Decséryék is nagyban készültek; más nyilvános bálba úgy sem mehettek az
udvari gyász miatt. A fiatal pár úgy örült előre ennek a napnak.
Dorothea bizalmasan elárulá Kálmán előtt, minő álczában fognak ők
megjelenni? hogyan ismerhet rájuk. De éjfél után álczát fognak
változtatni, akkor aztán majd meglátja, hogy ráismer-e Kálmán magától?
Kálmán fogadkozott, hogy minden álcza alatt megismeri a grófnőt
járásáról, feje hordozásáról, és – szemeiről. Óh milyen bizonyos volt,
hogy e szemekben nem fog csalódni. Georgiai nő volt az első bevallott
álcza.
Most aztán ennek is vége.
Hanem azért Kálmán elment az álarczos bálba; még pedig álarcz nélkül.
Csak azért is meg akarta mutatni, hogy még mindig él, és tud a világ
szeme közé mosolyogni.
Akkori időkben a redout álarczos bálai válogatott közönséget gyüjtöttek
össze, a dolog új volt, nem unták még meg; s a kétséges jellemű
társadalmi osztályok nem riasztották el még a parquetről a társadalmi
crémet.
Az idén különösen népes és elegáns volt a redout-bál; mint egy
összekevert világ, tarkállott egymást kerülgetve a sok fényes álcza,
minden nép viseletét, szinpadi alakokat, mythosi jelmezeket csodálatos
keverékben egyesítve.
Kálmán ott őgyelgett a tömkelegben s engedte magát az ismerős álczák
csipős tréfáival csiklandatni. Nem volt csiklandós.
Egyszer egy finom kéz karja alá nyul, s Kálmán egy deli álarczos nőt lát
karjába füződni.
Georgiai nő volt: karcsu, gyönyörű termet, dereka aranynyal átszövött
shawlal átkötve, melynek végei domború csipőjén omlottak végig. Gazdag
persa szövetű kaftánja testhez simuló ránczokban bokájáig ért, csak az
alól látszottak ki a selyem salavári dudorai, miknek hasadékából a finom
szattyánpapucs a legparányibb lábakat tüntette elő, a kócsagtollas
turbánról hosszú fátyol függött alá, fénylő, csillámló arany szövet,
mely egyuttal álarcz, csupán két nyilást engedve a két szemnek, s a
kócsagtoll mellett egy lángszinű georgina, akkor még üvegházi ritka
növény gyémánt boglárral odatüzve.
– No, ugye hogy itt van a georgiai nő? suttogá a szép álcza.
Kálmánnak első pillanatban nagyot dobbant a szive.
Hanem aztán, mikor a szemébe nézett a szép álarczosnőnek, megszünt a
szívdobogás: pedig azok is bűbájos szép szemek voltak, de sötétek; de
nem Dorothea szemei.
– De nem az a georgiai nő, a kit kerestél! kötődék vele tovább az álcza.
Kálmánt érdekelni kezdte a kötődés. Valami különös csodát nem talált
benne, hogy titkát ellesték. Decséryék valószinüleg visszaadták a
megrendelt jelmezt a készítőjének, az elárusította azt, s a közben
elbeszélte boldognak boldogtalannak, hogy ezt Dorothea grófnő viselte
volna, ha itt maradtak volna. Így megtudhatta akárki. Hanem, a mit a
szép álcza azután mondott neki, az már jobban kezdte érdekelni.
– Hát te nem utazol Egyptomba hieroglyphokat megfejteni?
– Legnehezebb hieroglyph rám nézve az, hogy miért utaznám én Egyptomba?
– Úgy? A te barátod, Bálvándy akkor jobb archaeolog, mert ő kitalálta,
hogy miért utazzék oda?
– Szerencsés utat neki, és jó uti társakat.
– Egy utitársának a neve: Dorothea!
Ez a szúrás érzékeny volt!
Kálmán egy perczre elhalaványodott. Hanem azután felmelegítette az a kis
bonbon papirka ott a keblében, melyre ama három szó volt irva. A mit
Dorothea irt, az a való.
A szép álczásnő egyet csipett a karján.
