a hatalmasok kegye tejjel, mézzel folyó Kanahánt mutogat. Nem szédült el
bele.
Megpróbálta a szivét a valódi szerelemmel: elkötözte azt rózsa
lánczokkal, aranyfonalakkal, hogy ne tudjon haladni; ott sem maradt
fogva, rózsaláncz, aranyfonál szakadt inkább.
Ráeresztette a próbatevő sors a maga dæmonait, kik Jób vetéseit
elpusztítják, s magát bélpoklosan a szemétdombra fektetik: a bukás, a
megszégyenülés maró ördögeit, s azután a jó barátokat, kik eljönnek
Jóbnak szemrehányásokat tenni, azért, hogy oly nyomorulttá téve fekszik
a szeméten.
Még sem tagadta meg keblének Istenét.
Hanem ez az utolsó megpróbáltatás erős volt.
Egy vetélytárs Isten.
Egy másik múzsa, ki csókjaival elhalmoz. És egy kedvesebb múzsa.
Óh a festészet nemtőjének ihlettjei boldogabbak, mint a kiket Castalia
forrása itat.
A költő szenved, mikor teremt, a festő pedig kéjeleg. A költőnek
zsarnoka a szenvedélye, a festőnek jó barátja. A költő nagysága
nemzetének láthatáráig tart; a festő nagyságát a kerek világ határozza
körül.
A festők mind oly életvidámak; az emberi indulatok közül a szelidebbek,
a nemesebbek fejlődnek ki náluk, derült kedély, társaságkereső jó kedv
jellemzi őket. Életkoruk példaszerű magasságig tart; a mesterművészek
mesés aggkort érnek, s még akkor is fölfelé emelkednek. A költő ritkán
őszül meg, s ha korát meghaladta, alább száll, elnémul, élő halott lesz.
És Kálmánnak választása volt a kettő között. Az egy év alatt, a mit
Olaszországban töltött, mesterei bámulatos haladásáról tanuskodtak a
festészetben. Első rangu tehetséget ismertek fel benne. Akadémiai
pályaműve az első jutalmat nyerte el a flórenczi festészeti iskolánál. E
művének másolatát hazaküldé nagyanyjának.
Az öreg asszonyság válasza ez volt rá:
«Kedves jó gyermekem!
Könyes szemekkel gyönyörködöm remek szép munkádban s napestig meg nem
tudok válni a nézésétől. Nem győzök eléggé hálákat adni az egek urának
azon mennyei sugallatáért, hogy tégedet általam Olaszországba küldetett.
Ha pápista volnék, száz misét mondatnék örömömben. Látom, hogy dicső
ember lesz belőled, becsületet fogsz hozni nevedre. Megérdemled
áldásomat. Azok pedig, a kik átkomra szolgáltak rá, érzik annak súlyát
fejükre ereszkedni. A nyomorultak! Mindennap látom és hallom
balsorsukat. A világ megvetése jár nyomaikban. A leány, ki meggyalázott,
büntetve van a férfiban, a ki által meggyalázott. A komédiás had
részeges és csapodár! Az asszony szemei mindig kisirva. Szöknének már
innen, ha adósságaiktól lehetne. Üres falaknak játszanak, pedig már
megkapták az engedelmet, hogy Budán játszhassanak, a várszinházban.
Mindenki ócsárolja őket. És méltán. A kontárok, a kik a te remek művedet
is úgy megbuktatták. Nem is érdemelnek mást, mint hogy elpusztuljanak.
És mezítláb, rongyosan fognak kiseprüztetni a városból, melyet
beszennyeztek. Ezt még meg akarom érni. És aztán egy marok sárt hajítani
utánuk. Legyenek elátkozva. Te pedig légy megáldva, én édes gyermekem,
öregségem napjainak világossága, a kin szemeim gyönyörködnek s haladj a
te fényes utadon előre s emeld fel az élet végső partján járó jó öreg
anyádat.»
Ez a levél felnyitotta Kálmán szemeit.
Tehát azért volt az ő utraküldetése, hogy amazok elpusztuljanak! Tehát
bukásnak indultak, s a világ elhagyta őket! Tehát a sárhoz vannak
ragadva, s a sárral dobáltatnak! Tehát a művész borba öli lelkét s a
művésznő szelleme könyekbe fullad!
