a fogfájósnak tanácscsal szolgál, úgy a magyar fogadhat arra, hogy
nálunk minden ember szinbíráló, ki a szinműszerzőnek tanácsot tud adni,
hogyan kellett volna és hogyan lehetne még tökéletessé tenni a művét?
Mindenki tudna egy-egy vonást javítani rajta. Egyiknek a scenirozás
ellen van kifogása; másik anachronismusokat fedezett fel a mesében;
harmadik adatok birtokában van, melyek a történelmi hős alakját egészen
más színben tüntetik föl; negyedik a szükséges egységet nélkülözi benne;
ötödik a nyelven találna ráspolyozni valót; hatodik szeretné az egészet
megrövidíteni, mindegy, akárhol; hetedik nagyon élesnek találja az
alakok körvonalozását; nyolczadiknak azok inkább kissé elmosódottak;
kilenczedik a lélektani fejleményt nem látja elég világosan; tizedik a
felvonások végét tudná csatányosabbá tenni; tizenegyedik egészen
fölöslegesnek tarja az utolsó felvonást; tizenkettedik még egy Ifflandi
érzékeny jelenetet óhajtana végbefejezésül; tizenharmadik
reminiscentiákat vél benne feltalálni Shakespeare és Aristophanes
műveiből; tizennegyediknek a mű tendentiája nagyon is ultra democrata; a
tizenötödiknek minden remek volna benne, csak ne lenne az egész olyan
dynasticus szinezetű… – és végül valamennyi szinész, a ki benne
játszott, mind tudna valamit igazítani a szerepén, hogy jobban illjék a
testére, különösen jobban a szájba stylizálni szeretnék a dictiót.
«Apelles csizmadiái!» mondja magában a szerző.
Azután, hogy búcsút vegyen Bányaváryéktól, kiknek sorsát jó kézbe hiszi
letéve azóta, hogy Bányaváry oly örömtelten jött haza Csollánné
látogatásából, s elmondja nekik, hogy utazni fog Olaszországba: délfelé
elvetődött hozzájuk a szerző, miután délig Pest minden nyilvános helyén
engedte magán a beneventatio és kritika minden műtétét alkalmazni.
– Én meg úgy kereslek, mint a tűt! Kiálta őt meglátva Bányaváry. Rám van
bízva, hogy vigyelek el magammal ebédre egy különös patronusunkhoz és
Mæcenásunkhoz.
Kálmán nagyon ferde képet csinált erre a két szóra. «Patronus, Mæcenas»,
csak ezekről beszéljen most neki valaki!
– Ki az? kérdé, kezét kirántva Bányaváryéból.
– Ne ijedj meg tőle. Egy becsületes csizmadia mester a magyar-utczában.
Tseresnyés uram, rendes szinházlátogatónk, s az egész társaság
csizmáinak kiállítója.
– Az már más.
– A derék úr maga volt itt, bennünket meghíni egy kis barátságos
lakomára s rám bízta, hogy téged is híjalak meg, mert főleg a te
tiszteletedre van rendezve e mai lakoma.
– Oda elmegyek, mondá Kálmán.
Jó tiszta hideg idő volt; a fagy pompás járdát csinált a rundellát
környező sárból, a vendégek gyalog mehettek Tseresnyés uram házáig.
Bizony nagy megbántás is lett volna Tseresnyés uram házára nézve, ha az
elé üveges hintóval járattak volna, mert az olyan egyszerű kis viskó
volt, a milyent csak valaha a régi Pest város ócska bástyafalához
ragasztottak, s a mik, mint egy csoport fecskefészek az eresz alatt,
képezték a «magyar» utczát.
