azt, hogy miért látja ily kopott, sáros ruhában? tudta ő azt mind igen
jól.
Nem is kérdezősködött tőle olaszországi élményeiről, inkább ő beszélt
neki azokról, a mik itthon történtek az alatt, hogy Kálmán odajárt, a
szinészekről, a tudósokról, a közönségről.
E közben lassan eltelt az idő. A pinczérek ismerték már Tseresnyés
uramat, s nem háborgatták kérdezősködéseikkel, hogy mit parancsol?
inkább összehordták neki a hirlapokat, a miket olvasni szokott.
Éjfél után aztán nagy zajjal jöttek elő a zárt szoba lakói, a
kártyahősök.
Elszomorító alakok, vad indulatoktól feldult arczokkal, öngyilkos
tekintetü szemekkel, kíntól, vágytól halálsápadtak, a veríték a homlokon
feledve.
Azok között volt Bányaváry is.
Már ittas volt; énekelt. A kezében egy török megygyfa csibukszárral
hadonázott s hangosakat csapott vele egy asztalra.
– Pinczér! Te lusta ficzkó! Hol vagy? Puncsot ezeknek az uraknak!
Puncsot iszik ma minden ember!
Nyert…
S aztán maga körül telepíté a barlang legkorhelyebb népét, tálat
hozatott elő, abba rhumot töltött czukorral, azt meggyujtá s a lángoló
tálat körülülő csorda közepett elnökölt és verte az ütenyt valami
utczariasztó dalhoz.
És aztán ivott mindenkivel Bruderschaftot.
S mentül részegebb lett, annál inkább követelte, hogy ő iránta minden
ember tisztelettel viseltessék.
Annál jobban nevetett rajta mindenki.
Azt a megygyfa pipaszárt úgy viselte a kezében, mint valami királyi
pálczát. S haragudott érte nagyon, ha megfogták a királyi pálczát a
kezében, mikor meg akart vele valakit ütni.
– Ki vagyok én, te rabszolga? rivallt a felszolgáló pinczérre.
Az gunyos megalázkodással felelt:
– Ő felsége Mátyás király.
– Fia a nagy Hunyady Jánosnak, veté utána a részeg.
«Éljen Hunyady Mátyás király!» ordíták kaczagva a korhelyek s felemelék
őt székestűl a levegőbe.
Tseresnyés uram szomorú komolysággal monda Kálmánnak:
– Valahányszor sokat iszik, mindig azt állítja magáról, hogy ő Mátyás
király. Ez a bolondsága – szegénynek. S ezek a lumpok tudják azt már s
csúfot űznek belőle.
Hunyady Mátyásnak is görbe orra volt s borotvált arcza; Bányavárynak is.
Az utóbbi józan korában is szivesen hallotta, ha feltünőnek találták a
hasonlatosságot közte és a nagy király arczképe között; ha pedig egyszer
a pohár fenekére mélyebben tekintett, akkor meg épen bele lehetett vinni
ebbe a bolondságba.
A kozákok között volt egy infámis fancsali pofáju ficzkó, a kiben minden
áron Czilley Ulrikra akart ráismerni, s biztatta a barátait, hogy
álljanak rajta boszut László bátyja kiontott véreért; öljék meg. Azok
váltig hitegették, hogy régen összeaprították azt már; de csak azt
erősítette, hogy nem jól aprították össze; s utoljára is, mikor egyszer
jó közel jött hozzá a Hunyady családnak ez esküdt ellensége, olyat
húzott neki a fejére a királyi meggyfapipaszár jogarral, hogy annak
összehorpadt a cilindere.
Ebből azután nagy lázadás támadt; a Garák és Ujlakyak letaszították ő
felségét a trónusáról, míg Czilley egy dákó után kapott felségsértési
dühében; a pinczér sietett puncsos tálát megmenteni a rebellio
szinhelyéről; mire aztán Tseresnyés uram és Kálmán felugrottak az asztal
mellől s veszélyben forgó felséges urukat iparkodtak az ajtón
kivonszolni; a mi nem ment a nélkül, hogy a meggyfapipaszár még
egynéhány igazságos és megszolgált ütleget jobbra-balra ki ne osztott
volna, mely ütlegekért viszont Tseresnyés uram és Kálmán vették át a
neki szánt oldalba ütéseket, míg az ajtóig el tudtak vele hatolni.
