fensége megtagadta a budai várszinházban komédiázásunkat, s te most
lejöttél ide, hogy a főherczegnő szószólásáért esedezz. Egy lépést se
tégy, kedves öcsém, többet, ha engem szeretsz. Miattunk senki előtt a
derekadat te meg ne görbítsd. Én nem kérdem senkitől: szabad-e, nem
szabad-e? Megyek! Szeretném azt a potentátot látni, a ki nekem
megtiltsa, hogy hazám fővárosában otthon legyek. Nemes ember vagyok:
olyan jó, mint a nádor. Itt a kutyabőr a zsebemben. A mesterségemben
magam vagyok a czéhmester. A várszinházat becsukhatják előttem, de azért
nem maradok az utczán! Felütöm a sátoromat a legelső színben s ott lesz
az archimedesi pont, a honnan a földet kiemeljük a helyéből minden
királyaival és viczekirályaival együtt.
– Figyelmeztetlek rá, hogy itt a nádor egyik tisztviselőjének a lakában
vagyunk.
– Tudom, szólt elkomorodva Bányaváry. Azt is tudom, hogy már maga az az
eset, hogy a nádor kasznárja a Budára törekvő komédiásokat
vendégszeretettel fogadta lakában, annak terhelő bűnül számíttatik be.
Nem is szemtelenkedtem ide magamtól ostoba fővel; hanem látod, ez a
derék ember maga fogott el bennünket az úton; úgy hozott ide a házához,
a ki ide fért, a többinek a csárdába küldött lakomához valót.
Megvendégelte a kiéhezett truppot, mely talán elhull az útban, ha ki nem
eheti egyszer magát. És lásd, ez a derék ember nem kérdezte elébb, hogy
mit fog majd erre mondani ő fensége, vajjon nem veszti-e el a kenyerét?
pedig hét szép gyermeke van.
A tisztviselő közbeveté:
– Én ő fenségét híven szolgálom eszemmel, kezemmel, hűségemmel; de
meggyőződésemet nem adtam bérbe senkinek.
Kálmán úgy érzé vállára nehezedni a hétgyermekes apának e mondását,
mintha Atlas adta volna át neki a földet, hogy emelje egy kicsit.
– Ne aggódjál te mi rajtunk, kedves öcsém! monda Bányaváry. Ha egyszer
ott leszünk, ha a te remekműveddel kezdhetjük meg előadásainkat…
– Nekem semmi remekművem nem létezik, szólt Kálmán elkomorodva.
– Azt én jobban tudom.
– Ha arra gondolsz, a mit az Oltárkövön olvastunk, az nincs többé. A
Kolozsvárra küldött másolatot is visszahozattam, s mind a kettőt
beledobtam a tűzbe.
– Hahaha! nevetett rajta Bányaváry. De én túljártam az eszeden. Ismerlek
jól; tudtam, hogy a képtelen itélet után azt fogod tenni, hogy tollat,
papirost, kalamárist mind a kandallóba vetsz s eltagadod, hogy tudsz
irni. Én tehát a választmány jegyzőjétől egy napra elkértem a művedet.
Nem adta ide. Csak olvasni kértem. Azt megengedte; de úgy, hogy semmit
le ne irjak belőle. Én aztán az egészet megtanultam könyv nélkül. Onnan
égesd ki most.
S hogy Kálmán ne is kétkedjék szavainak valósága felől, elkezdett egyes
jeleneteket elszavalni a tragœdiából.
A kasznárék el voltak ragadtatva a sok szépségtől!
Kálmán tudta Bányaváry felől, hogy annak oly hatalmas emlékező tehetsége
van, hogy egyszer fogadásból megtanulta könyv nélkül az egész
kalendáriumot. Ha ott van a műve, onnan el nem vész soha.
Egy menedéke maradt még.
– De hisz annak az előadását nem fogja megengedni a censura.
– Az az én gondom lesz, szólt könnyű vérrel Bányaváry. Ha tűz esik is az
égből, ha léczszeg nő is a földből, mégis keresztül török vele, s majd
meglátja akkor az ostoba világ, hogy mit bir benne. Meg nem tiltja azt
nekem senki. Egyedül te tilthatod meg. Teszed-e azt?