Tseresnyés uram házát könnyű volt kitalálni közülök: az alacsony kapu
fölött ott lebegett kinyuló vasrúdon a czímere, még pedig nem a nemesi
czímer, hanem az iparczímer: egy arany oroszlán, mely piros csizmát tart
a kezében, föléje irva: «Nemes Tseresnyés Márton», alája őszinte régi
szóval «csizmadia mester». Nem titkolta, hogy nemes ember. S nem
szégyelte, hogy csizmadia. Amaz őseinek érdeme, ez pedig az övé.
Különben török szó: ettől származik, hogy «csizmedzi». A csizmadiát irta
«cs»-vel, a Tseresnyést «Ts»-el; abban a nyelvújításnak hódolt, ebben az
ősi hagyományt tartotta fenn.
Kis házának három osztálya volt. Az utczára nyíló szoba egyúttal a
műhely, azon túl jön a konyha, egyúttal a nőcseléd lakása; azután jön
egy tiszta szoba az udvarra, egyúttal ebédlő, ha úri vendég származik a
házhoz. Még hátrább van azután, de már csak fából, egy kamra, egyúttal a
legény hálószobája.
Bányaváry már ismerte a járást, ezért a kapun keresztül egyenesen a
konyhaajtónak vezette Czilikét és Kálmánt, a hol az öreg szolgáló
fogadta őket nagy szivességgel s nyitotta előttük a tiszta szoba
ajtaját, s kinálta, hogy tessenek leülni.
A tiszta szobában már fel volt terítve. Jó ősi czintányérok az asztalon,
metszetlen poharak s szarvascsont nyelű kések. «Pakfong», «Alpacca»,
«Chinaezüst» még akkor nem volt feltalálva, a czinkanálnak meg kellett
vallani, hogy biz ő csak czinkanál, semmi más: olcsó ércz, de becsületes
jellemű.
A tiszta szobában ágy is volt vetve, érkezhető tisztes vendég számára,
volt bőr pamlag, bőrszékekkel, fiókos szekrény, pohárszékkel és egy
könyvtár, melyben nem volt más, csupán magyar könyvek: valamennyi
megviselve a sok használattól.
A négy falat Tell Vilmos történetének négy képe ékesíti, mely képek
iránti előszeretet sejtő pillantást enged vetni Tseresnyés uram
kedélyvilágába.
(Még akkor a magyar képzőművészet nem látta el magyar történelmi
képekkel az országot, a litographia még nem is volt nálunk ismeretes; az
említett képek rézmetszetek voltak, kiszínezve.)
Azonkívül még egy kép volt látható a rámában a pamlag fölött: ez
Kalvinus János képe, kinek talárránczait a miatyánk, hiszekegy és
tízparancsolat apróbetűs sorai képezték.
De ime nyilik az ajtó s belép ő maga: a patronus, a háziúr.
Egy ötvenes években járó férfi, sovány, szikár termettel, fejét gyér
hajzat takarja, hosszú bajuszt s félhold alakú arczszakált visel,
sarkantyús csizmát hord és kurta dolmányt s e nemzeti viselet fölé kötve
a jelvényes bőrkötény. Kezében pedig egy ujságlap van. Körülbelől akkora
terjedelmű, mint mostani hirlapjainknak egy negyed része; ez a magyar
politikai hirlap: Kulcsár lapja.
Ha meg akarnók erőtetni emlékezetünket, rájönnénk, hogy ez alakot láttuk
már egyszer: ugyanaz volt az, a ki Csollán Berti kérdezősködésére a
«vadállatok heczcze» után azt felelte, hogy oda okos ember nem jár.
Tseresnyés uram komolyan közeledik vendégei elé: az ő arcza sohasem
szokott változni sem mosolyra, sem haragra. Arról sem bánatát, sem
örömét nem olvassa le senki. Vannak, a kik látták őt ünnepélyes
alkalmakkor tánczolni is, akkor sem hagyta el méltóságos komolysága. A
mit mond is, mind komolyan van mondva, tréfálni nem szokott soha.