A veszett Czilley azonban utána szaladt a dákóval s hozzácsapván vele,
szentül agyonüti Bányaváryt, ha Kálmán eléje nem tartja a karját, a
midőn aztán a tekebot az ő karján tört ketté s csak a hátán csapott
végig Bányavárynak, azt egyuttal az ajtón is kisegítve.
Az utczára aztán nem üldözték; sőt rögtön becsapták utána az ajtót, hogy
a czirkáló tűzőrség meg ne hallja a lármát.
A két jó barátnak fogni kellett kétfelül Bányaváryt, hogy el ne essék,
vagy vissza ne menjen.
A hátát tapogatta és büszke arczot csinált.
– Láttátok ez ütést? Mikor Bécset ostromoltam, s mint kém beszöktem a
vívott város kapuján, egy kereket hajtva magam előtt, az őr azt mondá:
te ficzkó, épen olyan orrod van, mint Mátyás királynak, s nagyot húzott
a pálczájával a hátamra. Igaz-e, hogy a hátamra húztak, vagy sem?
– Igaz, fölséges uram, hagyá helyben a csizmadia; de már most siessünk
Bécs kapuja elől; mert ott kicsiny híja, hogy Mátyás királyt meg nem
lőtték.
– Árulás volt! mondá a szinész. Áruló volt a saját titkárom, ki sátorom
falán megjegyezte a helyet, a hol ülni szoktam.
Ennél a szónál eszébe jutott a gyanakodás.
– De hát ti kik vagytok «csiribiri emberek»? (Ez is Mátyás király szava
volt.)
– Hát nem ismer már fölséged? esedezék nyájaskodva a csizmadia.
– Ahán! te vagy a czinkotai kántor. Te neked is megigértem, hogy dupla
itczét rendelek a számodra. Gyere vissza a kocsmába, hadd tapasztalom,
megfogadták-e parancsomat?
– Nem vagyok én a czinkotai kántor, fölséges uram; szabódék a csizmadia.
Én csak az a bizonyos varga vagyok.
– Oh úgy; az, a ki azzal jött hozzám, hogy «róka fogta csuka, csuka
fogta róka, varga fogta mind a kettő». Hahaha! Még most is nevetek, ha
eszembe jut. S mit kivántál tőlem jutalmul? Száz botot. Felét az
ajándéknak előre lefoglalta a sáfár, felét az ajtónálló. Nem ez itt az a
sáfár?
– Nem fölséges uram, sietett Kálmánt kimenteni Tseresnyés uram: hiszen
tetszik ismerni. Ez Galeotti, fölséged krónikairója.
– Ah! A tudós Galeotti? szólt nyakonölelve Kálmánt az ittas ember.
– Menjünk tehát felséges uram, haza, hadd írja le a tudós Galeotti
felséged viselt dolgait e mai napról.
Ebben megnyugodott a képzelt király s ráállt, hogy haza menjen.
De nagy mesterség volt az, szép szerével elcsalogatni a szomszéd
utczáig, a hol Tseresnyés uram háza volt; mert az ittas ember minden
lépten megállt s disputába elegyedett vezetőivel.
– De hová haza? Fel budai királyi várlakomba?
– Oda most nem mehetünk, mert az most be van zárva s a kapus aluszik.
Ekkor aztán megbikacsolta magát, hogy miért van a királyi várlak éjszaka
bezárva? Ez már megint annak a Szilágyi Mihálynak a cselszövénye, meg az
ő áruló szakácsának, Lábatlannak; holnap Fejetlent fog belőle csinálni
rögtön.
A csizmadia csitította, hogy hiszen ő maga rendelte el: hogy «egyszer
volt Budán kutyavásár!» A kóborló kutyák kirekesztése végett van a vár
bezárva.
Nem nyugodott meg benne, erővel a várba akar rontani.
– No hát jól van, mondá a csizmadia. Menjünk a várba. A felséges asszony
úgy is nyugtalanul várja már felséges férjét.
Ez használt.
– A feleségem? szólt visszahőkölve a szinész s nagyon meggondolta magát.
Oda ne menjünk. Derék asszony, jó asszony; és én nagyon tisztelem őtet;
de tudjátok, hogy Mátyás király balkézre is házasodott. Csitt! El ne
mondjátok azt valakinek. Meg ne tudja az az áldott jó asszony; mert
minden csepp könyjeért tenger vért fogok ontani. E drága könyekért!
