hozott magával egy új remekművet. Új, ismeretlen genre! a mitől meg lesz
bolondulva a publikum; két nap alatt betanuljuk és előadjuk, s aztán
megint leomlanak a trombitaszóra Jéricho falai. Neked hódító szereped
van benne! Én pedig leszek a mokánygavallér! Kibujok a bőrömből, ha csak
rágondolok is, s az nagyon jó lesz rám nézve; mert azt a régi bőrömet
utálom és levetem. Majd meglátod, milyen más ember leszek az új
bőrömben! Kálmán örökre velünk marad most már. Együtt emelkedünk.
Egyedül a múzsáknak fogunk ezentúl élni, és teneked. Majd meglátod.
Sehova egy tappot sem fogok menni ezentúl Kálmán nélkül; s ha valaki egy
pohár borral meg mer még kínálni, feladom a politzájnak, mint
méregkeverőt: egyedül a lelkesedéstől leszek még ezután ittas, s a
hozzád való szerelemtől.
És mind ezt térden állva deklamálta el a szinész, s Isten látja a
veséket: ő abban a perczben mind ezt igazán érezte; ki tehet róla, hogy
este kilencz óra után megint más gondolatok vették elő, a miket szinte
olyan igazán érezett.
Czilike olyan hamar kész volt megbocsátani; de mit? megbocsátani? hisz ő
neheztelni sem tudott soha. Ő soha arczának egy bánatos vonásával sem
árulta el, hogy szenved: szenved az önválasztotta pálya nyomora, s az
önválasztotta férj nyomorúsága miatt. Tűrt, és abban volt a hősnő. Mint
mondják, csak a szinpadon szokott sírni, mikor szomorú szerepe van;
olyankor jól esik neki, hogy kisírhatja magát: a játék, a müvészet
rovására.
És férje mind ezt tudja jól.
– Nézd ezt az angyalt! szól Kálmánnak. Látod, hogy egy hanggal, egy
tekintettel sem tesz szemrehányást; nekem, az ő bűnben elsülyedett
gyilkosának; ő, a ki ellen én mindennap hétszer követek el halálbűnt, s
ki engem mindennap hétszer megvált a pokolból. Nem, ilyet nem látott a
világ soha.
Kálmánt pedig boszantotta ez az ömledezés.
– Hagyd abba pajtás az exaltatiót. Majd egyszer vígjátékban irok le egy
olyan férjet, mint te vagy, s egy olyan nőt, mint Czilike, s akkor majd
lát a világ, a mit még nem látott. Hanem most beszéljünk prózában. Én
nem azért jöttem az operentiák mögül haza, hogy a te rendkivüliségeidet
tanulmányozzam, hanem hogy komolyan felvegyek egy ügyet, melyet mindenki
elesettnek hisz. Én nem hiszem. Kezdjük újra. Itt van egy mű, mely egy
új ismeretlen nem; egészen a mai életből véve, a mai kor nyelvén irva.
Ha ez sikerül, akkor megtaláltuk az igazi útat. Én azt hiszem, hogy ez a
Kolumbus tojása. Mindenfelé keressük a magyar nemzetet; kinn Ázsiában,
fenn a jeges tengernél, hátul az ős historiában, magasan a fényes
ranguaknál, csak ott nem keressük, a hol van, körülöttünk és a mai
napon. Feszítsük meg erőnket. Te még ma ezt a müvet kiszerepelteted,
estére nincsen előadás, mert csak minden másodnap játszatok, tehát
tarthatunk belőle olvasópróbát. Ha tagtársaidnak kedvük van hozzá, két
nap alatt betanulhatják szerepeiket s harmadnap előadhatjuk a darabot;
mire ti elkészültök a betanulással, akkorra én készen leszek az új
szimüvemmel; és így folytatjuk tovább. Oh egész sorozata a tárgyaknak él
már a fejemben. Nem hagyunk magunknak pihenni egy napot sem, míg
kifordítjuk a sarkából ezt a lusta mozdulatlan közönséget, mely
központja minden lételünknek; a míg ez nem lüktet, addig nem ver a
nemzetben semmi ér. Tehát kezdjünk hozzá ma és rögtön.