– Hozta Isten mindnyájukat! szólt vendégeihez, tessenek helyet foglalni,
s a kinek melege vagyon, vesse le a kabátját. A szoba igen be van fűtve,
s mikor kimennek, meghűtik magukat. Engemet pedig ne tessenek megitélni
azért, hogy a bőrkötényt fentartottam: ez az én mesterségemnek a
ruházata. Őseink dárdával harczoltak, azért ők pánczélosan vannak a
képeken lefestve; mi mesterségünk szerszámaival harczolunk, azért a mi
pánczélunk a bőrkötény. És addig nem lesz Magyarországból semmi, a míg a
magyar ember szégyenli maga előtt a bőrkötényt.
Helyesléssel találkoztak nézetei.
– Épen most olvasom ezen ujságból, mondá a jól meggyűrt hirlapot letéve
az asztalra izmos tenyeréből, miszerint Angliában egy tudós feltalálta,
hogyan lehet gőzzel vontatni a hajót víz ellenében, sőt egy másik tudós
vasból készült kerékvágásokon tesz próbatételt gőz által hajtott
szekéren. Az ujságiró hozzáteszi, hogy «higyjék a bolondok». Én pedig
azt mondom, hogy jobb volna, ha odamenne a magyar és megnézné, mit
csinál az anglus és tanulna tőle, mint hogy kicsúfolja őtet, mert a régi
mythologia szerint még a napot is lovak vontatták az égen, ma pedig már
tudjuk, hogy a föld forog körülötte és semmi ló azt nem húzza, tehát
miért ne lehetnének titkos erők, melyek a hajót és szekeret is vontatni
képesek?
– Egészen osztom önnek a nézetét, mondá Kálmán, megszorítva a mester
kezét.
– Arról előre is bizonyos valék, mondá Tseresnyés uram; meggyőződtem
erről önnek a darabjában is, melynek minden szavánál azt mondám
magamban: ezt, ha énnekem költői talentum adatott volna, én is így irtam
volna. Ez olyan, mint az arany, ezen változtatni nincs mit. De nehogy
azt higyje ön, mintha én önt jó izű ebéd helyett, híg levű dicséretekkel
akarnám megvendégelni, azért csak annyit mondok, hogy arany az mind. S
ha százszor előadnák, százszor végig nézném, s mindennap újat találnék
benne. Hanem csak egy hibája van…
(No most jön Apelles csizmadiája.)
– Az a hiba nem a darabban van, hanem a publicumban. – Nem értik… Hogy
is kivánhatnók tőlük, hogy ez a nép, mely eddig majomkomédiával,
fabábszinházakkal, bikaheczczel, kutyaviadallal, kötéltánczosokkal,
Bänkelsängerekkel, bérért birkózókkal találta lelki mulatságát, most
egyszerre a legmagasabb gyönyörűség elfogadására legyen képes. Paprika,
fokhagyma kell ennek, nem ambrozia. Papramorgó, nem nektár!
Nevettek rajta; pedig Tseresnyés úr nem azért szólta ezeket, hogy
nevetést gerjeszszen velük.
Az egyetlen nőcseléd, ki szakácsné, gazdaasszony és szolgáló volt egy
személyben, felhozta a párolgó leveses tálat, s egyúttal meginvitálta a
vendégeket, hogy tessenek helyet foglalni.
Az asztalfőhöz ülteté a házi gazda Czilikét, jobbra melléje Kálmánt,
balra Bányaváryt, ő maga az asztal végére ült, elébb nehány perczig
összetett kézzel s behunyt szemmel megállva széke mögött, a mi
valószinűleg imádkozás volt.
Általában mindig oly komoly arczot csinált Tseresnyés uram, mintha arra
gondolna, hogy van egy láthatatlan számvevő a háta mögött, a ki minden
szavát följegyzi, s a mondottakat egykor fejére idézi: azért nem is
szokott soha olyasmit mondani, a mit előbb teljesen át nem gondolt
volna.