Akkor aztán elkezdett sírni.
Ez alatt valami nehezen bekanyarodtak vele a magyar-utcza szegletén.
Ott valami boltczímeren megakadt a szeme.
– Ez itt az én czímerem! Hogy jön ide az én czímerem? A holló, szájában
a gyűrűvel.
Hasztalan volt vele disputálni, hogy az nem holló, hanem oroszlán, s nem
gyűrű az a szájában, hanem sós perecz: ő annak látta.
– Hát jól van, felséges uram; mondá a varga. Amoda van egy lámpás;
menjünk odáig, ott majd megállunk s a mint ezek a házak szépen sorban
elmendegélnek mellettünk, majd mikor ez az ajtó is odaér a lámpás elé,
akkor megnézzük, hogy mi van rajta?
Azt biz elhitte az ittas ember, hogy a házak mendegélnek s elhagyta
magát édesgetni a lámpásig, útközben azzal kínozva a szegény csizmadiát,
hogy «miért nincs a csóri csukának mája?»
A lámpástól már csak ötven lépés volt Tseresnyés uram kapujáig, hanem
itt megint új veszedelem következett. A czukor-utczán végig jött ügetve
a czirkáló lovas őrszem, s a lódobajra felriadt Bányaváry.
– Hah! ez ottan Holubár! kiálta a patról-káplárra mutatva, Holubár, a
cseh óriás! ott jön engemet vitézi tornára hívni. Készen vagyok. Le
foglak dobni a porba, gőgös óriás, hogy a csontod törik bele. Lovamat
ide gyorsan, hadd taszítom őt a porba! Lovamat ide!
És azzal csibukja meggyfanyelét dárdául kapva hóna alá és a jobb
markába, készült megrohanni a lovas czirkálót.
– Felséges uram, a lova nincs közel, mentegetőzék a jámbor varga, hanem
kegyeskedjék felülni a nyakamba, majd aztán úgy attakirozzuk meg a cseh
óriást.
S azzal lekuporodott a handabandázó elé, a kit Kálmán felsegített a
csizmadia vállaira. Tseresnyés uram aztán, a mint a nyakába kaphatta ő
felségét, s hóna alá szoríthatta a két lába szárát, neki iramodott vele,
de nem Holubárnak, hanem saját hajléka ajtajának, a hol már nyugtalanul
várta az öreg nőcseléd, s meg sem állapodott vele addig, a míg a hátulsó
szobájába érve, hátáról a vetett ágyba le nem dobhatta; a hol aztán ő
felsége kezeit, lábait szétnyujtva, rögtön elaludt, ideiglenes kimulása
perczében e szót dörmögve: «meghalt Mátyás király, oda az igazság!»
Tseresnyés uram szomorú arczczal fordúlt Kálmánhoz.
– Ez minden este így megy – variatiókkal.
Kálmán kábult agygyal ült le az ágy mellé, mintha ő rá is ragadt volna
bajtársa mámorából valami.
– Minden este én hozom ide haza; beszélt tovább Tseresnyés uram, mert
különben az utczán elesik s vagy kifosztják a tolvajok, vagy beviszi a
patról. Mikor olyan nagyon sajnálom, hogy ilyen szép talentum így
pusztul el.
– Hát a neje? kérdé Kálmán szorongva.
– Az tűr és hallgat. Az egy szent, egy angyal, egy martyr. Budán lakik,
a vár alatt egy szűk utczában, egy kis szobában. A szomszédok látják,
hogy reggelig ég a gyertya ablakában s ő az alatt varr, úgy hiszem
pénzért dolgozik. Egész éjjel várja a férjét. Mert néha mikor
elkártyázza a pénzét, korábban otthagyja a kávéházat s kevésbbé ittas,
aztán hazamegy. Soha sem tesz neki szemrehányást és senkinek sem engedi,
hogy férjéről valami rosszat mondjon. Hanem este, mikor valami olyan
szerepet játszik, a hol szenved a nő, akkor igazi könyeket látnak a
szemében. Azt mondják, hogy «érzi» a szerepét.
Kálmán a szék támláját szorongatta markával és mondá magában: «óh kedves
bajtársam; de közel vagy hozzá, hogy ezzel a székkel itt a fejedet
bezúzzam!»
A vén nőcseléd azalatt sonkát, kenyeret tett az asztalra és két kést
mellé.
