kik hónuk alatt viszik koronájukat
s batyuban biborpalástjukat.
A szél eltakarja nyomaikat hóval s másnap (– és negyvenév mulva) nem
tudja senki, hogy ők itt jártak.
És mégis itt jártak! És örömmel várták a keserves péntek napot, hogy
mint egy tolvajbanda, mely nemzetének dicsőséget lopni jön; mint czigány
csapat, mely lyukas becsületünket foltozni bandukol, hogy új
lelkesedéssel léphessenek föl az idegen ház fényes termében s
bizonyságot tegyenek róla, hogy még «él a magyar».
És mily fényes bizonyságot!
Mindenki sajnálta őket. Igen is, sajnálta; ez volt az érzés. Hogy kell
ilyen szép tehetségeknek a szűk, ismeretlen ködös világban, dicstelen
elveszni! Ha más nemzet művészei volnának, világra szólna a hírük,
pompában, kényelemben élnének.
Jöttek hozzájuk idegen szinigazgatók, kik csábító ajánlatokat tettek
nekik, hívták őket Bécsbe, Drezdába, Majlandba, gazdagon biztosított
szerződések mellett. És volt tehetségük hozzá, hogy bármely más nemzet
nyelvén képezhessék tovább magukat, mert megtették kérkedésből, mint
szinlapjaikon olvasható, «hogy lássa a világ, mit tud a magyar?» hogy
játszottak Pécsett németül, Ráczkeviben szerbül, Bukurestben románul egy
pár darabot, nemzeti fraternizáláskor; tehát elmehettek volna, nyitva
volt előttük a világ minden ajtaja.
De a szivük volt ide nőve ebbe a földbe, az nem eresztette őket;
gazdagság, dicsőség csábjai nem bírták azt innen kitépni; részvétlenség,
mostoha viszonyok, szenvedések nem bírták kiszárasztani innen.
És ők minden pénteken áthozták kopott palástjaikat és fényes
tehetségeiket a jég hátán az «idegen» Pestre.
Egy péntek napon Aszályi sorba futkározta az előadásra átjött magyar
szinészek és szinésznők öltöző-szobáit, meghívogatta őket ma estére
előadás után egy kis vacsorára Csollánné ő nagyságához.
Mi volt Aszályi Csollánnénál? Lótó-futó, mindenes, titkár. A szinészekre
nézve pedig kritikus, ingyenjegy, potyaczimbora.
Az ilyen meghíváson az illetők természetesen hogy kaptak. A bizony épen
nem lesz rossz, az előadás után a helyett, hogy az ember neki indulna
bujdosni a jégen keresztül haza Budáig a fűtetlen farkasordítóba, s
keresni az üres fiókot, hogy kerül-e ki még belőle valami
szalámimaradék? bizony, a helyett beleülni az üveges hintóba,
elkocsikázni az úri lakásba, hozzáülni a pompás lakomához, s reggelig
elpoharazgatni, sőt még talán egy kis «parázs» ferbliben némi
útiköltséget is beszerezni a könnyűvérű uraságoktól. Mindannyian
csókolták a kezeit a nagyságos asszonynak: nem fognak elmaradni.
Csak Czilike köszönte meg szépen a nagyon megtisztelő meghívást: ő nem
mehet el a lakomára, neki haza kell sietni, mert kis fia magában van
otthon a dajkával. Ez valóban eléggé érvényes indok. Hanem Bányaváry
csak menjen oda és mulasson. Majd őtet elkiséri a szinházi szolga, ki a
szinpadi ruháját kosarastúl utána viszi.
Czilike különben is hozzá volt már ehhez szokva; gyakran ment egyedül
haza Budára. Bányaváry ilyenkor elmaradt Csollánné thea-estélyén; de
Czilike annak is örült, hogy odajár: az tisztes társaság; onnan férje
mindig józanul kerül haza, tartja fogadását, bort nem iszik, csupán
théát; az pedig ártatlan dolog.
