költőnek első művét szinpadra hozzák. Egész nap láza van, nem tudja mit
csinál? Hamarább ott van a szinpadon, mint maga az ügyelő. Segít
rendezni és szaporítja a zavart. Könyörög minden szereplőnek, hogy csak
az Istenért jól vigyázzon a szerepére, a verseit el ne forgassa,
«és»-eket ne rakjon a szavak közé, mert elrontja vele a jambust.
Egyiknél szeretné, ha öregebbnek álczázná magát, másiknál, ha nem
csinálna magának olyan nagy bajuszt. Reszketve közeledik az
előfüggönyhöz s lesi, hogy van-e már közönség? Útjában van a rendezőnek,
az igazgatónak, kik nem győzik elhárítani maguk elől. Biztató bókokat
mond a primadonnáknak, s a foga vaczog, mikor rizsportól fehér kezeiket
megcsókolja. Retteg valamennyitől. Ha Czilike ott nem volna, ki bűbájos
mosolyával most is oly ismerős, kétségbeesnék azon merénylete fölött,
hogy ennyi jó ismerős arczot átváltoztatott hajdankori rémalakokká, kik
ragasztott orraikkal, álszakállaikkal, vendéghajaikkal,
bádogkoronáikkal, párduczbőreikkel mind őt ijesztgetik. Végre szól a
sugó csengetyűje, a zenekar rákezdi, az igazgató minden szentekre kéri a
szerzőt, hogy menjen a páholyába, ez feltámolyog a lépcsőkön: ugyan jó,
ha három más idegen arczokkal tele páholyba be nem nyit, mig a magáéba
talál. Ott aztán behúzza magát egy szegletbe, a honnan a szinpadra
láthat, de a hol őt a közönség nem láthatja. A közönség persze jól
tudja, hogy az egyetlen páholy, mely látszólag üres, hátterében a
szerzőt rejti, s mint vadász a rókát, úgy lesi minden látcső a páholy
üregét. Iszonyú hőség van, a szív százhuszat üt perczenkint. A karzat
szakadásig tömve, azok türelmetlen emberek, iparos és cselédféle nép.
Kezdenek tombolni. A szerzőt a hideg leli, hogy még sem kezdik a
darabját. Végre másodszor szól a sugó csengetyüje s az előfüggöny
allegoriái a magasba emelkednek. Ünnepélyes csend támad. Szerzőnek egy
gondolat villanik át az agyán. Leugrani a páholyból, elkapni a sugó elől
a darabot s elszaladni vele. Már késő! Az a sarkantyus úr ott a szinpad
közepén megkezdi a mondókáját, belelép a dolgok közepébe: in medias res…
A szerző néz és hallgat.
Óh ez nem emberi idegeknek való gyötrelem! A makkabeusok anyjának
szenvedése hasonlíthat ehez, mikor fiait egymás után leölték szeme
láttára. Hogy gyilkolják a legszebb verseit! Meglehet, hogy jól
játszanak; de ő azt mind egész máskép képzelte. Nem így éltek ezek az
alakok az ő lelkében. Ott van ni! Az az ember meg épen nem tudja a
szerepét; a másikat is belezavarja vele! Nem úgy van! Kihagyták a
legszebb részét a párbeszédnek. Egy össze nem vágó jelenet s elveszett
az egész hatás. Ennek itt csak keserünek kellene lenni, s a helyett
komikussá lesz; gúnyszavainak csak háttért kellene képezni a főszereplő
tragikus kitöréseihez, a helyett előtérbe tolja magát s a közönséget
kaczajra ingerli ott, a hol nem kellene. Bányaváry maga sem látszik
érteni, a mit előad. Egészen másként szavalja szerepét, mint egykor az
oltárkövön. Ah, akkor az olympi láthatatlanoknak beszélt, most pedig a
karzatok népének, s annak be kell bizonyitania, hogy milyen jó hangja
van. Minden úgy üt ki, a hogy Biróczy előre megjósolta. A hevesfejű
főnemes alakja pattogó betyárrá izmosodik, a kesergő agg honfi sápitozó
vén banya lesz, a panaszkodó paraszt képe szószátyár gányóvá mázolódik,
a fejedelmi alakok egyike nem nő fel magasabbra egy predikátornál,
másika nem más, mint egy koronás tekintetes asszony. Egyedül Czilike
érzi, a mit játszik: egyedül az ő alakján lehet tekintetének
megnyugodni. Ő a tökély. A többi aztán annál messzebb esik az ideáltól.
