és pantomima fel akarja ütni sátorát Budán, azt mondanám: tessék, akár
itt a várudvaron; de mivel te szólaltál fel mellettük, beszéljünk elébb
te rólad. Te egy nagybirtoku nemesi család ivadéka vagy, kinek
tehetségeit jó szerencse gyámolítja. Van gazdag nagyanyád, ki vagyonát
még éltében rádruházni készül; vannak előkelő pártolóid, vannak gyöngéd
összeköttetéseid. És mindezen erős hatalmak nem elégségesek arra, hogy
tégedet visszatartsanak egy olyan úttól, melyen rádnézve csak az
ellenkezője terem a szerencsének, a gyönyörnek, a megelégedésnek. Már
kora gyermekkorodban az a csapás ért, a mi a legérzékenyebb egy ifjura:
kitaszítottak az iskolából. Ismerem az indokokat, hogy miért? Csekély
büntetés volt az rád nézve. Más országban, – sőt tíz évvel hamarább itt
is – palossal, lánczczal gyógyítottak volna ki e betegségből. Itt csak
dorgálást kaptál elcsábult társaiddal együtt, s azóta csak jóakaró
szemek kisérték minden léptedet. De tudd, hogy minden léptedet kisérték!
Ti ifjak országszerte szövetségeket alkottok: mi czélra? A réginek
megváltoztatására. Nem álltok egyedül. Carbonarik, chartisták, franc
maçonok, jacobinusok, mind egy czélra törekesznek. Épen úgy van
«Jung-Deutschland», mint van «Giovine Italia», csak viszhangja mindannak
az «Ifju Magyarország». S meglehet, hogy a többieknek mind igazuk van.
De miért akar Magyarország megifjodni? Erre felelj nekem!
Kálmán nem látta még be, hogy hová czéloz ez a kérdés s nem tudott rá
felelni. A fenséges úr folytatá.
– A külföldi országifjítokat lehet érteni: szándékuk világos. A nemzeti
érzület felköltése által egy sok darabba szétosztott országot valamikor
egygyé alakítani. Lehet, hogy czélt érnek vele. De ugyan ezt a czélt
éri-e el Magyarország, ha a pihenő nemzeti öntudatot fölébreszti? Rá az
ellenkező vár, mint amazokra. Egy hetorogen elemekből alkotott országnak
elemeire szétbomlása. Tekintsd meg az ország térképét: számláld meg a
megyéket, a mik az ideálodban élő országot képezni fogják, fesd ki annak
leendő határait s borzadj el a jövendőtől, a mit alkotni akartok. Vedd
elő a statisticát s kérdezd meg tőle, ha tizennégyből kilenczet
kiveszünk, mi marad ott? Ez az ország addig él, a míg alszik. Jaj annak,
a ki fölébreszti! Egy darab ideális paradicsom vagyunk Európa közepén.
Addig létezünk, a míg magunkat hozzá nem idomítottuk. Sajátságaink,
kiváltságaink, mindenkit egyesítenek idebenn. A mi jó, az mindenkinek
java, a mi rossz, az mindenkinek baja ide benn. Versenyzés nincs. A
nemesség uralkodik. Egy nyelvünk van, mely senkit nem protegál, de nem
is provocál. Classicus nyelv: a latin. Ez a törvények nyelve, az
igazságszolgáltatás, az iskolai míveltség, a lithurgia, a facultások
nyelve; szószólónk a küldiplomatiában. Ez a mi palladiumunk. Nemesi
intézményeink e mellett biztosítják a nemzeti suprematiát számunkra.
Frank, német, olasz földön a democratia csak egy új franczia, német,
olasz nemzetet hozand létre; a magyar földön a democratia új idegen
nemzeteket fog alkotni s minket elenyészt. S mi panasza van nálunk a
népnek? Adója csekélység; földje jó, senki nem bántja, jól él, nem töri
fejét a nagy államok gondjain; ősi egyszerüségében oly jól megvan, hogy
negyvenezer embert egy szolgabiró egy hajduval békén elkormányoz; nem
irigylik, nem zaklatják nyugtalan szomszédok; jóllakik mindennap s
vasárnap ott imádkozhatik, a hol akar. Ősi erkölcsei, durva egyszerüsége
megőrzi őt a külföldi romlott erkölcsök mételyétől. Ha szegény is, de
nem adós. Nem áll magasan, de nem bukhatik. Nem küzd a pálmáért, de nem
is győzetik le. Alszik; de él! S ti fel akarjátok őt költeni? gyermekek.
