boldog ember. Ő külföldre mehet.
– Nem, uram, szólt komolyan a csizmadia. A magyar nem boldog, ha
külföldön jár. A mások boldogsága sérti az ő lelkét. Én tudom; mert sok
földet bejártam Európában. S mely országba fog utazni?
Ismét Bányaváry felelt meg Göthe classicus mondatával:
– A hol a czitromfa virágzik.
– Tehát Olaszországba? Talán Velenczébe?
– Még odább, monda Kálmán. Genuába, s talán messzebb is.
– Genuába? monda elgondolkodva a csizmadia, s összeszorítá sokáig az
ajkát; de aztán csak mégis kinyitotta újra. No, no. Ott valami más is
virágzik, nem csak a czitromfa!
Kálmán füléig vörösödött erre a szóra. Hiszen neki is más virágon jár az
esze; – de hát mit tudhat arról ez a csizmadia?
Hiszen nem is az ő virágjára czéloz az.
– És sokáig akar ön ott mulatni? kérdé a csizmadia, miközben a fekete
kávét tölté Kálmán csészéjébe furcsa kis kétfülü réz masinából.
– Tán egy pár évig.
– Egy pár évig? Hm, hm; szólt a csizmadia elgondolkozva. Akkor merem
önnek ajánlani, hogy szerezze meg az ismeretségét az én hajdani gazdám
fiának, a kinél Génovában legénykedtem; a lakását és nevét följegyzem
önnek a jegyzőkönyvébe.
– Igen megköszönöm, monda Kálmán, odanyújtva a jegyzőkönyvét a
mesternek.
– Így ni, szólt az: belejegyezve a nevet és lakást s visszaadva a
tárczát. De el ne mulassza ön meglátogatni ezt a jó embert Génovában;
mert attól majd meg fogja ön tudni, hogy mi virágzik még Génovában a
czitromfán kívül, s azt önnek jó lesz megtudni.
Azután pipákat hozott elő a mester a fekete kávéhoz, Czilike
engedelmével, a ki hozzá volt már szokva minden kiméletlenséghez, s
átengedé a discursus vezetését Bányavárynak, ki aztán kifogyhatatlan
volt az anecdotákból, míg a korán beálló téli est távozásra nem inté a
vendégeket, kiket süvegelve kisért ki a kapuig a házigazda, s még ott is
utánuk nézett, míg a szegleten be nem fordultak. Nagy szerencséjének
tartotta ezt a látogatást.
– No ugy-e hogy furcsa egy bohó ember ez a Tseresnyés uram? monda
Bányaváry útközben Kálmánnak. Valóságos politikus csizmadia! S milyen
érzékeny dolog tőle, hogy még Génovában is szerez Kundschaftot a régi
majsztere fiának. Azt fölkeresd ám.
– Okvetlenül. De mire példálózott az öreg, hogy ott más virág is nyílik,
mint a czitromé, s azt meg fogom az olasz vargától tudni?
– Hát az a más virág bizonyosan «cipripedium» (czipőczím), szólt
Bányaváry, nagyot nevetve gúnyos ötletének.
Kálmán nem azt a virágot gondolta.
Az a virág pedig, a mire Tseresnyés uram czélzott, a Genuában virágzó
Carbonari-szövetség volt, s a vele együtt élődő másik virág, a szent
titkos politzia, mely a Carbonarikat kutatta.
A HOL A CZITROMFA VIRÍT.
Utazni!
Olaszországba utazni!
Szeretője után utazni!
Fiatal szívvel utazni!
Lehet ennél boldogabb út a földön?
Kálmán a lehető legegyenesebb útat választotta ki magának. Postakocsival
Triesztig, onnan vitorláshajóval Velenczéig, onnan ismét a postával
Genuáig. Egész odáig meg nem pihent, még csak a Dogék városának csábító
nevezetességeit megnézni sem. Majd ha vissza fog térni.
Hanem egy dolog még is eszébe jutott. A vendéglői házi szolgát minden
városban megvesztegetni, hogy kérdezősködjék sorban minden vendéglőben
az ezen át utazott Decséry herczegnő után.
Kedvezett neki a szerencse. Megtudta, hogy Decséryék ugyanazt az
útrendet követték, a melyet ő; csakhogy tovább időztek mindenütt.