– No ne mélázzon ön olyan nagyon! nézze mi jön ott?
Kálmán felriadt, s széttekintett, hogy hát mi jön?
A sok szeszélyes álarcz között valakinek az a tréfás gusztusa támadt,
hogy medvének öltözzék. Melege lehetett, de sok bámulója akadt.
– Ni! Az ön medvéje! dévajkodott a szép georgiai nő. Nem lőné meg még
egyszer?
Kálmán szemébe nézett a csufolódónak. Óh most már emlékezett ezekre a
sötét szemekre!
– Ismerlek szép álcza! sugá fülébe.
– No, csakhogy egyszer rám ismert! sugá az nevetve; azt hittem, hogy a
nevemre sem emlékszik többé. De hát csak most ismert rám?
– Sejtettem már, mikor Egyptomba akart küldeni.
– «Egyptomnak földébe, a szolgálatnak házába!» Látja, még mindig tudok
idézni a szentirásból. Hát mit keresnek az emberek Egyptomban? Ön tudós,
etnograph, nemzetgazdász, – megfelelhet rá. Hát mit keresnek az emberek
Egyptomban?
– Szenvedélyes vadászok nilusi lovakat; régészek mumiákat, festők
sivatagi tájképeket, természetbuvárok a Nilus forrásait, mellbetegek
langy levegőt.
– És szívbetegek? kérdé a szép hölgy.
– Azok nem tudom, hogy mit keresnek ott?
– Kigyógyulást.
Kálmán nevetést erőszakolt.
– Úgy én nekem nincs ott mit keresnem; mert én nem vagyok szívbeteg.
– De lehet, hogy valaki más ha meggyógyul a szívbetegségéből, ön akkor
lesz majd szivbeteg.
– Igazán mondom, szép hölgy, Cleopatra tűjén nincs annyi hieroglyph,
mint a mennyit ma ön velem találgattat.
– Hagyja kitalálatlan, a mi nehéz. Majd megtudja egyszer. Lássa, én
jobban tudom olvasni azokat a hieroglyphokat, a mik az ön arczára vannak
irva. Önnek bánata van.
– Arra több okom lehet egynél.
– És én talán minden okát ismerem.
A szép álcza leült egy jázmin bozót árnyába, s meghivta Kálmánt is maga
mellé.
Kálmánnak egy ötlete támadt.
– Fogad ön el holnap látogatást?
– Az a kérdés, hogy ki látogat meg?
– Egy derék, mivelt férfi, ki nekem jó barátom.
– Ah, azt hittem, hogy ön maga. Hogy talán megtartott a szive számára
Absteigquartiernak.
Kálmánt megundorítá e nőietlen élcz.
– Ah, ne szóljon így! Lássa, erről az élczről megismerném önben minden
álarcz alatt a fiú leányt: a praefectát.
– Ah! persze. Önöknek azon nők tetszenek, a kik eltitkolják
gondolatjaikat; a kik azt mondják: «jer ide!» de akkor nem lesznek
otthon; a kik azt mondják: «örökre» s utána teszik magukban «tegnap!» A
kik nem gunyolják ki önöket szemtől szembe, csak a hátuk mögött. Lássa
ön, én nyiltan megmondom önnek, hogy hasztalan volna még egyszer
megfájdítania szivét miattam, mert én gyógyszer helyett mérget
csepegtetnék sebeibe. Én csak azt keresem, hogy önnek hogyan okozhassak
valami boszuságot?
– Azt én megérdemlem, monda Kálmán; de nem rólam van szó. Nem is
szivügyekről. Nagyobb ügy, a miben önhöz fordulok, nem is egyenesen; de
egy barátom által.
– Ki az ön barátja?
– Bányaváry.
– A szinészigazgató?
– Ugyanaz.
– S miféle ügye lehet annak velem? Az előadásaira nem járok. Tudja ön: a
rundellába nem mehet az ember, mert ott a denevérek a hajába akadnak.
– No hiszen a rundellát lerontatja a város.
– Akkor azok az ég alatt maradnak.