Megvárta, hogy előbb a levest megegyék. Igen illedelmetlen házigazda az,
a ki a vendégeit a leves evés alatt beszélgetésre kényszeríti. A
levesevés alatt minden ember kizárólag a maga ura, a leves evés alatt
még a siralomházban levő rabot sem szabad megháborítani. Ez azzal a
kiváltsággal jár, a mivel a mákvetés, hallgatás kell hozzá.
A szárazhús, vagy mint Erdélyben mondják: a sóbanfőtt, vagy mint
Borsodban mondják, a tehénhús, vagy mint Komáromban mondják, a marhahús,
már nem csak megengedi, sőt egyenesen követeli, hogy beszélgessenek
mellette. Boldog családnál, hol háziasszony van, az az ő kötelessége,
ily özvegy háztartásnál e kötelesség a családfőre marad. Utasítani a
vendéget, hogy melyik a legjobb darab? hogy mártást is vegyen hozzá, s a
mártáshoz zöld ugorkát, vagy veres czéklát, és burgonyát, vagy mint
Erdélyben mondják: pityókát, vagy mint Debreczenben mondják: kolompért,
vagy mint Gömörben mondják: földi almát, vagy mint Komáromban mondják:
krumplit.
– Hja bizony, kezdé Tseresnyés uram. Én nagyon jól emlékezem rá, mikor a
krumpli legelőször bejött Magyarországba. A jó II. Lipót király alatt
volt az, a ki olyan jó akarónk volt. S olyan rövid ideig élt. A nép nagy
idegenkedéssel viseltetett az új tápláló növény iránt. Azt hiresztelték
felőle, hogy az által a buza elveszti az árát. A megyékben ingyen
osztották a vetőmagját, de senki sem akarta azt elvetni. A királyi
bálokban, hogy módiba hozassék, mert a módi nagy mester! meg volt hagyva
a princesseknek, hogy hajaikat krumplivirággal diszítsék fel, s a
koronajószágokban a tiszttartóknak megparancsoltatott, hogy több hold
földet a krumpli növényeivel ültessenek be. De így is nehezen akart az
terjedni. A tiszttartók azt mondták felőle, hogy a sertések sem akarják
enni az idegen gumókat, a népnek pedig olyan nagy volt ellene az
irtózata, hogy az uradalmakban puskás csőszökkel kellett őriztetni a
krumplivetést, hogy a dühödt paraszt éjjel ki ne tépje a földből. Hanem
aztán, a mit a módi meg nem tett, megtette az inség. Jött a siralmas
1816, a mikor a mostoha időjárás miatt országos éhhalál következett be;
a buza lerohadt, a kukoricza, vagy mint Erdélyben nevezik, a málé, vagy
mint Bánátban nevezik, a török buza, vagy a hogy az Alföldön hívják, a
tengeri, nem érett meg, akkor tanulta meg a nép, hogy mi az a burgonya?
Isten áldása! Az megmaradt a föld alatt s gazdagon fizetett ápolójának.
Azóta kedvességre jutott a burgonya s most már terjed mindenfelé.
Ilyen históriai magyarázatokkal fűszerezé Tseresnyés uram ebédjének
legszárazabb alkatrészeit s Kálmán érdekkel tudta azokat hallgatni.
Bányaváry azonban nem titkolá, hogy a burgonyának legnagyobb érdeme
abból áll, hogy az ember nyeldeklő műszerének közepén megakad s arra
okvetlen egy pohár bort kell utána küldeni, hogy rendeltetési helyére
lemenjen.
Kálmán szükségesnek találta a beszélgetést több tárgygyal ellátni.
– Tseresnyés uram sok jót és rosszat tapasztalt már e hazában?
