lelánczolt Prometheuszát fel akarja ragadni a földről. A szerelem
önfeláldozásának tanujele. Tündéri szerelemvallomás ez: álomjelenet
alakjában.
Az imádott szív így adja tudtul a rokonléleknek, hogy vele együtt éréz,
hogy szereti azt, a mit ő. Hogy vetélytársnéjára, a múzsára nem
féltékeny; a szerető férfi bálványának oltárára teszi le áldozatát ő is;
– az nem kérdés, hogy mit?
– «Nagyon szép», monda Kálmán, és ha szive sugta ezt, nem is hazudott.
– Oh nem, tiltakozék Dorothea; én nagyon tudom, hogy sok hiba van benne.
– Így szép, a hogy van. Aláirhatja a grófnő nevét.
– Én nem azért mutattam ezt meg önnek, hogy dícsérje, hanem hogy hibáit
igazítsa ki.
– De hisz akkor ketten irnók a verset, s mind a kettőnk nevének kellene
alatta állani.
– Hát álljon ott mind a kettő, mondá elhamarkodva Dorothea.
A herczegnő sietett a rendes kerékvágásba terelni a társalgást.
– Az még korán volna. Jobb lesz, ha felvilágosítja ön alaposan Dorotheát
a technika hibái felől; a minek szabályait ő nem tanulta.
Kálmán tehát kapott az alkalmon, hogy oktatást adjon a grófnőnek a
prosodiából; hogy felvilágosítsa, mi az a rim, mi az assonance; tartott
neki előadást a numerusról, a magyar nyelv türelmetlenségéről az
inversiók iránt, a különböző metrumokról, mik közül a jambust a magas
sarkú múzsa, a trocheust a magas ruhájú kedveli; és a többi…
Ezek folytán Dorothea még öntanulmány szerint is tudott igazitásokat
tenni üdvözlő költeményén. Úgy ment el az rendeltetése helyére. Meg is
tette a hatását kétségtelenűl.
S ettől fogva Dorothea grófnő, úgy látszott, hogy beleízlelt a
versírásba.
Mindennap egy-egy új költeménynyel lepte meg Kálmánt. Ártatlan
dolgocskák voltak azok: gyermeteg lélek tétova gondolatjai, miket a hő
phantasia lángjai nem lobognak át.
De a szerető szív nem kérdezte azt, hogy minő versek? csak azt, hogy
versek.
Áldozat-galambok az ő istennőjének oltárán, melyen neki tiltva van tüzet
rakni.
Kálmánnak az tetszett legjobban, hogy a családtagok Dorotheát kezdték
«kis költőnőnek» czimezni enyelegve.
Ez pedig két értelmű szó: jelenthet «költőnét» is.
Azért Kálmán nagyobb gyönyörrel melengette szivét a naiv verselésnél,
mint Byron, Goethe, Tasso minden lángjánál.
«Hajh, ha egyszer te fogod azt megérezni, a hogy az én lángom lobog!
Hogy megégsz tőle! Hogy elveszesz akkor!»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A tél közelgett, a budai várlakban fényes idényhez készültek. Három
udvari bál volt tervezve a farsangra, s két hangverseny és műkedvelői
előadás; az elsőbbek az adventre, az utóbbi húshagyó keddre. Az előkelő
körökben nagy volt a titkos összeesküvés – a báli toilettek fölött s a
bécsi és pesti művészek előre meg voltak híva az ünnepélyekben részt
venni.
A Decséry palotában is voltak, a kik előre álmodtak a jövendő
élvezetekről. Ennek a farsangnak még más örömei is lehetnek. A hallgatag
viszony az ifju pár között annyira köztudomású volt már, hogy a
műkedvelői előadás rendezői Dorothea grófnőt és Kálmánt meg sem kínálták
a játékban való részvéttel; ily előrehaladt stadiumában a
szívviszonyoknak már nem volna illendő egy kiszemelt párnak nyilvánosan
együtt játszani.
Azonban mind az édes terveken és ábrándokon egy fekete keresztet húzott
kasul a sors.
A legifjabb főherczeg: a család kedvencze, egy őszi délután torokgyíkot
kapott s a világ minden híres orvosa sem birta megakadályozni, hogy
harmadnapra el ne repüljön oda, hol az angyalkák kardalához fejedelmi
gyermekek hangjára is van szükség.