Triesztben töltöttek egy napot, Velenczében kettőt. Triesztben
hátrahagyták az utasítást, hogy netalán utánok érkezendő leveleket és
csomagokat hová küldjenek Velenczébe, melyik fogadóba? A velenczei
fogadóban ugyanazon utasítást hagyták hátra genuai szállásuk
feljegyzésével. Mindenütt utánok lehetett találni, mint a szép
Thetis-csigára rá lehet találni a rózsaillatról, melyet maga után hagy.
Ezt Kálmán kedvező előjelnek vette.
Éjjel nappal utazott aztán, hogy Genuába juthasson. Szándékosan más
vendéglőt választott, mint a melyben, tudtával, Decséryék voltak
szállva. Férfi büszkesége nem engedé, hogy azzal a magas hölgygyel, ki
unokáját búcsúvétel nélkül hozta el tőle, csak úgy találkozzék, mintha
semmi sem történt volna közöttük, s azt sejtesse vele, hogy ő egyenesen
utánuk jött. Szemmel akarta őket tartani, kisérni nyomaikat, rejtelmes,
költői furfangok utján sejtetni közellétét s mikor a véletlen ismét
összehozza őket, abban kellett valami drámai hatásnak lenni.
A szép madonna arcz képmása, s a bonbon papirka a három rövid szóval,
melegítette keblét.
Mikor aztán a kiküldött szolga visszaérkezett abból a vendéglőből,
melyet Decséryék szállásokul feljegyeztek a velenczei fogadóban, azt
tudta meg tőle, hogy a herczegnő egy igen szép principissával együtt ott
volt ugyan szállva, de tegnapelőtt elutazott; s sem azt nem hagyta
hátra, hogy hová megy? sem azt, hogy mikor jön vissza? Az egész, a mit
meg lehetett felőle tudni, hogy kiséretével együtt a Santa Barbara két
árboczos födélzetére szállt, mely hajó Livornot, Civita Vecchiát,
Nápolyt, Palermot, a pyraeusi kikötőt és Cyprust érintve, Alexandriába
vitorlázik s így a rajta elutazottakat akár a sardiniai királyságban,
akár a toscanai nagyherczegségben, akár a római egyházi államban, akár a
két Sicilia fél és egész szigetein, akár az épen most felszabadult s
azóta divatba jött Hellászban, akár Egyptomban lehet keresni…
«Egyptomban!»
Mit mondott az a georgiai nő az álarczos bálban?
Kitől kérdezzen még valamit? Mit kérdezzen még valakitől?
Minden kérdésére ott állt a felelet: a véghetetlen tenger?! Találd ki,
mit morog annak az örök hulláma? találd ki, mit rejt annak a sötétkék
mélysége? találd ki, mit beszélnek vele a láthatáron lehanyatló
csillagok? találd ki, mi folyik benne olyan melegen egyik földoldalról a
másikra? Találd ki, mi világít fel belőle éjszakánkint? Találd ki, hogy
mi lakik egy asszonyi szívben?
Kálmánnak csüggedt töprenkedései között eszébe jutott a czímzet, a mit
Tseresnyés uram írt a tárczájába.
Megfordult a sarkán, hátat fordított a tengernek s felkereste a génovai
vargát. Ez a megfordulás képezte egész életének megfordító tropicusát.
Ide jőtt mint ifju, visszatért mint férfi.
Oh igen is, a génovai vargától megtudta, hogy mi virágzik még
Olaszországban?
Egy szövetség, melyet nem tart semmi össze, csak egy eszme; de az
erősebben összetartja, mint a vérrel irott szerződések, mint az Alkorán
és az Evangélium, mint a szent fogadalom és chrisma, mint a rokoni
kötelék, mint a fejedelmek szent szövetsége, mint az önérdek, mint a
bűnrészesség, mint a fanatismus.