A nádor élesen tekinte az ifju szemébe, s látta, hogy annak arczát e
szavakra nem a megrettenés halaványsága lepi el, hanem az ifjui forró
vér hő pirja. Ez tudja, hogy mit fog felelni?
– Fenséges uram! felelt Kálmán a nádor szavaira. Hálás hódolattal veszem
fenséged atyai jóvoltát irántam; a fiui tisztelet válaszol arra.
Harmincz év óta él hazám fenséged kormányzó kezei alatt; változatos
időket élt ez alatt keresztül. Részt vett a világharcz dicsőségében és
áldozataiban, részesül most a béke nyugalmában; de nem a béke
győzelmeiben. Sok ideig volt jelszavunk: «Extra Hungariam non est vita;
si est vita, non est ita: (Magyarországon kivül nincsen élet; ha van
élet, nem ilyen élet). Ez egy szomorú ábránd; mert nálunk nincs semmi
élet. Ha China, ha Japán elzárja magát hermetice a külvilágtól és semmit
be nem fogad, a mit az európai cultura alkot, azoknak van joga hozzá,
mert önmagukból kifejlett barbár kulturájuk versenyt fut a civilisált
világéval; nem kérik kölcsön tudományunkat, fegyvereinket,
államtanunkat, gazdászatunkat, földmivelésünket, iparunkat,
művészetünket; saját maguk teremtik azt; nyomtatnak könyvet, másként
mint mi; alkotnak szövőszéket, másképen mint mi: és azzal, a mit
alkottak, kivívják bámulatunkat. Nekik van joguk falat húzni, tengert
zárni maguk körül, mert ők határaikon belül életet «élnek». De mi
alszunk. Növényéleten tengünk. Magunk magunkat dicsérjük s az idegen
nevet rajtunk, vagy nem ismer bennünket. Legszegényebb népe vagyunk a
földrésznek. S a míg alszunk, észre sem vesszük, hogy elenyészünk. Nem
tűz, nem fegyver fogyaszt el bennünket, hanem az alvás. Főnemességünk
már csak névszerint tartozik hozzánk, itt sem lakik köztünk, mit is
szeretne rajtunk? mit is keresne nálunk? Köznépünk, a hol magánál
míveletlenebb népfajhoz ér, abba tömegestül beleolvad; mert a
míveletlenség nagy kényelem s a piszok ragad. Polgári osztályunk nincs.
A kereskedelem kikerüli országunkat. Külföldi pénz fél hozzánk bejőni. S
aztán nincs egy városa hazánknak, a melyről azt mondhassuk: ez
Magyarország székhelye; ide hordjuk kincseinket, a mit a véres mult
meghagyott s a mit a verítékes jövendő ujra teremt. Koldusok nemzete
vagyunk, kik magukat uraknak álmodják. Hát miért nekünk ez álom?
Ébredjünk fel belőle s lássuk meg, hogy elmaradtunk a sivatagban; míg el
nem takar bennünket a homok s oda nem jutunk, ahova a flamandok, a
basquok, a kikről senki sem tudja, hogy még most is élnek, pedig számuk
millió s nyelvük él – ábéczés könyveikben. Ennél többet ér ébren lenni s
elfogadni a harczot óriási feladataival. Én tudom, hogy ébredésünkkel
más alvókat is fölébresztünk, legyen úgy. Én a magunk faját oly
életképesnek hiszem, hogy nem rettenek vissza a versenytől. Ha nagy lesz
a küzdelmünk, annál nagyobb lesz a győzelmünk!
A nádor szánó tekintettel nézett a fölhevült ifjura.
