Bálvándy vonta magára a közfigyelmet. – Milyen hideg vérrel mondá:
«mille francs» és tette az aranytekercset a vörös lapra, megnyerte a
tételt, rajta hagyta a vörös lapon. A tétel megnégyszerődött, lett
belőle nyolcz ezer, tizenhat ezer, harminczkét ezer franc, akkor a
fekete jött ki, a croupier behúzta az egészet. – Béni bácsi majd hogy
sírva nem fakadt. S Bálvándy akárhányszor ismétlé azt a bravourt. Béni
bácsi mikor már nőni látta azt a káprázatos halmazt aranytekercsekből,
úgy szeretett volna közbe kiáltani: «vigye el ön már! húzza már be!» –
Elgondolta magában, hogy ha ő előtte egyszer úgy heverne már
harminczkétezer frank, dehogy koczkáztatná tovább, megtömné vele
zsebeit, extra postát fogadna, s úgy elhajtatna innen, hogy soha többé
nem látná őtet Homburg. Egyszer meg aztán azt a maneouvret csinálta
Bálvándy, hogy négyszer rajta hagyta egymás után a tételét a veresen,
akkor átment vele a feketére, ott megint négyszer egymás után nyert és
parolit tartott; hatvannégyezer frankot nyert, azt azután beseperte s
azt mondta, hogy ez vacsora előtt elég lesz.
Béni bácsi most kezdte még csak bámulni Bálvándyt. Hisz ez nagy ember.
Nem hiába felé is van fordulva minden lorgnette, kivált azoké a szép
kisasszonyoké, a kik francziául beszélnek és szintén játszanak. Vajjon
mind grófnők azok?
Vacsora után, (melynél közbevetőleg mondva, Béni bácsi osztrigát is
evett s pezsgőt ivott rá, a báró vendégelte meg) újra visszamentek a
rouge et noir asztalhoz.
De már ezuttal tökéletesen kilelte a hideg Béni bácsit, úgy megfázott és
megizzadt Bálvándy játékának nézésébe. Hej ha ő neki bátorsága volna
egyet azok közül a dugaszba eltett aranyak közül kifejteni s szintén
feltenni a báró kártyájára. De hátha el találná veszteni. Mert az volna
jó, ha az ember bizonyosan tudná, hogy nyer; akkor nem volna olyan nagy
vétek a kártyázás.
Nem nézhette tovább ezt a dolgot. Bálvándy egész halmaz aranyakat
vesztett, s megint garmadával seperte vissza. Ez a látvány lunaticussá
tette Béni bácsit. Haza ment szobájába és lefeküdt azzal a
meggyőződéssel, hogy Bálvándy reggelig szétrobbantja a bankot. De
világért sem tudott elaludni; akár hogy lehunyta a szemét, mindig maga
előtt látta azt a fényes termet, azokkal az aranyéhes emberi vadakkal;
megterítve előttük a zöld etető, a min úgy szórják az aranyat, mint
otthon a kukoriczát. Ha pedig elaludt, azt álmodta, hogy ő maga is
nyakig ül az aranyban: egyszer meg szétgurul minden arany, s akkor egy
ingben, mezitláb marad ott.
Reggel összetalálkozott megint Biróczyval. Kegyes volt őt észrevenni.
– No! Ugy-e látta, a báró micsoda szerencsés ember. Egyszer már nyert
annyi aranyat, hogy az volt egy mázsa.
– A bizony, mondá Biróczy, elvesztett az éjjel vagy harmadfélszázezer
frankot.
Itt megállt a lélekzetvétel Béni bácsi torkában. Ez olyan nagy dolog,
hogy egyszeri hallásra meg sem érti az ember.
Kétszáz ötvenezer frankot elveszteni. Mit csinálna ő, ha az ő rajta
esett volna meg? Azt csinálná, hogy borotválkozás előtt felszína egy
nagy csomó burnótot az orrába, hogy mikor a nyakán van a borotva,
hirtelen nagyot tüszszentsen, s azzal a feje oda essék maga elé. Vajjon
Bálvándy mi módon fogja magát elölni?