Tehát Czilike egészen megnyugodott abban, hogy majd egyedül fog
hazamenni a szolga kíséretében. Aszályi nem is igen erőtette tovább.
Épen Jenőy Kálmánnak egy új darabját adták, ő maga is megjelent a
szinpadon; őt is meghívta Aszályi Csollánnéhoz, a mire Kálmán azt
felelte, hogy ha lehet, elmegy.
De hát nem lehetett.
Mert az történt, hogy az idő, erős déli szél mellett nagyon meglágyult
volt, tavasz felé kezdett már járni, a Dunán a jég nagyon meggyengült,
szekerek már több nap óta nem járták, s még hozzá az egész előadás alatt
szakadt az eső, a mi a jeget még jobban felporhanyítá; a miből az lett,
hogy mikor Czilike az előadás után öltözőszobájából kilépett s a
szinházi szolgát felkérte, hogy a kosárba kötött ruháit hozza át utána
Budára, az kereken kimondá, hogy ő biz az apja üdvösségeért sem megy ma
át Budára, mert a jég csupa korhadt már, s neki csak egy nyaka van, azt
pedig nem koczkáztatja. Nem is állt tovább szóba senkivel, hanem
valamelyik buvó ajtón át megszökött, Czilikét magára hagyva, hogy
keressen a hol akar magának Budára kísérőt.
A szegény asszony meg volt ijedve. A szinpad üres volt már; a szinészek
mind elsiettek a vidám lakomára, Bányaváry is; csak a lámpaoltogató volt
még jelen, az pedig azt a tanácsot adta neki, hogy legjobb lesz, ha ő is
utánuk megy. Csollánné bérkocsija még itt vár. Hogy is menne ily czudar
időben neki a Duna jegének, a hol senki sem kószál már.
Czilikének pedig haza kellett menni, mert kis fia otthon volt.
Künn sötét volt, az eső esett; az órák tizenegyet vertek; és ő el volt
szánva, hogy egyedül is átmegy Budára. Óh egy anyának a bátorsága oly
nagy, mint a nőfarkasé, mikor gyermekét félti. Mit annak az éjtszaka? a
vihar? a rémek?
Neki indult, hogy megy haza egyedül.
Mikor aztán az előcsarnokba kiért, egy oszlop mögül egy férfi alak
lépett eléje.
Kálmán volt.
– Megvártalak. Tudtam, hogy senki sem lesz, a ki haza kisérjen ebben az
időben. Te pedig okvetlen haza akarsz menni. – Hát nyujtsd a karodat s
kapaszkodjál belém.
Oh mint meg volt nyugasztalva szegény asszony!
Hát mégis van egy lélek a földön, a ki az ő lelkével együtt gondolkozik,
a ki óhajtásait kitalálja, a kinek a karjára támaszkodhatik, a ki őt
szereti: egy testvér…
Átfonta Kálmán karját, hozzá simult, hogy egy esernyő alatt jobban védve
legyenek; rebegett neki valami olyast, hogy «áldjon meg az Isten!» s
azzal neki indultak a zimankós zápornak egyedül.
Magyarország két ragyogó geniusa.
A Dunapartra érve, a partőr figyelmezteté őket, hogy a jégen járni már
életveszélyes dolog; minden órán várják, hogy megindul.
– Nekem át kell mennem! Nekem kis gyermekem van oda át! kiáltá
szenvedélyesen a nő s magával ragadta kísérőjét.
Könnyen volt öltözve, lábain vékony brünell czipők, (a gummi felczipők
még akkor nem voltak feltalálva) s az idő és az út nem volt ez
öltözethez való.
A szél szemközt vágta nekik a záport s az esernyőt hasznavehetlenné
tette, a jég fölött már néhol magasan állt a víz, s nem lehetett tudni,
lék-e az ott, vagy esővíz tócsa. A sötétben semmi lámpafény nem világítá
meg a veszélyes utat, úgy kellett nyomot nyom után keresve előre
botorkálniok.