Tagjai annak ifjak és vének, férfiak és nők, herczegek és kézművesek,
papok és katonák, diákok és tanárok, utazók és foglyok, gazdagok és
szegények, tudósok és irást nem ismerők, orvosok és betegek, honfiak,
idegenek és számüzöttek. Ott vannak a kezei, fülei és szemei a
vatikánban és a bagnókban, a molók néptömkelegében, a piazzák
zürzavarában, a templomok sekrestyéiben, a katakombákban, a
kávéházakban, a zárdákban; a fogadókban, a kaszárnyákban, a cardinalisok
titkos gyülésében, az Abruzzok rejtett barlangjaiban, a lazzaronik
csapszékeiben, a fejedelmek báljaiban, a dugárusok csónakjaiban, a
postaházakban, a földön, a vizen, s a szemek mindenütt látnak, a fülek
hallanak, a kezek cselekesznek. És a mit egy látott, hallott, azt tudja
mind; és a mit egy tesz, azt teszi mind.
Hogy Kálmán mély, rajongó kedélyét e varázserejű szövetség magához
ragadta, az igen természetes. A mit az az «ifju» szövetség tanít, az az
ő lelkének is törvénye volt rég, csakhogy nem volt még így codifikálva.
Ebben a themában az olaszoktól nagyon sokat lehetett tanulni.
Bűbájos iskola az. A titokszerű működésnek, a hihetetlen
önfeláldozásnak, a megtörhetlen kitartásnak, a soha el nem felejtett
czélhoz törekvésnek, a kölcsönös összetartásnak, az engesztelhetlen
szenvedélynek, a hallgató mindent tudásnak csodálatos iskolája az, mely
fél század óta belejátszik Europa történetébe s műve folytonosan épül,
halad, soha meg nem pihen.
Ez Galilei hazája.
Kálmán nem csak a csizmadiával ismerkedett meg Genuában, hanem sok más
nevezetes alakokkal, a kikről nem való regényben beszélni.
És ebben a szövetségben azután mindent megtudott, a mi messze-messze
földön történik. E szövetség előtt kitudhatlan titkok nem léteznek.
Megtudta azt, hogy a Santa Barbarával elutazott magyar hölgyek nem
utaztak a hajóval tovább Civita-Vecchiánál. Ott kiszálltak és elmentek
Rómába.
Rómában a herczegnő kihallgatást eszközölt ki magának ő szentségénél, az
egyház látható fejénél. Megtudta azt, hogy mi indoka volt e
kihallgatásnak?
A herczegnő lelki feloldást kért azon teher alól, miszerint unokáját
eljegyezte s az által egy schismaticus irányában lelki rokonságot
vállalt.
Ő szentsége, tekintve az enyhítő körülményt, miszerint e lelki rokonság
egy schismaticust érdekel, megadta neki a kegyelmes feloldást.
Innen Nápolyba ment a Decséry család; még mindig egyedül.
Nápolyban azonban összetalálkoztak egy más úton jött magyarországi
utazóval, kinek neve: báró Bálvándy.
Ez az úr kisérte őket kirándulásaiknál a Vezuvra s a Pompejii
ásatásokhoz.
Innen azután a grófi család és a báró a Bellerophon angol hadihajón
átutaztak Egyptomba.
A madonna arczú grófnő megkapta a tengeri betegséget s a magyar signore
nagy figyelmet tanusított ápolása közben.
Egyptomban együtt látogatták meg a Sphinxet, a Memnon szobrait, a
pyramisokat. A magyar signora sátora a magyar signorinák sátora mellett
volt fölütve.
A szövetség szeme mindenütt meglátja őket, s ha egyszer hozzájuk kötötte
láthatlan pókfonalát, annálfogva mindenütt nyomukra akad.
Kálmán szövetségeseitől mindent megtudott, a mi lelkének egész
átalakulását bevégezze.
Nagy átalakulás volt az!