– Ábrándozó! Mennyire nem ismered saját népedet! Én ismerem azt minden
jó és rossz tulajdonával. Te még nem is születtél, mikor én már vele
együtt éltem. Úgy egymáshoz vagyunk nőve, mint a fő a testhez; legkisebb
baját is megérzi a fő a testnek. Hogy mi voltam e nép közt? arra a
bécsiek csufondáros elnevezése megfelel; a hol nem hínak máskép, mint
«der alte Rákóczy». Én ismerem a mi népünket. Heve szalmatűz; nagy
lánggal fellobban; hamar elhamvad. Mindenre van hajlama, tehetsége, de
komoly kitartása semmihez. Mindenki ért mindenhez, de egy tárgyat
megragadni mindenki restelkedik. A magyar, ha jó katona, felvitte az
őrnagyságig, siet quietálni s megy haza a szülővárosba senatornak; ha
kereskedő s telepe jól jövedelmez, iparkodik földesurrá lenni s ott
hagyja a hajóit; ha jó gazda, hátat fordít a gazdaságának s vagyona
felét rááldozza, hogy tisztviselőnek megválaszszák. Minden csizmadia
azon végzi, hogy szőlőt vesz s vinczellér lesz. A szinész kap rajta, ha
iskolamesterré lehet, s a rektor elszökik szinésznek. Még a tudományos
férfiak is ily ingatagok választott pályáikon: a historicus philologiai
problemákkal vesződik, s a mely professor tíz esztendeig prælegálta a
philosophiát, a tizenegyedikben a physica kathedráját foglalja el.
Csokonay, a hires poéta, harmincz éves korában dohánytermesztővé lett, s
te, kedveltem, ha félretérsz mostani utadról, hogy poéta légy,
bizonyosan mint pictor halsz meg.
– Ezt mind egyedül az okozza, szólt Kálmán, felhasználva a szünetet,
melyet a nádor saját ötlete megmosolygására tartott, mert nincs egy
központja az országnak, mely a tehetségeket egyesítse, mely irányt
adjon, s a magasabb pályákra vállalkozókat azokon megtelepedni is
segítse.
– S ez így van jól. Hogy a mi féltője van az országnak, az nincsen egy
helyen, hanem szét van osztva. Diaetája s főurainak lakhelye Pozsony.
Kereskedelmének telepei Győrött, Komáromban, Mohácson virágzanak;
tudománya jó helyen van Debreczenben, Patakon, Nagy-Szombatban, Pécsett;
ott díszlik a nemzeti nyelv; Pesten az universitás, az egyházi hatalom
Fehérvárott, Egerben, Esztergomban, Váradon; a vagyonos intelligentia a
falvakon. Pesten a Curia, Budán a helytartótanács. Így van jó helyre
eltéve minden. Próbáljátok meg mindezt egy helyre tömöríteni s
meglátjátok, hogy csináltok egy nagy fővárost; de a mely nem lesz
magyar, hanem német. E téren a német benneteket legyőz, s országotok
közepét foglalja el.
– Küzdeni fogunk vele a győzelemért, s a küzdelem már maga diadal lesz.
– Mivel küzdetek?
– A szellem és tudomány minden fegyverével; tollal, lelkesült szóval,
gyaluval, vésővel és ecsettel. Mindenre van köztünk tehetség; csak a tér
hiányzik számára mindenütt. Tért, mozgást kérünk mi azok számára, a kik
élni akarnak. S ha akkor aztán elvesztünk: magunk hibája lesz;
temessenek el bennünket; megérdemeltük.
– De én sirásótok lenni nem akarok. Félelemmel tekintem újítástok minden
mozdulatát. Elvesztetitek a nemzettel mindazt, a mije van, s nem
szerzitek meg számára azt, a mire vágytok. Nyelvujító tudósaitok
megfosztják a classicus műveltségtől a nemzetet, s csinálnak számára egy
mesterséges nyelvet, a mit a köznép meg nem ért. Utat nyittok idegen
eszméknek s ősi erényeiteket adjátok cserébe. Behozzátok magatoknak a
divatot s unokáitok rongyban fognak járni. Felháborítjátok az alvó
kedélyeket, szabadság jelszava alatt, s egy úr helyett kaptok hetet.
Elcsalogatjátok az együgyü magyart ekéje mellől gyorsan gazdagító
pályákra s ott fogja maga alól elveszteni az ősi földet. Hírt keresni
mentek a világlitteratura és művészet olympi versenyébe s szégyent és
lenézést fogtok hazahozni. Rohammal nem tudtok hódítani, mert ahoz
nincsen elég erőtök, lángeszetek; lassú fáradtsággal sem tudtok
hódítani, mert ahoz nincsen türelmetek. A magyar nem való
Sprachmeisternek, mint a német és a franczia, ki az idegen hibás
kiejtését udvariasan igazítja helyre. A magyar szeme közé nevet annak,
ki szép nyelvét idegen accentussal ékteleníti el. Magamon tapasztaltam,
ki egyszer szólaltam meg magyarul az országgyűlésen s az első
mondatomnál hahota támadt a teremben.