De hátha nem igaz az egész dolog? Ez a sánta fiskális csak őtet akarja
itten most boszantani. Lehet is annyi pénzt elveszíteni! Hisz az már
tolvajság volna!
Persze hogy nem igaz egy szó sem az egészből! Hisz itt jön a báró épen a
szobájából a comtessel a karján s olyan jó kedvük van mind a
kettőjöknek, a milyen nem lehetne valakinek, a ki a mult éjjel
harmadfélszázezer frankot veszített. Még Béni bácsit is meghíjják a
reggelizéshez, a báró szarvasgomba pástétomot hozat és sherryt iszik
hozzá. No bizony, a ki kétszáz ötvenezer frankot elveszített, az nem
eszik szarvasgomba pástétomot, nem iszik hozzá sherryt, nem tréfál Béni
bácsival, nem szorongatja titokban a grófnő szép kezeit. Annak nem ilyen
piros az arcza, annak nem ragyognak így a szemei; az nem ád aranyat
borravalóul a pinczérnek. Mesebeszéd, a mit az a fiskális vele el akart
hitetni.
Béni bácsi a világért meg nem merte volna kérdezni más embertől, hogy
igaz-e, a mit a fiskális mondott?
Pedig biz az igazat mondott.
Hanem Homburgban egy napig sem időztek tovább Bálvándyék. És így Béni
bácsi is ment velük odább. – Elég is abból ennyi! Egyszer megpróbálni a
szerencsét, zsebre tenni a mit a jó sors adott s aztán képpel sem
fordulni a játékbarlang felé; ez a legokosabb principium. Béni bácsi meg
volt felőle győződve, hogy Bálvándy hozza magával a félmázsa aranyat, a
mit az ő szeme láttára elnyert. Vajjon hová tud ennyi pénzt majd
eldugni, hogy az úton el ne lopják?
De egyuttal azt is tapasztalá, hogy a sánta fiskális mindenütt velük egy
úton jár, mintha ő volna az a proverbialis «pœna pede claudo», a ki a
bűn üldözésére ki van küldetve.
Reménylé, hogy Párisban majd csak nyomát fogja veszíteni. Nem az; ott is
mindig a gallérjához volt varrva: a hova ők beszálltak, ott telepedett
le az is; a hova ők mulatni mentek, megjelent az is; már pedig Béni
bácsi elég megvetően bánt vele, rá sem nézett. Ha még azt sem érti el,
ugyan vastag bőre van.
A báróék pedig rendkívül nyájasak voltak az öreg fiu iránt: valóban
kényeztették, mint egy gyermeket. Csupa öröm volt velük együtt látni
Párist. A báró többször volt már itten, egész rendszerrel tudta sorba
venni az élvezeteket, szinházak, báltermek untig adtak Béni bácsinak
gyönyörködni valót. Az tetszett neki különösen, hogy a báró és a grófnő
nem tesznek úgy, mint más unalmas házaspárok, kik egymástól számon
kérik: hová mégy? hol jártál? hanem az egyik keresi a mulatságot itt, a
másik amott: egyszer megint összekerülnek s meg vannak a napjukkal
elégedve. Például az alatt, míg a grófnő a theatre françaisban
ismerősöket fogad el páholyában, az alatt Bálvándy a foyerben keresi a
lenge öltözetű ismerősöket, meg elviszi magával Béni bácsit a Closerie
des Lilasba, a hol oly barátságos tekintetű leánykák mosolyognak az
emberre, s az Béni bácsi keblének olyan jól esik. Ha mondjuk, Béni bácsi
keblének, értjük alatta csak a szivét, nem pedig a tárczáját: mert annak
ez a mulatság nem esik olyan jól. A dugaszban elhozott aranyak bizony
olyan gyorsan elrepültek tőle, mintha Rinaldo kezébe jutott volna