Maga előtt látta a példákat. Az ifjut, ki szerelmét letépi magáról, hogy
egy eszmének szolgáljon; a főurat, ki koczkára teszi fejét, vagyonát,
szabadságát; a katonát, ki nyugodtan szegezi homlokát a töltött fegyver
elé; a papot, ki egyházi esküjét egy még erősebb fogadalommal töri
össze; a nőt, ki neméről lemond, hogy férfi munkát végezzen; az iparost,
a ki éhezik és rongyban él, hogy fillérét másnak adhassa; a földönfutót,
ki egyik ország határától a másikig engedi magát üldöztetni, s megint
visszatér; az ősz apát, ki gyermekeit egyenkint föláldozza, s a
gyermekeket, kik egymás véres nyomdokaiba lépnek; a rajongót, ki
meggyőződésből gyilkol, s aztán ízekre hagyja magát szélylyel tépni, de
senkit el nem árul; s a kik mindannyian egy eszméért élnek-halnak; és
aztán a költőt, kinek minden dala ez eszmét zengi vissza, s végül az
egész népet, mely e dalt, ez eszmét a tűzzel, vassal, lánczcsörgéssel,
anathemával üldözött eszmét százféle változatban énekli, titokban
kinyomtatja, elszórja, kapkodja, terjeszti, kézből-kézbe adja,
visszariaszthatlanul, elaltathatlanul.
Akkor kristálylyá vált lelkében az a titkos nedv, a miből a gyémántok
lesznek; az a tudat, hogy vannak az életnek magasabb csillagzatai, a mik
jobban melegítenek, mint egy halványfényü madonna arcz!
Kálmán maga előtt látta azt a népet, mely egykor olyan nagy volt, hogy
az egész világ nem volt neki elég, hogy a lábait kinyujtsa, s mely aztán
olyan kicsiny lett, hogy minden szomszéd lába rajta nehezült; mely
egykor proconsulokat adott Galliának, Germaniának, Hiberniának,
Palæstinának, s melynek most királyokat adott Gallia, Germania,
Hibernia, Palæstina; mely egykor három világrészt egyesített egymagában,
s mely most kilencz felé törve nyögött egymásba függő lánczszemek alatt;
mely egykor a civilisatio napvilágát hordta egyik oceántól a másikig s
melynek Rómája most az ellentétes nap: sugárokkal, melyek feketék. És ez
a minden erőszakkal elnyomott, minden ravaszsággal elaltatott, ízekre
tépett, provincziákra szakgatott, osztályokra elkülönített s minden
darabjában egymásnak ellenségévé tett nép, feje fölött a vaticánnal,
lába alatt a camorrával, oldalában az idegenek szuronyaival, kezein
lábain az európai szent szövetség lánczaival, elkábítva a babonától,
elszoktatva az erélytől, megfosztva nagyságától, kitörülve a
historiából, ez a nép még arra gondol, hogy újra föltámadjon, s
megkötözve, elaltatva, eltemetve, emelgeti maga fölött a koporsófödelet,
s a koporsó födelére rakott egész világrész sírhalmát, s e sírhalom
fölött «requiem æternam»-ot éneklő egyes, kettős és hármas koronák egész
chorusát!
Óh szegény öreg asszony, ki elküldted kedvencz unokádat Magyarországból,
hogy ne legyen otthon azoknak veszélyes társaságában, kik meg akarják
mozdítani az álló földet, ugyan jó helyre küldted Italiába!
Olaszországi utjában mindenütt ez eszme fogadta, kisérte Kálmánt. A
velenczei nyelv nélküli oroszlán azt mondta neki, hogy ő a vallomást nem
tevő szövetkezettek ős emléke, a Collissæum boltive, a hozzá támaszkodó
rongyos facquinnal; a hamvak alól kiásott Pompéji halottpalotái, a
kitörő Vezuv tüzharagja, a tengerbe elmerült s onnan ujra kiemelkedett
Serapis temploma, másnak egy gyönyörködtető látvány: ő neki beszélő
titok. A nemes arczu nép másnak csak festői minta; de neki nem csak
modell, hanem prototyp. S a szép föld, narancsligeteivel, üde
rizsföldeivel, szőlővenyige girlandokkal szegélyezett utaival,
granátalmás kerteivel, andalító tavaival, cziprus környezte villáival,
csodagrottáival, szentjánoskenyérfáival: másnak csak szép táj, de neki
panaszkodó haza. És ő már tudja azt, hogy a földmíves, mikor rizsföldén
csatornát huz, mikor útja mellé szőlőt ültet, magában arra gondol, hogy
csatornája, szőlőlugosa gát fog lenni az idegen lovas tömegek rohamának;
mikor házat épít, arra gondol, hogy a terracenak lőrései, a pinczének
mentő kijárásai legyenek; s mikor sovány ételének felét megvonja
szájától, arra gondol, hogy a másik fele jó lesz azoknak, a kik majd
egyszer valamikor eljönnek és azt mondják: «reggel van». És hogy a
szentjános-kenyérfának nem csak gyümölcse van, hanem tövise is, és az is
szent.