Egy helyen már meg volt repedve a jégburkolat s alulról fölfelé
jégtáblák torlaszolták el az utat. Kálmán karjára vette Czilikét, így
emelte át a jégtorlaszon.
Tovább hatoltak.
A nő öltönye, lábai csuron víz voltak már s ekkor megállt az eső,
megfordult a szél, megint csípős hideg kezdett lenni; az ázott öltöny
csonttá fagyott rajtok.
A budai parton már nagy szakadások voltak a jégen, s ott keresztbe tett
deszkák szolgáltak átjáróul.
A vékony jégtábla úgy hajlott lépteik alatt, úgy ropogott, mikor végig
haladtak rajta.
«Óh gyermekem, óh kis fiam!» rebegé magában az anya.
Ne remegjetek! Ha az a jég olyan vékony volna, mint a papir, nem
szakadna az le: a ti fejeteket egy-egy csillag őrzi, mely nem hagy
elsülyedni!
A budai partnál el volt már válva a jég a parttól, hanem egy csónak volt
kikötve, eshető életveszélyben mentőszerül; azt a csónakot Kálmán oda
húzta a jég széléhez esernyője fogantyújával s azon keresztül kijutottak
a partra.
Onnan aztán sietve mentek a szinésznő lakásáig. A sietségben az a jó
volt, hogy a rájuk fagyott öltöny ismét átmelegedett.
Szerencsésen elérkeztek haza. «Nincs semmi baj?» kérdé Czilike még a
bezárt ajtón át a cselédtől, ki a kapunyitásra elősietett.
– Semmi baj, a kicsike alszik.
Akkor aztán meg volt vigasztalva egészen.
– Isten veled! szólt Kálmán, mikor Czilikét már jó helyen tudta; én
sietek vissza.
– Vissza? rebegé Czilike. Ugyanazon borzasztó úton? Ah én nem
eresztelek.
– Pedig vissza kell mennem.
– Nem. Nem! én nem eresztelek. Szerencsétlenség ér. Halálos beteg fogsz
lenni. Maradj itt nálunk.
– Nem maradok itt nálatok, nem ér semmi szerencsétlenség: visszamegyek.
És azzal beerőteté Czilikét az ajtón, s maga sietett vissza a Dunához.
A szél egészen megfordult s erős északi széllé vált: a jég elindulását
ez szokta siettetni.
Szerencsére a budai parton senki sem őrködött, a ki az olyan embereket
elfogdossa, a kik a halálveszedelemmel daczolni akarnak.
A mentő csónak még mindig lebegett a vízen, annak az ormáról át lehetett
szökni az ingó jéglapra s aztán vissza ugyanazon az úton, melyen idáig
jött.
Egy pislogó lámpa a pesti parton adott irányt, hogy merre menjen? Kettős
oka volt sietni.
Mikor a pesti partra felkapaszkodott, három gyorsan egymásután következő
villanás riasztotta fel az éji sötétséget, s azután három dördülés az
éji csendet.
A gellérti ágyúk villámai és dördülései voltak azok, mik a jég
megindulását jelzék.
A Margit-sziget táján egy fehér vonal támadt a barna jéglap fölött, mely
egyre tovább terjedt s tompa harsogó moraj emelkedett a távolból.
Nem sokára aztán a pesti parton is hangzott a három ágyúlövés, annak
jeléül, hogy itt is kezd indulni a jég.
Kálmán futott haza, ha egy óranegyedet késik, a mozgó jégtáblák közül
kell kimenekülnie.
A mint haza ért, hirtelen levetette átázott ruháit, s átöltözött
Csollánné estélyéhez.
Izetlenség lett volna tőle a meghívást el nem fogadni. Miért is kerülte
volna e nőt? hiszen nem szerette már.
Katinka termei azon időkben mindig nyitva voltak a hazai tudósok és
művészek számára. Nem is pusztán szeszély volt az tőle.