Kálmán válasz helyett egy sürgősebb kérdést tolt maga elé.
– De hol hagytad Czilikét? hogy nincs itt.
– Őt lefektettük, el van törődve.
– Beteg?
– Nem beteg, csak el van csigázva az úttól. Kutya idő volt és disznó út
hozzá. Ő pedig gyönge teremtés. Hamar megárt neki a viszontagság; abból
pedig terem a mi pályánkon elég. Hideg télben, széljárta teremben,
bálnak öltözve játszani, mikor a néző foga vaczog; áthevülten a
játéktól, sárban, szélben, havas esőben félórát gyalogolni a hideg
szállásig; néha hetekig koplalni, máskor hetekig vendégeskedni, egyik
nap pezsgőt inni, másik nap az ökörnyomból az esővizet, a mellett
folyvást az idegeivel dolgozni, tüdőt, szivet fárasztani, beleélni magát
idegen szenvedélyekbe, aztán veszekedni prózai irigy versenytársakkal;
élvezni mindennap együtt az istenekkel s együtt az ördögökkel: ez,
barátom, a legerősebb idegrendszert is elviseli. Czilike pedig olyan
gyönge. Hanem azért ne féltsd; ma kipiheni magát s mikor a súgó
csengetyüje szól, olyan egészséges lesz, mint Diana. A míg az előadás
tart, addig nem fáj semmi ideg, addig a láz szünetet tart, ismerjük mi
már ezt. Hejh! mikor a te művedet fogja ő szavalni, akkor vagy
meggyógyul bele, vagy meghal utána.
– De akkor mi is felmegyünk Budára! szólt lelkesülten a kasznár.
«Mind, mind!» kiáltozott a hét apróság.
– Hanem még nem feleltél a kérdésemre, szólt Bányaváry. Te tilthatnád
meg nekünk egyedül, hogy művedet előadjuk. Megtiltod-e?
Kálmán nagyot gondolkozva felelt:
– «Nem»…
Nagyot csattant a háta megett…
Csak egy ajtó volt…
… De minden ajtó volt!
MILYEN SZÉPEK A GRÓFNŐ NEFELEJTSEI…
Egy szellemdús franczia herczegnő egy udvari bálban így szólt a mellette
ülő másik herczegnőhöz, egy polka tremblant alkalmával:
– Minő nagy bűvész ez az Offenbach! ha most mi az ő zenéje nélkül látnók
a leányainkat az idegen fiatal emberek karjai között ilyen mozdulatokat
tenni, a guta ütne meg ijedtünkben: így pedig gyönyörködünk benne.
Már az igaz, hogy Orpheustól gyerekség volt a köveket kimozdítani, s a
vadmacskákat maga körül gyüjteni. Offenbach és Strausz ennél nagyobb
csodákat művelnek, az ő zenéjük hangjára jogot kap az idegen fiatal
ember kiemelni a jól őrzött herczegkisasszonyt anyja, garde des damesja
mellől, jogot kap őt keblére szorítani, vele messze elszaladni,
keringelni, a ruháját összetépni, szemei sugárzatát, forró lélekzetét
beszívni: s ez igen természetes jog. Ehez nem kell se pap, se breviarum,
se oltár, se dispensatio, se előleges háromszori kihirdetés, se gyámi
jóváhagyás, se rangegyenlőség, se vallásazonosság, se móringlevél, se
eskü, se tanubizonyság, se reversalis. Egy órára a herczeg kisasszony
azé, a ki hamarább jön.
Semmi észrevételünk sincs ellene.
Különösen gyönyörteljes egy ilyen kiváltságos óra a cotillion idején.
Mondjuk: két óra; ha a vortänzernek emberi józan esze van.
A budai fejedelmi gyász miatt az előkelő társaság nyilvános bálokban nem
mutatta magát, hanem a helyett más úton kárpótolta magát elvesztett
mulatságaiért saját termeiben. Összejöveteleiket a meghivókon nem
nevezték tánczvigalomnak, hanem reuniónak. Megnyitóul egy classicus
philharmoniai concert, azután pedig, – ha a fiatalság megkivánta, – egy
szerény quadrill, egy csendes écossaise, s végül egy ártatlan cotillion.