– Épen azért akarom barátomat önhöz küldeni. Ön egykor így szólt hozzám:
«ha azt kivánta volna, hogy döntsem ki a házam minden közfalát s
csináljak belőle szinházat, megtettem volna.» Akkor szememre vetette ön,
hogy nem járok azon barátaimmal egy uton, kiket rögös pályán koldusbot
vezet. Most eszembe jutnak önnek szavai, midőn leszálltam a nagy urak
hintajából s nem taposom többé a lépcsőket, a hol fényes hivatalok
teremnek. Magam számára nincsenek igényeim: én majd elvergődöm a
világban, mint más; de barátaimért, kik idáig követtek, mindent el
akarok követni.
– Kérem, fogadja kölcsön tőlem a fátyolomnak felét: ön szörnyen pirul.
Önnek nehezen esik megalázni magát erre a szóra: «Kérem!» Ne mondja ki
előttem. Az önnek fájna. Küldje el hozzám barátját, az majd megmondja a
többit. Értek belőle, annyit, a mennyi kell. Nekem van egy bérházam az
Országúton, s abban egy tágas terem, melyet polgári báloknak, átutazó
művészek előadásainak gyakorta szoktak felhasználni. Abból könnyen
lehetne szinpad. Kitaláltam önnek a gondolatját?
Kálmán nem állhatta meg, hogy egy kézszorítással ne válaszoljon
«igen»-t.
És mégis valami hideg borsózott végig a testén, midőn e sötét szemekbe
nézett hosszasan, mik orozva lőtték ölő sugaraikat felé az arany fátyol
hasadékán keresztül.
– Tehát megérem, szólt a szép hölgy, hogy ön azt fogja mondani magában:
«mégis csak jó volt, hogy ezzel az asszonynyal összehozott a véletlen!»
Azzal inte Kálmánnak, hogy maradjon, s eltünt az álarczok tömkelegében.
Kálmán nem időzött ott tovább, hanem hazament. Másnap korán reggel
felkeresé Bányavárit s utasítá, hogy hova menjen és mi tárgyban
végezzen? Az napra Czilike ott marasztá magánál ebédre Kálmánt.
Bányaváry erősen kicsipte magát, hogy a szép asszonynál ellenállhatlan
legyen. Czilike maga kötötte csokorra a nyakkendőjét. Szegényke! azt sem
tudta, hogy mi a féltés? olyan volt mint egy galamb.
Bányaváry sokáig időzött a szép delnőnél; Czilike ételei szinte
elromlottak a várakozásban. Ez volt az egyedüli baja.
De végre előkerült a férje. Nem tudott hová lenni dicsőségében.
Tökéletes diadalt aratott. Az úrhölgy meg van hódítva tökéletesen.
Házának termét és mellék szobáit az egész idényre egy aranyért engedte
át a szintársulatnak; sőt a páholysort saját költségén fogja
kiállíttatni. Vigye a Spieszburger már most azt az ócska denevér
kastélyát; nem szorul rá senki! Bányaváry az egész diadalt a szép
háziúrnőnél egyedül saját ellenállhatlan megjelenésének tulajdonítá,
Kálmánnak nem engedett belőle semmit.
Az pedig nem követelt belőle semmit.
Ebéd után búcsút vett Bányaváritól, kivel, a mint sorsa mosolyogni
kezdett, megint nem lehetett beszélni; aztán Czilikét megölelte és
hazament.
Otthon találta már azt, a mit kimaradhatlannak tartott: egy levelet
nagyanyja irásával. Azt tette vele, hogy nem bontotta fel.
Eljött az az idő, a melyben a levelek, melyek úgy szerették a fát,
lehullottak róla. Miért volna egyik levél másforma, mint a másik? Az
elbukott embernek egymásután mondja fel mindenki a szerelmet: barát,
ara, szülő. De mért is tennének máskép, mikor előre megmondták neki,
hogy ne menjen oda, mert elesik, s ha elesik, ott hagyják.
Tehát hagyják ott.
Nem bontotta fel nagyanyja levelét.
A helyett ő irt hozzá.
«Kedves nagyanyám!