S hogy kínja tökéletes legyen: még odajön Biróczy a páholyába és elkezdi
neki dicsérni a szinészeket, hogy milyen várakozáson felül jól
játszanak. És meg is lehet, hogy jól játszanak, csakhogy Kálmán mindezt
egészen másképen rendezte képzeletében, s az élő alakok nem illenek
össze a lelkében alakult képekkel.
Azután nem elég, hogy Biróczy meglátogatja a páholyát, egymás után jőnek
hozzá ifjú ismerősök, litteratorok, kritikusok; kezdik az obligat
gratulatión s aztán elsorolják kifogásaikat, észrevételeiket. Azokon
egymás között összedisputálnak. Szidják a szinészeket, kik e remekműnek
nem tudnak megfelelni, a közönség nem hallja tőlük az előadást s
felpisszeg rájuk. Kálmán szeretné valamennyit kidobálni a páholyból.
Lopva áttéved tekintete az átelleni páholyba, a hol Decséryék ülnek s
arczaikról olvassa itéletüket.
A herczegnőnek melege van, legyezi magát; csak olyankor tapsol, midőn
Czilike kilép a szinpadra, s a főispánt is készti, hogy tenyereit lomhán
összelappantsa.
Hát Dorothea?
Annak az arcza egészen át van változva. Oly kifejezés ül rajta, a minőt
Kálmán még soha nem látott. Mint egy szobor, oly mozdulatlanul figyel e
mű minden szavára. Félelem-e az? bámulat-e az? mely arczát elmerevíti;
vagy mind a kettő? Rémítik őt azok a gondolatok, a miknek szavait
hallja? Most kezdi-e tudni, hogy ki az az ember, a kit ő szeret? Most
kezdi-e látni, hogy micsoda rettenetes ország az, a minek poézis a neve,
s szivének minden idegei megreszketnek annak fenséges borzalmai előtt?
A mestermű hatása a közönségre nagyon kétséges volt. Tapsoltak eleget
egyes költői helyeknek; de az egyetemes, megragadó hatás, melyet Kálmán
maga várt tőle, elmaradt; hiába mondták barátai, kik páholyába
sereglettek, hogy műve nagyon tetszik; ő érezte az ellenkezőt. Óh az
előadás órájában az iró clairvoyant: azt is megérzi, hogy mit gondolnak
azok, a kik a háta mögött hallgatnak? Nem ilyen a közönség tetszése! A
karzatok tombolnak a hangzatos mondatoknak: de az értelem maga a nagy
közönségre nézve, caviar. Néhányan megértik a szellemet is, ott a
páholyokban. Nagyon jól megértik. Azoknak ludbőrzik a testük tőle s
Kálmán kezdi észrevenni, hogy egy páholy megüresül. Azok félnek hallani
is amaz eszméket, a miknek ő élő szavakat adott. És az egész költői
remek alkotást, a tragicum fenségét, azt nem fogja fel senki. Hiszen ha
nem hiányzanék hozzá az érzék, az egész közönségnek néma elragadtatással
kellene gyönyörködni e végtelen örvényében az eszményi szépségeknek. És
óh a költő érzi azt büszkén, hogy milyen földfölötti szépeket álmodott,
és látni kénytelen, hogy álmait senki sem érti.
Felvonások közben hívták a szerzőt, de nem jelent meg; a rendező
jelenté, hogy szerző nincs jelen. E visszavonulásért Bányaváry lehordta
Kálmánt, szerinte a szerző megjelenése a közönség hivására kétszerezi a
tetszést.