Persze, hogy a szegény öreg asszony odahaza mind ezt nem tudhatta. Ő
csak azt tudhatta, hogy unokája a föld legszebb országában melegszik a
legaranyabb napsugár fényénél. Ő csak a szép festményekben
gyönyörködött, miket Kálmán haza küldözött: tájképeket, hires műremekek
másolatait. Kálmán hasznos mulatsággal foglalkozik Olaszországban. Mint
festő tökéletesíti magát. Boldog az az anya, a kinek a fia, (ha már azt
mérte rá az Isten, hogy valami szabad művészethez ragadjon hozzá) a
festészetre adja magát. Az komoly, valódi művészet; követői szelid,
otthonülő emberek, szorgalmasak és józanok; nem lázítanak, nem
háborítanak; békében élnek főurakkal és papokkal; megbecsültetnek,
megértetnek minden idegen által s munkáikban a teremtőt magasztalják. De
jaj, háromszor jaj! annak az anyának, a kinek a fia költővé züllött el.
A költészet fellegekben járó pálya; követői vad, nyughatatlan emberek,
vérüket gyorsítja a mámor, rövid élet, hosszú szenvedés jelöltjei,
ellenségei a hatalomnak, a hétköznapi észnek, a világ megállapodott
rendének, s mert az idegenre nézve érthetlenek, saját népüknek
háborgatói, s a mit alkotnak, az nem a teremtő műveinek dicsőitése,
hanem a világ tökéletességének vakmerő ócsárlása.
Azért Jenőyné nagy örömmel bontott fel minden csomagot, melyet Kálmántól
kapott Olaszországból. Milyen szép cartonok, mily gyönyörü tusch és
sepia rajzok, mily eleven aquarellek! Hát még mikor olajfestményeit
küldé haza! Gondosan bepakolva ládákba, mint valami kincset. Úgy is
tartá azokat otthon Jenőyné, mint valami kincset. Arany rámába
foglaltatta valamennyit s a díszszobába, a hová őket felakgatta, még
Béninek is csak az ő engedelmével volt szabad bemenni. «Ugy-e? tudnál-e
te ilyet festeni ha a nyakadat levágnák?» mondá a bámuló nagybátyának.
Az pedig biztosítá, hogy nem ő, ha mindjárt még egy nyakat adnának is
neki az eddigihez.
Nem is volt rest Jenőyné unokájához leveleket irni. Levelei mindig tele
voltak erőteljes gyöngédséggel, őszinte és goromba kifejezéseivel a
nagyanyai szeretetnek; s nagyon válogatatlan megjegyzésekkel. Végül
rendesen megdorgálta Kálmánt, hogy miért nem irja meg, hogy van-e még
pénze. Ő csak nem találhatja el innen a «Mátyus földéről, hogy mibe
kerül az élet Taliánországban?» Küldött neki pénzt kéretlenül is.
És aztán a míg nagyanyja levelei az otthoni eseményekről tudósíták, a
génovai varga leveleiből megtudta azt, hogy mi történik távolabb a
világban.
A szép madonna arcz s az Antinous alak mindig egymáshoz közel.
Egyptomból átkisérte őket a láthatlan pókfonál Athenæbe. Ott is
együttlétükről tanuskodott. Onnan áthuzódott velük Sztambulba. S
elmondott mindent a fonal másik végén ülőnek.
Elmondta neki, hogy Egyptomban nem csak a beteg mellek, hanem a fájó
szivek is találnak gyógyulást. Hogy a szép férfi úgy követi csillagát,
mint hajdan a három szent királyok. S hogy a madonna szivesen fogadja a
«tömjént és mirrhát». Ave! Ave!
Kálmán átlátta azt, hogy neki a madonnából nem marad más, csak az
arczkép, s az imádat nagy messzeségből.
Később aztán Konstantinápolyt is elhagyták, s együtt ültek hajóra a
Márvány-tengeren.
Még egyszer rájuk talált a pókfonál az orsovai vesztegintézetben.