útközben. De se baj, arra valók a váltók. Azokat mindig pénzzé lehet
tenni. De mi úton módon lesz abból a váltóból pénz? ez nem ment Béni
bácsi fejébe sehogy. Mert tudta ő azt, hiszen törvénytudós volt, hogy ha
az ember egy másik ismerős embernek pénzt ád, attól kötelezvényt vesz,
két tanu aláirja magát, hogy az ő szeme láttára számlálták le a pénzt,
három ezüst huszast értve egy forintban, az irásra ütnek három pecsétet,
azután a tőkét fél évvel elébb felmondják: hát az az egyik ember annak a
másik embernek tartozik azt a pénzt ugyanazon penészes huszasokban
visszafizetni; s ha nem fizet, hús esztendős processus vallja kárát; de
hogy valaki Ázsia széléről ide jőjjön Párisba, egy akkora papirossal
mint két fidibus; a min se tanu, se pecsét: azt megmutassa egy idegen
embernek, a kit soha se látott, s arra az az idegen ember belenyuljon a
fiókjába s a Pesten lefizetett ezüstöt kifizesse neki igazi
Louisdorokban, ez a mesék közé tartozott előtte. Vajjon nem fogja az a
bankár őt egyenesen kinevetni ezzel a kivánsággal? nem löki ki az ajtón?
vagy épen talán még be is csukatja? A sánta fiskálishoz pedig nem akart
fordulni; tehát mégis csak rá kellett szánnia magát, hogy egy bérkocsit
fogadjon s annak meghagyja, hogy erre az írásban mutatott helyre
szállítsa el őt rögtön és vissza is hozza. Az a bankár czímzete volt.
Béni bácsi eljutott szerencsésen a franczia bankár üzletszobájába, s ott
előmutatta a váltóját, ugyan fogva az egyik fülét, nehogy az az ember
ott a rácson belül kikapja a kezéből s hirtelen lenyelje.
Az az ember a rácson belül megnézte az aláirásokat, s azt mondta, hogy
minden rendben van: aranyban tetszik-e a pénz, vagy bankjegyekben?
Béni bácsi előre bocsátotta, hogy vele németül beszéljenek, s aztán
bölcsen felét aranyban, felét bankjegyekben kérte ki a pénznek.
A bankár pénztárnoka aztán udvariasan felkérte, hogy sziveskedjék a
váltóra ráirni a giroját, mikor a pénzt átveszi. Akkor az volt a szokás:
nem tudom most is az-e?
Béni bácsi ettől a szótól nagyon megijedt. Mit irjon ő? «Girot.» Micsoda
állat az? Nem lehet a valami jó. Neki még otthon keményen meghagyta a
mama, hogy semmi nemű papirosnak alá ne irja a nevét külföldön. Ő nem
irja le a nevét sehova.
Akkor viheti a váltóját vissza, nem kap pénzt.
Béni bácsi kétségbeesetten hajtatott vissza szállására. Pedig már alig
volt annyi pénze, hogy a fiakert kifizesse. Most mit csináljon, ha a
váltójára nem adnak pénzt? Éhen kell meghalnia ez idegen országban, és
gyalog hazamenni Magyarországba, ennyi tyukszemmel. Felkereste
patronusát Bálvándyt s előadta neki, hogy micsoda veszedelemben van. Már
akkor per tu voltak s kedves barátomnak hitták egymást.
– Mit csináljak kedves barátom?
Bálvándy hasztalan tartott neki egész előadást a váltók természetéről, a
«giro» nem ment Béni fejébe. Ő inkább meghal éhen, de alá nem irja a
nevét semmi váltónak.
– Hát add ide, majd aláirom én az enyimet, monda Bálvándy, s arra aztán
kiveheted a pénzt a bankártól, miután a pesti bankár saját rendeletére
állította ki a váltót.