– Művem nem tetszett: viszonzá szárazan Kálmán.
Bányaváry majd megölte e szóért.
– Roppantul tetszett! a közönség meg van dühödve tőle! S aztán a mai
előadás még csak főpróba volt; majd holnap nézd meg, hogyan játszunk
valamennyien! Majd holnap! Hát velem hogy vagy megelégedve?
– Czilike imádandó volt, felelt rá Kálmán.
– No és én? Meg a többiek?
– Csak Czilike volt imádandó.
Az előadás estélyét pompás díszlakoma fejezte be a «hét választó»-nál,
ősi szokás szerint a szerző megvendégelé a szintársulatot, jó barátait.
Hivatalos volt a lakomára kivétel nélkül minden Pesten lakó magyar iró;
még akkor kicsiny csapat.
Ezek ugyan akkor épen nem képeztek valami külön osztályt; mindegyiknek
volt, a mellett, hogy verset és prózát irdogált, tisztességes
keresetmódja. Az elbeszélések szerzője egyuttal városi kiadó; az, a ki a
humoros adomákat irja a «Honi vezérbe», a helytartó tanácsnál
segédfogalmazó; a hősköltemények most kiemelkedett költője magánnevelő
kilencz fiu gyermek mellett; az anthologia gyüjtő egyetemi tanár; a
meseiró tehetős földes úr, nem szorult hivatalra, csupán egy divat- és
szépirodalmi lap szerkesztője nem más, csak lump. Genialis ember, de
minden jellem nélkül, mindig fülig adós, senkinek sem fizet; s a mellett
nagy gourmand; ő maga dicsekszik, hogy minden ebédre egy előfizetőjét
eszi meg a «Mulatságos»-nak (ez lapjának a czíme) s e tekintetben két
ember helyett dolgozik, a mennyiben segédszerkesztője részét is maga
költi el: ez a segéd pedig nem más, mint árva Aszályi, irnokból
laptöltelék-készítővé emelkedve, s princzipálisa által a nagy világ
pártfogásába marasztalva, hogy ott egyék, a hol kaphat. Ezért a
mellékneve: «Potya» Aszályi.
A «potya» szó alatt értik a magyarban, mikor valahol «ingyen» esznek.
Akármit esznek: érett turót vagy pástétomot, csak ingyen ültessék mellé
az embert, az a potya, az jól esik. Néha nem is kinálják, a «potya»
fogalma egyesíti magában az önkénytes megtelepedés művészetét is.
Aszályi egyuttal műbiráló is. Ez a legkönnyebb tudomány, a mihez semmi
tanulmány nem kell. Ez a mesterség leginkább elvezet a potyához: néhol
ebédre hívják, néhol pofonverik érte, s mind a kettő ingyen.
Hogy ne jött volna el főszerkesztőjével, Kovászos urral Aszályi is
Kálmán ünnepi torára. De arról bizonyos lehet Kálmán, hogy senki sem fog
neki orczátlanabb hizelkedéseket szemébe mondogatni, mint Aszályi; még a
princzipálisa Kovászos úr sem, a ki pedig nagy széltoló.
Pedig Kálmán irtózik tőle, ha szemébe dicsérik. De hiszen ebben a
társaságban ne is tartson tőle, hogy a Mulatságos szerkesztőségén kivül
ez valakinek eszébe jusson. Tudósok, irók, szinészek gyülekezetében
senki sem beszél másról, mind kiki a saját viselt dolgairól. A szinész
elmondja, mily diadalokat aratott a vidéken? hogy omlott lábaihoz
koszoru, szerelmes levél, diszbillikom és emlékgyűrű. A humorista
előadja legjobb élczeit, mik most az egész országot felvillanyozzák; a
történetbuvár bebizonyítja, hogy az egész világon minden nyelv a
magyartól származik, zsidók, assyrok, phœniciaiak mind a mi őseink
voltak; a szerkesztő prænumeransai szaporodtát emlegeti; a versiró jó
néven veszi, ha akad olyan szomszédokra, kik legujabb költeményének
kiemelkedő részeit meghallgatják; csak árva Aszályinak jut néha eszébe,
hogy egy-egy körmönfont áldomást megindítson a mai nap hősének
tiszteletére, ki búskomoran ül az asztal végén s lelkével akárhol másutt
kalandoz, csak ott nem, a hol érte isznak.