– Mi ketten még ma nem vacsoráltunk, uram, szól a varga; tartson velem.
Essünk át rajta.
Kálmánnak jól esett a kinálás, mert az nap még nem evett. Hagyott
magának szelni a sonkából, kenyérből s hozzálátott jó étvágygyal.
– Én meg vagyok felőle győződve, mondá a csizmadia, hogy ön az egyedüli
ember, a ki Bányaváryt ki tudja gyógyítani ebből a betegségéből. Önt
nagyon respektálja. Szívére beszélni nem ér semmit. Mikor kijózanodik, ő
maga teszi magának a legnagyobb szemrehányásokat, s az ember még
kénytelen vigasztalni. Hanem ha valaki a megszokott hajlandóságának
útját tudná állni; ha ön például az előadás után, a mikor felhevülten
megy a betegségévé vált ragályos társaságot keresni: szépen haza vinné,
otthon valami nemes mulatsággal, valami felolvasással elfoglalná, vagy
ha csak annyira vihetné is, hogy ne jőjjön át Pestre, hanem üljön be egy
budai korcsmába, a hol nincsenek ezek a lumpok: hát lassankint
kigyógyítaná a bajából. Mert baj ám ez, nyavalya, mint a lunatikusság,
mint a nehéz kórság, a mit gyógyítani kell.
– Úgy fogok tenni, szólt Kálmán, megszorítva a csizmadia kezét. Lássa
ön, én minden tanácsát megfogadtam önnek és köszönettel tartozom érte.
Felkerestem Génuában, a kihez utasított; s nem bántam meg. Aztán
megemlékeztem arról, a mit ön mondott, hogy hagyjak békét a nagy
historiai alakoknak; nyuljak bele a mindennapi életbe s azt mutassam fel
a közönségnek. Az alatt, míg Győrtől nagy lassan szállított a
tölgyfahajó, neki ültem egy vígjátékot írni; mikor a hajó elsülyedt,
épen készen lettem vele. Három napi munka. A tragoediámon három évig
dolgoztam. De ennek több sikere lesz. Mindenemből csupán ezt mentettem
meg. Holnap átadom Bányaváryéknak. A míg erre készülnek, addig nem fog a
mi barátunk korhely társaságba járni. S mire ez elkopik, akkorra készen
lesz a másik. Soha sem engedem kijönni a munkából. Ez kigyógyítja majd.
– No annak ugyan örülök, hogy tudtam önnek olyan tanácsot adni, a minek
hasznát vette, hát már most még egy indítványt próbálok tenni. A siker
elbízottá teszi az embert. – Milyennek találta ön ezt a mai vacsorát?
– Fölséges volt!
– A kenyér nem nagyon barna?
– Igen jó ízű.
– No hát az én indítványom odamegy ki, hogy ez a barna kenyér, ez az
egyszerű vendégség, ez a puszta falazatú szoba, önnek, ha akarja,
rendelkezésére áll. Ne értsen félre. Nem kinálok ajándékot, az nincs is
módomban. Hanem ha ön meg van elégedve ilyen kevéssel – (s ön bölcs,
ember, hát hogy ne volna?) – akkor én megalkuszom önnel, hogy évenkint
nyolczvan forintért önnek szállást és ellátást adok. Fizethet majd az év
végén. Nyolczvan forintot csak megkeres odáig valahogy.
Kálmán összeszorítá ökleit és fogait; valami fájdalmas érzés akart
kitörni testének minden porusán.
– Én tudom azt, hogy micsoda helyzetben van ön most, folytatá a
csizmadia, s urát is adom, hogy miként tudom? Önnek a nagyanyja itt
lakik Pesten; nem volt nehéz megtudnia, hogy én vagyok az a hóbortos
ember, a ki azt a szegény komédiás fejedelmet estenkint magamhoz haza
hozom, hogy el ne pusztuljon. A nagyasszony gyűlöli ezt az embert; ön
jobban tudja, hogy miért? Egyszer a nagyasszony magához hivatott azalatt
az ürügy alatt, hogy Béni bácsinak szabjak csizmát. A jó Béni bácsinak
tizenhárom tyúkszeme nőtt, a mióta a pesti kövezetet a pesti topányokban
járja, egészen sántít bele. A nagyasszony bennem helyezé bizalmát, hogy
talán tudok még olyan lábhüvelyt önteni, a miben Béni bácsi lábai
békében elférjenek. Akkor azután szóba állt velem s egyik szó a másikat
adta. Kikérdezett, hogy miért hordom én estenkint a részeg komédiást
magamhoz haza. Mért nem engedem, hogy feküdjék ott az utcza közepén?