No hát anyám, csak légy pápistává, s mondass fölöttem requiemet, most
már megyek haza! Ha elhagyta őket a világ, én nem hagyom el. Pihenj el
ecset, jövel irótollam; jövel népet ébresztő korbácsom: menjünk haza!
AZ ÁRVASÁG KEZDETE.
Mikor Kálmán nagyanyjának ezt a levelét kapta, épen az évnegyed vége
felé járt nála. Tudniillik annak az évnegyednek a vége felé, a mikor a
pénzt szokta a nagyanyjától kapni, mindig sajátkezüleg irt levél
kiséretében. Óh, kedvenczének maga fáradt a levélirással, ahoz nem
requirálta Bénit, a vén gyereket.
Kálmán sietett elhatározásával: a pénze is a vége felé járt; volt ugyan
sok mindenféle holmija, a mit eladhatott, fiatal emberek ideiglenes
szállását ékesítő pompa; hanem az ilyesmi kincstár akkor, mikor
veszszük; mikor eladjuk: szűken ereszt. Nagy nehezen tudott annyit
összetarlózni belőle, a mennyiből a hazautazás kitelik.
Ez alatt váratlanul megérkezett a szokásos évnegyedi pénzzel terhelt
levél. Mint rendesen, két ezer forint volt becsomagolva. A pénzt kisérő
sorok elmondták Kálmánnak, hogy no most már haladjon a megkezdett pályán
előre; igyekezzék Florenczből Rómába. Az öreg asszonyságnak bizonyosan
az a fogalma volt a festő művészetről, hogy annak Olaszország levén az
elismert hazája, abba mentül mélyebben halad befelé valaki, annál többet
tanul. Kezdheti Velenczében, aztán mehet Florenczbe, de mikor aztán
Rómába eljut, akkor a művészet kellő közepére emelkedett fel. Tehát
menjen Kálmán Rómába.
«Aztán ha Rómában fogsz lenni, nekem ott lerajzold azt a hires képet:
Krisztus az olajfák hegyén. Azért ha kálvinista vagyok is, a szép szent
képeket nagyon szeretem. S aztán siess, hogy az ünnepen jelen légy,
mikor a Szentpéter templomának a kupja ezer meg ezer fehér görög tüzzel
van kivilágítva, s aztán a tizenkét óra-ütéskor egyszerre vörös görög
tüzzé változik mind az ezer meg ezer. Ezt jól megnézd, s aztán nekem
megird. Azért ha kálvinista vagyok is, a szép ceremoniákat nagyon
szeretem. Tudod, hogy odahaza is mindig megnéztem az úrnapi processiót;
mikor a molnárok tizenegyen vitték a zászlójukat, s a prépost feje
fölött a senatorok emelték a mennyezetet. Milyen lehet még ez Rómában, a
hol a pápát viszik a trónusán! Azt nekem majd apróra mind leird.»
Ha Kálmán nem értette volna az öreg asszonyság szándokait, még azt
hihette volna, hogy annak a kedélyét vénségére csöndes apostasia szellői
kerülgetik. De nagyon jól értette. Az öreg azon volt, hogy Kálmánt
mentül távolabbra eltuszkolja otthonról. Addig nem nyugodott, míg
Velenczéből el nem nógatta Florenczbe; most már az sem elég távolság
neki. Azt hiszi, hogy ha ezer mérföldnyire elkergethetné, akkor az majd
elfeledne valamit, a mit otthon hagyott.
De az nem feledte el azt a valamit.
A két darab újdonatúj ezer forintos veres bankjegyet összehajtogatva
betette tárczája fenekére. Ennek felváltatlanul kell visszavándorolni
Magyarországba.
Uti málhája nem állt egyébből, mint legszükségesebb ruháiból, s művészi
cartonjai és vázlatai gyüjteményéből. Haladéktalanul utazott haza.
Nem vonzotta többé semmi Olaszország felé; missiója volt az észak.
Szigorú takarékossággal utazott, hogy költségével kijöjjön, s Istriából
Sopron felé ment visszatérő társzekerekkel, minthogy azok fele áron
szállították, mint a postaszekér.
Mégis kifogyott az uti költségből s már Sopronban a zsebórája arany
lánczát volt kénytelen eladni, hogy tovább utazhassék.