Később aztán oszolni kezd a társaság: legelébb hazamennek a szinészek,
nekik holnap is erős dolguk lesz, nem szabad sokáig mulatniok. Akkor
aztán a hátramaradottak előveszik az eltávozottakat, s leszólják őket
irgalom nélkül, milyen minden kritikán alul való játék volt, a mit ma
produkáltak. Egynek sincs közülök fogalma a művészetről: Bányaváry
bakternek való, nem szinésznek, a feleségében pedig nincs semmi
szenvedély. Azután elszállingózik a historikus, a meseiró, a hősköltő. A
mint egymás után kihúzzák a lábaikat, elmondatik róluk, hogy az első
nevetséges idióta, a második jó borokat tart, de ha a meséiről beszél,
elaltatja vele az embert; a harmadik nem bir kiadót találni a műveinek,
pedig abban a képzeletben van, hogy ő jobb költő, mint más. A nyelvujító
eltávozta után előhúzzák a hirhedett «Mondolatot,» mely a nyelvjavítók
törekvését teszi nevetségessé. Valamennyi között egyedül Biróczy van
biztosítva minden oldalról; ő se nem iró, se nem szinész, tehát tüz- és
vizmentes.
– Eredj már haza Kálmán, kérlek; mond a bohó fiu, megszánva komor arczu
barátját, hadd szóljunk meg aztán téged is!
Kálmán komolyan veszi a baráti intést s engedelmet kér a társaságtól,
hogy hazamehessen; fejfájásról beszél. Talán úgy is van.
– Dejszen; riad fel Aszályi, Kálmán barátunk csak magasztalóit hagyja
hátra, ha távozik. No hiszen majd meglátod holnap, ha a Mulatságost
olvasod, hogy felmagasztalunk, hogy megkoszoruzzuk a nevedet. A
Mulatságost a nagymamád is járatja. Majd hogy meg lesz lepetve, ha azt a
sok dicséretet olvassa felőled!
Kálmánnak émelygett a gyomra. Sietett a kalapját megtalálni.
Aszályi szegődött hozzá.
– Elkisérlek hazáig. Valami bajod ne történjék az úton.
– Köszönöm; bérkocsin megyek.
– Hát akkor vigy el magaddal. Még a nyomdába kell mennem, hogy a
darabodra megirjam a birálatot, hogy a holnapi lapban megjelenhessen.
– Csak maradj te itt és mulass tovább, a bérkocsi visszajön, s
rendelkezésedre áll.
Azzal valahogy lerázta a nyakáról a műbirálót, s ott hagyta a
kollegatust, hadd beszéljék ki magukat kedvükre a mai nap áldozatáról
is. Hisz a legkedvesebb poszpász, egy ilyen irói lakomán, a kit végül
kés villa nélkül megenni jól izlik, maga a banquett-adó szerző.
No ha aztán arra volt kiváncsi Kálmán, hogy eltávozása után mit
beszéltek a lakomáján ottmaradt jókedvü pályatársak, azt másnap, mikor
későn reggel fölébredt, nyomtatva olvashatá, a még nyomdanedvesen
asztalára tett Mulatságosból.
Ott volt tegnap előadott művének birálata Aszályi irói jegyével.