Bányaváryra mindig elhatározó volt az első benyomás; ha valaki
lépten-nyomon követte volna, hogy a jó benyomást, mint morphiumot,
minduntalan befecskendezze a bőre alá: még egészséges embert
csinálhatott volna belőle. Már olyant, a milyenné az ember a morphiumtól
lesz.
Kálmán megjelenése egyet fordított rajta. Elfoglalta őt olyan munkával,
mely szenvedélyét felkölté, azt a szenvedélyt, mely erősebb a
kártyadühnél, a borszomjnál, a gyönyörvágynál: a dicsvágyat. Nem ért rá
sem a kártya, sem a tivornyaczimborákat felkeresni, míg az új szinműre
készült.
És a siker tökéletes volt.
Harmadnapra előadták a hirtelen betanult vigjátékot, s a lusta,
mozdulatlan közönség ki volt lódítva helyéből. Ez kellett neki! Kép, a
melyben magára ismer; nyelv, a melyet megért; humor, mely kedélyével
rokon; satyra, mely meg van érdemelve.
Kálmán nevének dicsőség, Bányavárynak tele szinház.
S mire az egyik szinmű kopottá lett, akkorra Kálmán készen volt a
másodikkal, azután a harmadikkal, és egyre szórta magától a kincseket,
mint Bosco, mint Philadelphia.
Bámulat tárgya lett!
Félév alatt az egész ország zengett a hirétől. Tizenkét vidéki
szintársulat vitte szerteszét a Budáról elhiresült szinmüveket, s a
közönség meg volt hódítva általuk.
S mi volt e hatás titka?
Az, a mit a csizmadia fedezett fel Kálmán előtt.
Hogy a közönség elé állítá azon mindennapi alakokat, kiket mindenki
ismer: a parlagi úrfit, a henczegő katonát, a nyaffadt úrhölgyet; a
szerelmes vénleányt, a pénzért házasodó úrfit, a gyomrának élő haspókot,
a kevély főurat, a renyhe parasztot, a részeges kántort, a
kupaktanácsot, részrehajló hivatalnokot, a fösvényt, az álszenteskedőt;
– mindazokat, a kiknek nevetségessé tétele igazságszolgáltatás a
közönség előtt.
Ez gyujtott, ez hatott, ez hódított.
A közönség felismerte az alakokat, miket a költőnek csak fantaziája
vezetett eléje; azok, a kik magukra ismertek bennük, dühösek voltak
értte; s a sikert csak növelte dühösködésük. Az egész tudós világ pedig
meg volt lepve, hogy ime egy új csoda támad, a ki bebizonyítja, hogy
közönséges, egyszerű, mindennapi nyelven lehet a legszebb költészetet
irni; a ki halomra dönti az eddigi fogalmakat a virágokkal terhelt
poezisról, az idegen mintára szabott műnyelvről, s bűbájjal beszél,
mikor érthetően beszél.
És mily bámulatos munkaerő volt az!
Tizenkét nap alatt, néha három éjszaka alatt egy új művet alkotott,
melyben eredeti volt minden gondolat; önkényt szülemlett minden helyzet.
És közbe-közbe aztán egy-egy szomorújátékot is irt, mintegy saját
gyönyörűségére s az egyszer megkapott közönség kezdett megbarátkozni a
nagy históriai alakokkal is, s a magvas jámbusokkal, és a magas sarku
tragikus pathossal.
Nem kellett már a közönséget Tseresnyés uramnak és a hozzá hasonló buzgó
embereknek egy-egy jutalomjáték alkalmával keservesen összetoborzani:
dült az magától. Este egész processio-járás volt a hidon keresztül
Budára. Hej ha még Pesten játszhatnának! De hát ott már nincs arravaló
hely. A rundella lebontva, a Csollánné-féle terem szűk, a nagy szinház
idegen múzsa papjaié; jó, ha Budán van helye a magyarnak.
De hiszen megtelt a szinház mindig ott is; s a társaság soha nem látott
boldog napokat élt azóta. Nem volt már adósság; tele volt a pénztár,
fixumot fizettek, kiegészítették a ruhatárt, és a mi fődolog volt
Czilikére nézve, Bányaváry azon nagy munka napjai alatt nem járt
tivornyázni, hazament, tanult, jó férj volt. Czilike nyert legtöbbet
Kálmán diadalaiból.
És Kálmán?