A fiatalság pedig mikor ne kivánta volna meg?
Decséry herczegnő termeiben nem is volt semmi feltünő abban, ha a hosszú
cotilliont Dorothea grófnő Jenőy Kálmánnal járja. Köztudomásu már a
szülők által is jóváhagyott viszony, s míg egy része a közönségnek
Kálmán szerencséjét tartja irigylendőnek, vannak olyanok is, kik a
nagyobb nyereséget a Decséry részén látják.
Az ifju pár az alatt, míg monsieur Henry a füzértánczot a többi tizenöt
páron figuránként végig dirigálja, rá ér beszélgetni ellenőrzetlenül.
Ki hallgatja ki a tánczolók beszédét? Ki ügyel kézszorításaikra?
– Milyen szépek a grófnő nefelejtsei! monda Kálmán, tánczosnéja kezét
tartva kezében, kinek hajfürteit eleven myosotisokból font füzér
diszíté.
– Szeretném tudni, szólt a grófnő, miért hiják ezt a virágot
«nefelejtsnek».
– Mert e szín az állhatatosság színe.
– Hát a kék szín miért jelent állhatatosságot?
– Mert a változhatlan ég maga is az.
– Ugy-e bár az én szemeim zöldek?
– Nem, grófnő, azok kékek.
– Én mindig zöldnek nézem.
– Tükre nem jól mutat, azt én jobban tudom.
– Tehát legyenek az egész világnak zöldek, önnek kékek.
Egy mindentmondó kézszorítás adott magyarázatot az enigmához. Megzavarta
a társalgást monsieur Henry.
– Engedelmet kérek, de mulhatlan szükségem van nagyságtok nagybecsű
jelenlétére a következő figurához.
S monsieur Henry kérése parancs.
Nyilvános bálokban ő nem salonképes, de a magántermekben korlátlan
uralkodó. Tánczolni kell vele a kinek int. S ha egy pár hiányzik, magát
az öreg herczegnőt is beviszi a colonneba kiegészítő vis-à-vis-nek.
S monsieur Henry oly büszkén is hordja a fejét, mint egy franczia, a ki
tudja, hogy az apja szerecsen király volt; vagy mint egy szerecsen
király, a ki tudja, hogy a fia franczia tánczmester.
Mikor vége volt a tánczfigurának s a párok ismét visszakerültek
helyeikre, Dorothea grófnő azt mondá Kálmánnak:
– Tudja ön, hogy mi most tánczolunk egymással utoljára?
Kálmán nem volt olyan kőfejü, hogy ne értse, miről van szó, de úgy tett,
mint a ki félreérti azt.
– Ah! tehát nem lesz az idén több reunio?
– Talán lesz; hanem ránk kettőnkre nézve nem lesz több reunio!
– A grófnő megijeszt.
– De kérem ne mutassa azt. Nevelőnőmtől tudom, ki azt a lelkésztől
hallotta, hogy a telet valami déli országban fogjuk tölteni, még nem
bizonyos, hogy Olaszországban-e, vagy Portugallban?
– És ha Afrikában fogják is tölteni, az nekem mindegy. Én nem vagyok
Buda-Pesthez lánczolva. Ha önök Lissabonba vagy Nizzába mennek,
áttetetem magam attachéenak a portugall diplomatiai testülethez, vagy a
sardiniaihoz s ott is közelükben leszek.
– De kérem, ne ránczolja össze a szemöldeit: akkor még többet is mondok.
Azt is megtudtam ugyan ezen az úton, hogy ön közel van hozzá, hogy
disgraceba essék, s akkor nem fogja önt senki attacheirozni sem a
sardiniai, sem a portugall követséghez. De ne vonja össze a szemöldeit.
– Hiszen mosolygok már. Hát bánom is én; essem ki a kegyből; azért magam
ura maradok, sőt annál inkább is oda mehetek, a hová akarom, akkor
utazom önök után, küldetés nélkül.
– Az nagyon szép lesz; hanem még egyet tudtam meg, a mi önt érdekelheti.
Azt, hogy önt a nagyanyja ki akarja tagadni. Ne harapja ön az ajkait,
kérem. Látják.