Ezt nem értette aztán még csak Béni bácsi!
Dehogy engedte, hogy Bálvándy az ő váltójára irja a nevét: hátha
elrontja vele az egész váltót, s aztán igazán nem kap érte semmit.
– No hát add ide, kifizetem én a váltód értékét! mondá a báró, aztán
majd bekaszszálom magam. – Mennyiről szól? – ötezer frank. Itt az ötezer
frankod.
Azzal nem messze ment, csak a chatouljáig; azt kellett felnyitnia.
Belemarkolt, kivett öt darab ezeres bankjegyet s odaveté az asztalra. Ez
a pénz, hol a váltó?
Béni bácsi reszketve gombolá be a mesés nagyságu összeget s szörnyen
bámult, mikor a báró becsengette a vendéglői szolgát, ráirta az ő
váltójára a saját nevét, átadta az idegen cselédnek, elküldte vele a
bankárhoz s tíz percz mulva az idegen szolga már itt is volt azzal a
pénzzel, épen olyan bankjegyekben s átadta azt a bárónak a nélkül, hogy
elvesztett volna belőle valamit.
Béni bácsi el volt kábítva e könnyü pénzzelbánás igézete által. Ez a
Bálvándy nagyszerű ember!
E naptól fogva nem volt Béni bácsinak más óhajtása, mint hogy vajha ő
egyszer visszaszolgálhatná Bálvándynak ezt a nagy baráti szivességet s
hasonló fényes úri könnyüvérüséget tanusíthatna irányában. Ez óhajtását
több ízben ki is fejezé előtte. Bálvándy megköszönte, nem volt rá
szüksége.
Hanem egy nap mégis akadt ilyen szerencsés alkalom.
– Kedves barátom, mondá Bálvándy, hirtelen fel kell vennem egy kis
összeget, magam vagyok a váltón az elfogadó, s hiányzik róla egy girom.
Tehát ha azt a szivességet meg akarnád tenni.
Hogy ne akarta volna Béni bácsi? De örűlt neki nagyon, hogy Bálvándyval
egy papirra irhatja a nevét. Azt már megtanulta tőle, hogy az a váltóra
irt «giro» semmi bajt nem okoz: az csak olyan, mintha egy szerelmes
levélnek irná alá magát az ember; azt akárki megteheti, akárkinek
szivességből; az csak holmi kereskedői formalitás. Hogyne irta volna oda
a nevét, ha egyéb nem kivántatik tőle. Azt sem nézte meg, mennyi az
összeg, mikor van a lejárat? Kinek a rendeletére kell fizetni? Nem az ő
gondja az.
És aztán el is felejtette az egész dolgot s beletelt két hónap, hogy az
eszébe sem jutott.
Ezt a két hónapot folytonos tanulmányozások közt tölté. Tanulmányozta a
szép grisetteket s tanult tőlük francziául beszélni.
Csak az egy feszélyezte, hogy ez a sánta fiskális mindenütt az útjában
ténfereg.
Egy reggel aztán, mikor épen a theájához törögette fel a lágy tojásokat
Béni bácsi, beállít hozzá egy soha nem látott úr s azt kérdi tőle, hogy
van-e kedve, azért, hogy ezt a hosszú czédulát megmutatja neki, most
rögtön hetvenötezer frankot kifizetni?
Béni bácsi értett már annyit francziául, hogy ezt a dolgot semmiképen
meg ne értse. Hogy ő fizessen hetvenötezer frankot? azért a czéduláért?
Soh se látott ő hetvenötezer frankot életében.
A kellemetlen úr azt kérdezte tőle, hogy nem az ő névaláirása-e ez a
bemutatott hosszú fidibuszon?
Most emlékezett már rá Béni bácsi.
– Hja kedves mosziő, ez csak «giro», ezt úgy hivják, hogy «giro», én
itten csak «giro» vagyok. A pénzzel Bálvándy báró tartozik, a gazdag
Bálvándy, a gazdag Decséry comtesse férje! Tudja?