Ő pedig esténkint a nagy diadal után hazament Tseresnyés uram házához s
megosztotta annak rántott levesből álló vacsoráját.
Arra az egyre nem gondolt még senki, hogy a költőnek nem lehet puszta
dicsőségből megélni; honorarium, irói tantiéme még nem volt felfedezve.
Hogy létrejött e mythoszi csoda, az iró anyagi jutalmazása, ez az eszme
csak nőtől születhetett. Ha férfi alkotta volna, az nagyon durva műnek
jött volna ki a kezéből.
A dolog eredete pedig az.
Bányaváry azt mondá: a szinész akkor korhelyedik el, mikor vagy nagyon
rosszul megy a dolga, vagy nagyon jól. És nem mondta hiába. Mert a mint
egyszer aztán nagyon jól kezdett menni a dolga, akkor azon vette észre
magát, hogy megint eljár kártyázni, kocsmázni. Ő ugyan azt a czímet adta
neki, hogy csak egy kicsit mulatni megy; s szilárdsága bebizonyításául
éjfél tájon rendesen hazament, vagy inkább vezettette magát a
szállására; de az is igaz, hogy rendesen oly felmagasztalt állapotban, a
minőben az ember istennek képzeli magát, a környezete pedig négylábu
állatnak.
Kálmán komolyan megdorgálta egyszer e visszaesésért; de ugyan pórul járt
vele. Bányaváry ezuttal nem hagyta a morphiumot befecskendezni a bőre
alá.
– De hát mit iskolamesterkedel te itt én rajtam? förmedt rá a megnőtt
taraju jó barát. Apám vagy te nekem? vagy kuratorom? Gyerek vagyok én?
vagy rabszolgád? hogy nekem parancsolni akarsz. Ha én iszom, igyál te
is!
Kálmán nagyot sohajtott és nem szólt neki többet, sőt napokig fel sem
kereste.
Bányaváry valódi őstypusa volt a fajának. Mesésen ragaszkodó és
bámulatosan háladatlan, a kinek neje ellen hűtlenséget elkövetni annyi,
mintha más embertől egy krajczárt kérnek; mindenki iránt nagylelkű és
generozus; csak az iránt nem, a kinek tartozik vele.
Hanem megkapta azután ő is a magáét egy olyan helyről, a honnan
legkevésbbé várta.
Egy reggel, mikor Bányaváry szokásos mámorából felocsudva, a maga
stereotyp szinpadi bűnbánó frázisaival körülvevé a maga türelmes
angyalát, így szólt hozzá az angyal.
– Kedvesem. Te ilyenkor, mikor józan vagy, igen jó ember vagy, mikor
pedig részeg vagy, akkor magaddal egészen tehetetlen vagy, semmit sem
tudsz arról, a mi veled történik. Hát én ezen segíteni fogok. Ha nekem
még egyszer éjszaka ittasan jösz haza, én tégedet úgy megverlek, hogy
másnap rá fogsz emlékezni róla, hogy mi történt veled előtte való nap?
A férj természetesen nagyot nevetett a tragikus fenyegetésnek, s elkapva
egyet azok közül a szörnyű verekedést igérő parányi kezek közül, azt
csókjaival halmozá el, esküdve égre földre, pódiumra és szuffitákra,
hogy ilyen élvezetben csakugyan okvetlenül részesülni óhajt, mert az
valami difinyós dolog lehet, ilyen drága porczellán kezek által
megveretni.
Egy másik reggel aztán jó korán látogatást kapott Kálmán Bányavárytól.
Talán azzal jött, hogy tőle bocsánatot kérjen, hogy kiengesztelje? Oh
dehogy. Az nem lett volna theatristatempo. Az nem szokás. A megbántást
elszokták ott felejteni másnapra; s ha a megbántó elfelejtette, a
megbántottnak kötelessége hasonlót cselekedni; mikor újra összejönnek,
azon kezdik, hogy ugyan hideg van odakinn, ha hideg van; s ha meleg van,
akkor ugyan meleg van.
Bányaváry kaczagva nyitott be Kálmánhoz, ki akkor is irt.
– Hallatlan dolog történt velem bajtárs, hallatlan! Tarts vizet
készen a szobában, hogy ha el találsz ájulni a kaczagástól, hát
fellocsolhassalak.
– No ugyan mi történt?