E szomorú balvégzet hamuba döntött minden ragyogó előkészületet. Az
udvar gyászt öltött, bálokról, hangversenyekről lemondtak; sok főúri
család visszaköltözött Bécsbe, hogy a telet ne töltse a szomorú
városban; Budapest elsötétült egyszerre: ez a gyász betakarta az egész
fővárost.
A főherczegnő kedélye meg volt törve; nem volt rábirható, hogy alcsuthi
kastélyát elhagyja; ott akart maradni kedves halottja közelében, s mikor
már a késő zord idők beálltak, még akkor is mindennap bejárta azokat a
helyeket, a hol kis kedvenczével a napsugáros délutánokat végig
enyelegte: a hol ő az aranyszárnyú pillangók után kis kezeivel
kapkodott. Most már sárga levelek est-lepéi, s majd a beköszöntő tél
hófelhőinek fehér éj-pilléi szállongnak ott a levegőben.
A főherczegnőt még a hópelyhek is ott lepték Alcsuthon. Nem volt
rábirható, hogy Budára felmenjen. Egész napokat eltöltött kis gyermeke
egykori szobájában: elnézegette annak apró ruhácskáit, játékszereit;
gyönyörködött abban a kis ákombák rajzban, a mit a gyermek a gólyává
alakult vadászról rajzolt palatáblájára. Az drágább remekmű volt rá
nézve Rafael minden munkájánál.
S ha megtudta, hogy beteg gyermek van a faluban, azt meglátogatta
mindennap: órákat eltöltött az ágyánál.
A beteg gyermekek pedig rettegtek tőle.
Miért rettegtek tőle?
Azért, mert a herczegnő oly csodálatos dolgokat suttogott füleikbe.
Hizelgett nekik, csókolgatta őket, s hizelgés és csókok közben arra
kérte őket suttogva, hogy majd ha elmennek az égbe (hisz minden gyermek
az égbe jut), vigyenek izenetet az ő kedves gyermekének tőle, mondják
meg neki, hogy anyja mindig, de mindig csak ő rá gondol.
A beteg gyermekek ezért remegtek a főherczegnő látogatásától. A
gyermekek, tudja Isten miért, úgy nem szeretnek az égbe menni, még ha
oly kedves bajtársnak kell is izenetet vinni innen.
Esténkint pedig bezárkózott szobájába a főherczegnő, s késő éjig a
fisharmonika mellett ült és zsoltárokat énekelt az orgonahang mellett.
Úgy sajnálta mindenki, a ki gyászát ismeré. Kálmánt is nagyon meghatotta
kis pártfogójának halála.
Érezte tán, hogy több gyermekmesét nem fog ő regélni már senkinek.
Igen szép, mély költészettel átérzett költeményt szerzett a kedves
gyermek halálára. Most nem kellett őt arra felszólítani, mint a
születésnapi gratulatióra. Most nem volt előtte akadály nagyanyjának
tilalma, nem önérzetének büszkesége. A holt fejedelmi gyermeket
megénekelni már nem hízelgés.
A főherczegnő imakönyvébe tette e költeményt s sajátkezüleg írt levélben
köszönte azt meg a költőnek. Azt igérte neki levelében, hogy bárminő
kivánsága lesz valaha az életben, a melynek teljesültét ő
előmozdíthatja, tudassa vele, s legyen bizonyos a felől, hogy legigazabb
pártolójára talál benne.
Kálmánnak e gyöngéd együttérzés olyan jogokat adott a nádori udvarnál,
mely miatt őt sok magas állású úr irigyelte.
A budai várban pedig hivatalos egyformasággal folytak a napok.
Ő fensége mindennap kihallgatást tartott, s nem voltak olyan napjai, a
miket saját nyugalmának külön szakított volna.