Egy infamis, piszkolódó, gúnyoros persifflage eleitől végig, melyben ki
van forgatva művének értelme, megtagadva tőle minden költői föllengés,
versei ócsárolva, expositiója absurdummá torzítva, tragicuma
nevetségessé téve, merész iránya denuncziálva, még személyét is
kigúnyolták benne: a tudatlan dandy, az asszonyok kegyencze, ki telivér
költőnek hiszi magát, azért, mert a paripája telivér. S ez így ment két
sűrű oldalon végig.
– S azt az ő nagyanyja holnap már olvasni fogja ekkép!
De mit bánta azt Kálmán, hogy Kovászos úr lapja, meg annak a dárdása mit
irnak ő felőle, meg a darabjáról; egyetlen kérdés fojtott el nála minden
egyéb aggodalmat: mit beszélnek most ő róla Decséryéknél? A láz járta át
idegeit, a míg a látogatási óra elkövetkezett. Milyen arczczal fogadják?
Eh mit? Hiszen bukott meg már fiatal ember elég az első szinművével! Mit
csinálunk ebből országos dolgot? De az nem Jenőy volt, és nem az ő
szinműve. Óriás volt az a pyeridák berkében, s óriás a közélet
mocsarában. Korszakot alkotó lángész, ki ha bukik, a gyávák és törpék
egész legiója örömünnepez felette. Ezt érezte ő maga, ezt érezték mind
azok, kik őt szerették, kik visszatartóztatták. Az ő esése kolosszdülés
volt. Azért kellett, hogy elejtsék. A hétköznapi ember bukhatott, ujra
talpra állt, szeretője se hagyta el, hivatala is megmaradt, anyja sem
tagadta ki; de Kálmánra nézve megbukni egyértelmü volt a
semmivélétellel.
Decséryéknél legelőször is a hölgyeket látogatta meg. A herczegnőt
együtt találta Dorothea grófnővel.
A herczegnő felötlően szivélyes volt az elfogadásban, mindjárt áttért a
Kálmánt oly nagyon érdeklő tárgyra, a tegnapi előadásra.
– Óh, az valóban élvezetes este volt! Én a kordiczai statutió óta nem
láttam magyar előadást; de meg kell vallanom, hogy szinészeink azóta
nagyon sokat haladtak. Különösen önnek a rokona: Bányaváryné; az bármely
idegen szinpadnak diszére válnék. Apropos! Miért mondta ön akkor, hogy
az önnek testvére? hisz a szinlapon ez áll: Bányaváryné, született
Perkátai Cziczelle asszony. No, értem; együtt növekedtek fel, olyan,
mintha testvére volna; igazán kedves teremtés; gyönyörü alak, az ember
mindig maga előtt látja azokat a beszélő nagy szemeit: szeretetreméltó
tünemény.
Miért dicséri ez most olyan nagyon azt a szinésznőt? épen Dorothea
grófnő előtt? Tán azt akarja keserűvé tenni Kálmán iránt, midőn azt a
gyanut hinti el, hogy Kálmánt e szép művésznőhöz tán nem annyira
rokonság, mint szerelem csatolja?
– Kár, hogy a szöveget nem értettem eléggé, monda a herczegnő; csak
Dorotheától tudom, hogy az igen fenkölt mű. Ő el volt ragadtatva általa.
Kálmán Dorotheára nézett.
A szép madonna arcz tekintete nem igazolta nagyanyja állítását. Halavány
volt és szeme félve találkozott Kálmánéval.
Különös volt, hogy Dorothea grófnő ezúttal szabadságot vett magának
nagyanyja jelenlétében Kálmánnal magyarul társalogni, a miből a
herczegnő igen keveset érthetett.
– Igaz, szólt Dorothea. De azok borzasztó szépségek voltak! Én némelykor
meg voltam dermedve, mikor arra gondoltam, hogy ezek az eszmék az ön
lelkében születhettek! Mikor gondolja ön ki ezeket? Mi az a költő, a ki
ilyeneket alkot? Valjon, mikor így közöttünk jár, mosolyog, tréfásan
fecseg velünk: akkor is ott leskelődnek-e a szive közepén ezek a
tűzszemü gondolatok? vagy van valami dæmona, a ki olyankor veszi elő,
mikor egyedül van, s diktál a tolla alá ilyen idegen szavakat? valami
hevítő mérget iszik olyankor, haschischt, vagy mákonyt?