Felbontatlan küldöm vissza leveledet, mert nem akarom megtudni, mily
keserű lettél ellenemben. Elismerem, hogy annak lenni igazad volt. De
nem akarom megtudni soha, mit szóltál, mikor elűztél magadtól? Köszönöm
eddigi jóságodat hozzám s örökre háladatos maradok érte. Jövendőre pedig
iparkodom munka és erőfeszítés által megérdemelni helyemet a világban s
nevemnek becsülést szerezni. Akárhogy érzesz irántam, én holtomig
szeretni és áldani foglak.»
Ebbe a levélbe tette nagyanyja levelét.
Azután megnézte iróasztala fiókjában, mennyi pénze van még? Mintegy
kétezer forint volt. Azt magához vette, azzal a szándékkal, hogy a
levéllel együtt átadja azt Korcza úrnak. Attól a percztől fogva, melyben
a nagyanyja őt kitagadta, ez a pénz többé nem az övé: becsületes ember
visszaszolgáltatja azt annak, a kinek joga van vele rendelkezni.
Apró adósságait majd kielégíti lovai, butorai árából: azok tulajdonai
voltak.
Azután majd megtanul szépen összehuzódva élni…
Korcza úr szokása szerint igen szivélyesen fogadta Kálmánt.
– Hahó! Itt jön az én poéta barátom! kiáltá, nyakába ugorva az ifjunak.
Hát mi hír az Olympon?
– Az Olympon? mennydörög. Viszonzá Kálmán ifju kedélyességgel. Sőt be is
ütött a száraz mennykő. Már be is adtam a hivatalomról lemondásomat.
– Ah! szólt, egyszerre ijedtté formálva arczát a fiskális, s mi oknál
fogva?
– A darabom miatt. Az nagy visszatetszést szült a magasabb helyeken.
– Bah! Balgaság! Pedig az egy igen szép darab. Aztán igaz abban minden.
Historicum. S ön olyan jól érthetővé teszi a dolgot, hogy mikor az ember
azt látja, hogy most már gyilkolni mennek, magam is a peniczilus után
nyultam a zsebembe, hogy én is megyek velük.
– Talán épen az nem tetszett.
– No de azért kár volt leköszönni. Ha ön ebben a darabban leirt egy
rossz királyi familiát, egy hét mulva irt volna egy másik darabot,
melyben egy jó királyi familia jön elő; s helyre lett volna ütve a
dolog. Cuncta licent poetis.
Kálmán nagyot nevetett Korcza ur felfogásán.
– Hát most aztán mit fog csinálni?
– Nem esem kétségbe; kezdem, a hol más fiatal ember; zsebemben a
diploma, az után meg kell tudnom élni, beállok valamelyik hires
ügyvédhez segédnek s mint más szegény legény kezdem a szorgalmas
dolgozáson.
Kálmán azt várta, hogy Korcza úr szét fogja tárni karjait s azt mondja:
«gyere hát egyenesen én hozzám!» Biz az nem tette. Inkább nagyon is
fanyar képet csinált.
– Bűn volna azt tenni! Azt a gyönyörű poétai tehetséget az unalmas akták
közé eltemetni. Aztán nem magának való állapot ez a prókátorság kedves
barátom. Mert ha még csak abból állna a tudományunk, hogy unalmas
replicákat irjunk, hogy vesződjünk mások prózai anyagi érdekeivel, hogy
védelmezzünk ex offo ügyeket, miket igaztalanoknak tartunk, hogy
veszekedjünk pályatársainkkal, hogy exequáljunk a koldustarisznyáig
elmarasztalt szerencsétleneket, az csak hagyján; hanem van mindezeken
felül egy soha ki nem meríthető studiumunk, a birói kegy: ez az utolsó §
a Corpus Jurisban: «plus valet favor in judice, quam lex in codice».
(Többet ér a biró kegye, mint a törvény hegye.) Mennyi furfang, mennyi
megalázkodás, mennyi törleszkedés a nemszeretett alakokhoz, mennyi
lélekbódítás, és gyakran mennyi merész ajánlattétel szükséges e téren,
hogy «jó prókátor» legyen az ember neve. Mert nem az ám a jó prókátor, a
ki jó replikát ír, hanem a ki megnyeri a processust! Ön barátom, nem
abból a fából van faragva: ott ön nem él meg. Maradjon ön poétának: ott
fényes nevet fog ön kivívni, és halhatatlan lesz.