Ezt Kálmán sem tagadhatta, hogy úgy volt.
– Kedvelttem! monda a nádor. Vedd vissza kérvényedet theatralista
barátaid iránt. A magyar úrnak született, nem hisztriónak. Szereti a jó
muzsikát, meg is fizet érte; de maga nem muzsikál senki pénzeért. Tapsol
a kötélen tánczolónak, de maga nem hány bukfenczet. A magyar nem lehet
szinész: mert hiába ragaszt magának álszakállt, nem tudja saját magát
megtagadni, s a festéken keresztül kirí belőle az aristokrata, vagy a
táblabiró, vagy a diák, vagy a paraszt. A magyar restell az arczával
grimászokat fintorgatni a publikum előtt. Nem tud oda tolakodni minden
társaságba, mint a német szinész, hogy emberi jellemeket tanulmányozzon;
s az egész világon nincs számára iskola, hol művészetben képezhesse
magát. S a mi legroszabb, nincs magyar közönség, mely a magyar
művészetet élvezni tudja. A hol theátrálisták megjelennek, kezdik
Schillerrel, Körnerrel, üres padok előtt, utoljára aztán rátérnek
mindenütt az arczátlan bohózatokra: hogy becsődítsék a röhögő vulgust.
Én ilyen csuffá tétetni a magyar nevet Buda várában nem hagyom.
Ezzel visszaadá a nádor Kálmánnak folyamodványát.
Kálmán hódolatteljesen hajtá meg magát, halkan rebegve:
– Én appellálni fogom ügyünket.
– Hová? Én vagyok a fő!
– A főtől a szivhez!
ŐSZI HARMAT UTÁN…
Kálmán folyamodásának az volt az eredete, hogy nem rég levelet kapott
Bányavárytól, ki Fehérvárott volt akkor a társaságával, melyben azt az
elhatározását tudatja vele, hogy meg fogja látogatni a fővárost, ha
mindjárt ezer ördög áll is az útjában, s társaságával akár Pesten, akár
Budán megtelepszik.
Kálmán egyengetni akarta számára az utat.
Buda akkor kedvezőbb hely volt a magyar szinészetre, mint Pest; a várban
magyar hivatalnokok családjai laktak, a Tabán még akkor sok magyar
kereskedőnek szolgált települ, volt kész szinháza, mely török mecsetből
alakíttatott át s Pestről is megkapta a maga illetményét; míg Pesten nem
csak szinháznak való helyiség nem létezett, hanem belejáró közönség is
gyéren akadt; a törvénytudó fiatalság más sivár mulatságokban találta
akkor kedvét, a magyar iparos osztálynak a heczcz és a circusi látványok
tetszettek, a magyar úri rend pedig a német szinházba járt, mely akkor
félelmes vetélytárs volt; kivül monumentalis épület, belől pompa és
deszkáin valódi művészi nagyságok, kik az akkori összes német
szinvilágban is, mint elsőrendű matadorok voltak elismerve. Itt nehezebb
volt gyökeret verni.
Ezért tette meg ama végzetes lépést Kálmán a nádornál Bányaváryék
mellett a Budán felléphetés érdekében.
A nádor kedvezőtlen válasza után nem tett le a reményről, megmondá, hogy
apellál, a főtől a szivhez. Elhatározta magában, hogy elmegy a
főherczegnőhöz. Ő fensége arról biztosítá, hogy bármit kérjen egykor,
abban pártját fogja. E kegyét soha jobbkor igénybe nem veheti, mint
most.
A mint ő fensége termeit elhagyta, rögtön haza sietett, lovát
felnyergeltette s összegöngyölt köpenyét nyerge mögé téve, neki indult
lóháton Alcsuthnak.
Akárhányszor megtette ezt az utat lóháton, jó ismerős volt már vele.
Néhány órai sétalovaglás az – jó lovasnak és szerelmesnek.
Csakhogy van valami, a mi az utakat meghosszabbítja az őszszel, a sár.