– Jártamban, keltemben, vegyest mind a kettőt. Csizmadia vagyok, az apám
is az volt. Syntaxisig jártam az iskolákat, középszerű tanuló voltam,
láttam, hogy valami lumen mundi nem lesz belőlem. S megmondtam az
apámnak, hogy kézműves akarok lenni. Az apám azt mondta: jól van, legyek
csizmadia. Az okát is feltárta előttem, miért? Minden mesterség alá van
vetve a módinak; egy ideig fölfelé megy, azután aláfelé. A Szepességen
sok ideig gazdag emberek voltak a finom patyolat készítő takácsok,
látszik, milyen szép házakat tudtak építeni; egyszer feltalálják
Angliában a géppel szövést, az angol gyolcs finomabb és olcsóbb lesz,
mint a szepesi patyolat s a takács azóta alig keresi meg a száraz
kenyeret. Hires nagy urak voltak a kassai paszománt csinálók,
aranypillangó verők, skófium készítők, filigrámos ötvösök; egyszer bejön
a gyászruhás módi az országba, pantallont, zubbonyt ölt minden ember, s
az ötvösök kimaradnak a világból. Semmi sem volt olyan aranybánya, mint
a Hegyalján asszubort termeszteni, mint Lengyelországba máslással, négy
puttonossal kereskedni. Egyszer megosztoznak a hatalmak Lengyelországon,
a francziák behozzák a pálinkát, az oroszok tökéletesítik azt, nálunk is
kezdi megismerni a nép «alamázia» név alatt, s attól fogva a tokaji
vinczellér hagymát eszik fekete kenyérrel a drága máslás és négy
puttonyos átalagok mellett. Nagy hatú gazdag kereskedők voltak a
komáromiak; minden hajós legénynek diónyi ezüst gomb, tenyérnyi ezüst
láncz volt a mentéjén, télire teli volt a kis Duna hajókkal, talpakkal.
Egyszer elkezd a kormány sánczokat építtetni, a kereskedői telepeket
elzárja, s azzal egyszerre visszaesik minden a maga szegénységébe.
Vékával méri az ezüstöt a mosonyi liferans, s a bankópénzt
megszelelteti, mint a kukoriczát, egyszer beüt a devalvatió, s a tegnapi
gazdag ember holnap koldulni jár. Még a legmagasabb pályafutásnak is
megvan a lejtője: itt egy grófi család, a kinek őse, mint szegény úr,
lóháton szerezte iszonyu birtokait háborús időben; amott egy herczeg, ki
juskulumos tót diákból lett udvari kegyenczczé, paloták urává; egyet
változik a világ, más uralkodó jön, s grófok, herczegek ivadékai újra
aláesnek szegény urakká, szegény diákokká. Tudósok tudománya, vitézek
vitézsége, minden kimegy a módiból; csak a csizmadia mestersége nem megy
ki a módiból soha. Ezért mondta az apám «légy fiam csizmadia», nagy úr
nem lesz belőled, de koldus sem lesz belőled; ragyogni nem fogsz, de
pironkodni sem; hired nem lesz, de kenyered, borod, becsületed mindig
lesz, akár háború van, akár béke; akár asszony uralkodik, akár férfi az
országban; akár éhség van, akár bőség.
Bányaváry bókot akart mondani a mesternek.
– De bizony hire is van Tseresnyés uramnak. Ismeretes messze földön a
hazai művészek és irók buzgó pártolásáról.
E szót is egészen komolyan vette Tseresnyés uram, elébb nagyon megrázta
a fejét, mintha ki akarná rostálni a mondásból mindazt, a mi csak
polyva, hogy csak a tiszta buza maradjon meg belőle. Végre feltekintett
a mázos tányérjára festett tarka virágok közül.