Kálmán megértette, hogy Korcza úr gyöngéd modorban utasítja el magától s
meg kellett magában vallania, hogy felfogása egészen helyes.
– Aztán nincsen is ön arra szorulva, hogy a körme vakarásával keresse a
kenyerét, veté utána Korcza ur.
– De arra vagyok, viszonzá Kálmán. Azt tudja ön, hogy nagyanyám
kitagadás terhe alatt tiltá meg nekem, hogy költői pályára lépjek, a mi
iránt ellenszenve van. Meglehet, hogy ezen ellenszenv még legyőzhető. De
a másik tilalma már asszonyi haragból ered. Egy szinész elszöktette
házától kedvenczét, nevelt leányát. Ő azt a megfertőztetés
legutálatosabb nemének tartja. Azóta kizárta magát a világból. Semmi
ismerőséhez nem jár, s senkit házánál el nem fogad. Gyülöli a
szökevényekben az egész világot, s gyönyörűség neki, azt hallani, hogy
azok itt-amott milyen nyomorban élnek. Azt tiltotta meg nekem átok
alatt, hogy ezekkel az ő számüzötteivel valaha érintkezzem. S én mily
felötlő modorban szegtem meg mind a két törvényét! Első művemet a
kiátkozott szinész csapatnak adtam át előadásra. Ő olvasta ama lapból,
melyet járat, a lesujtó birálatot s rögtön levelet irt nekem.
– Nos? nos? S mi van a levélben? sürgölé Korcza úr.
– Nem tudom, nem bontottam fel.
– Nem bontotta fel?
– Tudom, hogy végelválásunk van benne. S nem akartam nagyanyám arczát
látni e pillanatban. Tudom, hogy szavai mérget és haragot tartalmaznak;
nem akartam, hogy azokra emlékezzem. A tényt tudom, ki vagyok tagadva.
– No de mindenből nem lehet ön kitagadva; csupán az öreg asszonyság
szerzeményeiből. Azt ön jól tudja, mint ügyvéd, hogy az ősi vagyonból
önt ki nem tagadhatja senki; az apja vagyonát ön követelheti
nagyanyjától.
– De a tulajdon nagyanyám ellen csak nem fogok pert kezdeni!
– Kedves barátom, a processusainknak fele testvérek, rokonok, szülők és
gyermekek között folyik.
– Mások tehetik, de nekem elviselhetetlen volna az a gondolat, hogy én
azt a jámbor kegyes arczot, ki gyermek koromban annyiszor mosolygott
reám, hidegen boszantó keresetlevéllel szomorítsam el, hogy öregségének
éjszakáira kínzó álmatlanságot küldjek, s utoljára még azt az apai
hajlékot, a melyben megvénült, elexequáljam a feje fölül.
– Pedig bizony mások így tesznek, barátom.
– Én nem fogom azt másoktól megtanulni.
– Hát mit fog ön tenni?
– Azt megmondom. Visszaküldöm nagyanyámnak levelét olvasatlanul; irtam
hozzá egy kisérő levelet. Az összeget, a mi még nálam van, hozzá
mellékelem: a levél vételétől fogva nem tekintem azt magaménak. Arra
akartam önt kérni, tisztelt hajdani principálisom, hogy mint nekem régi
jóakaróm, s nagyanyámnak ügyvédje, intézze el ez utolsó ügyet kettőnk
között úgy, hogy nagyanyám sértve ne legyen általa.
– Mutassa, mit irt neki?
Kálmán átnyujtá levelét Korcza úrnak.
Korcza úr nagyon dörzsölgette hüvelykujja bütykével az orra hegyét,
mintha boszantaná valami.
– De hát nem is védelmezi magát? Még csak meg sem kisérti magát
kimenteni?
– Mikor tudom, hogy nincs igazam.
– Hja, kedves barátom, ha azok a kik tudják, hogy nincs igazuk, előre
megadnák magukat, a szegény prókátorok mind éhen vesznének el. Hogy akar
ön ügyvéd lenni, ha a saját ügyét sem tudja védelmezni?