Kálmán a budai sorompón túl már tapasztalá, hogy nem lehet most olyan
ügetve járni, mint nyáron. A lova egy párszor vissza is akart vele
fordulni. Délben sűrű köd volt: mikor felszakadt, elkezdett apró
permetező eső szitálni, délután hidegre vált az idő: akkor dara esett az
égből, mintha az egész föld egy nagy instantia volna, melyre porzót hint
valaki onnan felülről, alkonyat felé aztán megint meglágyult, s akkor
szép csendesen szállongtak verébfej nagyságú hópelyhek a szürke légben;
este felé azután megjött a nyugoti szél, az meghozta az ónos esőt, mely
csepp, a míg lehull, de ott egyszerre megfagy s körül bekandirozza az
ember ruháját. És mindenből, a mi leesett, sár lett ide alant.
Jó késő estére vált, mire Kálmán lova az alcsuthi határcsárdát elérte, a
honnan az út a kastély felé letér.
E csárdán túl találkozott egy karavánnal. Öt szekér egymástól
elmaradozva, egy gyékénynyel fedett, egy bőrekhós, a többi fedetlen. Az
utasok jól-rosszul elhelyezkedve rajtuk.
Vajjon kik lehettek? Vásár nem esik már e tájon ilyen késő őszszel.
Kálmán mindjárt kitalálta hogy kik? a mint az első kocsit elérte. Vándor
szinész-csapat.
Örökké útra készen, de sohasem útra készülten. Néhánynak van téli
gunyája is; ócska guba, éjjel ágytakaró, annak a csuklyáját most a
fejére rántotta, csak a makrapipa látszik ki belőle; másik, ki nem
gondolt a jövendőre, kocsistól kölcsön kért lópokróczba van kötéllel
bekötve, fején vízmentes sisak kemény papirosból. Egynek széles karimáju
Rinaldo kalap takarja el arczát, s bőr övébe két requisitum pisztoly
dugva, világ rettentésére. Nagy vasas láda tetején kopott selyem
köpenyegben ül valami némber, bekötött fejjel, mellette az a férfi
alkalmasint férje, mert horgolt paplan van kerekítve a nyakába, nagy kék
madármustrákkal; legjobban járt az, a ki a saraglyában a súgólyuk
borítóba beledughatta a fejét, az ott meg nem ázik.
Az utazók egy kicsit veszekednek egymás között; egymást «az úr»-nak
czimezik; van, a ki próbálgatja, hogyan lehetne ebben az ónos esőben
kicsiholni? Ábrázatféle azonban egyiknél sem látszik, a hideg eső
szemközt ver, az elől mindenki eltakarta legféltőbb részét, az arczát.
A kiknek az ekhós szekér, meg a gyékényes jutott, azok valószinüleg a
társaság előkelőbbjei; tán az igazgató, a primadonnák, az énekesek, a
kiket jobban kell őrizni a rossz időtől. Valószinüleg a ruhatár is ott
van.
Kálmán úgy igyekezett a karaván mellett elsietni. Hátha épen ők azok?
Hátha az esőtől korbácsolt alak maga Czilike? Az embernek olyan rosszul
esik jó barátait nyomorban látni olyankor, mikor nem tud rajtuk
segíteni.
Mikor a gyékényes szekér mellett elhaladt, annak az ernyője alól valami
kedvetlen dalt hallott kiszűrődni: «őszi harmat után fujdogál a téli
szél». Bizonyosan valami nyűgösködő pólyás csecsemőt altatnak vele.
Szinész truppnál mindig van az. Kell az: mert hány darab van, a melyben
kis gyerek jön elő, s azt nem lehet kölcsön kérni.
Kálmán olyan szorongást érzett, míg mellettük elhaladt s csak aztán
nézett rájuk vissza, mikor már a kastélyhoz vezető útra letért. Vajjon
nem Bányaváryék voltak-e ezek? Nem merte megkérdezni az utasoktól, azok
sem sokat nézegettek ő utána.
Egész este lett, mire a nádori kastélyhoz megérkezett. Egy lovász
átvette lovát megjártatni. Kálmánnak csak akkor jutott eszébe, hogy
ilyen sártól összefecskendett állapotban s a szokatlan órában
kihallgatást nem kérhet a főherczegnőtől.
A várnagy az orvoshoz utasítá őt, ki ez idő szerint minden vendéget
elfogadni van utasítva s orvosi belátása szerint enged, vagy nem enged a
főherczegnő elé jutni és csak olyan embereket, a kiknek látása nem hat
izgatólag a szenvedő idegeire.