Győrben egy üresen lefelé induló gabonás hajón alkudott ki magának
helyet Pestig, s a mit annak fizetett, az már pénzének utolsó maradványa
volt; a két darab újdonúj ezeres tárczája fenekét őrzé.
Az esetlen tölgyfahajó sok viszontagságot állt ki az úton, erős déli
szelek gyakran kiverték a partra, sokat időzött utközben, s mikor már
Pesthez közel járt, Szent-Endre alatt a gabonahajósok balvégzete
utolérte, egy tőkére ment; a viz alatt lappangó fatuskó kilyukasztá a
fenekét, s ott nyomban elsülyedt. A rajtalévők áldhatták a mennyeket,
hogy bőrüket megmenthették a szárazra.
Ott elveszett Kálmánnak is minden málhája s féltve őrzött műkincsei,
rajzai, tanulmányai. Abban a fekete bársony zubbonyban, a mi rajta volt,
meg a fakó kalabriai kalapban menekült meg a dereglyén.
Innen gyalog sorban került haza Pestre.
Szokva volt már művész korából a gyalogoláshoz – és ahoz, hogy semmi
málha se nyomja a vállát.
Egyenesen a régi szállására ment, a hol most nagyanyja lakott.
Nem kellett tudakozódnia, hogy jó helyen jár-e? itt lakik-e még, a kit
keres? messziről útba igazódhatott.
A hol nagyanyja jelen van, ott Béni bácsinak is közelben kell lenni.
Béni bácsi el nem maradna a mamától a világ minden dicsőségeért, mert
akkor ő nem volna élő ember. Ő lakja az első szobát, mely mindjárt a
lépcsőre nyílik. Ő most is olyan boldog gyerek, mint valaha, egyedüli
baja csak az, hogy a mama még most sem türheti a dohányfüst szagot a
szobában. Itt pedig ebben a bolond városban nincsenek a házakhoz
ragasztva barátságos méhesek és kendertiloló szinek, a hova az ember
kivehetné magát dohányozni. Tehetné ugyan a kávéházban, de oda a mamát
nem viheti magával, egyedül pedig bajos dolog oda menni, az ember még
valami rossz társaságba keveredhetnék. A «kozákok» ott leskelődnek az
ilyen emberekre. Béni bácsinak oly réme volt a «kozák», mint bizonyos
politikusoknak fél századdal később.
Hanem azért tudott magán segíteni. Hogy otthon is legyen és mégis
áldozhasson Vulkánnak, a tűzistennek egy pipa dohánynyal, hogy kedvére
füstölhessen saját úri kényelmében, tulajdon szobájában és papucsaiban,
arra a leleményes ötletre jött, hogy kinyitotta az ablakot, feltérdelt
egy székre, kifeküdt az ablakon, kidugta az utczára a fejét, bedugta a
fejébe a pipaszárt s le eresztve a longissimát a parterre ablakáig, úgy
fújta a füstöt a széles világba. Maga otthon volt, a feje pedig az
utczán volt, a szobájában pipázott és még sem a szobájában pipázott.
No ha azt a nagy ragyogó fejet azzal a hosszan lelógó pipával meglátta
Kálmán, arról aztán csak rátalálhatott szállására, világító torony
nélkül.
Köszönt is az utczáról a vigan füstölőnek, de annak más járt akkor a
fejében, mint hogy a köszöntőre rá ismerjen. Örülhetett Kálmán, hogy a
fejére nem köpött viszonzásképen.
Felhaladt az ismerős lépcsőkön s benyitott a jól ismert ajtón. Saját
hajdani szobája volt az, a hol olyan boldog embernek érezte magát
egykor.
Béni bácsi akkor is az ablak hidján keresztül hasaló helyzetben mutatta
magát, saját énjének jobbik részét az utczán feledve, s csak arra
pillantott fel, mikor valaki a vállára ütött.
Ki az a valaki?
Béni bácsi egy idegen embert látott maga előtt, a kinek a képe naptól
barna, szakálla bajusza idegen metszésü, ruhájának szabása olaszos, s
egy perczre az a gondolatja támadt, hogy ő most maga is Rómában van, s
itt van előtte egy talián, a kivel rögtön taliánul kell beszélni. Annyit
beszél neki a mama egész nap Taliánországról és kivált Rómáról.