– Nem, grófnő, szólt Kálmán mosolyogva, én egészen józanul szoktam irni.
A gondolatot csak a gondolat szüli.
– De, hogy szülhetik egymást az egymással ellenkező gondolatok? Ez a
titok előttem. Hiszen azt értem, ha a szenvedő szerelmes úgy szól, hogy
sirjak a szavára, de hogyan tud valaki egy gyűlölt alaknak, egy
méregkeverőnek, egy csábítónak sötét lelkéhez méltó szavakat találni? Ki
tanítja őt arra a kitörésére a féktelen dühnek, a mi a sértett becsület,
a féltés kínjai közt szülemlik? Érzi-e a költő mind azt, a mit
alakjaival elmondat; a jót is, a rosszat is? Magából szedi az a
gondolatokat mind?
– Grófnő, a mivel a költő teremt, az a képzelem. Annak a hatalma pedig
egybefoglalja az ismert világot. A költőnek mindent maga előtt kell
látni, a pokoltól az égig.
– Hát saját magát látja-e azután? Kitől tudja meg, hogy a sok alak
közül, a mit maga elé teremt, melyik az ő saját alakja? Kiből beszél az
ő lelke? A féltékenyből, a ki gyilkol? vagy a hizelgőből, a ki csábít?
Hogy állítna elénk valaki egy ijesztő alakot, a nélkül, hogy magát is
olyanná ne tudja idomítani?
– Ah, grófnő, önnek a nézete szerint minden regényt és drámát legelőször
is egy férfiunak és egy nőnek kellene együtt irni, mert azt egyikünk sem
tudhatja, hogy a másik hogyan érez, hogyan szeret, hogyan szenved!
Azonfelül a gyilkos lelkiállapotát csak a gyilkos ecsetelhetné, s a
fösvényét csak a zsugori.
– Valóban azt hiszem. És úgy is van. A férfi költő művében tökéletesek a
férfi alakok, a nők soha sem azok. Aztán kimagaslik mindig egy ideál;
melyben a költő lelke nyilatkozik: én ilyen volnék! Minő hát az ön
ideálja? Szépség, de rettenetes! Boszuálló féltés, melynek királyvértől
csepeg az ujja. Borzasztó eszménykép ez!
Kálmán azt vette észre, hogy az ő napja elé nagy fellegek tolulnak.
De a herczegnő nem hagyta őt elkomorulni, nyájas volt hozzá, mint egy
idegenhez.
– Nos, Jenőy! nemde Dorothea említette már önnek, hogy mi elutazunk?
Már utaznak!
– Igen, de nem tudta a grófnő, hogy hová?
– Flórenczbe megyünk, ott töltjük a telet. Dorothea egészségének jót
teend az olasz lég. Kis unokám mondta, hogy ön is fog utazni
Olaszországba. Az szép lenne, ha ott is felkeresne bennünket.
Kálmán keserűen mosolygott: «az megeshetik.»
– A búcsúzásra még van idő; nem utazunk olyan hamar. Addig még remélem,
hogy sokszor látjuk önt.
Kálmán meghajtotta magát és távozni készült.
– Nem megy ön át fiamhoz, a főispánhoz? Ő már kérdezősködött ön felől.
Kálmán megköszönte szépen a nagy kegyet és a mellék folyosón átment
Decséry főispánhoz.
No az nem fogadta olyan nyájasan.
Boszus arczczal, összeránczolt szemöldökkel jött eléje, s szóhoz sem
engedte jutni.