Az orvos jó indulattal volt Kálmán iránt s szivesen fogadta őt; de mind
a mellett nem titkolhatta el előtte, hogy szerfölött sok nehézséggel fog
járni azon óhajtásának teljesülte, hogy a főherczegnővel beszélhessen.
Először is ilyen sárosan nem mehet be hozzá: az orvos ruhái pedig
rövidek volnának rá, ha azokat venné fel. De nagyobb baj az annál, hogy
a főherczegnő legkinzóbb idegbántalmakba esik, mihelyt valakit azok
közül meglát, a kiket meghalt gyermeke szeretett; úgy hogy dajkáit,
paraszt játszótársait mind el kellett innen távolítani. Kálmán
valószinüleg azok közé tartozik, a kiket a főherczegnő most nem fogad
el. Hanem volt egy jó terve az orvosnak Kálmán számára. A főherczegnő
nagyon kegyeli a betegeket; mihelyt valaki megbetegszik a környékben,
azt az orvosnak rögtön be kell jelenteni. Ő fensége azonnal látogatására
megy. Ő tehát majd ád be Kálmánnak valami olyan orvosi szert, a mitől
egészen nyomorultnak fogja magát érezni, de semmi komolyabb baja nem
lesz: csupán csak hogy kiveri a képét a hideg veriték s kénytelen lesz
ágyba feküdni. Akkor aztán bizonyos lehet felőle, hogy ő fensége rögtön
fel fogja keresni, s ha akkor adja elő a kivánságát, bizonyos lehet a
teljesülése felől, miután az úgy fog vétetni, mint egy haldokló utolsó
óhajtása, s egyúttal a gálába öltözés nehéz föladata is körül lesz
kerülve.
Kálmán nem bánta már, akárhogy lesz; arra is készen volt, hogy bevegyen
hát egy dósis ipecacuanhát. Barátjai már útban vannak, az engedély
kieszközlésével nem szabad késni.
Az orvos azt mondta neki, hogy csak várjon egy kicsit; majd nemsokára
tudják, hogy mikor szabad az orvosnak ő fenségéhez felmenni, akkor
Kálmán maradjon ide lenn az orvos szobájában, vegye be ezt a kis
porocskát egy pohár vizben, azzal feküdjék le, aztán várja be a többit.
Arról fogja pedig az orvos megtudni, hogy mikor menjen fel ő fenségéhez,
hogy itt épen e szoba fölött van ő fenségének az imaterme; abban áll az
orgonaszerű fisharmonika. A főherczegnő az esti órákból egyet, néha
kettőt is azzal szokott eltölteni, hogy e hangszeren ünnepélyes
melodiákat játszik. Az orvos aztán végig várja az ájtatos hangokat, s
azok végeztével teszi esti látogatását magas ápoltjánál, ki azután néha
óra hosszat eltanácskozik vele földi és földöntúli fájdalmakról.
Nem soká kellett várniok. Az orgonahang megszólalt odafenn, az orvos
felölté fekete frakkját, s aztán kimért Kálmán eleibe háromféle port is,
válogasson belőlük, a melyiket jobban szereti, s azzal magára hagyta.
Azt meg kell vallani, hogy egészen új neme az útról érkezett vendég
vacsorával való ellátásának.
Kálmán egyedül maradva az orvos szobájában, sokáig elhallgatta e szent
zsolozsmahangokat, mik onnan felülről alázúgtak. Búskomor, lélekigéző
hangok azok; ha sokáig hallgatja az ember, maga is kivágyik a temetőbe,
s betegnek képzeli magát.
Annál kevesebb kedvet érzett magában a doktor porait beszedegetni, a
miktől még betegebb legyen.
Aztán végig gondolta magában, hogy mégis csak furcsa, nevetséges
szerepet vállalt ő magára, ha egy dosis emeticum árán szerez magának
audentiát, s akkor azután majd adja elő a hazai szinművészet pártolása
végett esedezését egy tengeri-beteg émelygésével torkában. Nem is nagyon
valószinű, hogy a főherczegnő ily késő esti órában beteglátogatásra
szánja el magát. Látta, hogy ez az orvos csak meg akarja őtet egy kicsit
tréfálni; az orvosok humoristicus ficzkók. Nem is maradt ott neki. A
drága jó orvosságait ott hagyta érintetlenül, maga pedig kiment,
fölnyergeltetett, azzal a szándékkal, hogy átlovagol az uradalmi
kasznárhoz; az jobban ért az ő betegsége kigyógyításához, s gyakorolja
is a gyógyrendszert az orvosi facultás engedélye nélkül. Éhes volt.