– De engedd meg, hogy Tseresnyés uramat is beszólítsam, mert ezt nem
elég egy embernek hallgatni; ehhez publikum kell, a ki tapsol. Mert ez
olyan scéna, a mihez a te vigjátékod mind csak bliktri.
– No hát híjj rá publikumot.
Bányaváry átkiabálta a műhelyből Tseresnyés uramat, ki jött a szokott
bőrkötényével, és az orrán nagy kerek ablaku pápaszemével.
– De tegye le azt a pápaszemet, mert nem tud tőle nevetni.
– A nevetés nekem nem nyavalyám.
– Fogadjunk!
– Az sem nyavalyám. Ha tetszik a történet, hát majd tapsolok.
– No hát ide tessék hallgatni. A mult éjjel ismét «bene sonantibus»
kerültem haza.
– Azaz, magyarul: «jól berugva», tolmácsolta Tseresnyés mester.
– More patrio két hűséges czimbora eskortirozott hazáig, s ott a kezembe
adván a szobám kilincsét, megtámasztott az ajtófélnek, a gondviselésre
bízva a további felügyelést.
Kálmán kedvetlenül csettentett a nyelvével s félrefordítá a fejét. Hogy
beszélheti el ezt ilyen nevető képpel maga az, a kin megtörtént?
– Az én martyrom, az én angyalom, mint mindig, úgy tegnap is, ébren
várakozott reám. De ezuttal, mint valódi arkangyal. Hahaha!
Kálmánnak viszketett a tenyere; szerette volna az ő kedves barátját
kidobni a szobából.
– Hahaha! A mint kinyitom az ajtót, s betámolygok, fejjel előre: elém
toppan ez a kis Szentivánéji tündér; ez a parányi czukorbáb s így szól
hozzám egy statarialis biró komolyságával: «megmondtam ugy-e, hogy ha
még egyszer részegen jösz haza, hát megverlek!» azzal egy szót sem szólt
többet, hanem kikapta ezt a meggyfapipaszárt a kezemből, a másik kezével
megkapta a viktoriadolmányom szélét hátulról, felrántotta a fejemre;
leszorított arczczal az ágyba s olyan sort vert a hátamon végig –
hahaha! – hogy itt látjátok a helyét most is, hahaha!
S nagy kaczagás közt felhúzta a ruháit a hátáról s feltárta a corpus
delictit, és meg kell vallani, hogy az egy olyan becsületesen elpaskolt
hát volt, keresztben-hosszában megrakva veres, kék, zöld vonásokkal, a
milyent csak valaha visum repertum alá mutogattak.
«Hahha!»
Ez a hang Tseresnyés uram ajkait hagyá el. Első eset volt tán férfi
korában, hogy nevetett. Nem is folytatta, újra komolylyá tette arczát;
hanem ujjával előre bökve, mondá aræopagi bölcseséggel:
– Nagyon jól cselekedtetett…
Kálmán pedig felugrott helyéről, s aztán Bányaváry is felugrott, és
egymás nyakába borultak és nevettek, vagy sírtak! – vagy mind a kettőt.
Hogy Czilike olyan vitéz asszony! Az a kis szelid teremtés!
– Barátom, folytatá Bányaváry a bámuló dicsekedés hangján. Az egy
heroina! Eleget iparkodtam én kimenekülni a keze közül; de nem birtam a
fejemet kiszabadítani a vas marka alól. Az orleansi szűz nem verte úgy
az angolokat, Zenobia a rómaikat, Rozgonyi Cziczelle a törököket, mint a
hogy az én Czilikém az én hátamat elverte. – Szegény gyerek! Aztán
reggelig nem csinált egyebet, mint irósvajjal kenegette, meg vizes
itatóspapirossal borogata a csata sebhelyeit.
Erre ismét összeölelkeztek Kálmánnal.