Mikor Kálmán megérkezett, már a vendégek mind együtt voltak. Már a
theázáson át is estek; csak a vacsora volt még hátra.
Katinka is szivélyesen fogadta az utoljára érkezőt, s nem kérdezte tőle,
hogy hol késett olyan sokáig.
– Most még csak Bálvándy van oda, mondá Aszályi, ki udvarmester, kukta,
felszelő és kulcsár volt Katinkánál.
– Arra nem várunk, mondá Katinka.
– De hisz az nem is jön ma el. Az jó helyen van most! mondá Aszályi és
Kálmán szemébe vigyorgott.
Hát hiszen hogyne lehetne jó helyen Bálvándy? gondolá magában Kálmán,
hanem azért mégis oly valami sértőnek, oly valami kiállhatatlannak
találta ezt a vigyorgást Aszályi pofáján, hogy nem tudott menekülni
attól a gondolattól, hogy ő neki ezt a vigyorgást onnan valami drastikus
módon kellene letörülni.
No de azután igen jól mulatott minden ember. Jött a pompás vacsora,
melynél Aszályi, ki bortöltögető, toasztmondó, anecdotaregélő volt
Katinkánál, az egész társaságot derült kedélyben tudta tartani.
Egy-egy jó czimbora sajnálta nagyon, hogy Bálvándy mért nincs itten
most.
– Dejsz az jó helyen van! felelt mindannyiszor Aszályi, s hunyorgatással
jelezé, hogy ő meg is tudná nevezni azt a nagyon jó helyet.
Kálmán azt gondolta, hogy mind ez az ő boszantására mondatik s fel sem
vette.
Ő csak arra gondolt, hogy milyen jó volt neki a jégen visszajönni; ha
most odaát rekedt volna, még Czilike nevét rágalmazhatták volna ő
miatta.
Ismét lőttek a budai várfok ágyúiból; az étterem ablakai reszkettek
bele.
A mulató társaság közül valaki azt mondta: most indul a jég.
Más azt felelte rá: ugyan jó, hogy mi nem vagyunk rajta.
De hát arra, a ki pár óra előtt a jégen keresztül futott, hogy kis
gyermekénél lehessen, senki sem gondol?
No az bizonyosan jó helyen van már.
Kálmán Bányaváry arczára figyelt. Az nem ivott bort: állhatatos volt.
Hanem a mellett ragyogott a jókedvtől.
Vacsora után a szinészek összeálltak quartettet énekelni. Majd a házi
úrnő ült le zongorája mellé s művészi játékával elragadá a társaságot.
Aszályi a társaság nevében unszolni kezdé Bányaváryt, hogy énekeljen el
valami szép sonatát. Az rá hagyta magát venni, s eléneklé az Erlkönig
dalát; Katinka kísérte énekét a zongorán.
És Kálmán gondolta magában: Czilike most tán épen ezt a dalt dudolja kis
gyermeke bölcsője felett: a szél dörömbözése az ablakon a kiséret hozzá.
Kálmán el nem távozott a teremből, mikor a vendégek nagy része a
kártyázó szobákba vonult vissza, s két arczot kísért mindég figyelemmel.
S mentül jobban figyelt rájuk, annál jobban összeszorult a szive.
Később tánczolni kezdtek, zongoraszónál. Katinka a jókedvű szinésznőkkel
versenyt tánczolt. Kálmánnak békét hagytak. Valaki elhiresztelte róla,
hogy mellbeteg.
A reggel is együtt találta a mulatozókat.
Még akkor is jutott eszébe valakinek felsóhajtani Bálvándy után.
De hisz az most nem jöhet.
Reggel Katinkának az az ötlete támadt, hogy ki kellene kocsikázni a
Dunapartra, megnézni a zajló jeget. – Rögtön bérkocsikat hozatott
Aszályival, ki lovászmester, forspont-biztos volt nála s az egész
vendégsereggel kihajtatott a Dunapartra. Kálmán oda is elment velük.