hadd menne rajta keresztül valami társzekér a sötétben; vagy botorkáznék
végig a hidon, talán majd belebuknék róla a Dunába. Azután elmondta
nekem azt is, hogy miért haragszik rá olyan nagyon? Hogy fogadott
leányát, szép ártatlan angyalt, elcsábította, elszöktette, meggyalázta.
Az nem volt elég, még önt is, kedvenczét, unokáját szintén elcsábította,
szép, fényes, nagyra törekvő pályafutásából kitérítette, nagy urak
barátságától, atyafiságától megfosztotta; jó szerencse, hogy ő arra a
gondolatra jött, hogy önt külföldre kiküldje; ott ön híres festővé lesz
s elfelejti a komédiás atyafiságot. Meg is mutogatta a nagyasszony a
szép festményeket, a miket ön haza küldött. Azután, hogy azok nekem is
nagyon megtetszettek, azt mondta, hogy nekem ád belőlük egyet,
választhatok tetszésem szerint, ha megígérem, hogy felhagyok azzal a
bolondsággal, hogy azt a korhely, kártyás, részeges komédiást
ápolgassam. Én erre aztán azt mondtam neki, hogy azt semmiképen nem
cselekszem. És óvtam a nagyasszonyt, nehogy megtalálja önnek írni, hogy
ezek az ő gyűlölt emberei mily nyomoruságban vannak, mert ön abban a
perczben falhoz vágja a festékeit, hazajön, és épen úgy fogja azt a
sárba esett igazgyöngyöt felszedegetni, szennyeiből tisztogatni, miként
én magam. Ezért aztán a nagyasszony nagyon megharagudott rám,
összeteremtettézett, cseszkónak, csiszliknek, repülő csizmadiának
nevezett, megtagadta az egész magyar csizmadia czéhet s azt mondta, hogy
nem kell a Béninek több csizma, járni fog ezentúl czipőben, és hogy már
most azért is meg fogja önnek írni, hogy Bányaváryék milyen állapotok
közt vannak, s ha akkor ön haza merészel jönni, az ő házába be nem lép,
sem az ő abroszához többé nem törli a késit, hanem mehet az utczára és
tanulhatja a nyomoruságot; mert ő minden vagyonából majoratust csinál s
abba beülteti Béni urat. Én nem feleltem rá többet semmit, a fülemre
húztam a köpönyegemet s iparkodtam ki a házból. És ime bekövetkezett, a
mit előre mondék. Önt itt látom, beszennyezett, sajnálatra méltó barátja
fekhelyénél; sáros csizmái tudatják velem, hogy messze útról gyalog
jött; és így gazdag nagyanyjának vagyonához többé semmi köze. Ön maga
mondá, hogy egy vígjátékot írt, s írni fog többet; ebből tudom, hogy ön
el van határozva szegényül élni, szegény íróként élni. Itt vannak az
okai előbb tett indítványomnak. Szűk szobácska, barna kenyér, házi
eledel. Mi kell több? A többit belül viseli ön. Talán nem vénülünk meg
együtt. Talán jön oly idő, a mikor ön ismét paloták lépcsőin fog járni,
a mikor a magyar írónak saját háza lesz, saját úri fogata lesz. Talán
nem lesz. Talán itt fog ön mindvégig ez oduban maradni. De ez biztos
odu. Házam rongyos, de adósság nincs rajt, két kezem munkája mindig
kenyeret ád, s azt kétfelé törjük. Talán ez a rongyos ház arra van
hivatva, hogy egykor majd a késő unokák, mikor palota lesz már a helyén,
bucsut járjanak majd hozzá s mondogassák egymásnak: itt állt hajdan az a
vityilló, a honnan annyi fény sugárzott egész országunkra: emeljetek
kalapot, mikor ezen mentek. A házat rég lebontották, gazdája nevét
mindenki elfeledte; de vendége nevénél örökön örökké melegedni fogtok.
Legyen ön vendége ennek a háznak.
Kálmán a kézműves nyakába borult és érzelmei túlömlöttek ajkain,
szemein. Hevesen zokogott.
