tudakozódni a történtek után. Pedig nem igen szokott különben falusi
kastélyából kimozdulni. A herczegnő és unokái jártak tetszés szerint a
világban, a merre dolguk volt; ő nem kísérte őket sehova.
A mit aztán Korcza úrtól megtudott, az egészen elrontotta a kedvét.
«Pedig olyan derék fiatal ember volt!»
Ezen hangulatban kereste őt fel aztán Bálvándy, decséri kastélyában,
hová kedvetlenül haza utazott. Az idő jól volt választva a látogatáshoz.
Ócska már az az adoma, melyben a fösvény nagyapó előtt a gavallér kérő
mint takarékos ifju mutatta be magát, hogy beszélgetés közben két
gyertya közül elfujt egyet, hiszen egynél is megérthetik egymást, hogy
az eldobott fidibuszt felvette ujra használás végett s hogy a
cselédeknek két krajczárosokat osztott borravalóul; hanem azért Decséry
grófnál is sikerűlt annak alkalmazása. Bálvándy minden embert meg tudott
ragadni a gyöngéinél fogva. A nagyanya előtt pazarló volt, ragyogott, a
nagyapa előtt józan volt és takarékos.
Elmondta az öreg úrnak, hogy most adta el valamennyi angol paripáját, a
mik igen nagy tőkepénzt képviseltek. Az angol lovak ellen különös
haragja volt az öreg úrnak: nem ment a fejébe, hogyan ülhet valaki
tízezer forintos lóra, hogy foghat be egyszerre húszezer forintot a
hintaja elé, mikor a saját nevelésű csikaja, a mi egy garasába sem
kerül, épen oda elviszi, a hova az angol paripa, sokkal szebb is, nem
olyan sovány s télire megnő a szőre, nem fázik meg olyan könnyen.
S miért adja el Bálvándy az angol paripáit? Mert a jövő évet utazásban
akarja eltölteni. Miféle utazásban? Menyegzői utazásban. Kit akar
elvenni? Ekkor aztán rájöttek a tulajdonképeni tárgyra. Az öreg Decséry
nem mondott mindjárt igent. Azt felelte, hogy ő neki ebbe a dologba
semmi beleszólása. A mit a herczegnő és a főispán parancsolnak, az
történik meg; ő csak olyan ötödik kerék a szekérben, olyan eső után
köpönyeg, olyan pictus masculus, a kivel csak akkor tudatnak valamit, a
mikor már megtörtént. Hanem azért Bálvándy azzal a nyugodt hittel
hagyhatta el a kastélyát, hogy ha az öreg úr maga nem fog is felfáradni
Bécsbe a menyegzőre, de az igért nászhozomány bizonyosan ott fog lenni.
Később a herczegnő maga is leutazott Decsérre unokájával együtt az öreg
úrhoz, s ez alkalommal a családfő nagy húzódozva bár, de csak mégis
kezükbe adta az igért százezer forintot. A többit a szerint fogják
megkapni, a hogy az elsővel bánni tudnak.
Egyéb akadály nem állt az összekelés útjában.
Kálmán? – Szegény Kálmán! Ki gondolt még ő rá?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy reggel ragyogó képpel, szétborzolt hajjal, visszájáról felkötött
nyakravalóval rohan be Kálmánhoz Bányaváry, nyakába borul, megöleli,
megcsókolja; s aztán e szókat rebegi:
– Barátom! Apa vagyok!
Csak olyan szinpadi páthosszal ne mondta volna.
Kálmán kérdő tekintetet vetett rá.
Bányaváry pedig elérté a tekintet kérdését.
Büszke önérzet sugárzott arczáról.
«Fiu!»
Ez volt a felelet.
Micsoda öröm, micsoda büszkeség, micsoda kérkedés, micsoda
szerencseelismerés van abban a szóban! hogy villannak meg a szemek, hogy
gömbölyödik ki az arcz, hogy tágul a mell annál a szónál «fiú»! – míg ha
azt kellene mondani, hogy «csak leány», milyen halk volna a hang, hogy
vonna egyet a váll, hogy sütné le az ember a szemeit, hogy húzná
hosszúra a képét.
Hanem hát «fiú»!!! s annak már most híres, nevezetes keresztapa és
keresztanya kell!
– Czilikém téged választott keresztapának.