A Duna zajlása nagyszerű volt. Egész jégtorlatok rohantak sebesen a
megdagadt ár fölött s ropogva omlottak egymásba, házmagasra feltolulva.
– Vajjon Czilike haza jutott-e az éjjel? Kérdé a bámulat közepett egy
kiváncsi soubrette.
– Óh az bizonyosan otthon van, vigasztalá meg Bányaváry.
És még egyszer eszébe jutott valakinek előhozni, hogy az a Bálvándy mért
nincs most itt.
– De hisz az most nem jöhet ide! mondá Aszályi furfangos arczczal.
Egyik partról a másikra átmenni még gondolatnak is képtelenség volt.
Katinka azt a szeretetreméltó indítványt tette kedves vendégeinek, hogy
már most ő miatta mindannyian ide rekedtek: tehát menjenek vissza az ő
házához, s maradjanak ott addig, a míg a Dunán ismét át lehet kelni;
mely kedves indítvány közlelkesedéssel fogadtatott, csupán Kálmán
köszönte meg azt a maga részéről: neki Pesten van itthon, ő haza mehet.
Haza is ment, senki sem tartóztatta.
A mint azonban a váczi-utczán végig haladt, szemközt találkozott
Bálvándyval. Azért, hogy kedvesét nőül vette, nem kerülte őt ki Kálmán,
sőt mint régi ismerőssel minden találkozásnál szóba állt vele.
– Az éjjel sokat emlegettünk Csollánnénál: mondá Kálmán; mért nem jöttél
el?
Bálvándy vállat vont.
– Én nem tudtam semmit róla, hogy Csollánnénál társaság van, engem nem
hítt oda senki.
Kálmán elbámult; nem értette a talányt; kezet szorítottak, s mentek
egyik fel, másik alá.
A THEA-IVÁSTÓL.
Megint kitavaszodott szépen. A mit onnan lehetett leginkább megtudni,
hogy a «csigá»-ban hónapos-retket árultak már.
Ez a «csiga» egy szegletház a Sebestyén-tér egyik oldalán. A ki nem
restel oda elfáradni, most is olyannak fogja találni, a milyen volt ez
előtt negyven évvel. Alacsony emeletű ház, szűk folyosókkal,
falépcsőkkel. A mostani és az akkori «csiga» között csak az a különbség,
hogy akkoriban itt volt a fővárosi irók, tudósok és művészek gyűlhelye.
Abban az időben még kedélyes emberek voltak a magyar szellemi bajnokok:
keresték egymás társaságát s tudtak együtt mulatni.
Itt ismerkedtek meg egymással az irodalom későbbi nagyszerű matadorai;
itt olvasták fel egymás előtt költeményeiket; itt beszéltek egymásnak
vakmerő reményeikről, s szövetkeztek nehéz vállalatokra: minők voltak
például egy szépirodalmi zsebkönyv kiadása, aczélmetszetekkel! Óriási
merénylet akkor!
Kálmán is gyakran megfordult e kedélyes körben, s az ifjabb nemzedék
vezérének tekinté, a miért az öreg urak nehezteltek is rá egy kissé.
Nem tartották tudósnak. Megrótták érte, hogy olyan sokat dolgozik. A
nagy hatást, melyet a közönségre gyakorolt szindarabjaival,
népszerűség-hajhászásnak nevezték. A higgadtabb kedélyek aggódtak
szabadelvű iránya miatt. Olyan irók, kik hivatalt viseltek, vagy arra
aspiráltak, igyekeztek tőle távol állni. Egy pár iróban, ki Kálmán
szelleme által túlszárnyalva érezte magát, a költői ér kritikai
aranyérré fajult el. Az irodalom grófjai és herczegei pedig, a kik a
magyar tudományos akadémiát szervezték, úgy tettek, mintha soha sem
hallották volna a nevét.
De Kálmánt mindez nem bántotta. Ő költő volt Isten kegyelméből és
gyönyörét találta abban, hogy az legyen.