A budai várpalota akkor nagyon egyszerű volt. Félölnyi vastag falait
csak papir szőnyegek boríták, nem atlasz és márványozás, mint most; a
kihallgatási termének butorzatán nem volt sem aranyozás, sem bársony,
székei, kerevetei fehér mázzal fényesítve s zöld bőrrel bevonva. S a
milyen volt a kihallgatási terem, olyan a várakozási terem is. Oldalt
hosszú támlátlan kerevetek, középett egy posztóval beterített asztal,
melynek egyik végén a nádori titkár ül, s jegyzi az egymásután
érkezőket; kiket aztán ő fenségéhez egyenkint bebocsát.
Ez a hivatal éles észt, nagy tudományt igényel. Megtalálni a rang
fokozatát, az értékét a bejegyzett névnek, s a szerint megitélni, ki
bocsáttassék be elébb, ki utóbb? Megismerni a «grata personát», a kinek
mindenek fölött elsőbbsége van. Még a tárgyakat is megválogatni; mert
jön néha olyan kicsiny úr, a ki fontos ügyben jár; az utóbbié az
elsőbbség. S ha aztán egy-egy kihallgatott nagyon sokáig ott felejté
magát a nádornál, bebemenni a kihallgatási terembe valami irattal, hogy
figyelmeztesse az illetőt, hogy más dolog is van itten. Ez rendkivül
fontos hivatal.
Most is tele van a várakozási terem. Mindenféle osztályai a
társadalomnak képviselve vannak benne: egyházi méltóságok, nagy arany
kereszttel mellükön, violaszín palásttal hátukon, fényes díszruhás
küldöttségek s kopott fekete ruhás özvegyasszonyok; vedlett rókaprémes
öreg uracskák, himzett frakkos külföldi nagyságok; falábas obsitos
katonák, kik csoportokba gyülekezve magyarázgatják egymásnak, micsoda
ügyben jöttek ide? s kérdezgetik a titkártól, ki van most benn ő
fenségénél?
«A török követ, Abdi basa.»
«Ah a török követ! No az csak hadd legyen ott hát.»
Valjon mi nyelven beszélhetnek együtt?
Most egy új alak érkezik; már a külső teremben hirdeti sarkantyúpengése,
hogy katona.
Sátory őrnagy az: teljes katonai díszöltözetében, minden érdemrende
felrakva mellére.
Ő nem hoz magával papirost, élő szóval fogja előadni ügyét, s az olyan
hangon fog történni, hogy bizony meghallhatja az ajtón keresztül is az
egész frequentia.
A titkár udvariasan feláll előtte; ő pedig méltóságos léptekkel foglalja
el a tért.
– Ki van odabenn ő fenségénél? kérdi stentori hangon.
A titkár tudja már, hogy szóval felelni itt hasztalanság, s mutatja neki
a leírt nevet.
– Ah, a török követ. Nagyon jól van! Kik vannak előttem felirva? A
titkár megmutogatja szépen.
– Kalocsai praelatus? Természetes. Ecclesia praecedit. Ki a másik?
Megmutatják neki.
– Ah, a kanczellár kurirja! Fontos izenettel. Övé az elsőbbség. Hát még
ki?
Új nevet mutatnak.
– Áh. A jászkun alkapitány deputatióval? Hadd menjen előttem a
főkapitány ő fensége elé. Ki más?
A titkár hátra mutat.
– Mi? Szegény iskolamester özvegye? özvegy asszonynak elsőbbsége van.
Hát aztán?
Több nevet végig húz ujjával.
– Septemvir, tabularis assessor? Ezek várhatnak.
Ezt a szót egész indulatos kitöréssel ejté ki a hadastyán.
Épen ezek feküsznek a gyomrában. Épen ezek ellen jött a panaszát
kiönteni ő fensége előtt.
Mert már nem csupán a fiskálisokkal veszekedik Csollán perének huzása
halasztása miatt; most már a birákra került a sor.
Azokat is végig ostromolta. Nem használt semmit. A válóper mászik nagy
csigaléptekkel, egyik forumtól a másikig, s mikor arasznyit haladt,
megint visszaküldik.
Szégyen gyalázat ez!
Az embernek joga van egy óriási nagy birtokhoz, de nem tudja végit érni,
hogy ezt a jogát kimondják.
Ezért az a nagy haraggal kiejtett szó: «ezek várhatnak».
Kóstolják meg már egyszer ők is a várakozást.