– Mert úgy van az, hogy sok országot, világot bekóboroltam én jártomban,
keltemben, egyszer mint vándorló mesterlegény, másszor mint a regement
csizmadiája, s tudom jól, hogy mennyi szebb és jobb van annál, a mi a
mienk. Jártam Bécsben, Párisban, Münchenben, Génovában, láttam a csupa
palotákból álló utczákat, s a kápráztató gazdagságot mindenekben. Láttam
az idegenek fővárosait, néztem iparukat, bámultam művészetüket. És
azután haza jöttem ide. De azt a mink most itthon van, nem ahhoz mérem
hozzá, a mit odakinn találtam, hanem ahhoz a mivel idebenn találkoztam
akkor. Pestnek akkor ez volt a szélső utczája, a hol most vagyunk, ennek
egy szűk lőrésén keresztül, a mire kiláttam, az a temető volt. Még most
sem paloták a mik annak a helyén vannak, de legalább granáriumok. A
nagyhid-utcza helyén vonult végig a várost védő árok, egy bűzös,
dögleletes hely, tele hányva a partjai szeméttel, tört cserepekkel, s
annál rosszabb dolgokkal; a város felőli része pedig egy rőzséből fonott
s sárral kitapasztatott kerítéssel elpalánkolva, a mit befutott a földi
tök. Még most sem boulevard biz az, mi annak a helyén van, de legalább
utcza. Innen egy korhadt révházhoz vezetett az út, a honnan nagy
veszedelemmel szállított át embert, barmot a más partra egy ócska
repülőhid, melynek kilencz fentartó dereglyéje a Margitszigetig nyult
fel, mint egy falka vadlúd. Még most sem dróthíd köti ott össze a két
várost, minőt Bécsben, Párisban láttam, de legalább hajóhid. A városház
szomszédjában még most sincsenek díszes épületek, de legalább nincs ott
már a sertésállás, a mit ifjú koromban ott láttam. De talán untatom is
önöket ezekkel a régi dolgokkal?
Kálmán biztosítá felőle Tseresnyés uramat, hogy növekedő érdekkel
hallgatja mind azt, a mit beszél.
– Akkor még csak három vendégfogadó volt a városban, úgy hogy a budai
diaetára felsereglett vendégek számára a vásáros bódékat kellett
felállítani, hogy legyen elég szállásuk. Akkor még, ha kordoványt
akartam venni, ráczul kellett beszélnem, más nyelven meg nem értett a
bőrkereskedő; ha fontos talpért mentem a timárhoz, azzal budai sváb
nyelven kellett beszélnem, a mi olyan a németben, mint a hiencz a
magyarban; ha pedig valami dolgom volt a városházán, a diák nyelvet
kellett törnöm; s ha valakit az utczán magyarul szólítottam meg, úgy
lökött oldalba, hogy elég volt feleletnek. Messze elmehettem, a míg egy
boltot találtam, a hol könyvet lehetett kapni; egy lebúj volt az az
országúton, annak a fenekén lehetett az ócskaságok között előkeresgélni
egy-egy dohos kötetet, a mi magyarul volt nyomtatva, tíz tulajdonos neve
egymás alá irva a táblájára, a mint kézről kézre maradt. A ki kitanulta
belőle a tudományát, sietett eladni; magának nem tartotta meg senki. Hát
a mindennapi mulatság mi volt? A mesterlegények, meg a diákság minden
este összegyűltek poharazni, azután éjjel fölkeresték egymást,
összeverekedtek, egész ütközetek folytak az utczán. A ruhájáról
kiismerte az egyik czéhbeli a másikat, s ha egyet külön kaphattak, azt
halálra verték. Az egész külvárosi rondafészek egy tolvajtanya volt, s
kivülről a mezei lovas zsiványok egész a vámházig portyáztak s nem
egyszer a sorompónál rabolták ki az utazókat. Ez az utcza itten végtűl
végig egy rossz hírű barlangja volt a feslettségnek, a hova este hat
órán túl tisztességes ember a lépteit csak szégyenkedve irányozta.
Vásárok alkalmával pedig aztán beszabadult a városba a sok vidéki betyár
gavallér, s olyan istentelen dinomdánomot csapott, hogy a jámbor polgár
nem mert kinjárni miattuk az utczán.