A «csiga» rendes látogatói közé tartozott Biróczy is, ki a jogtudományi
szakban figyelemreméltó értekezéseket közlött s vakmerő volt a hazai
jogelveket birálgatni.
És aztán, a kit a napnak minden órájában itt lehetett találni: Aszályi.
Ez is az irodalomhoz tartozott. Irt álnevű birálatokat, szerkesztett
naptárt egy kövér nyomdásznak, s csinált népies verseket, melyek
rendkívül rosszak voltak, rendkívül nagy kelendőségnek örvendtek, s a
kiadó által rendkívül olcsón díjaztattak.
Hanem azért Aszályi tele volt dicsekedéssel fényes honorariumokról;
hanem azért mindenkitől kért legalább egy forintot kölcsön; hanem azért
mindenki szerette nagyon.
Ez úgy látszik, mintha egy lánczolat volna: csupa ellentétes
paradoxonokból.
Aszályi a nagyúri körökben is «benfentes» volt; minden pesti uraságnak
és asszonyságnak a házától összeszedte a pletykákat, s ha nem kapott,
csinált maga: és azokat oly mulattatóan tudta előadni.
S a hol a pletykákat legszívesebben hallják, az nem a kávénénikékből,
hanem a tudósokból álló kör. Nincs olyan háladatos termőfölde a
mendemondának, mint a melyet tudósok és művészek taposnak.
Ezért a «csigá»-ban Aszályit sokkal szivesebben látja minden ember, mint
Jenőyt; ámbár az előbbiről mindenki azt mondja, hogy haszontalan ember;
«nekem is tartozik egy forintommal», «nekem meg kettővel», aztán mindig
hazudik: de azt mulatságosan adja elő. Jenőy pedig oly zárkozott, oly
fásult, talán önhitt is?
Egyszer már magának Kálmánnak is feltünt, hogy a mint ő belép a
pályatársak mulató-termébe, a jelenlevő vidám társaságnak, mintha
egyszerre megette volna a csibe a kenyerét, úgy félbeszakad a jó kedve;
Aszályi, ki fenhangon mesélt valamit, egyszerre elhallgat, s aztán
kotródik hátrafelé.
Nem állhatta meg, hogy meg ne szólítsa e miatt Biróczyt.
– Hogyan lehet az, hogy a mint én ide belépek, az egész társaság hangos
jó kedve egyszerre elhallgat.
– Meg akarod tudni az okát? Már régen vártam, hogy ezt kérdezd, mondá
Biróczy. Akkor ülj le velem ide a szögletbe.
Kálmán azon idő óta, hogy Biróczy elvállalta nagyanyjának az ügyeit,
többek között az ő kizáratását is az örökségből, egész tüntetésig vitte
a Biróczy iránti barátkozást. Büszke volt egy kedvetlen arczvonással is
azt mutatni, hogy ő rá vagyonának elvesztése hatással van.
– Nagyon kérlek! mondá, leülve Biróczy mellé egy ablakmélyedésbe.
– No hát halld meg az egészet. Emlékezel arra az éjre, mikor a Dunán
megindult jég két napig itt tartóztatta e budai szinészeket s azok
között Bányaváryt is, a sógorodat?
– Azt az éjt mi együtt töltöttük, sietett Kálmán felelni.
– Igen Csollánnénál. Emlékszel rá, hogy valaki fölemlítette akkor, miért
nincs itt báró Bálvándy? S arra a mi barátunk Aszályi azt felelte: «De
hisz az jó helyen van!» – Emlékezel arra a mosolyra, a mivel rád
tekintett?
– Emlékezem.
– No hát tudd meg, hogy attól fogva mostanáig ez a mi «közös barátunk»
azt hireszteli, hogy báró Bálvándy azon az éjszakán, késő előadás után
egyedül karon fogva kisérte át hugodat, Bányavárynét Budára; s míg férje
a pesti parton rekedt, az alatt ő a budain maradt. Ez volt az a «jó
helyen van az!»