Ott kellett a keletről bejövőknek a vesztegzár hosszu napjait eltölteni.
Vajjon hogyan űzték el egymástól az unalmat?
Ott azután magyar földre léptek. Ott elszakadt a pókfonál. Oda már a
szövetség nem terjed. Az a mozdulatlan föld országa. Az a Hyperboræok
országa.
Erről az országról már csak nagyanyja leveleiből tudott meg valamit.
Hirlap?
Valóban hirlap is volt abban az országban. Azt járatta is magának Kálmán
s megesett, hogy minden hónapban egy számot megkapott belőle. Abból
azután megtudta azokat a nevezetes, hazájára vonatkozó dolgokat, hogy
Afghanistánban az angolok ujabb vereséget szenvedtek; hogy Hudson Lowe
Napoleon testamentumát nem akarja kiadni; hogy Kolokotroni nem akar
részt venni a görög miniszteriumban, hogy Cyprus szigetén a szultanina
név alatt ismeretes aprószőlő az idén nem jól termett; hogy
Zummalacarregui a spanyol kortezeket egy új pronunciamentoval lepte meg;
hogy Japánban a Daimio fellázadt a Mikado ellen, hogy Waszilcsikoff
herczeg megy Teheranba Tatsitseffet felváltani a követségben; hogy a
softák és a mamelukok, valamint a palikárok és a fanarioták nagy
aggodalmat okoznak a portának. Néha aztán arról a városról is olvasott
híreket Kálmán, a miben épen akkor lakott, s olyan hireket, a miknek ott
helyben senki se látója, se tudója nem volt. Hát Magyarországról nem
szólt a magyarországi hirlap? De annak is volt egy szegletke szorítva; a
melyben feljegyeztettek az ilyen nevezetes események, mint: Szaffi Kuli
Khán ő kegyelmessége Pesten keresztül utazott, a mi elég örvendetes hir;
meg hogy nagyméltóságu Bábaváry septemvir úr valóságos belső titkos
tanácsossá neveztetett ki, a mi elég megdöbbentő sorsfordulat. Voltak
vidéki érdekes események is följegyezve, mint például, hogy
Ráczkereszturon egy ötlábu birka jött a világra, három szarvval és csak
egy szemmel; hogy Znió-Várallyán egy tót öt békát nyelt el álmában, s
azokat a suliguli savanyu viz mind kihajtotta belőle; hogy Pozsonyban
egy öreg asszony öt számot álmodott, lutriba tette s nyert rajta tizezer
forintot. Egyebet nem igen lehetett benne olvasni. Mert ha a
megyegyülésekről iratott valami, azt a censor mind kitörülte; ha
országos balesetekről iratott valami, azt a censor megint kitörülte; ha
vallási dolgokról iratott valami, azt a censor épenséggel kitörülte; ha
pedig olyan közügyekről iratott valami, a mikhez a censor nem értett, de
már azokat elejétől végig kitörülte. A tapasztalt ujságiró aztán inkább
meg sem sem irta, a miről előre tudta, hogy a censor ki fogja törülni.
Kész kiszedett czikk mindig tartatott készletben a nyomda fiókjában,
hogy a mekkora darabot a censor kitörül, akkorát ismét bele
foltozhassanak a lapba. S néha aztán a jámbor olvasó el nem tudta
gondolni, hogyan került Don Zuniga y Requesens nevezetes beszéde a
dunántuli superintendens beiktatási czeremoniája közé, vagy az
Unkiars-Skelessi békekötés zárpontjai mennyiben terhelik Zöld Marczi
árva fejét? Néha aztán az elfojtott elmésség kitört az ujságiróból s
kárpótolta magát teljesen neutralis téren. Ilyenkor szikrázott a
genialitástól: «egy bolond anglus azt állítja, hogy ő a répából czukrot
csinál! Bizonyosan disznó czukrot!» «egy bolond anglus (mindig anglus,
más nemzetre nem szabad élczelni, mert azokkal mind diplomatiai
egyetértésben élünk) azt akarja, hogy ő a levegőt meggyujtja, s az úgy
fog égni mint a gyertya. Hála Istennek, nekünk van faggyunk elég, nem
szorultunk a levegőre.» Azután jött egy kis nemzeti hizelgés: «egy
előkelő anglus, ki itt átutazott, azt mondta, hogy ha angol lord nem
volna, magyar nemes szeretne lenni. Bolond Anglus!» (Már t. i., hogy
miért nem akar előbb «magyar nemes» lenni, aztán csak angol lord?) Volt
aztán referada is a fővárosi szini előadásokról, a mikből az olvasó ily
tanulságos és épületes észrevételeket rakhatott félre: «Bányaváry úr ma
kitett magáért», «Bányaváryné asszony jól forgatta magát». Végül, ha még
valami két ujjnyi helyre nem telt szöveg, egy kis anecdota a czigányról:
az örök czigányról.