Kálmán örömmel elfogadta a választást.
– A keresztanya választását pedig rám bízta. Én Csollánné asszonyságot
választottam. Nincs ellene valami kifogásod?
– Semmi. Nagy tisztelője vagyok.
– Akkor hát szaladok hozzá, őt is felkérni.
– Ő nagysága még ilyenkor öltözőasztalánál lesz.
– Oh elfogad ő engem ott is – mondá Bányaváry hebehurgyán, aztán
megbánta, hogy ezt kiszalasztá a száján, sietett a magyarázattal. Tudod,
a szinésznek kivételes állapota van: azt nem tekintik úgy, mint más
embert.
Azzal futott tovább. A konyhában megölelte a vén szolgálót, a műhelyben
Tseresnyés mestert, mindeniknek eldicsekedett vele, hogy neki fia van, s
miután még az utczán is minden előlutól talált ismerősét a falhoz
szorongatta, s addig odább nem eresztette, a míg nem gratuláltak neki
ahhoz a hirül esett szerencséhez, hogy neki fia van, végre eljutott
Csollánné asszonysághoz.
Katinka a keresztelős háznál találkozott össze Kálmánnal.
Kedélyesen felkaczagott, mikor kezét nyujtá neki.
– E szerint még is csak, mint «egy pár» megyünk a templomba!
– Még pedig a kik az egyházi törvény szerint lelki rokonságba
keveredtek, folytatá Kálmán.
Katinka Czilikéhez lépett aztán, kinek arczán a földi bájak
legédesebbike ragyogott, az anyai öröm. A delnő kezébe vette a kis
gyermeket.
– Ah, minő szép szemei vannak «már»!
(Ez tán soha se látott még kis gyermeket, s azt hihette, hogy annak is
kilenczed napra nyilik ki a szeme, mint a kis macskának.)
A templomba egy kocsin ment a keresztapa a keresztanyával, a kis
gyermeket együtt tartották a keresztvizre s a neveiket egymás mellé
irták be az anyakönyvbe.
Kálmánnak mind ez nem okozott meleget többé.
A keresztelői lakomán a szép delnőnek pajkos jó kedve volt; hanem
elménczségei úgy látszik, hogy még otthon készültek, s itt az
alkalmazásban sehogy sem akartak sikerülni. Ő Kálmánt búsongó, levert
tekintettel vélte maga előtt látni, annak pedig nagyon jó kedve volt, s
semmi erőtettség nem látszott a jó kedvében.
«Megállj! Majd mindjárt megtalálom én nálad azt, a hol fáj!»
A keresztanya gondoskodott a lakoma pompáját növelő
czukorcsecsebecsékről. Aztán a czukorfurcsaságok között voltak olyanok,
melyek kegyeletes emlékeket foglaltak magukban, aranyakat rejtő dobozkák
a keresztelő lelkész s a szülésznő számára, kinek-kinek rá irva a neve.
Kálmánnak jutott egy finom pálmarostból fonott kosárka
czukor-virágokkal. Katinka maga adta azt át neki kérve, hogy tekintse
meg, mi van a virágok alatt.
Kálmán fölemelte a kosárkából a virágokat s talált azok alatt egy arany
nyomatú fényezett papirjegyecskét. Azok az arany betük tudatták a
Decséry és Bálvándy-családok minden főrangú ismerőivel, hogy e két
család a házassági frigy által mai napon boldog összeköttetésre lép
egymással. Ma esküdtek Bálvándy és Dorothea grófnő.
Katinka égő kárörömmel leste Kálmán arczának elváltoztát. El fog-e
szomorodni? ki fog-e csordulni szeméből a köny? vagy tettetni fogja,
hogy nem fáj, és ügyetlenül? vagy bort fog inni rá s mámorba fojtja
igazi érzelmeit?
Egyiket sem érte el vele. Kálmán nyugodtan mondá:
– Régen tudom ezt. S én azt hiszem, hogy boldog pár lesz belőlük.
Bálvándy igen derék férfi, ki egy nőt boldogítani tud.
Katinka ajkába harapott.
És Kálmán még olyan tréfás volt, hogy nyájasan nyujtá neki a kosárkát.
– Nem tart meg a virágok közül egyet emlékül, szép nagysád?
Ez megsebesíthetlen ember. – Vagy pedig valami titka van; de mí?