– Hanem hát idáig a nevetni való, mondá Bányaváry; de most következik a
komoly dolog. Reggel, mikor kialudtam magamat, s felébredtem,
természetesen egy szóval sem kérdeztem, hogy mi az, a mi hátam mögött
arra emlékeztet, mintha az éjjel azt álmodtam volna, hogy szökött katona
voltam s megveszszőztek? Hallgattunk a dologról mind a ketten. Hanem az
angyalom nagyon komoly volt, s mikor vége volt a reggelinek, így szólt
hozzám: «Bányaváry! Mától fogva a pénztár az én kezelésem alatt áll;
majd a zsebbeli pénzt én adom ki neked; egy tizesnél többnek nem szükség
nálad állni». Én a meggyfapipaszáromat nézegettem, s úgy találtam, hogy
az egyik vége meg van hasadva. Felelék rá «jól van». Azután iszonyú
bölcseséggel előkeresett nekem egy hosszú számadást, s azt parancsolta,
hogy nézzem azt végig. Néztem, mert muszáj volt; de nem tudtam, mit
lássak rajta? Az egy összeállítás volt, hogy a te szinműveid után mennyi
a tiszta bevételünk? Hogy tudott ilyen pontos számadást vezetni? én
ehhez soha sem értettem. Akkor aztán így szólt hozzám: «nekünk
fölösleges jövedelmünk van abból, hogy Jenőy szinműveit előadjuk. Te
eddig azt hitted, hogy e fölösleg elkártyázni s részeg czimborákkal
megitatni való, s arra nem gondoltál soha, hogy egyetlen barátunk, ki a
művészet és irodalom ügyeért mindenét föláldozta, vagyonát, rokonságát,
rangját, szivét: az most egy szegény kézmüves kenyerét osztja. Ezentúl
minden szinmüve előadásaért a tiszta jövedelem egy huszadrészét át
fogjuk neki adni. A tegnapi előadás jövedelme ennyi volt: ebből az övé
lesz ennyi. Nyugtatványozd, s vidd el neki magad, és aztán hozz
nyugtatványt tőle. Itt aztán semmi kedélyeskedés többé. Adok, hogy adj;
teszek, hogy tégy!» Ez a világon a rend. – Így beszélt az velem,
barátom; mint egy philosophus, mint egy jogtudós, mint egy bankár. Én
megadtam magamat; elhoztam a pénzedet; add meg te is magadat, és vedd
fel, a mit küldött; mert különben egyikünk se kerüljön a szeme elé.
Kálmán egy szót sem szólt, csak megszorítá némán barátja kezét.
Az pedig odaszámlálta az asztalra az első irói tantiémet, pengő
huszasokban.
– Igazsága van az asszonynak! «do, ut des; facio, ut facias; do ut
facias, facio, ut des». Adok, hogy adj; teszek, hogy tégy; adok, hogy
tégy; teszek, hogy adj. Valjon melyik collegiumban tanulhatta ezt!
Kálmán az első honoráriumot azonnal átadta Tseresnyés uramnak: fordítsa
a legszükségesebbekre.
– A nyugtát majd megirjuk otthon tenálad; mondá barátjának.
Az pedig úgy őrült neki, mint a bolond, hogy őtet a felesége megverte,
hogy már most ő ezentúl jó ember lesz; kártyázni épen nem fog, mert a
pénztár kulcsa ezután az asszonynál áll; bort sem fog inni.
– S minthogy valamit inni csak kell, mondá Kálmánnak, midőn
felkerekedtek, hogy együtt átmenjenek Budára a kis hősnőhöz: tehát
ezentúl estenkint theát fogok inni. Úgy van, theát! Leszek valóságos
«teatoteller». Theavedelő.
Az már szabad!
Tseresnyés uram pedig fogta az asztalán hagyott pénzt, s elment vele a
szabómester komájához, csináltatott Kálmánnak egy új öltöző ruhát; ezt
tartotta legszükségesebbnek.
A BOLDOG SZERELEM.
Zengett már az ország a hires költő nevétől.
Ország? Miféle ország?
A közép osztály, a ki kabátban jár, abból is, a mi városban lakik, abból
is, a mi magyar, ez a költő közönsége.
A falu népe nem tud még róla semmit, a szalonok népe épen annyit. Ott
még hideg van.
Nem kell tőle félni, hogy a magasztaló hír valami szemrehányást szórt
volna azoknak arczába, kik őt elfeledték: nem hat az fel odáig.
Olyan könnyen elfeledték, mint egy elrepült kanári madarat.
Ő még tartogatta az arczképet; de az arczkép rég nem emlékezett már ő
reá.