Azonban egy szó sem jutott eszébe taliánul.
– Jó estét Béni bácsi!
Az ismerős hang folytán felébredt érzelem Béni bácsiban legelőször is az
ijedtség volt; s ennek legközvetlenebb jelensége az, hogy az
ablakvánkost hirtelen kikapta maga alól s a földre ledobta. Mert ennek
meg az a története, hogy a mama, a ki hallgatag elnézéssel türte Béni
utczára kipipázó szokásait, csupán az ellen szokott tiltakozni, hogy azt
a szép himzett ablakvánkost nehogy összepiszkolja, mert az a Kálmáné:
Kálmánnak azt bizonyosan valami szép kisasszony himezte; hát azt ne
kuszpitolja. Béni bácsinak pedig, mint minden gyereknek, épen azért
nagyon jól esett ezen a himzett ablakvánkoson végig tehenkedhetni,
minthogy nem volt szabad. Most azután, a mint Kálmánra ráismert, azt
hitte, hogy no ez most majd tart criminális executiót az usurpált
ablakvánkosért, s úgy megrakja a szobában maradt részét, hogy jobban sem
kell; azért iparkodott hát azt hirtelen ledobni a földre. Így talán rá
lehet fogni, hogy magától ment oda.
Hogy azonban Kálmán nem tartott ily atyafiatlan beköszöntőt, hát
egyszerre megtért a vidámsága. Félkezével folyvást kinn tartva a pipát
az ablakon kivül, mert azt behúzni most sem szabad, a másikkal magához
ölelte úröcscsét s agyba-főbe csókolva, azt a kérdést intézte hozzá,
hogy hát «itt van!» – azután, hogy itt marad-e már most sokáig?
A mire megnyugtató választ kapva, rögtön következett az a rég táplált
óhajtása, hogy «ugy-e már most lefest engemet is?» melyre biztató
kilátást nyerve, sietett megtudni, hogy vajjon a magyar díszruhájában-e,
hogy az arany zsinórokat is le tudja-e festeni uramöcsém? Arany
festékkel festi azt ugy-e? De a pipáját is oda fogja festeni? Hogy az
nem illik a díszruhához, inkább a taplósipkához; végre megnyugodott
abban, hogy uramöcsém lefesti őtet mind a díszruhában, mind a
taplósipkával és a pipával a szájában; akkor aztán ő is engedett magához
kérdést intéztetni.
– Itthon van-e nagyanyám?
– Igenis, kedves uramöcsém, odabenn van a harmadik szobában.
Hanem azután engedelmet kért uramöcsémtől, hogy nem megy be vele a
mamához; tudja, a pipát elébb ki kell színi, mert ha csak félig szíják
ki, hát bajuszt kap.
– No hát csak szíja ki jól a pipáját, hogy bajuszt ne kapjon; biztatá őt
Kálmán, s arra Béni bácsi menten ki is hajolt az ablakon megint, jó
messzire kitolva a fejét az utczára, valljuk meg igazán, leginkább
azért, hogy mind abból, a mit ezen időben «odahátul» a szobában beszélni
fognak, semmit se hallhasson meg. Ösztöne sugta, hogy ebből a véletlen
hazajövetelből hej nagy patália lesz most megint. Az uramöcsémet
bizonyosan a festő akadémiából is kicsapták.
Azt bizony jól sejté. Az öreg asszonyság kezéből kihullott az
«áhitatosság órája», mikor az ajtón belépőt meglátta.
– Te Pesten! suttogá elképedve.
Kálmán arcza pedig szilárd férfias nyugalmával tudatá, mielőtt szólt
volna, hogy miért jött.
– Visszajöttem anyám, szólt, nagyanyja kezét ajkához emelve.
– Nem kaptad utolsó leveleimet?
– Azok következtében jöttem vissza. És most már itt maradok.
Jenőyné bámuló tekintettel néze rá.
– Leveleim következtében jöttél s itt maradsz? Én azt irtam neked
azokban, hogy menj Rómába.
– És én a helyett hazajöttem.
– Azt irtam neked, hogy légy művész.
– S én a helyett leszek költő.
– Én neked pénzt küldtem arra a czélra.
– S én visszahoztam a pénzt, mert más czél után megyek. Itt van anyám.