– Az is meglehet, suttogá Kálmán; akkor én szegény ember leszek, s akkor
a grófnő nem fog engem látni többé.
– «Látni» és «meglátni» két különböző szó.
Ez enyhítő ir volt a friss sebre.
Kálmán büszkén fölemelte homlokát.
– De nem maradok soká láthatatlan! Bennem is van valami, a mit sem a
fenséges urak nem confiskálhatnak, sem az édes szülők vissza nem
vehetnek tőlem, s én magasabbra fogok emelkedni, mint a hová márvány
lépcsők vezetnek.
– De ne szóljon ön oly fenhangon. Hogy reszket a keze. Most haragszik.
Rám haragszik-e, a miért ezt megmondtam?
Ha Kálmán azt mondta volna a mit gondolt, azt felelte volna: «igen! te
rád!» És akkor nagyon igazságtalan lett volna.
(Azt akarod, hogy a rám czélzó lövés előtt essem arczra! Meg akarsz
menteni; de elesve!)
Igaztalan volt.
Monsieur Henry egy újabb tánczfejleményt hajtatott végre az összes
armeecorpsal; mikor helyeikre ismét visszatértek, Dorothea azt kérdé
Kálmántól legyezőjével hüsítve arczát:
– Hisz-e ön bennem?
– Grófnő, az én crédóm is az, a mi az öné, hiszek az Istenben, hiszek a
szentekben, önben is; de legjobban hiszek – önmagamban.
– Pogány cultus! De férfinak jól illik. Miután a szenteket is előhozta
ön: szabad kérdenem, hogy ismeri-e ön a szentek történetét?
– Tökéletesen ismerem grófnő; a csodatevőkről, az ascetákról, vagy a
martyrokról akar ön velem beszélni?
– Maradjunk az ascetáknál. Tehát ismeri ön szent Bruno és szent Hedvig
történetét?
– Ismerem, grófnő; de inkább azt mondom, hogy nem ismerem, hogy az ön
ajkairól hallhassam azt.
– Jegyesek voltak, összekeltek, akkor megfogadták egymásnak, hogy soha
nem fogják egymást másképen szeretni, mint égi, angyaloknak való
szerelemmel. És azt megtartották holtig. Együttlétük örökös égben járás
volt, a földön nem voltak soha. Boldogságukat tökéletessé tette a halál.
Egy nap haltak meg. Két külön sirba temették őket, s másnap reggelre a
két sír egygyé lett. Így ismeri ön azt a legendát?
– Így. Hanem még egy másik legendát is ismerek, mely ezzel rokon. Ez
szent Alexisről szól, ki mint fényes gazdag úrfi, eljegyzett egy
csodaszép hajadont, s a menyegző napján elment a világba hirdetni a
bálványdöntő isteni igét. Évek mulva visszakerült ősi házához, mint
rongyos zarándok; ott menedéket kért; befogadták aljas cselédnek. Neje
még akkor is hajadon volt, még akkor is hű volt, még akkor is várta
férje visszatértét. Az pedig mindennap látta őt, mindennap találkozott
vele, ki rongyaiban nem ismert rá és holtáig nem mondta meg neki, hogy ő
volt az, a kire várt.
– Nekem az első legenda jobban tetszik, monda Dorothea s e mondás alatt
oly hévvel szorítá meg Kálmán kezét s oly lánggal tekinte annak szemébe,
hogy meg kellett értenie abból mindent, a mi a legendák mysticumában
rejtve van.
Ugyan jó volt Dorothea grófnőtől, hogy e perczben legyezőjét elejté,
Kálmánnak ideje maradt az alatt, míg azt fölemelte, a szemeit
megtörülhetni.
Az átkozott rabszolgakalmár, a szerecsen ismét jött lánczra fűzni őket,
s aztán vitte őket száraz malmot taposni, nem is eresztette ki hamarább
a hámból, mint mikor a cotillionnak vége volt. S új figurát nem
kezdetett velük. A szivtelen néger!
Mikor Kálmán visszavezette a herczegnőhöz szép tánczosnéját, az még
egyszer fülébe sugott:
– Aztán «Brunó és Hedvig» legendáját el ne felejtse! s a kézszorítással
egy kis nefelejts csokor tévedt Kálmán kezébe.