Volt már otthona!
És ebből a szűk oduból, ebből az archimedesi pontból megmozdította a
földet…
A HŐSNŐ.
Kálmán tollat és tintát kért házi gazdájától, hogy még az éjjel
átdolgozza új szinművét. Ha készen lesz vele, majd ledül a pamlagra s
alszik ott.
Fényes reggel volt, mikor Bányaváry mámoros álmából felébredt, s akkor
úgy rémlett előtte, mintha egy gyertya még mindig égne az asztalon; a
minek gombává nőtt kanócza csak vereslik és büzöl, de nem világít. Az
asztal mellett pedig mintha egy ismeretlen ember ülne, arczával két
karjára borulva és álomtól elnyomva.
Ez nem lesz igaz, mondá magában Bányaváry; azzal felugrott az ágyból, az
ágy mellett volt egy kőkorsó, meg egy dézsa, mind a kettő tele vízzel. A
korsó víz felét kiitta, a másik felét a dézsa fölé tartott fejére
öntötte, azután az egész fejét bedugta a dézsa vízbe, s azután megint
kihúzta onnan s az asztal felé tekintett. Az az eltakart arczu ember még
mindig ott ült.
Ejh én még most is álmodom, gondolá magában s vette a szék karjára
készített durva vászontörülközőt, jól megdörzsölte vele arczát, szemeit,
a fejét köröskörül; hanem az asztal mellett ülő alak csak nem akart
eltünni onnan. Végtére is kénytelen volt elfogadni, hogy a mit lát, az
valóság.
Hogy ő maga hogyan került ide? arról már voltak homályos sejtelmei; sőt
az iránt is kezdett tisztába jönni, hogy ő maga valami szinházigazgató,
a kinek ma valahova haza kell menni; hanem hogy ez a másik alak hogyan
került ide, és ki fia? arról mentül jobban gondolkozott, annál jobban
megfájdult tőle minden hajaszála. Mert a részeges embernek a fejéből
kiűzött esze a hajaszálaiba menekül s másnap úgy érzi, mintha minden
szál haja egy külön élő öntudatos állat volna.
Úgy fél ettől az arcznélküli embertől!
Oda lopózott hozzá: valjon mi lehet az az írás, a mi előtte hever?
Beletekintett. Szinmű! Elolvassa a kitárva talált lapokat. Nagyon
érdekesnek találta a dolgot. Szépen kihúzta az alvó könyökei alól a
többi részét is az irásnak s kiosont vele a kertbe. Az alvót hagyta
aludni, a gyertyát hagyta égni.
Rövid idő mulva fut be lélekszakadva az öreg szolgáló Tseresnyés
uramhoz, hogy Bányaváry úr megbolondult: ott kinn szaladgál a kertben,
valamit olvas, kaczag és tánczol, ugrál s a mi fődolog, mind
összetapossa az ugorkaindákat.
Tseresnyés uram föltevé magában, hogy megszemléli a dolgot; de a
kertajtóban majd feltaszította a szeleburdi, a ki szétszórt hajjal
rohant be a házba, ragyogó arczczal kiabálva: «ez Kálmán! ez Kálmán!» s
a kis szobában nyakába borult a felriasztott alvónak: «te vagy az
Kálmán!»
És aztán összevissza csókolta.
Kálmán csak nézett rá hallgatva, míg az kérdést kérdésre intézett hozzá.
– Hogy jösz ide? Te irtad ezt? Ránk gondoltál? Hogy vagy? Mi bajod?
Szeretsz még bennünket? No ne nézz hát rám ilyen komolyan, ne verj meg
ezzel a hallgató arczoddal! Részegen szedtél fel az utczán ugy-e? úgy
hoztál ide? Mondd ki, hogy czudar ember vagyok: aztán ölelj meg.
Kálmán nem mondta neki, hogy czudar ember; hanem azért megölelte.
– Tudod, bajtárs, ilyen a szinész élete, magyarázá egész komoly képet
öltve Bányaváry; ha nagyon jó dolga van, elkorhelykedik, ha nagyon rossz
dolga van, akkor is elkorhelykedik. Nálam az utóbbi eset van. Iszom,
hogy ne gondolkodjam. De most már másképen lesz minden! Te visszajöttél;
veled új korszak kezdődik meg ránk nézve. Orozva elolvastam legujabb
művedet. Homéri tréfa! Csupa élet. Meghódítjuk vele a hűtlen közönséget
újra. Alig várom, hogy Czilikém olvashassa. Jösz velem oda, ugy-e?