A szép madonnaarcz sok országot bejárt azóta, s megtudta magáról azt,
hogy szép. Öntudatára jött annak, hogy mindenütt hódit. A sors nagyon
jól tett Kálmánnal, a midőn nem adta neki kincset. Oh az ilyen
megmérhetlen értékű szépség birása nem annak való, ki szerelme tárgyát
féltve őrzi, ki a táncztermek szegleteibe huzódva, szemeivel kiséri
istennőjét s arczmozdulataira figyel; ki gondolatait találgatja, ki
lelkét oda adja neki, ki ruhája suhogására tűzbe jön, ki egy mosolyától
boldog lesz, s azt a mosolyt irigyli mástól; ki annyit követel, a
mennyit maga oda ád; kinek ez a kincs az egész világ.
Jobb volt neki őt elveszteni.
Katinka azt mondta egykor neki: «én ismerem a magam nemét!» Ismerte ő
Dorotheát is. Olyan kedély befolyása alatt, a minő Kálmáné volt, nem
maradhatott az tizenhét éves korán túl; a következő évek még
arczkifejezését is átváltoztatták; a szende, megnyult vonások tündöklő
telt idomokká alakultak. Ez nem volt többé az ő ideálja.
A Decséry-család nem is sokat időzött olyan közel Kálmánhoz, hogy
véletlenül hintajával az utczán elgázoltathassa; többnyire Bécsben
laktak.
Vége volt már a rövid ideig tartott szenvelgésnek: az idyllel együtt
feledve lett a magyar beszéd és költői zsengék. A grófkisasszony nem irt
többé verseket, s a főispán minden generalis gyülésen, melyre Bécsből
lerándult, egymás hirét elhomályosító nevezetes nyelvtani bukfenczekkel
örvendezteté meg a tekintetes karokat és rendeket.
Bálvándy volt az az ember, ki Kálmán helyét betölté. Az a férfi, a ki a
nőknek tetszik. Mert tud előttük ragyogni és meg nem hódol nekik. Ő az
ideál. Szép, délczeg alak, a testi ügyesség, edzett egészség, életkedv
mellett örökké derült kedély, büszke és bátor, bőkezű és szerencsés. A
szivében ugyan üresség van, mint a Saharában, de ez – férfi erény! Ezt
szeretik a nők.
Aztán prózai indokok is vannak.
A Decséry főispán családja nagybirtokú; de birtokaik egy része
majoratus, legnagyobb része csak fiágat illet: a leány maga szerény
násztárgy volna, ha az öreg apa kegye nem biztosítaná a felől, hogy
roppant szerzeményéből egy millió készpénzt fog neki hagyományozni, ha
kedve szerint megy férjhez; még pedig százezret azonnal a menyegző
napján leszámlál a boldog vőlegény kezébe.
És erre a százezer forintra, és később az egész millióra igen nagy
szüksége volt Bálvándynak. Roppant birtokaihoz, mik három megyében
feküdtek, igen sok adóssága is volt: azok között szorongató adósságok
is, a miket csak nagy uzsorával lehetett rábirni, hogy aludjanak tovább.
Ez volt az ő érdeke Dorothea körül, nem a szép arcz.
Viszont Decséryéknek is volt érdekük a bárót megnyerni.
Először is az a német uralkodó herczeg, ki három év előtt Dorotheáért
őrjöngött s a ki nem lett volna rossz vőlegény, hirtelen beleszeretett
egy énekesnőbe, s azt elvette. Azután Bálvándy igen nagy úr volt; tudták
ugyan, hogy adóssága is sok van, de egy millió mindent helyrehozhat. És
végül még egy körülmény volt, mely mellette szólt. A politikai
combinatio.
Kanczellárváltozás volt: a bécsi kormány erősebbre akarta fogni a zablát
a duzzogó vármegyék szájában, s a főispánoknak kiadatott a rendelet,
hogy minden lehetőt és lehetetlent elkövessenek az ellenzéki szellem
korlátolására.
Bálvándynak három megyében volt birtoka, s a szerint, a mint azon
megyének szelleme irányadó volt, alkalmazkodott ő is. Ha például
Pozsonyban volt: ott olyan jó kormánypárti ó-conservativ úrként viselte
magát, mint akárki más. A megyében és városban akkor ez volt az áramlat.