A herczegnő föladta unokája alabástrom vállára a táncz után a lenge
bajadért, mely azt a meghüléstől megóvja.
Szokás szerint megkérdezte tőle:
– Miről beszéltetek Jenőyvel?
– A nefelejtsekről.
Igazat mondott: az első szó is «nefelejts» volt, az utolsó is
«nefelejts» volt.
A RUNDELLÁBAN.
Egy bástyakörönd volt az a pesti Dunaparton. A törökvilágból maradt
fenn, mikor még Pest bástyával volt körülvéve; az ókori védművek egy
részét képezte. A ki most a helyét keresné, egy új palotasort találna
ottan. Akkor egyedül állt a parton, sötét mogorva falrakás, durván
összerótt kövekből, miket nem ért külső vakolat soha; csak az idők moha
fészkelte meg magát rovátkáikban. Teteje fazsindelyes, sűrűn tarkázva
ujabb foldozásoktól. Esténkint ami denevér a Dunapart felett szállong,
az mind a rundella lakója.
Ezer lépésnyi távolban tőle emelkedik a pompás redout épület, mely a
német szinházat is magában foglalja; újkori stylban a város felé fordult
homlokzata diszes perystillel ellátva, fülkéiben remekül faragott
istenszobrok, fedett csarnoka alatt szállnak le estenden pompás
hintóikból a selyemuszályos úrhölgyek, kik páholyaikba sietnek.
A rundella környékét pedig a város minden rondasága lepi. Itt ütik fel
sátoraikat a fokhagymás kofák, itt űlnek csirkés kosaraik mellett a
kecskeméti tyukászok, ide rakják le a hajósok tört deszkáikat, rohadt
köteleiket; itt gunnyaszt naphosszant a város rongy népe, akinek nappal
lakása nincs; körül a tér beszórva dinnyehéjjal, baromfitollal,
hagymaszárral nyáron, sártól járhatatlan őszszel, egyedül télen van szép
járdája hóból, mint a város többi részének.
Itt ütötte fel tanyáját a vándor magyar szinésztársaság.
A nemes város semmi hasznát sem vette az ódon épületnek; a szinészek
bért igértek érte; az alku hamar megvolt. Az épület a városé volt, nem
parancsolt belőle senki más.
Bányaváry még ott találta a régi emelvényt és gerendázatot, melyet egy
ős vándor társulat még 1815-ben a köröndben összetákolt: azt csak ki
kellett tatarozni s felragasztani rá a festett ponyvákat.
Pénze nem volt ugyan az előkészületekhez, úri barátjaitól kérni nem
szokott; Bálvándy nem is jött vele idáig; okai lehettek Pestre jövetelét
nem pártolni; hanem azért kikerült minden. Óh a vándorszinésznek a
hosszas tapasztalás épen úgy megélesíti a szaglási tehetségét, mint a
rézszinű mohikánnak, ki tudja érezni egy város lakosai közül, melyik az
a kereskedő, a ki kölcsönre ad diszitménynek, jelmeznek való pompát, s
melyik az a lakatos, asztalos, a ki későbbre biztatás fejében dolgozik?
Akadt ember, a ki kölcsönzött és dolgozott szivesen.
A társaság sem halt meg ez alatt éhen. Vannak még patronusok Pest
városában, hogy milyen patronusok? azt meglátjuk később.
A mint a szinpad elkészült, megkezdődhettek az előadások.
Hja, bizony nehezen ment eleinte.
Páholyközönség nem igen akadt; a földszintre jártak a jurátusok, a
karzatra az iparosok; a juratusnak nem igen van pénze, az iparosnak
pedig csak vasárnap van ideje. Azért csak minden másodnap lehetett
előadást tartani. A megyegyűlés hetében elrontotta a bevételt a folyton
szakadó eső, mely miatt a rundelláig sártengerben kellett gázolni. Aztán
az előkelő uraságok itt Pesten mind látták már azokat a darabokat, a
miket ők egymásután előadtak, nagyobb művészektől a német szinházban, s
nálunk még most is fennáll az a nézet, hogy a mi szinmüvet már egyszer
látott az ember, másodszor mit nézzen rajta? hiszen tudja már, hogy mi
lesz a vége?