Tseresnyés uram közbe szólt, hogy elébb reggelizni illik; már készen áll
a szalonna, kenyér és szilvorium.
– Nem iszunk pálinkát, szólt magas megvetéssel Bányaváry. Mi dolog volna
az, ha Czilike megérezné ajkainkon, hogy pálinkat ittunk. Pfúj! Jösz
hozzám Kálmán, ott fogunk reggelizni együtt, ugy-e bár?
Kálmán rá hagyta, hogy jó lesz.
Azzal bucsut vettek a jó házi gazdától s karöltve neki indultak
Bányaváry szállását felkeresni.
Az Budán volt a vár alatt, egy szűk sikátorban, mely a Horváth-kertre
torkollik.
Útközben elbeszélte Bányaváry Kálmánnak egy évi viszontagságos
küzdelmeit a szinészetnek a fővárosban. Tengődés volt az és nyomorúság.
Százszor megszöktek volna, ha az adósságaik engedik. Ezek szegezték le a
nyomorúság folytatásához. A kísérlet arra volt jó, hogy bebizonyítsa,
miszerint nincs Magyarországnak fővárosa, nincs a magyar szellemnek
hódító ereje.
Kálmán csak hallgatott.
Útjuk a gyümölcspiaczon vitt keresztül. Bányaváry megállt egy kofánál, s
egy papirdobozt tele vásárolt szilvával; egy másik sátor alatt pedig
szarvasokat szerzett be.
– Ez a mai reggelire való. Tudod, Czilike nem állhatja ki a kávét,
gyümölcsöt szeret reggelizni.
Kálmán úgy tudta, hogy Czilike odahaza nagyon is szerette a kávét.
Értette a többit. Takarékosságból mondott le e fényűzési czikkről. Nem
telik rá.
A hidon áthatoltak, onnan egy szűk márványlépcső vezetett fel a budai
Tabán városrészbe, melynek egyik, labodával benőtt utczájában Bányaváry
megtalálta azt a vályogból épült kicsi házat, melyben saját szállása
volt.
Itt lakik Czilike: egész nap egyedül. Egyetlen kis udvari szobában.
– Te most maradj hátra, súgá Bányaváry Kálmánnak. Én hadd menjek előre!
elkészíteni az angyalomat a meglepetésre.
Abban is kellett valami theatralikumnak lenni.
Bányaváry maga nyitott be elébb az ajtón. Czilike már a varróasztalnál
ült s a mai előadáshoz készíté a jelmezeit. A szinész melodrámai
reminiscentiával bocsátá maga előtt a papirdobozba rekesztett szilvákat,
rekedt hamis hangon énekelve: «hajdan almát nyújta Páris, a szerelem
isten-asszonyának».
Czilike mosolyogva nyujtá neki kezét.
– Nos? Nem ver engem az én angyalom? kérdé a férj; itt a hátam, fogja
azt a légycsapót. Már megint korhely voltam.
Czilike szeliden ingatá fejét.
– Hát nem haragszik? Ugyan haragudjék egyszer egy kicsit, szidjon meg
jól. Kössön meg az asztal lábához czérnával, hogy ne szökhessem el. Azt
sem teszi? Hát magam verjem meg magamat? Azt akarja, hogy magam verjem a
fejemet a falba? Panaszkodjék legalább egy szóval.
Czilike fölkelt, megölelte a hazatérőt, és szeliden sugá fülébe:
– Csak hogy itthon vagy, és nincsen semmi bajod.
– De ha azt tudnád, hogy mit hoztam még magammal? akkor örülnél még
igazán.
– Nekem nincsen semmi vágyam.
– Teszem föl mégis! Ha egy blattra föltettem volna mindent, a mi az
enyim és a tied, s azt mondtam volna, hogy «va banque!» vagy «semmi» –
vagy «Jenőy Kálmán», s aztán megnyertem volna.
Czilike felsikoltott e szóra.
E perczben megjelent Kálmán az ajtóban, s a másik pillanatban nyakába
borulva zokogott a sokat szenvedett nő.
De nem zokogott a fájdalomtól, hanem az örömtől.
«Kálmán, oh kedves Kálmán!»