A kellemetlen mosziő biztosítá Béni urat, hogy tudja ő ezt jól, de
miután az acceptans nem fizetett a határidőre, tehát a «giron» van a
sor; annak kell fizetni hetvenötezer frankot. Ha pedig nem fizet, akkor
méltóztassék ezt a másik két urat, a ki az ajtóban áll, követni a
bérkocsiig és onnan tovább: mert a személyfogság ellene is épen úgy
megadatott, mint az acceptans ellen.
Béni bácsi erre a szóra elfelejtett francziául, ríva fakadt és diákul
beszélt.
– Tamen ego nihil feci: iste Bálvándy omne fecit. Ego nihil scio; iste
Bálvándy scit…
De biz annak a mosziőnek «scio» – «non scio» – «feci» – «non feci»
mindegy volt, még egyszer megkérdezte Béni bácsitól, fizet-e? no ha nem,
hát azzal átadta az ajtóban álló két mosziőnek, a kiknek mindegyike egy
két láb hosszú ólmos bottal volt ellátva; azok Béni bácsira feladták a
felső kabátját, fejébe nyomták a kalapját s azzal karon fogva vitték le
a bérkocsiig, ott mind a ketten beültek hozzá, egyik melléje, másik
szemközt, s szörnyen vigyáztak rá, hogy meg ne ugorjék.
– Hová visznek, kérem? rebegé Béni bácsi.
– A Clichybe, felelé az egyik kérlelhetlen.
Béni bácsi pedig elgondolta magában, hogy ezekből a párisi börtönökből
az ember egyenesen a guillotin alá kerül; hallotta elmeséltetni a
septembrisatio történetét s nem adott volna ebben az órában a fejéért
egy fületlen gombot.
Egészen kikocsikáztatták a városból, behajtattak vele egy rideg, kevés
ablakkal kifelé szolgáló épület udvarára: az a Clichy. Ott azután
átadták a porkolábnak, megmondták a numeróját s a foglár bevezette őt
egy hosszú folyosón át egy szobába, a hol már volt akkor egy másik úr
is.
Az a másik úr volt báró Bálvándy.
A báró nagyon boszus volt, a bajusza sem volt ma kipödörve, sem a haja
felfodorítva; hanem a midőn meglátta Béni bácsit, azzal a
kétségbeeséstől elkékült ábrázattal bebukni az ajtaján, a mint az
zokogva a nyakába borult, és azon kezdte a könyörgését, hogy ne hagyja
őt elveszni: akkor nem állhatta meg, hogy el ne kaczagja magát s azontul
megtartotta a régi kedélyét.
– Minek iratta velem alá azt a «girot», bömbölt Béni, gyerek módra.
Bálvándy pedig nevetett.
– Hát azért, öreg fiu, hogy ha ide kerülök, ne üljek itt magamban, légy
itt te is, hogy együtt elmulathassunk. No hát nem szeretsz ott lenni, a
hol én vagyok?
Béni bácsi kénytelen volt erre a szóra belenevetni a sírása közepébe,
hanem aztán azt kérdezé súgva:
– De nem visznek bennünket innen a guillotinra!? vagy nem deportálnak
Algirba?
– Bizony nem tudom én; mondá Bálvándy, kapva a tréfán.
Béni bácsi kegyetlenül felsóhajtott.
– No ne búsulj, biztatá őt Bálvándy; ha vesszük észre, hogy baj van, egy
éjjel leöljük az őreinket s az ablakból leereszkedünk lepedőkön.
De ez ellen meg határozottan tiltakozott Béni bácsi; ő nem gyilkol, és
még kevésbbé ereszkedik le kötélen az ablakból, inkább áttéteti magát
innen más szobába; de ilyen merényletnek bűntársa nem lesz.