«Várjatok csak, mondá magában Bányaváry, mikor a pislogó lámpafénynyel a
gyér közönségen végig nézett, majd jön nektek nemsokára valami, a minek
a hirére ostromolni fogjátok a rundella kapuját s ismételni kivánjátok a
darabot hatszor egymásután. Majd jön Kálmán remekműve.»
Hanem egy rettenetes sziklát kell körülhajókázni vele. A minden irók
szikláját: a censort.
A censura uralkodott akkor a nép gondolatai felett.
Budapesten volt négy censor: fiatalabb, öregebb, volt polgári censor,
volt papi censor, annak még a mellett más hivatala is volt, mert hiszen
annyit még nem irtak akkor az országban, hogy négy embernek dolgot adjon
az elolvasása. Voltak közöttük okos, tanult emberek is: ezek voltak a
legrosszabbak, mert ezek ismerték az irónak még az intentióját is s
olvasni tudtak a fehér sorok között.
Jó szerencse, hogy lehetett válogatni, s a közönség elé vágyódó író,
vagy szinész ahoz vihette a művét, a melyik neki jobban megtetszett.
Bányavárynak főtisztelendő Bócza Nepomuk úr tetszett meg legjobban.
Mikor tudatta Kálmánnal, hogy művét ezen kitünő egyéniségnek nyujtotta
be, Kálmán nagyot lélekzett.
A legvitézebb tábornok is fellélekzik, ha a csata előtt való nap azt
mondják neki, hogy a béke megköttetett. Szép az a dicsőség, szép a
csatatéri halál; – hanem az élet is szép!
Főtisztelendő Bócza Nepomuk úr a késő korig meg van örökítve azon
válogatott adomák által, miket az iróvilág fentartott róla. Egy mult
századbeli kisértet, egy korától elmaradt csont, ki a mióta a
seminariumból kikerült, könyvet nem vett a kezébe, azon czélból, hogy
abból tanuljon valamit, csupán azon czélból, hogy törüljön belőle
valamit. Historia, philosophia, physica, rá nézve nem létezett, mindent
a dogma és a traditiók szempontjából itélt meg. A nyelv fejlődésével
lépést nem tartott, az új szavaknak határozott ellensége volt; a mi szót
a Páriz-Pápai száz éves szótárában meg nem talált, azt kitörölte s
félcserélte a hozzá legközelebb hasonló hangzatuval; a szentirással
ellenkező állításokat még versben sem engedett elhangzani. A szerelmes
vers irójától megkövetelte, hogy a megénekelt hölgy férjes nő ne legyen,
az ethicáról és illemtanról saját fogalmai voltak. Az «Isten» és «Szent»
szavakat, ha kis betüvel irva találta, azokat kezdő nagy betükre
kiigazítani el nem mulasztotta. Az «ördög» szót épen nem engedte leirni,
azt kiigazította «feketé»-re; a «barát» szót, minthogy az kapuczinust is
jelenthet, kivétel nélkül átváltoztatta «szerzetes»-re.
És azután mindig otthon ült, s azzal töltötte az idejét, hogy elővette a
más censorok által nyomtatás alá bocsátott műveket, a mik már
megjelentek s azokat újra átvizsgálta, kijegyezve veres plajbászával
azokat a sorokat, szavakat, a miket ő kitörült volna belőlük. Ha nagyon
megbotránykozott, fel is adta kollegáit túlságos engedékenységük miatt.
Censurázott mindennemű könyvet: verseket, szinműveket, zsoltárt, iskolai
kézi könyvet, mathematikát, nyelvtant, prozódiát: (egyikhez sem értett)
még kalendáriumot is, oly pontosan átvizsgálta még ez utóbbit is, hogy a
vásárok lajstromában nem egyszer rajtakapta a kalendárium-csinálót, hogy
az illető helység országos vására épen vasárnapra esnék, a mi meg nem
engedhető; az időjóslati rovatban pedig valóságos népbarát volt;
oltalmazója a munkások érdekeinek: számtalanszor kiigazítva az aratás
idejére jósolt «tartós esőt» – «állandó jó időre», mert a szegény
dolgozó embernek olyan idő kell aratáskor. Nem volt az rossz ember, csak
ostoba.