Kálmán elfeledte, hogy enni is kell, annyira figyelt a csizmadia
beszédére.
– Csak az tudja, hogy meddig mentünk? a ki azt látta, hogy honnan
indultunk el? mint én, folytatá Tseresnyés uram. Én láttam téglát
téglára rakni, nyomot nyom után haladni; én láttam a ligetet, mikor
ültették, az utczát, mikor kimérték. S engem nem hagy el a reménység,
hogy előre megyünk. Ott áll már a múzeumunk, még ugyan kevés van benne,
de egyszer még szük is lesz, ha mindent összehordunk; a tudományos
akadémia már létesülni készül; magyar színművészetet látunk a
fővárosban; már könyvnyomdánk is van, sőt hírlapjaink is; okos is,
bolond is, s mind a kettő szükséges. Már nevelődik a fiatalság, az
iskolák, az universitas évről évre népesülnek, s kezdenek magyar
könyveket árulni nyilvános boltokban. Már kezdik az emberek egymást
megbecsülni s nem viaskodnak egy város lakói egymással, csak azért, mert
külön czéhbe valók, mert külön nyelven beszélnek, külön vallást hisznek;
kezdik átlátni, hogy nincs olyan kicsiny ember, a ki a másikra nézve
szükséges ne legyen. Még a vallást is tolerálják. Már a tolerált hitüek
templomaikat kezdik fölépíteni. És én láttam az időket, mikor mindez nem
volt, mikor mind ennek az ellenkezője volt. És én nem estem kétségbe
soha. Olvastam tudós Katona Mihály uram munkájában, hogy vannak apró
állatocskák, mik a tenger alatt folyvást építenek s sziget emelkedik ki
a munkájuk után. Ebben az apró polypusok munkájában hiszek. Mind abban,
a mi lett, nekem is van egy kis részem; csekélység, de valami. Egy
tégla, egy fa, egy fillér. A hol középület keletkezik, egy napig ingyen
dolgozom mellette; ha új könyv jelenik meg, azt megszerzem, sorba
állítom thékámban s gyönyörködöm benne; ahol adakozni kell, leteszem a
tizesemet, a hol magamhoz hasonló csekély embereket buzdítani kell, nem
kimélem a szót; a hol nemzeti ünnepély van, megjelenek ünneplő ruhámban;
a hol nagy hazafit kell megtisztelni, elmegyek vivátozni az ablaka alá;
ha szinészek jönnek a városba, ott vagyok tapsolni. S mi ez mind?
csekélység, porszem. De porszemekből áll a pyramis. S ha hozzám hasonló
csekély emberek százan, ezeren, tizezeren, hátha százezeren?! egyet
fognak gondolni, uram! a fillérből kincs lesz, a téglából város lesz, a
tapsból riadal lesz; a betűből könyv lesz, a könyvből bibliotheka lesz,
a népből nemzet lesz!
Kálmán melegen szorítá meg az egyszerű iparos kezét, míg Bányaváry
mosolyogva sugá fülébe, «no ugy-e eredeti egy bohó ember ez a mi
csizmadiánk?»
A közbejött malaczpecsenye tranchirozása félbeszakítá az épületes
beszédeket.
Bányaváry illendőnek találta a szíves házi gazdának vendégszereteteért
hizelgő bókokat mondani.
– Már az igaz, hogy Tseresnyés uram nagy pártfogója a hazai művészetnek
és tudománynak. Van is jó híre az egész országban. Valahány szinész
megfordult a fővárosban, mind elhordja jó hirét messze földre. Olyan
pompás malaczpecsenyét nem lehet kapni sehol Pesten, mint itt.
Bányaváry szinpadi páthosszal mondá mindezeket s az asztal alatt
megnyomta Jenőy lábát.
Tseresnyés uram pedig nem volt az az ember, a ki a hizelgő szónak örül.