Köszönöm jóságodat. Én határoztam sorsom iránt. Beszéljünk róla
nyugodtan: ne jöjj indulatba. Tekints úgy, mintha egy idegen ember állna
előtted, a ki számot ád s aztán eddigi állásáról leköszön. Elhatározásom
szilárd, megmásíthatatlan. Te nagyanyám figyelmeztettél arra, hogy van
egy másik, még nagyobb anyám, hazám, a kinek leghívebb gyermekei,
legédesebb testvéreim, nyomorban, gyalázatban fetrengnek, midőn szent
szülőjüknek szolgálnak. És én azért jöttem haza, hogy ezeknek az én
testvéreimnek a sorsát, akármi legyen az a jövendőben, legyen nyomor és
gyalázat, velük megoszszam. Ne kisérts meg semmit, hogy lebeszélj, nekem
fájna szavaidra tagadólag felelnem; de kénytelen volnék vele. Tudom, mit
cselekszem; tudom, hogy nálad minden szeretetről lemondtam ez által.
Veszteségem súlyát fel tudom fogni, de erős vagyok azt elviselni. Ma és
ez órában látsz magad előtt utoljára. Én mindig imáimba foglallak
ezentúl is, de téged kérlek, hogy felejts el; mert én élni és halni
akarok úgy, a hogy te nem akarod.
E szókkal letette nagyanyja elé a visszahozott pénzt, s most már keze
után sem nyult. Idegenek voltak egymásnak.
Az öreg asszony meg akarta mutatni, hogy unokájának vére foly az ő
ereiben is. Épen olyan hideg vérrel állt fel előtte, s épen olyan
nyugodt hangon felelt neki.
– Jól van. Te határoztál; én is. Te választottál magadnak pályát; járj
rajta. Te választottál közöttem és azok között, a kiket gyülölök. Élj
velük. S hogy könnyebben rájuk akadhass, hát azt is megmondom, hogy hová
fordulj? Keresd fel a városban a legpiszkosabb kávéházat; ülj le a
legrongyosabb korhelyek mögé; a ki azok között legtovább ott marad
kártyázni, a ki legtovább iszik, azt várd meg, s mikor az kitántorog az
ajtón s végig esik a sárban, azt emeld fel, s csókold meg az arczát, az
a te kedves testvéred, a kit magadnak választottál, s aztán vezesd haza
a feleségéhez s aztán élj velük boldogul.
– Köszönöm, anyám. Ezt az utolsó parancsodat megfogadom. Isten veled.
S azzal, a nélkül, hogy hajdani úri szállásán körültekintene, sietett
távozni.
Béni bácsi elfogta a szélső szobában, kiégett már a pipája.
– No hát, kedves uram öcsém, most a bagázsiáját felhozatni megy, ugye?
– Nem biz én.
– Hát hol a bagázsiája?
– A Duna fenekén.
– A–a! Azok a szép képek is?
– Azok is.
– Ejnye! pedig én azt gondoltam, hogy milyen szép lesz azokat estére
végig nézegetni. De különben semmi baj sincs?
– Nincs, Béni bácsi.
– No hála Istennek.
Ezzel aztán egész megkönnyebbülten engedé tovább menni uramöcsémet Béni
bácsi s minthogy a mamát sem hallotta lármázni, újra megtöltötte
pipáját, újra rágyujtott, s újra kidugta a fejét az ablakon; ez uttal
ügyelve, hogy a himzett ablakvánkost félretolja a könyöke alól, minthogy
már megérkezett annak jogszerű tulajdonosa.
Csak arra rezzent fel, mikor a mama kijött a szobából. Azt pedig
megtudta abból, hogy a mama úgy csapta be maga után az üvegajtót, hogy
minden üvegtábla csörömpölt bele.
– Rákönyökölhetsz már a himzett vánkosra, monda keserű gunyorral az öreg
asszony. Tied az már. És tied már minden. Magad vagy az úr a háznál.
E szótól aztán úgy megrettent szegény Béni, hogy a pipát kiejté a
kezéből az utczára.
– Tied már minden! Nem osztozol már senkivel. Nem kér már belőle senki.
Magad parancsolsz mindenből. Ura vagy minden birtokomnak.