«Csak nem fogok valamennyi mágnásbarátommal végig duellálni, hogy
ellenük beszéljek!» Ha pedig azon megyében jelent meg, a hol Decséry
volt a főispán: ott meg olyan véres száju kurucznak mutatta be magát, a
milyennel csak valaha főispánokat ijesztgettek. «Csak nem fogok
valamennyi jó pajtásommal összepofozkodni, hogy ellenük lépjek fel!»
Ungmegyében pedig megtette, hogy fellépett mint nemzetiségi izgató. Ha
Pozsonyban volt, eljárt a jezsuiták predikáczióira a pietista
grófnőkkel; ha Decséry székvárosában volt, ott papkergető protestáns
volt; ha pedig Ungba került, ott kezet csókolt az orosz pópának s járta
a búcsút levett kalappal a szűrös emberekkel együtt.
S miután mindez olyan könnyen ment nála, igen természetes volt az
okoskodás Decséry főispán részéről, hogy ha ez az ember családi
kötelékekkel az ő érdekeihez lesz fűzve, hát akkor ennek legkisebb maga
megerőltetése nélkül sikerülend azt a szerepet, a mit Pozsonyban
játszik, az ő vármegyéjébe is áthozni. Sőt még talán az országgyülésen
is lehet majd számítani a szavazatára.
Mert az országgyülésen úgy szokott eleget tenni minden kötelezettségének
a báró, hogy egyszer tartott liberális szónoklatot conservativ
befejezéssel, máskor conservativ szónoklatot liberális befejezéssel,
nehéz idők alkalmával pedig mindig az «absentium ablegatus» ült a
helyén. Akkorra talált valami ürügyet elutazhatni valamerre.
Ha tehát ezt az embert meg lehetne állandósítani, az egy lépés volna a
Decséry grófoknak a herczegi czím elnyerésére.
Csak a főszemély nem volt még meghódítva: az öreg Decséry. Mert ő itt a
főszemély, miután az övé a pénz.
Az öreg úrnak pedig mindig van pénze, és sok pénze. Százezer forint
nélkül az ő háza soha sincs. És az a pénz mind az unokáinak van szánva.
Csakhogy az öreg úrnak sokkal több kedve van a százezrein és millióin
jószágot venni az unokája számára, mint férjet. Azaz, hogy attól függ,
hogy milyen lesz a férj? És e tekintetben az öreg úr makacs volt. Neki
Jenőy Kálmán nagyon megnyerte a tetszését. Nagy hibának tartotta, hogy
ez kiesett családja kegyéből. Azt ugyan ő sem helyeselte, hogy Kálmán
ilyen excentricus pályát választott s magas összeköttetéseit oly
egyszerre félbeszakította, hanem azt hitte, hogy nem tart ez sokáig.
Minden fiatal embernek el kell járni a maga bolondját: hát ennek ez a
bolondja. Hadd poétázza ki magát; nem kell útjába állni, majd megunja
rövid időn s aztán megint rendes ember lesz belőle. Milyen ritka erény
ennél a fiatal embernél a takarékosság, a munkásság s az otthon maradási
ösztön. Az ilyen embernek, ha egy leányt oda adnak egy millióval, a
fiaira tíz milliót fog hagyni. Ilyen szemekkel látta ő Kálmánt maga
előtt, s hallani sem akart másról. Ő azt állította, hogy eszére fog az
még térni. Ő nem tesz le róla, hogy az ajándékba adott két garasáért
visszaadhassa neki a milliót.
De ha a leány nem szereti már?
Ejh, csak még egyszer meglássa őt magyar magántánczát eljárni, ismét
belebolondul; Kálmánnak csak még egyszer szét kell rugni sarkantyus
lábaival vágytársai között s azok úgy fognak jobbra-balra hullani, mint
a hogy elhullottak az ő vetélytársai, mikor a herczegnőnek udvarolt. Nem
hiába adta ő neki ajándékba emlékezetes aranyóráját. Az az óra még ütni
fog!
Hanem egyszer aztán hirül hozták az öregúrnak, hogy az öreg Jenőyné
megharagudott az unokájára a csavargó életpályáért, kitagadta a
szerzeményéből, s majoratust csinált belőle Béni fia számára, Kálmánra
nem néz egyéb, mint a csekély nagyapai birtok; az is csak nagyanyja
halála után. Ez nagyon leszállította az érdemeit. Így bajos dolog őt
tovább is szeretni.