Hanem a mit meg nem tudott a hazai hirlapokból Kálmán, azt megtudta
nagyanyja egyszerűen igazatmondó leveleiből. Hogy nyomoruságos a világ
odahaza most is.
De senkire nézve sem olyan nyomoruságos, mint a kinek a sors a költő
töviskoszoruját nyomta fejébe.
Az öreg asszony Kálmán külföldre utazta óta felköltözött Pestre.
Megtartotta ugyanazt a szállást, melyet Kálmán számára fogadott egykor,
hogy ha kedvencz unokája egyszer másszor haza látogat, itthonára leljen.
De itthon ne maradjon!
«Rossz világ van itten.»
«A nemzeti erkölcs oly szilaj, oly bárdolatlan.»
«A tanult emberek oly ostobák az ő latin conversatiójukkal.»
«A napestig pipázó táblabiró oly indifferens.»
«A gazda oly földhöz ragadt.»
«A paraszt oly önző, oly részvétlen.»
«A főpapság olyan dölyfös, a falusi pap olyan vaskalapos.»
«A főur olyan idegen.»
«Az urhölgy olyan élvsóvár.»
«Az ifjuság olyan sivár, olyan léha, olyan korhely.»
«A genialis ember olyan kalandor.»
«A gazdag ember olyan fösvénypréda.»
«Az ősmagyar olyan cynicus.»
«A mívelt magyar olyan más nemzet majma.»
«A szabadelvü olyan szájhős.»
«A kormány híve olyan farkcsóváló.»
«A katona olyan gép.»
«A kereskedő olyan csaló.»
«Az iparos olyan kontár.»
«A kormány olyan erőszakos.»
«Az egész ország olyan szegény, olyan elhagyatott, olyan pusztulásnak
indult.»
«Senki sem szereti a hazáját; a ki szereti, csak töltött káposzta,
pörkölt hus, turós lepény alakjában szereti: így azután nagyon szereti,
meg is eszi, meg is hízik tőle; minden embernek a hasában a hazája.»
«Ezek várnak itthon mindenkire.»
«De a költőre nézve még másik is. A nyomdász, ki csak kalendáriumot ad
ki, a szerkesztő, a ki ingyen dolgoztat, a publicum, a ki kölcsön kéri
egymástól a könyvet, s egy könyvből egész vármegye olvas sorba; a
censor, a ki a gondolatait legyilkolja; a pályatárs, a ki irigykedik rá;
a kritikus, a ki beszennyezi, a ponyvairó, a ki elfoglalja helyét; a
tudós, a ki megveti, a komédiás, a ki megbuktatja s az atyafiak a kik
kizárják a házukból.»
Ezeket olvasta Kálmán ismét és ismét nagyanyjának minden leveléből, élő
példákban felmutogatva.
És aztán olvasta nagyanyjának örömét a fölött, hogy olyan szépen halad a
festészetben. Hogy művészszé emelkedik, a kinek nem Liptó vármegye
határán végződik a világ. Hogy megtalálta a pályát, melyen hirszomját
dicsően kielégítheti. Csak előre!
S valóban a legnehezebb megkisértés volt ez az utolsó Kálmánra nézve.
A sors fokozatosan vitte őt keresztül valamennyin.
Kezdte az ijesztő csapáson, kitiltották az iskolából. Nem hunyászkodott
meg bele.
Aztán jött a bűbájos hölgy. A láng, melynél annyi ifju genius
leperzselte szárnyait. Nem olvadt meg benne.