– No ne félj semmit, öreg fiu, biztatá Bálvándy: tréfa az egész, egy pár
nap alatt kiszabadulunk innen; megesik az ilyesmi sok gentlemanen. Ez
gentlelike tréfa. Már odaizentem a jegyzőhöz, hogy küldje ide a
hitelezőmet. Valami ostoba filister lehet. Két szóval kiegyenlítem vele
a dolgot. Addig pedig reggelizzünk egyet. Mindjárt hozza a foglár a
reggelit.
No iszen volt Béni bácsinak kedve a reggelihez, kivált a milyennek ő
képzelte a tömlöczben kiszolgáltatott früstököt; a hogy azt a
vármegyeháznál látta otthon. Az ám prófunt, meg czibere leves! Közben
egy kis mogyorófa is. (Vajjon nem csapják-e meg itt az embert?)
De aztán elbámult, mikor meglátta, hogy a foglár egész pompás luncheont
terít fel a fogolynak. Szarvasgomba pástétom is van, és sherry.
Jaj ha ez még itt is szarvasgomba pástétommal és sherryvel él, akkor
mégis aligha igaza nem lesz annak a sánta Biróczynak. Hej csak ő azt a
sánta Biróczyt el ne cserélte volna ezzel a báróval soha. Most már
egészen felteszi róla, hogy ez minden este el tud veszteni
kétszázötvenezer frankot. Így azután persze, hogy a nagy Mogul maga is
az adósok börtönébe jut. Csak az a sánta Biróczy jönne még elő egyszer!
Dehogy tudott Béni egy falatot is enni, akárhogy kinálta a báró.
A foglár jelenté kis idő mulva, hogy eljött az ügyvéd, a ki az
elfogatási parancsot kieszközölte ellenük.
Hadd jöjjön be!
Sánta Biróczy lépett be az ajtón.
Béni bácsi repült a megszabadító angyal elé, átkarolta, összecsókolta,
kedves Biróczy bácsinak nevezte: «látja mivé lettem, szabadítson ki
innen».
Biróczy pedig azon igyekezett, hogy saját magát kiszabadítsa Béni bácsi
karjai közül, s aztán igen hideg vérrel mondá neki:
– Nem kellett volna önnek ide iparkodni; de már most ha itt van, hát
üljön le csendesen, fogja a fejét kezébe s várja el, hogy mit végezek én
ezzel a másik úrral itten?
– Ah, tehát ön az, a ki engemet elzáratott? kérdé Bálvándy, egyik lábát
a másikra vetve s fogait piszkálva; a miért megint viszont Biróczy az
egyik lábát egy szék támláján keresztül tette s úgy diskuráltak
egymással.
– Igenis, én vagyok az ön váltótulajdonosának megbizottja.
– Röviden! Mennyibe kerül, hogy innen kiszabaduljak rögtön?
– De velem együtt! kiálta közbe Béni bácsi!
– Ön tudni fogja. Hetvenötezer frank a váltóadósság.
– Azt tudom. De most pénzem nincs. Birtokaim jövedelme tízszer annyira
megy, mint ez a tartozás. Én azonban nem várhatok addig, míg igazgatóim
a pénzt utánam küldik. Ön ismeri helyzetemet. Nekem ki kell szabadulnom
még ma. Elég lesz-e, ha az ön megbizójának kötelezvényt adok
százötvenezer frankról, a mit jószágaimra rögtön betábláztathat?
– Nem kell neki kötelezvény. A pénz kell neki, vagy fogva marad ön.
– De mikor kétszer annyit igérek teljes biztosíték mellett. Száz
perczent nyereséget.
– Nem kell neki semmi nyereség.
– De hát ki az ördög az a hitelező?
– Egy asszony.
– Hogy híják?
– Sátory Csollán Katalin.
– Ahá! Kiálta fel Bálvándy s most már felugrott a székéről. De már így
értem a dolgot. Ön Csollánné megbizásából kisért engem ugy-e mindenüvé?