Ezt választotta ki Bányaváry a remekmű censorául.
Elment hozzá egész alázatossággal, Illustrissimének czímezte; diákul
beszélt hozzá. Ezzel mindjárt megnyerte a kegyét. Előadta, hogy
valamennyi budapesti censor közül önkénytesen őt választotta ki e mű
birálójának, mert nincs a többiekhez elegendő bizodalma, hogy elég
figyelemmel fogják azt megvizsgálni. Fiatal ember műve, s a fiatal
emberek hajlandók a könnyü erkölcsöt hirdetni, szerelmes historiákkal a
sziveket megvesztegetni; azután meg azt a sok új szót belerakják a
munkáikba, a miket csak ők maguk értenek. Az ilyeneket kéri nagyon
szépen kiigazittatni; mert úgy hiszi, hogy ennek a fiatal embernek a
munkája hemzsegni fog ezektől a hibáktól.
Bócza úr tökéletesen meg volt vesztegetve.
Ugyan örült, hogy valahára emberére talált, a ki az ő nagyságát felfogni
képes. Meg is igérte a direktor úrnak, hogy figyelemmel vizsgálandja át
a művet, s három nap alatt véleményt fog róla mondani.
Harmadnap visszament hozzá Bányaváry.
Bócza úr bölcs tekintetű arczczal fogadá.
– Az úr engemet fölöttébb megcsalt. Hisz ez nem valami erkölcstelen
munka, sőt inkább nagyon morális darab, s egyetlen egy új szót nem
találtam benne, a mit kiigazítsak: csupán az orthographiája néhol hamis,
s a jámbusai itt-ott sántítanak.
Boldogtalan censor. A ravasz komédiás denunciatiója által hamis nyomra
engedte magát vezettetni, s míg ő Kálmán művében az erkölcstelen
eszméket, a szerelmi csábitásokat, meg az új szavakat vadászta, az alatt
elszalasztá azt a mély morált, mely abban a szabadság isteni tanait
hirdeti. Az egeret keresve nem vette észre a sast.
Akármelyike a többi censoroknak elejitől végig keresztül húzta volna
veres irlájával e minden hatalmasok talapzatát megrázó költeményt:
egyedül ő nem vette észre benne a fődolgot, a szellemet.
Sőt még meg is dicsérte a munkát.
«Ez a fiatal ember nagyon szépen versifikál: ha diákul irna, nagy auctor
lehetne belőle.»
S visszaadta a művet Bányavárynak a «theatro admittitur» aláirással, a
nélkül, hogy egy sort törült volna belőle.
Bányaváry diadala tökéletes volt.
Két hétig tartott az előkészület az új darabra. Két hétig járta a hír
Kálmán nevével az egész várost, előre kürtölve, hogy most jön egy
portentum, egy remekmű, egy minden fát levágó óriás.
Ez pedig nem jó szolgálat a hirtől. Minden ember még egyszer annyit vár,
mint a mennyit kap. A felizgatott kiváncsiság csodadolgokat igér magának
s a beteggé tett irigység szomjazza az áldozat vérét. Egyetlen
magasztaló tíz kritikust idéz elő.
Bányaváry maga úgy járt kelt a városban alá s fel, mint egy őrült s
ismerőst ismeretlent lefülelt az új művet magasztalva. Szinlapjain
előtte egy héttel elkezdte hirdetni az előadást. Két nap egymásután fog
ugyanazon darab adatni: helyek ára fölemelve, teljes bérletszünettel,
erre a napra semmi szabadjegy sem érvényes. Mind hallatlan merényletek
ezek Pestvárosában.
A szerző személye is fokozta az érdekeltséget: Kálmán az előkelő körök
kedvencze volt; az első előadás napjára a rundella páholyai mind előre
le voltak foglalva. Decséryék maguk kérték fel Kálmánt, hogy számukra is
szerezzen egy páholyt e napra. Gondja volt rá, hogy olyat válaszszon ki,
a hova saját páholyából majd beláthat.
Végre eljött a várva várt, a félve félt nap, mely Kálmán életének
szikláját képezé. Azt a sziklát, melyen hajója összetörik s melyen
világító tornya emelkedni fog.