– A más ügyét meg tudnám védni, a más érdekében tudnék könyörögni; de a
magam ügyében csak biró tudok lenni, nem ügyvéd.
– Biró? kiálta fel Korcza úr, triumfáló arczczal. Miből itél a biró? Az
előtte fekvő irományokból. Hát itélt már valaha biró lepecsételt
levélből? No mondja ön: ön elitéli a maga ügyét egy felbontatlan levél
nyomán. Ha én vagyok az ügyvédje, nem azt fogom-e kiáltani: én
appellálok a vak birótól a látó biróhoz s kérem az első biróságot
hivatalából elcsapatni!?
– Én bizonyosan tudom, hogy mi van a levélben, a nélkül, hogy olvastam
volna.
– De miután ön nem Cagliostro, s miután én Cagliostronak sem hiszem el,
hogy a lepecsételt levél tartalmát kitalálja: annálfogva nagyon kérem
önt, hogy olvassa el elébb azt a levelet, a mire felel.
– Uram, egy dolog szent és örök szivemben: a szülőim iránti tisztelet.
Ezt a forrást nem akarom megmérgezni. Megharagudhatom barátaimra,
meggyülölhetem kedvesemet; de nagyanyámat nem akarom gyülölni.
– Jó, – tehát ne olvassa ön a levelet, hanem engedje meg nekem, hogy én
bontsam fel, s én olvassam el. Ha az van benne, a mit ön sejt, nem
szólok semmit, lepecsételem a saját pecsétnyomómmal s ráirom, hogy én
szakítottam fel; de ha más van benne: akkor megengedi ön, hogy
felolvassam ön előtt?
Kálmán egy perczig habozott; az alatt Korcza úr nem várta be a válaszát,
hanem felszakítá Jenőyné levelét. Kálmán az ablak felé fordult s az
utczára bámult.
Néhány percz mulva Korcza úr szava hangzott hozzá.
Hallgasson ide.
Kálmán visszafordult s bámulva látta, hogy az ügyvéd szemei mily
nedvesek.
– Hallgassa ön meg, mit ír önnek a nagyanyja:
«Kedves szeretett gyermekem.»
«Olvastam az ujságban, a mit a nyakamra küldenek, a darabodról irt
piszkolódást. Tudom, kitől jön? A ki egész életedben ellenséged volt; az
irigy kutya! A ki mindig árulkodott nálam is te reád. Bizonyosan tudom,
hogy nem úgy van, a hogy irja. A te darabod szép, okos, jeles munka.
Tudom én azt. Nyomtasd ki, s küldd meg nekem is; hadd olvashassam.
Hanem, hogy a szinészek gyalázatosan játszottak benne s megbuktatták
szántszándékosan, azt elhiszem annak a czudar critikusnak. Ez igaz lesz.
Tudom, hogy el vagy keseredve most az egész világ iránt és vajmi méltán.
De ne légy leveretve. Mutasd meg azért is, hogy nem vagy az a kicsiny
ember, a kit egy marok sárral el lehet temetni. Fiatal vagy még, van
tehetséged, van tudományod: nem hiányzik más nálad, csak a tapasztalás.
Szerezd meg azt is. Eredj el utazni. Most tél van; eredj Olaszországba.
Szerezz magadnak ismeretet a világ felől. Járd be az egész világot, úgy
jöjj haza. Korcza urat fel fogom hatalmazni, hogy utazásodban mindig
ellásson a szükséges költséggel. Ne légy magadtul fösvény. Aztán
időközönkint, mikor ráérsz, irj nekem levelet a messze földről. Felejtsd
el mindazt, a mi ide haza bántott; de emlékezzél meg a te mindig szerető
nagyanyádról!»
Kálmán a végszavaknál már Korcza úr nyakába borulva zokogott; az öreg úr
pedig kaczagott féktelenül és a könyei hullottak mellette.
– No ugye, hogy ez egy kicsit másként hangzik, mint a kitagadás? Hát
domine kollega, fog-e ön máskor is elolvasatlan levélre felelni?