Hol van neki az érzékeny része?
Most a czukorsüteményeket tartó ezüst tálczát talapjáról leemelve, onnan
egy iratot vett elő Katinka s azt szétbontva, odanyujtá Bányavárynak.
– Ez pedig az én kedves komáim számára hozott keresztelői ajándék.
Bányaváry elolvasta az iratot, kiejté a kezéből, térdre esett Katinka
előtt, megcsókolta a kezét, megint felkapta az iratot; oda tartá Kálmán
elé: «nézd», a pap elé: «nézze!» odafutott vele Czilikéhez: «olvasd!»
Egyiknek sem engedett annyi időt, hogy egy sort is elolvashassanak
belőle; végre felugrott vele egy székre, s onnan a magasból olvasta el
maga az irat tartalmát.
Nádor ő fensége különös kegyelmét tudatá ez irat Bányaváryval, melynek
folytán a magyar szinésztársulatnak megengedtetik ezentul hetenkint
egyszer egy este előadást tartani a pompás pesti német szinházban.
Hah, micsoda öröm volt az! Bányaváry kivül-belől összecsókolá a drága
iratot, Czilike vánkosaiba rejté zokogó arczát. Ez volt az ő vágyaiknak
netovábbja, az ő álmaik legmerészebbike. Hogy milyen nagy ez emberek
öröme, azt Kálmán arczáról láthatá legjobban a delnő. És a midőn Kálmán
megszorítá kezét s melegen súgá: «köszönöm ezt önnek! Ez az ön műve
volt!» akkor kitalálta Kálmán titkát. – Ez örül Czilike boldogságának.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ezekben a napokban meglátogatta Korcza urat Jenőyné nagyasszony.
Az asszonyság igen szigorú tekintettel jött, Béni urat magával hozva, ki
ezúttal csak a jobb lábára sántított a tyúkszemei miatt. Korcza úrnak az
arcza pedig még mozgékonyabb volt, mint egyébkor, a mint a nagyasszonyt
meglátta. Fekete tubákkal boszantotta az orrát, hogy annál mérgesebb
legyen.
– Tessék helyet foglalni.
A nagyasszony leült a pamlagra, Béni állva akart maradni, míg a mama rá
nem rivalt: «ülj le, ha mondják!»
Akkor aztán Korcza urat szólítá meg.
– Nos, fiskális úr, készen van-e már az, a mivel megbíztam?
– Még most nincs készen.
– Hát mikor lesz meg?
– Hogy mikor lesz meg? ismétlé a kérdést Korcza úr.
– Igenis, mikor lesz meg?
– Hát mi lesz meg?
– Ejnye! Zebedeus áldottát! Most meg már azt kérdi, hogy mi lesz meg?
– No igen, a nagyasszonynak annyiféle processusa van nálam, hogy azt sem
tudom, melyiket sürgeti?
– Én nem sürgetek egy processust sem. Ön tudja jól, hogy mit sürgetek?
Egy dologért járok önhöz, jól tudja. Azt mikor készíti el már? Erre
feleljen nekem kereken és egyenesen.
– No hát felelek erre a kérdésére a nagyasszonynak kereken is, egyenesen
is, s ha kivánja, triangulariter, és hexaéder alakban és minden
geometriai forma szerint. Az a dolog az én kezem által soha és
semmiképen nem lesz meg.
A nagyasszony elszörnyedve állt fel helyéről, mire Béni bácsi is
hirtelen felpattant.
– S miért nem?
– Azért nem, mert én nem fogok a nagyasszonynak abban a hóbortjában
segítségére lenni, hogy az egyik gyermekét, a jót, a lángeszűt,
kitagadja, azt, a ki nekem csak egy évig volt fiam s még is úgy
szerettem, mint a magamét, s ennek a másiknak meg majoratust csináljon.
Száradjon el a kezem, ha én ebben a munkában a nagyasszonynak egy
körömvakarintással is segítségére leszek.
A nagyasszony is felfortyant erre a szóra.
– Akkor keresek magamnak más ügyvédet.
– Keressen a nagyasszony.
– Elviszem öntől minden peremet – azonnal!