– Alighanem.
– Most már tisztában vagyok. Ez hát asszonyi boszú. Lássa ön, egyszer
épen így jártunk mi együtt azzal a szép asszonynyal gyöngéd utazáson,
épen így elvesztettem Homburgban a pénzemet, épen így kerűltem a
Clichybe; akkor ez az asszony engem kiváltott innen, megszabadított a
hitelezőimtől; én pedig juxot csináltam belőle, hogy akkor itt hagytam a
faképnél s megszöktem tőle. Most megkaptam a tromfot. Ugyebár ez így
volt kicsinálva, hogy ön utánam járjon, a váltóimat összevásárolja,
aztán a mézes hetek kellő közepett megragadja a galléromat s elcsukasson
a feleségem mellől? Erről ismerek arra a szép asszonyra. Boszuálló
istennő!
Biróczy fejének bólintásaival hagyá helybe Bálvándy mondatait. Béni
bácsi pedig messze feltátotta a száját ez utólérhetlen magyarázatára a
siralmas történetnek; a mibe belekeveredni az ő nagy fejének ugyan semmi
oka sem volt.
– No már most Béni pajtás, szólt nevetve Bálvándy, csak vessük meg az
ágyunkat idebenn, s tegyük magunkat egész kényelembe, mert az, a ki most
bennünket egy lepkefogóval elcsipett, innen ugyan addig ki nem ereszt,
míg a feleségem otthon pénzt nem kerít, s vagy ő engem, vagy téged az
anyád innen valahogy ki nem vált.
Ez volt pedig az a szó, a mitől Béni bácsi újra sírva fakadt.
– Jaj! a mama! Az édesz mama, ha megtudja, hogy a fia tömlöczbe került,
idegen országban! Kedvesz édesz jó Biróczy. Ne hagyjon itt. Maradjon itt
velem. Siessen haza. Mondjon el mindent a mamának, de ne szóljon neki
semmit arról, hogy hol vagyok. Vigyenek haza, ne hagyjanak itten! Adják
át a majoratust Kálmán öcsémnek; aztán jöjjön az ide, üljön a helyembe;
én meg hadd megyek haza a kis szobába, a hol a taplósipkám áll. Nem kell
nekem ez a Páris!
Aztán elővette a köhögés és prüszszögés, hogy nem tudott tovább
beszélni.
Biróczy pedig megmondá az ultimátumát a bárónak.
– A jegyzőnél le van téve a meghatalmazás. A mikor tetszeni fog önnek
fizetni, az átveendi; én még ma utazom vissza Pestre.
– «Re quasi optime gesta!»
– Igenis. Legjobban végezve az ügyet.
– Tisztelem a szép cliensnőjét.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mikor Biróczy Pestre visszaérkezett, első dolga volt Csollánnéhoz
elmenni. A szép delnő arcza ragyogott a diadaltól, mikor megtudta, hogy
terve milyen tökéletesen sikerül. Ismerte ő Bálvándyt jól, tudta, hogy
az vesztegetni fog, adósságokba keveredik; bizonyos volt felőle, hogy
mézes heteibe egy ilyen tréfás episodot sikerülend bejátszania.
– Hah! mondá, szép fogait összeszorítva, s két kicsi öklét egymáshoz
ütve, «az egyik» már megkapta, a mit kellett.
Biróczy felnézett sovány mumia képével a dacztól piruló istennői arczba
és gondolta magában: «én tudom, hogy ki az a «másik»?
Biróczyval egyidejüleg érkezett Pestre Dorothea grófnő is.
Katinka megtudta, hogy a grófnő keservesen kikelt ő ellene a
társaságokban, gonosz asszonynak nevezte, a miért a férjét az adósok
börtönébe záratta.
– Haha! kaczagott fel Katinka; de hát még akkor milyen gonosz leszek, a
mikor kiszabadítom!