Kálmán egészen fel volt emelve a földről. Nagyanyjának bénító tilalma el
volt emelve lelkéről, vissza volt adva a költészet szabad mezejének. Még
lelkének legtitkosabb vágya is ki volt találva: utazás a külföldre,
repülés a földhöz tapadó helyzetből, és utazás Olaszországba, hová
lelkének eszményképe előre ment. Ott utól fogja őt érni; a hogy óhajtá,
a hogy híva lett; ismét látni fogja őt!
A nagy örömben nem vette észre a levél hátterét: hogy el lesz távolítva
messze földre s hosszú időre azoktól a nagyanyja által gyűlölt
alakoktól, a kik miatt az öreg asszony már évek óta gyűlöli a világot;
nem fog találkozni Czilivel és csábítójával.
A nagyanya szerelme unokája iránt a válságos ponton túl is megmaradt,
hanem a gyűlölete a meggyalázó leány iránt: az is együtt maradt meg
vele.
Jenőyné még egyszer megkisérté, hogy unokáját megmentse, s a háládatlan
meggyalázók vesszenek el ő nála nélkül.
APELLES CSIZMADIÁI ÉS AZ IGAZI CSIZMADIA.
Kálmán valódi költői lélek volt, mely könnyen felejt, könnyen emelkedik.
Ma kész a temetőbe örökre lemenni, s holnap ismét lepkéket kerget.
A physiologok könnyen kimagyarázzák e tüneményt. A költőnél a képzelem
uralg az emlékezet fölött: s a remény a képzelemé, a bánat az
emlékezeté.
Nagyanyjának levele a sötét éjjeli tájképet, mely jövőjét alkotá,
egyszerre nappali tájjá varázsolta át. Fel volt szabadulva szelleme,
bevallhatá nyiltan, hogy kicsoda?
Az egész emberiség más alakot öltött előtte. Minden ember, a kivel
összetalálkozott, azon kezdé beszédét, hogy szörnyűködött a
helytartó-tanács önkényes eljárásán, mely szinművének adatását betiltá,
nagyon biztatták, hogy ez az ügy a pestmegyei gyülésen nagy zajt fog
kelteni; a vezérszónokok hevesen meg fogják a miatt támadni a kormányt.
Kálmán úgy tapasztalá, hogy a főurak elvesztett kegyéért cserébe a
közönség kegyét nyerte meg.
A betiltás adta meg művének a dicsfényt.
A második, a miről beszéltek hozzá, a méltatlankodás a «Mulatságos»
bírálata fölött. Az is javára szolgál egy irónak, ha bírálója igaztalan
szigorral támadja meg. Még Kovászos úr is sietett neki elégtételt adni,
egy hozzá irt levélben, melyben mentegeti magát, hogy segédszerkesztője
tudtán kívül csempészte be azt a piszkos bírálatot a lapjába, ő maga
mámoros volt, nem olvashatta el, csak mikor már a lapja megjelent. De
azonnal intézkedett, hogy a lap példányai visszaszedessenek s más lapot
fog nyomatni helyette; ime itt a kefelevonat, melyben Kálmán műve
átkozottul fölmagasztaltatik. S ez az áldozat neki most ötven forintjába
kerül. Aszályit pedig rögtön elcsapta.
Kálmán megküldte neki az ötven forintot, de kérte, hogy ne nyomasson
azért új lapot. A mi már irva van, hadd legyen irva. Nem is jelent meg a
helyreigazító lap soha.
Még Aszályitól is kapott bocsánatkérő levelet. Ő maga sem tudja, hogy
mit irt? Szintén részeg volt. A censor mind kitörülte bírálatából a
dicsérő passusokat. Most aztán kenyerét veszté miatta. Ha ma húsz
forintot nem kap, hogy a kosztadóját kielégíthesse, nem kap enni.
Felhatalmazza Kálmánt, hogy a levelét közölje a hirlapokban. Kálmán
megküldte neki a húsz forintot s levelével pipára gyujtott.
A harmadik thema végre, a miről minden vele szóbaálló polgári
kötelességének tartá véleményét elmondani, volt maga a költői mű.