Erre a fenyegetésre nem is szólt semmit Korcza úr, csak kinyitotta a
szekrényét, kinyalábolt belőle egy csomó összekötött aktát, s a nélkül,
hogy azt mondaná, hogy «tessék»: odafektette a poros iratokat Béni bácsi
ölelő karjai közé, ki csak bámúlt, mint a sült hal, a mint az
összehordott pörcsomagok egyre magasabbra kezdtek nőni nyalábjában, úgy
hogy a legfelsőt már az állával kellett neki leszorítani, hogy a
többiről le ne csúszszék.
A nagyasszony pedig következetes akart maradni a maga haragjával és
büszkeségével.
– Jól van, elviszek rögtön mindent más ügyvédhez. Van még prókátor
Pesten elég! Elviszem az úr adjunctusához, annak adom. Hogy hívják azt a
sántát?
– A sántának neve Biróczy. Lakik az öt-pacsirta utczában Nro 50. Csak
tessék hozzá menni az egész czókmókjával. Úgy is egy másik asszonynak a
processusait is most adtam át neki. Nem akarok többet asszonynyal
bajlódni, se széppel, se csunyával.
– Engem a csunya asszonyok közé számít az úr, ugy-e?
– Nem csak a csúnyák közé, hanem a rosszak közé, a rossz szivű, rossz
indulatú, kegyetlen asszonyok közé. Most már megtudta tőlem a
nagyasszony, a mit még eddig nem tudott, s már most nem bánom, tegyen a
mit akar; lökje ki az unokáját, a nemes, derék, lángeszű ifjut a
szemétre: abból ott is gyöngy lesz; ezt a hosszú állú mamlaszt meg tegye
majorescójává, vegyen neki grófságot, hogy legyen neki még két szarvával
több, öltöztesse fel aranyba, s mutogassa pénzért, mint mexicói
vadkirályt, vigye fel Bécsbe, vétessen el vele valami kifestett vén
banyát, hogy legyen a ki ebédnél felköti neki a nyakába a hangedlit.
Még többet is mondott volna ebből a fogásból Korcza úr, ha a nagyasszony
meg nem lódítja Béni urat, ki csak állt ott és kiváncsi volt meghallani,
hogy mit tud még az a kis ember felőle? Aztán csak mennie kellett azzal
a sok ölébe rakott irással.
– Még elhallgattad volna, hogy ócsárol szemtül szemedbe! agyarkodott rá
a nagyasszony, mikor a kapu alá kijutottak.
– De édesz mama, hiszen igazat mondott; mert nekem csakugyan nagyon nagy
állam van.
Hanem aztán meggyült a baja Béni bácsinak azzal az átkozott sok irással
az ölében. Nem voltak hozzá készülve, hogy szekérrel jöttek volna; ebben
a városrészben pedig Szent Fiakkernek semmi állomása nincsen; annál
fogva gyalog kellett czepekedni a terhes aktákkal egész az öt-pacsirta
utczáig; a nagyasszony ugyan maga is átvett nehány percsomagot, hogy
Béni bácsin könnyítsen; de azért még is annyi maradt annál, hogy nem
bírt vele. Egy-egy engedetlen csomag, mint az angolna kicsúszott a többi
közül, mikor azt fel akarta venni, a többi mind utána esett, a szél
szétterigette a leveleket, utczagyerekek kergették a messzerepült irást.
A nagyasszony dühös volt, mint az oroszlán, mikor Biróczy lakására
elértek.
Este összetalálkozott Korcza úr Biróczyval.
– Volt önnél a nagyasszony?
– Volt.
– Elfogadta ön az ügyét?
– El.
Korcza úr nagyot bámult s megtaszítá két kezével Biróczy két vállát.
– Maga? Kálmán testi-lelki jó barátja? S elvállalja az ő
exhæredatiójának ügyvitelét? Aztán vállat vont. Különben igaza van. Ha
ön el nem vállalja, elvállalja más. Van Pesten háromszáz prókátor. Ha az
ember úgy veszi fel a dolgot… Jó barát ide, jó barát oda!
Korcza úr nagyon fintorgatta az orrát.