Ismerte Katinka a viszonyokat jól. Akár előre megmondhatta volna, hogy
mit fog az öreg Decséry mondani az ő kedves unokájának, mikor az sírva
panaszolja el neki nagy szerencsétlenségét, hogy nászútjáról egyedül
kellett visszatérnie, férje ott maradt a Clichyben.
«Nagyon jó helyen van ott. Csak hadd maradjon ott.»
Ez volt az öreg véleménye és nem más. Semmi könyörgés nem volt képes
megindítani, hogy pénzes ládáját megnyissa veje urának kiszabadítására.
A herczegnő pedig nagyon restelte a dolgot, mert az ő műve volt
Dorotheának Bálvándyval végbement házassága, de annyi pénze senkinek sem
volt. Kölcsönt kellett keresni. Egy mentő gondolatja támadt. Felkészült
az útra Doretheával együtt s megtették a hosszú utat télvíz idején
Bécstől az alföldi pusztáig, a hol Tóth Máté uram lakott.
A paraszt család oh milyen nagy örömben volt, mikor úri vendégeit
szegény házában elfogadhatá. – Csak most tudták meg, hogy Dorothea már
asszony. Jaj de milyen sápadt!
A herczegnő aztán elmondta őszintén, hogy unokája szenved, mert férjének
adósságai vannak, miket ki kell fizetni; de nagyatyjától nem akarnak
kérni, inkább idegentől vesznek fel kölcsön; ezért fordultak Tóth
uramhoz.
A jámbor földműves pedig azt hitte, hogy a világon minden ember oda jut
el, a hova elindult: és így nem is képzelt egyebet, mint hogy Dorothea
Kálmánhoz ment nőűl, a kivel olyan nagyon szerették egymást; a
nagyasszony, a Jenőyné, bizonyosan zsugoriskodik, nem ád nekik pénzt, s
most a miatt zavarban vannak. Annálfogva a legnagyobb szivességgel
biztosítá az úrhölgyeket, hogy a legjobb helyre jöttek hozzá; az utolsó
garasát is kész volna odaadni Dorothea grófnő férjeért, csak
parancsoljanak vele. Ez pedig nagy mondás volt, mert Tóth Máté uramnak
csak egy raktárát kellett megnyitnia, ha rongyos hetvenötezer frankot ki
akart rázni a dolmánya ujjából. A felesége is biztatta, hogy bizony csak
adjon a mennyit kivánnak.
A herczegnő teljes biztosítékot igért; nem csak ő és unokája fogják
aláirni a kötelezvényt, hanem maga a báró is.
– Miféle báró? kérdé megdöbbenve Tóth Máté uram.
– Hát báró Bálvándy, Dorothea férje.
– Báró – Bálvándy – a grófnő – férje? ismétlé apróra szakgatva a mondást
Tóth Máté uram s nagyon hosszúra nyúlt egyszerre a képe, míg feleségének
a szemei úgy tettek, mintha tormareszelésből kerültek volna elő.
– S mennyi volna az, a mire szüksége volna? kérdé fanyar hangon Tóth
Máté uram.
– Hetvenötezer frank.
Tóth Máté uram aztán vállába húzta nyakát nagy alázatosan.
– Hol venne annyi pénzt egy ilyen szegény paraszt ember, mint én. S
elkezdett aztán parasztmódra panaszkodni, hogy nincs ára semminek, nem
tudnak eladni se búzát, se ökröt; gyapju, kender mind a nyakán veszett,
marhadög is volt; kénytelen lesz jármos ökröket vásárolni; míg utoljára
az kerekedett ki belőle, hogy neki magának is kölcsön kellene valahol
felvenni pénzt, csak kapna valahol. Egy szóval nagy lett egyszerre a
házánál a nyomorúság.
Vették-e észre a változás okát az úrhölgyek? Annyi bizonyos, hogy üres
kézzel tértek vissza Bécsbe.