– Jaj, jaj, kedves Jenőy, mit csinált ön azzal a tegnapi darabjával! Ő
fensége magán kivül van haragjában. Ma reggel voltam az udvarnál; még
olyan indulatosnak nem láttam a nádort. Azt mondta, a szinészekre nem
haragszik; azok őszinte bátor emberek. Nem adta meg a kérésüket, hogy
Budán a várszinházban lépjenek fel, hát letelepedtek egy ólban, s
játszanak az ő daczára. Becsülésre méltó emberek. De az a fiu! itt önt
értette, a ki idejön könyörögni, a kire óra hosszant vesztegetem a
meggyőző indokokat, a kit kézen fogva vezetünk minden előmenetelre, hogy
ez egyszerre oly dühödten megfordítsa a puska agyát s közénk csapjon
vele, az minden fogalmat meghalad. De hogy lehetett olyan őrült censor a
világon, a ki ezt a darabot szinpadra bocsátotta? A helytartótanács
rögtön elmozdította ezt a censort pesti állomásából s áttette
Nagyszombatba. Érti ön a helyzetet, kedves Jenőy?
– Egészen értem: szólt Kálmán, s ismerem a teendőmet.
Nem is magyaráztatta magának bővebben a balhirt, megköszönte azt a
főispánnak s sietett a Decséry palotából haza.
És aztán utközben elgondolkozott rajta, hogy a herczegnő, a ki már
bizonyosan tudta fiától a Kálmánt fenyegető rossz hirt, a helyett, hogy
mint érdekelt fél, a veszélyben forgónak szemrehányó haragos képet
mutatott volna, mint az őszinte főispán tette: még inkább nyájas volt
hozzá. Nyájas volt, mint egy idegenhez!
Kálmánnak első dolga volna hazamenni s megirni leköszönését a fényes
udvari hivatalról.
Még jóformán el sem végezte a maga dolgát Kálmán, midőn rohan be hozzá
nagy zajjal Bányaváry. Borzas haja egészen szét volt zilálva a homlokán,
a mint az ajtón betört s lihegve a pamlagra veté magát. Két nagy
pecsétes irás volt a kezében.
– Nézd! Olvasd ezt! Nem ezt. A másikat elébb. De még is ezt!
– No melyiket hát?
Az egyik hosszú irásban a helytartótanács betiltotta a tegnapi darabnak
többszöri előadását.
– Ezt bizony előre lehetett tudni, monda hideg vérrel Kálmán.
– Könnyü neked ilyen flegmával beszélned! Pattant fel Bányaváry. De én
holt emberré vagyok téve. Megcsináltattam a darabhoz a sok costumeöt,
mind contóra, az mind rajtam veszett; ruinálva vagyok.
Kálmán mondhatta volna a barátjának, hogy hiszen te vagy annak az oka,
nem én; s te még ruináltan is az vagy a ki voltál; de én már senki sem
vagyok; hanem csak még sem ezt mondta neki.
– Azért ne essél kétségbe. A költségeidet majd megtérítem, a darabom
miatt kelt árjegyzékeket kifizetem. Több is veszett már Buda alatt.
– Könnyen diskurálsz! monda boszusan Bányaváry. De olvasd már most ezt a
másikat!
A másik irásból azt olvasta Kálmán, hogy a rundellában játszás a
szinészeknek a nemes város által felmondatik, két hét alatt ki kell
onnan költözniök; mert az ódon vármaradvány földig lerontatik s helyére
sóraktár építtetik.
Bányaváry olyan dühös volt, hogy sirt.
– Ugyan ne légy gyermek! szólt Kálmán. Mi kétségbe esni való van azon,
hogy el kell hagynotok azt a vén denevérfészket? Ha hozzá kezdtünk
valamihez, most már legyen erőnk végig kitartani. Két heti haladék van:
légy nyugodt; az alatt én szerzek számotokra más helyet s játszatok
tovább. Én állok ott, a hova a lábamat letettem. Most eredj haza, láss a
mai előadás után, hogy a közönség kárpótolva legyen. Hogy tovább mi
történik? az az én gondom.