S azzal az öreg asszony két karját szeme elé fogva, keservesen sírni
kezdett s bement a hálószobájába, ott lefeküdt az ágyba egész öltözötten
és tovább sírt.
Béni bácsi pedig leült a székre, melyen addig térdelt, két tenyerét két
térdére fektetve, s bámult maga elé mereven. Felfoghatatlan rémségü
gondolat volt az ő előtte, hogy ő legyen ura minden birtokuknak, hogy ő
parancsoljon mindenből. Ha halálitéletét hallotta volna, nem esett volna
le tőle úgy az álla.
Még a pipáját is ott hagyta az utczán, nem ment le érte.
Hát Kálmán hová tért?
Mikor az utczára kilépett, olyan idegennek érezhette magát ebben a
városban, mintha nem a Duna vetette volna ki a partra, hanem a tenger
valamelyik délamerikai város kikötőjébe.
Nem volt szüksége az idegen szabásu öltözetre, a változtatott
szakállviselésre, hogy ismeretlenné legyen. Próbálja meg akárki, menjen
ki az utczára kopott öltözetben, húzza le a kalapot a szemére, arczán
mutassa belül viselt gondjait s végig mehet a városon a nélkül, hogy
valaki megszólítaná.
Léptei ösztönszerüleg vitték egy hosszú széles utczán végig, mely
kivezet a városból. Az utczának egy darabon volt gyalogjárdája, másutt
megint nem volt. Egy helyen épen márványból volt a járda, ott eszébe
jutott, hogy ezen a márványon ő sokat járt valaha. Ott volt egy úri ház,
a minek a kapuja fölött nagy kőczimer volt kifaragva. Ez a kapu is
ismerős volt. És az emeleten egy ablak nyitva volt; azon keresztül egy
ismerős walzer zongora dallama hangzott le hozzá. És neki úgy rémlett,
mintha most oda fel kellene mennie, a hol olyan szépen zongoráznak, és
kiállni a fényes társaság elé a sima parquetre, és sarkantyus bokáit
összeütni s a délczeg magyar magántánczot riadó tapsok közt eljárni, s
aztán addig nézni egy elefántcsontra festett madonnaképre, míg
megelevenedik s akkor megkérdezni tőle: «Oh grófnő, szép grófnő,
virulnak-e még a nefelejtsek?»
A kapus megszólítása téríté magához.
– No uram, jól megnézte ön már magának azt a czimert ott a kapu fölött?
Ez sem ismert már rá. Pedig de sokszor tisztelgett neki azzal az ezüst
gombos nagy buzogánynyal.
A megszólításra Kálmán tekintete leszállt a fellegekből s csizmáira
esett. Biz azok sárosak voltak a hosszú gyalog úttól. S másik párnak
ezuttal nem volt birtokában. A mi rajta volt s a mi a szivében volt, az
volt mindene. Se pénze, se szállása.
Eszébe jutott nagyanyjának keserű utasítása: «keresd fel a legpiszkosabb
kávéházat».
Ez utasításnak a legjobban engedelmeskedett, ha lépteit a Zrinyi felé
fordítá. Ott állt ez akkor hirhedett barlang az országút és hatvani kapu
szegletén. Egy alacsony emeletes ház, melynek a teteje is emeletes,
kétszerte magasabb, mint a házfal.
Ez igazán olyan idegen hely volt Kálmánra nézve, a hol még életében soha
sem járt. Gyülhelye minden korhelynek, kártyásnak, szállástalan
csavargónak, zsebmetszőnek, híres verekedőnek.