– De ne tessék pedig úgy venni a dolgot. Épen azért, mert jó barátja
vagyok Kálmánnak, vállaltam el ez ügyet. A hivatalos okiratba sikerült
egy záradékot becsúsztatnom, mely épen beletalált a nagyasszony
eszejárásába s egészen megnyerte a kedvét; s ez a záradék így szól: «ha
pedig Kálmán unokám felhagyna azon baráti viszonynyal, melylyel most az
ittlevő szinésztársaság iránt viseltetik, ha elválnék Bányaváry uramtól
és azt magától elhagyná, akkor Benjámin fiam tartozzék a neki átadott
majoratus jövedelmének felét Kálmánnak átengedni».
Korcza úr egyet rántott a félbajuszán.
– «Nesze semmi: fogd meg jól!» Ez a záradék nagyon sokat érne, ha – meg
ha –. Mert hiszen emberi észszel számítva úgy lehet okoskodni, a hogy ön
tette, hogy egyszer valamikor csak nem lesz Kálmán ezekhez a fatalis
komédiásokhoz hozzá varrva, s akkor bekövetkezik a «ha». Ámde nagy
kérdés, hogy Kálmán a mellett az izgatott életmód mellett, a melyet ő
folytat, az emberi erő fölötti munkásság mellett, annyi szenvedés,
nélkülözés közepett nem hal-e meg addig, a míg…
– A míg Bányaváry barátsága félbeszakad?
– Nem. A míg Béni a neki hagyott majoratussal tökéletesen tönkre nem
jut. Mert arra leharapom az ujjamat, hogy a mint a nagyasszony Bénit
belehelyezi a birtokába, az a nélkül, hogy valaha egy jó lovat tartott
volna, vagy valami urat játszott volna, a legrövidebb idő alatt tönkre
megy csupa élhetetlenségből, s mi haszna akkor Kálmánnak a híres
zarádékból?
– No én meg hát azt mondom önnek, s erre én is leharapom az ujjamat, még
pedig a lábam ujját, hogy nem vetek neki félévet, hogy Kálmán el fogja
magától űzni ezeket az ő barátait, legelől Bányaváryt magát.
– Ah, hisz ön úgy beszél, mint egy próféta!
– Hát csak hadd legyek próféta. Fél évig ne beszéljünk egymással erről a
dologról. Addig különben sem igen jövünk majd össze, mert én hosszú útra
megyek, ki Bécsbe és Párisba.
– Mi a gutát? Csak úgy mulatságból?
– De egy részt Béni bácsit kisérem, a kit a nagyasszony kiküld, világot
látni.
– Ah! A tinót Bécsbe hajtják, hogy visszajőjjön mint tulok. S ön a
pásztor?
– Meg még más cliensemnek a dolgában is járok.
– Párisba?
– Oda is.
– Ecce! Én soha sem vittem annyira, hogy olyan cliensem lett volna, a
kinek Párisig megy a causája.
– Hja, van annak, a ki érti magát.
– Fungum! Szólt fittyet vetve Korcza úr a tova biczegő kollégának, s
aztán nagyon megdicsérte az ottmaradt társaság előtt a távozót. Jeles
ész! Még azt is megtanulta tőlem, a mit magam sem tudok.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy meredek kapaszkodónál a brünni országúton két posta gyorkocsi érte
utól egymást, ott aztán, a míg a lovak lépésben vontatták föl a kocsikat
a hegyhátra, az utasok tetszés szerint leszálltak és gyalog ballagtak a
szép őszi fűvel benőtt gyalog úton.
Az első kocsiból egy daliás termetű férfi szállt ki, karját nyujtva az
utána kilibbenő úrhölgynek, kinek arczát kék selyem fátyol födte, a
második kocsiból pedig egy nehézkesen tapogó zömök úri ember mászott alá
a lépcsőkön, lábai posztó félczipőkbe dugva, nyakára széles nagy kendő
körítve, mely hosszú állát is befoglalta. Az utóbbi, miután útitársát
hasztalan biztatta, hogy szálljon ki az is, kénytelen volt rászánni
magát, hogy egyedül ballagjon a kocsi mellett, de fentartva azt az
elővigyázatot, hogy félkezével a kocsiajtó kilincsét folyvást fogva
tartsa, nehogy egyszer a postillion azt a perfidiát kövesse el, hogy
megvagdalja a lovakat, en carriére elnyargaljon, s őt itt hagyja a morva
erdők közepett.
Hanem a mint az utóbbi úr az első kocsiból leszállt urat megpillantotta,
egyszerre megváltoztatta szándékát, elhagyta a saját kocsiját s a hogy
tyukszemei és a botosok engedték, kitárt karokkal sietett a másik úr
felé lelkendezve; «áh báró Bálvándy!»