Most már Kálmán gyakorlott fölényt Bányaváry fölött. Az igazi veszély
idején tünik fel a váljegy, a mi a valódi erőt jellemzi.
Apró bajoknak helyt állni, kicsiny urakkal perlekedni, éhezni, fázni,
küzködni Bányavárynak is volt ereje; de a hol komoly volt a baj, ott
csüggeteg lett. Kálmánt pedig épen az emelte fel.
Hogy úgy egyszerre összeesküdött ellene minden: a kritikustól kezdve a
szerető hölgyig! Ez aczéllá edzette lelkét.
Csak azért is!
KÜLÖMBÖZŐ NŐI SZIVEK.
Ez nap Kálmán többé ki sem ment a szobájából s meghagyta az inasának,
hogy senkit se küldjön be hozzá.
Tudta, hogy a crisis kitöréséhez kell egy nap. Azt az időt valahogy
agyon kell verni. Addig nem mutatja magát a világban.
De egy dologban még sem állta ki soká a vesztegzárt; másnap délben mégis
elment a Decséry palotáig; nem ugyan látogatási szándékkal, hanem hogy a
házmestertől megtudjon valamit felőlük.
Meglepetés várt rá. A házmester azt mondta, hogy ma korán hajnalban a
herczegnő Dorothea grófnővel és egész cselédségével együtt elutazott.
Tehát már el is utaztak!
Tegnap még azt mondá a herczegnő: ne búcsúzzunk még, van elég időnk rá.
Azt akarta, hogy bucsuzás nélkül váljanak el.
A házmester Kálmán arczán látta annak gondolatait. Azt mondá neki, hogy
ha beszélni akar a házfelügyelővel, az talán többet tud mondani.
Kálmánnak eszébe jutott, hogy hiszen ez a házfelügyelő az ő régi
iskolatársa Csuka Feri. Felkereste őt kertre nyiló szobájában.
A jó fiú eléje szaladt, mikor meglátta, s örvendve szorongatá a kezeit.
Volt benne annyi baráti józan tapintat, hogy a darabjáról nem kezdett el
neki beszélni, hanem a helyett egy czédulácskát nyomott a markába s azt
sugta: «tedd el, – majd otthon vedd elő, – ő tőle van, – te majd
megérted.»
Kálmánnak kettős oka volt nem váltani vele több szót: egyik az, hogy
gyanus kémszemek lesték, másik meg, hogy a drága papirka tartalmát
óhajtá minél elébb megismerni.
Egy bonbon czukorka borítékja volt ez a papir; a mit úrhölgyek el
szoktak hajigálni a földre, a nélkül, hogy valakinek másnak eszébe jutna
a czukorpapirt felvenni, mint a kinek a szem figyelmeztető intése szólt.
E czukor boritékon e három szót találta Kálmán irónnal feljegyezve.
«– Bruno»,
«– Genua»,
«– Hedvig.»
Ebből a három szóból senki a világon nem ért meg semmit, hanem ő
megértett mindent.
Genuába utaztak. Hedvig: a szűz szerelemben is boldog kedves, kit
Brunójától Genua sem választ el.
Kálmán előtt feledve volt a bukás, az elhagyatás; ez a kis papirdarab
mindent kigyógyított. Eltette azt a kedves arczkép mellé s őrizte, mint
a bűnös a pápai indulgentiát. Az embert nem nyomja a bűntudat, mihelyt
azt tudja, hogy megbocsátottak érte. S ha Dorothea megbocsátott, ha ő
szeret, kivel törődik aztán?
Hanem az mégis bántotta, hogy a herczegnő ily megvető modorban
igyekezett tőle megszabadulni. Ez a nevetségessé lételig megy.
A dacz megszülemlett már lelkében; a kevély ember, ki addig csak
titokban rejtőzött, egész valódi arczával lépett ki vele a napvilágra,
midőn leköszönő iratát a magas uraknak felküldé.
Nem ment többé haza, nem zárkózott el ismerősei elől. Eljárt mindenüvé,
a hova máskor szokott.