Valódi orientalis komolysággal arczán felelt rá.
– Mindezeket pedig nem azért mondám el önöknek, hogy megismertessem a
magam érdemeit, a mik csekélyek; hanem hogy megismertessem önökkel a
maguk kötelességeit, a melyek nagyok. Hinni és tenni. Én öreg ember
vagyok és csizmadia. Mégis hiszek és teszek. Önök fiatalok és lángelmék.
Önök csüggednének el? Én tudom, hogy miért beszélek? Nem vagyok
bőbeszédű. Többet gondolok, mint a mennyit elmondok, de a minek idejét
látom, hogy kimondjam, azt kimondom. Önök, uraim, nagyon hamar
csüggednek. Ön Jenőy uram, a darabja előadása után úgy járt az utczán,
mint a kisértet. Én sokszor találkoztam önnel. Önök, kiknek a világ
előtt hírnevük van, nem is gondolják azt, hogy egy-egy ismeretlen alak,
a ki önök elől félve lapul a falhoz s szótlanúl emeli meg a kalapját,
mennyire iparkodik kitalálni, valjon mely régiókban járhat most ennek a
lelke? Ön nagyon le volt verve. És lássa, nem volt igaza. Én is ott
voltam az ön művének előadásán; minden szavát úgy szívtam magamba, mint
a mennyei mannát, s ha egyszer nyomtatva lesz, a biblia helyett fogom
olvasni. De hogy elő nem adják többször, azt nem bánom. Ön uram, magának
irta azt a darabot, meg még tíz embernek, a kik közül öt még ezután fog
születni. Ez nincs az elején kezdve. A fecske is a földön tanítja a
fiait repülni, nem az égben. Ön nem gondolt a hallgatóira. Nem versben
kell azokkal beszélni, hanem prózában. Mit ennek a népnek, mely most
törüli még az álmot a szemeiből, azokat a nagy históriai alakokat
mutogatni, a miknek a saruját sem éri fel a fejével? A nyaka ficzamodik
ki bele, ha felnéz hozzájuk. Mit érti most valaki azokat a rengeteg ősi
erényeket, a mai hivalkodó, haszontalankodó korban? Ki beszéli most azt
a súlyos, gondolatokkal teljes nyelvet ebben a locska fecske világban?
Elébb ezt a világot magát mutassa ön meg nekik. Hozza ön a szinpadra
azokat az alakokat, a kik most léteznek: a parlagi úrfit, a henczegő
katonát, a nyaffadt úrhölgyet, a szeleburdi udvaronczot, a gyomrának élő
haspókot, a felfuvalkodott földes urat, a renyhe parasztot, a részeges
néptanítót, a kupak tanács ostoba biráit, aztán a részrehajló
hivatalnokot, a félkézkalmárt, az álszenteskedő vén kisasszonyt, a
kardcsörtető szájhőst – és a tudálékoskodó csizmadiát, hogy egyenkint
mindegyikünk magára ismerhessen benne: íme az én vagyok ott! Azután
mutassa fel őseink alakjait: «íme ezek voltak ők!» Ostorozza meg,
gúnyolja ki mostani hibáinkat, gyarlóságainkat, mulattató, vidám, csipős
módon: «nevessetek!» azután idézze fel előttünk őseinknek magas
erényeit: «sírjatok!»
Bányaváry úgy kaczagott ezen a tréfás beszéden, majd megfulladt a torkán
akadt malaczpecsenyétől. Hanem Jenőy nagyon elhallgatott.
– Eredeti egy ember Tseresnyés uram! kiálta hangjához jutva Bányaváry.
Igazán classicus tanácsokat tud adni. Jenőy, ezeket jegyezd fel
magadnak.
De Kálmán egészen komolyan felelt rá.
– Valóban följegyzem. Sajnálom, hogy e jó eszméket most nem
valósíthatom, mert hosszabb időre el fogok utazni.
– Ah ön külföldre megy?