Hanem aztán visszahökkent, mikor a fiatal hölgyet is megpillantá, ki
amannak a karjába kapaszkopott.
A daliás úr pedig szivélyesen nyujtá neki kezét.
Servus, Béni bácsi! S aztán sietett őt megismertetni nejével, a
grófnővel.
Ettől fogva aztán Béni bácsi őt is állandóul grófnak czímezte, mert azt
a gorombaságot csak nem követhette el, hogy egy grófnőnek a férjét báró
urnak sértegesse.
– Hát hová, Béni bácsi?
– Párisba! kiáltá Béni bácsi dicsekedő arczczal, mintha az volna
Brünnhöz a legközelebbi állomás.
– Ah, az dicső! Hát akkor együtt megyünk.
– Maguk is Párisba mennek?
Ejnye de megörült Béni bácsi ennek a szónak.
– Vigyenek engem is magukkal a maguk kocsiján! könyörgött gyermekes
hangon. Van ott még hely elég. – A szobaleány kisasszony átülhet az én
helyemre. Nem leszek én alkalmatlan.
A báró valamit súgott a hölgy fülébe, – mire az azt mondta hogy «yes».
– Hát jól van, Béni bácsi, jőjjön velünk.
– Mert, tudják, az édes mama küldött velem kísérőnek egy fiskálist, de
én attól félek.
– Miért fél tőle?
– Azért, mert sánta.
– Mert sánta?
– Az ám. Aztán ha zsiványok találnak bennünket megtámadni az erdőben, ez
a sánta meg nem védelmez, ellenben tudja, hogy hol van elrejtve a
pénzem, s elárulja, ha megijesztik.
A fiatal házaspár nagyon jól mulatta magát Béni bácsinak ez alapos
félelmén s el lett határozva, hogy magukhoz ültetik őt a saját
gyorskocsijukra. Ez az egész útra kész mulatságtárgy lesz. Azért a
szobalánynak sem kell kiszorulni a kocsiból; elférnek négyen is.
Béni bácsi tehát csak elébb még visszaszaladt a hátulsó kocsihoz; azaz,
hogy csak mondta, hogy szalad, de inkább megállt s megvárta, míg az a
kocsi helyébe jön, akkor aztán megmagyarázta a sánta fiskálisnak, hogy
őt milyen véletlen szerencse érte, hogy Bálvándy grófékkal utazhatik egy
szekéren.
Biróczy is úgy találta, hogy az nagy szerencse; hanem ott azután nem
szabad ám sem pipázni, sem elaludni a kocsiban.
– No majd hát tubákolni fogok, hogy el ne aludjam.
– Az bizony jó lesz.
Még egyre volt kiváncsi Béni bácsi.
– Valjon ugyan az a grófkisasszony az, a kit Kálmánnak el kellett volna
venni.
– Egészen az.
– Ejnye de bolondul tette Kálmán öcsém, hogy nem vette el.
(Akkor te nem volnál majoresco, szamár!) Mondá magában Biróczy. Aztán a
nyakába akasztotta Béni bácsinak az oldaltáskáját, hogy már most
vigyázzon rá maga, mert abban van a passusa, s azt majd előkérik.
A hegyhátra érve aztán beültették Bálvándyék magukhoz a vén gyereket, a
kin igen jól mulatott egész Hohenstadtig a grófnő, a hol éjszakára
megszálltak, a midőn Biróczy ismét átvette védenczét.
Béni bácsi nem titkolá, hogy leginkább azért szeret itten, mert nagyon
fél a zsiványoktól. Moor Károlyból tudja, hogy a cseh erdők tele vannak
rablókkal, sőt ethnographiai ismeretei folytán, miket vásárok alkalmával
ponyvára festett gyilkos történetekből öregbített, nagyon jól tudja,
hogy az a bizonyos Schinderhannes itt ezen a környéken űzi borzalmas
utonállásait. Ő ugyan nem fél, mert az aranyai úgy el vannak dugva,
bevarrva valahová, hogy azokra senki rá nem talál, a többi pénze pedig
váltókban van. Látott-e már Bálvándy váltót? Megmagyarázta neki, hogy
milyen az? Majd arra is rávitte a feje, hogy a grófnőnek szépeket
mondjon; egy lélekzet alatt gratulált neki, hogy ilyen derék emberhez
ment nőül, és sajnálta, hogy nem tisztelheti sógorasszonyának.