Jó sötét volt már, a mint a kastélyból kilovagolt; ez úttal
változatosság kedveért északi szél fujt és hó esett.
A mint az útszéli csárda mellett ellovagolt, ott látta a vándor-karaván
szekereit az állás alatt. Az ivóterem útranéző ablakai nyitva voltak, a
pipafüst csak úgy jött ki rajtuk világító küllő alakjában, s a nyitott
ablakon át kihangzott a szabadba a vidám utazók zajos dala. Kivül
megáztak, most belül áztatják magukat, s azzal meg vannak gyógyítva.
«Similia similibus.»
Kálmán úgy iparkodott az éj homályában elvágtatni észrevétlenül a csárda
mellett. Rosszul esik józan embernek barátjait ilyen exaltált állapotban
látni.
Pedig csaknem bizonyosnak tartá, hogy ez Bányaváry truppja.
Akár arra is fogadhatott volna, hogy az ő hangja az, a mely legjobban
kihangzik a borozók dalából. Barátja nagyon szerette a bort, s bor
közben a dalt.
Czilike is valószinüleg ott van.
Hja, a szinész-életben gyakran összeszorulnak az emberek egy
korcsma-szobában. Ez vele jár a hivatással.
Kálmán nem akarta őket «így» látni.
Azt is mentségeül fogadta, hogy addig nem akar velük találkozni, míg
valami kedvező eredményt nem hozhat számukra. Holnap odább fognak menni;
holnap ő könyörögni fog érettük a főherczegnőnél, annak egy szava jobbra
fordítja a félig vesztett ügyet, s akkor aztán diadallal keresheti fel a
vándorokat.
Addig pedig hát hiszen nem tartozik azt senki tudni, hogy hóban, ködben,
sötétben, gyékényes-szekérben, két jó barát kétszer is keresztülment
egymásnak az útján, a nélkül, hogy egy keserves jó éjszakát kivántak
volna egymásnak.
Sietett a kasznár jól ismert lakása felé, mely a majorsági épületek
között volt. Többször is szállt már meg itten; rendesen a kasznár volt
házigazdája ittlétekor; derék vendégszerető úr, jó gazdasszony felesége
és hét gyermeke: apróbb, nagyobb.
A mint lováról leugrott, a kasznárlak udvarában már ketten, hárman
futottak a nyitott konyhából, átvették paripája kantárszárát,
köpönyegét, lovag-ostorát, a gyerekek összecsókolták, mint régi
ismerőst: tuszkolták befelé.
– Van ám itt még más vendég is!
No biz az nem volt nagy ujság Kálmán előtt; vendég nélkül egy nap sincs
a kasznár laka.
Hanem a meglepetés mégis tökéletes volt számára, midőn az étkezőbe
belépett, s ott az asztalfőn meglátta ülni – az ő kedves barátját,
Bányaváryt…
Hujjahó! hogy ugrált fel minden ember a székéről! hogy rohantak a nem
várt vendég elé! Hogy nyalábolta őt nyakon Bányaváry!
– Hát te hogy kerülsz ide?
Ezt Bányaváry kérdezé Kálmántól.
Hiszen Kálmán is épen ezt akarta kérdezni tőle, de amaz megelőzte.
Hát aztán csak el kellett mondania, hogy a főherczegi kastélyból szökik:
a hol a doctor ipecacuanhával akarta megtraktálni.
– No bizony, annál jobb lesz ez a túrós galuska, mondá a háziasszony
Kálmánnak, míg a kasznár leültette őt a saját helyére.
– De hát mért akart az orvos neked ipecacuanhát adni? kérdezé Bányaváry.
– Hogy egy kicsit beteg legyek tőle.
– S miért kell neked egy kicsit betegnek lenned?
– Hogy a főherczegnőnél kihallgatást nyerjek.
– S mi végeznivalód van neked a főherczegnővel?
– Épen a ti ügyetekben jártam.