Az alacsony ajtón belépve, oly vastag athmosphaera fogadja az érkezőt,
pipafüstből, emberbüzből, pálinkaszagból tömörülve, hogy ott mindjárt a
levegőbe beburkolhatja magát, mint Jupiter, mikor nem akarta, hogy
lássák. Három pislogó lámpa küzdött a félhomálylyal, de hamar megadta
magát, s vörös holdudvart kerített maga körül. A terem hoszszában tömör
oszlopok voltak; a mik mellett könnyű volt elosonni a tolvajkereső
commissárius, vagy a hajhász hitelező szemei elől. A szögletbe hajló
terem két osztályában két tekeasztal volt körülállva munkában izzadt
tekézőktől, a szögleten volt a kávés rekesze, melyben felbodrozott haju
fiatal kisasszony ült, a kinek épen udvarol valami félrecsapott kalapu
jurátus. Az ablakoknak mély fülkéik vannak, és mindazok az alakok, a kik
e fülkéket megtöltik, a kik az oszlopok mögött letelepedtek, oly
kétségbevonhatlan vágyat árulnak el a meg nem láttatás után, hogy a
mellettük elhaladó megbántani véli őket az által, ha rájuk néz. Rácz
disznóhajtsárok török dohányt színak asztal alá eresztett csibukból;
kopott zugprókátor suttog vedlett uzsorással valami meg nem hallani való
ügyről; mámoros rongyhad bóbiskol fejére húzott kalappal, zsebébe dugott
kézzel az üres asztal előtt; részeg mészároslegény traktál puncscsal
szedett-vedett korhely kompániát; hárman-négyen kártyáznak egy asztalnál
s öten-hatan a hátuk mögött bele beszélnek a játékba; egy szinházi
tapsoncz állhatatosan fütyül valami operát végig; egyes, lopva elsuhanó
alakok, mint Macbeth árnyképei a pipafüst ködfátyolában, s ismét egy-egy
félrészegen bebukó alak, ki odakin elkezdett veszekedés, dal, lárma,
röhögés zaját folytatja idebenn.
Kálmán szétnézett, hogy hová bujjék el itten? Minden szögletnek volt már
valami troglodyth lakója. Az ajtó mellett volt még egy üres asztal. Azt
nem igen szeretik, mert minden embernek útjába esik. A mellé leült s
kért magának fekete kávét. Nagyon jó az, mikor az ember egész nap nem
evett.
A mint a szemei hozzá szoktak a füsthöz, elkezdte a barlanglakókat
szemügyre venni. Egyetlen egy ismerős arczot nem látott közöttük. Egy
egészen más világ lakói voltak azok, mint a miben ő eddig lélekzett.
Az idő telt, s a kávéház népessége szaporodott. A kis asztal mellett még
volt egy hely, de oda senki sem telepedett le.
Kálmán tenyerébe hajtá fejét, és úgy érezte magát, mint a kit az örvény
megkapott s forgatja körül. Megszünt gondolkozni.
Egyszer megfogja valaki a kezét és a fülébe sug:
– Jenőy úr.
Kálmán széttekintett, hogy hol az az úr, a kit hínak? Már azt sem akarta
hinni, hogy az az ő saját neve.
A megszólító ott ült az asztal másik oldalán.
– Ah! ön az, Tseresnyés uram?
A csizmadia arcza csak olyan komoly volt most is, mint máskor; pedig
Kálmán arcza mosolyogva fejezte ki a viszontlátás örömét.
– Hazaérkezett ön, s most már itthon marad? kérdezé Tseresnyés uram.
Aztán be sem várta a feleletet, hanem tovább folytatá: «Körülbelől
ugyanazon oknál fogva találkozunk most e helyen mind a ketten; ön is
arra vár itt, a kire én: Bányaváryra».
– Ide szokott jönni?
– Minden este. Már bizonyosan itt van; de ilyenkor még egy zárt szobában
ül, a hol nasivasi bankot adnak, s onnan csak éjfél után kerül elő.
Engem oda be nem eresztenek, mert ahoz különös protectió kell, s engem
már ismernek, hogy nem vagyok sem játékos, sem kozák. Ott ül ő már
bizonyosan és játszik. Meglátjuk rajta, hogy nyert-e vagy vesztett? Ha
nyer, akkor az egész lumpkompániát megtraktálja, ha pedig vesztett,
akkor összevész velük. Akár megtraktálja, akár összevész velük, a vége
az, hogy kilökik az ajtón. Akkor aztán az én dolgom, őt karon fogni és
haza vezetni.
– A nejéhez?
– Nem oda, hanem hozzám. A neje Budán lakik, és odáig nem volna hatalom,
mely elczepelje; hanem a szomszéd utczáig valahogy elcsalom s otthon
aztán a kis szobában lefektetem. Mert úgy sajnálom, hogy ilyen szép
talentum így rongálja agyon magát.
Kálmán megszorítá a kézműves kezét.
– Ugy-e bár; monda a csizmadia, most már ketten majd csak könnyebben
vigyázunk reá.