Megismertette az édes mamája szokásaival, s tudatta vele, hogy most ő
majoratus birtokosa, melyet mamája alkotott, midőn Kálmánt kitagadta; ha
a jó szive engedte volna, a mennyi esze volt, még azt is megtette volna,
– hogy az ifjú házasok előtt Kálmán mostani állapotját elbeszélje, de
olyankor mindig elszorult a torka a jó öreg fiunak, mikor eszébe jutott,
hogy ő most Kálmán öcscsének a részét is maga eszi meg az ebédnél, s
valahányszor egy beafsteaket ketté vágott, a kisebbik felét mindig
otthagyta a tányérján.
Bálvándy tökéletes mulatságot tudott csinálni a bohó fiuból, örökös
félelmével, gyámoltalan naivságával, jó szivű ostobaságával. Dorothea
grófnő maga is kegyeskedett vele tréfálni, mit az igen nagyravett, s
este mindent elmondott Biróczynak, a kivel egy szobába került össze
hálni.
– De hát nem veszi maga észre, szólt neki goromba Biróczy, hogy ezek az
urak magából bolondot űznek?
Azért azután komolyan megneheztelt Biróczyra; kikérte magának, hogy ő
irányában ily kifejezéseket ne használjon, mert azt nem tűri el
senkitől.
Olyan kedves volt, mikor megharagudott, az egész képe olyan lett, mintha
vörösrépa léből álló tenger színe alól bukott volna fel vele.
És tartotta a haragot. Prágába érve, külön szobát nyittatott magának, s
kereken megmondta Biróczynak, hogy ő neki ne legyen mindenütt a
sarkában, mert ő nem gyerek. A vendéglőkben mindig Bálvándyék
társaságában étkezett, s evett olyan furcsaságokat, a minőket azok
hozattak. Berlinben pedig egészen felmondta a barátságot Biróczynak.
– Mit kisér engem az úr mindenüvé? Menjen az úr vissza Pestre. Eltalálok
én már Párisba más társaságban is. Nem kell az én hátam mögé hajdu. Mit
kisér engem, mint a hajdu? Én már irtam a mamának levelet, hogy nekem a
maga kisérete nem kell. A mamától kaptam is rá választ, itt van, magának
szól, olvassa; ebben tudatja magával, hogy ne strázsáljon engem mindig;
én azt tehetem, a mit akarok, oda mehetek, a hova akarok. Hát engem ne
kisérjen mindenüvé, mint a hajdu.
Biróczy pedig egész hidegvérrel azt mondá neki, elvéve tőle a
nagyasszony által neki irt levelet:
– Én nem kisérem magát; én is megyek oda a hova nekem tetszik. Én megyek
oda, a hol nekem dolgom van.
– De én most épen Homburgba megyek.
Béni bácsi csak kipattant vele, hogy miért akarja lerázni a nyakáról
Biróczyt.
– Hát akkor nekem is Homburgban van dolgom.
Béni bácsit nem valami gonosz szenvedély ösztökélte, hogy Bálvándyékkal
a homburgi fürdőt is útba ejtse; de mivel kedves barátja olyan sok csuda
dolgot beszélt előtte az ottani játékbankról, szörnyű kiváncsi lett
meglátni, hogyan nyerik el az emberek azt a tömérdek sok pénzt. Ő maga
ugyan részt nem fog venni a játékban, az ő aranyai jól be vannak varrva,
nem is tudni hová? a többi pénze pedig váltókban van, de szeretné látni,
hogy miképen játszik más? A báró is fog játszani s a grófnő is azt
mondta, hogy ő is próbál szerencsét. Ez nemes szenvedély.
Hanem hát az alkalmatlan Biróczy csak oda is beszemtelenkedett a pompás
játékterembe.
Az első este mindjárt csoda dolgokat látott Béni bácsi. Látta Dorothea
grófnőt mosolygó arczczal elveszteni száz louisdort a rouletten, még
csak a szempillája sem rezzent meg közben; Béni bácsi pedig majd
odaejtette a fejét a zöldasztalra bámultában.