A terem egyre szaporodik újabb tisztelgőkkel, a titkár sorba jegyzi
neveiket; a török basa pedig megvárakoztatja valamennyit. Hja, az fontos
ügy lehet, a miben most Törökország értekezik Magyarországgal.
Sátory őrnagy felhasználja e hosszú pauzát, hogy beszédbe elegyedjék a
kihallgatási terem egyes csoportozataival, azaz, hogy beszél ő azoknak,
azok meg hallgatják. A főpapok, a küldöttségek és a diplomaták.
Valamennyinek egy tárgyról beszél: azokról a pernyujtó, huzóvonó,
vérszívó prókátokról, s azokról a velük egy kézre dolgozó birákról.
– Az egyik a rabló, a másik az orgazda! Jaj annak, a ki minálunk
processushoz kezd! Az unokái sem érik végét. Valamennyi biró, valamennyi
dicasterium van, azt mind valamennyit egy Strafkompániába kellene
összecsapni s elküldeni három esztendőre sánczra!
Hadd hallják a jelenlevő septemvirek és tabularis assessorok!
Hadd egye őket a méreg.
S a méreggel való etetésben voltaképen maga az őrnagy úr jön
legpaprikásabb kedélyállapotba; a szűk díszegyenruha is hevíti, meg az a
sok emberi meleg abban a zsúfolt várakozási teremben; az arcza egészen
neki veresedett már, s a szemei fehérén meglátszanak az erek.
De még azt az alkalmat sem akarja elszalasztani, hogy annak a
himzett-frakkos francziának, a ki szinte ott várakozik, a csókaorrú
shabbesteklivel a hóna alatt, jó magvas francziasággal szintén el ne
mondja, micsoda kriminális gonosztevők ebben az országban mind a
prókátorok, mind az esküdtektől kezdve, fel a legmagasabb forumokig,
valamennyi törvénynyel foglalkozó pharizeusok és irástudók, a kiket ő
most mindjárt úgy el fog áztatni ő fenségénél, hogy nagy csoda lesz, ha
valamennyit rögtön el nem csapja, s minden ezentúli processust a hadi
törvényszéki auditorokra biz, ahogy ez Törökországban van, és úgy van
nagyon jól.
A szegény megfogott idegen hiába szabadkozik, hogy ő egy szót sem ért
francziául, mert ő olasz; mindegy! Meg kell őneki mind azt hallgatni, a
mi neki van szánva. Szabadkozásai, a szája mozgásáról s a válla
vonogatásáról itélve, úgy vétetnek a semmit nem halló úr által, mintha
az ő általa vádlottakat mentegetni próbálná, s annál inkább
megczáfoltatnak.
Szerencse, hogy a teremben jelenlevők egy része olaszul, más része
francziául, legnagyobb része pedig se olaszul, se francziául nem ért, s
így a párbeszéd humoristicumát nem foghatja fel; de a kalocsai praelatus
ő méltósága mindkét nyelvet érti s annálfogva ember fölötti erőt kell
azon belső organumai ellen alkalmaznia, melyek a kaczagás küljelenségeit
előidézik; hogy ki ne törjön belőle a jó kedv, s az egész gyülekezet
láttára, a fejedelmi előteremben, azon violaszín-palástosan és
arany-keresztesen, homéri hahotával ne háborítsa meg az ünnepélyes
düdörgést.
Még azután a sarokban ülő özvegyasszonyt is fölkeresi a fényes
huszárőrnagy a maga részvevő közlékenységével.
– No, ugy-e magát is azok a gonosz rosz prókátorok, s azok az elátkozott
törvényszékek juttatták ilyen nyomorúságra.
Nem biz azt, mert az szegény egy kis nyugdíjért jött folyamodni. De
hiába mondja azt! Sátory őrnagy biztosítja őt a felől, hogy meg fogja
mondani ő fenségének, mihelyt bejuthat hozzá, hogy idekinn is ül egy
szegény özvegyasszony, a kinek mindenét elharácsolták ügyvédek és
assessorok; a mitől aztán a szegény asszony egészen kétségbe esik.
De mikor juthat már be ő fenségéhez az őrnagy?
Most megint érkezik a terembe valaki, a kit meglátva, egyszerre fölugrik
helyéből a titkár s elébe siet üdvözölve.
Mind oda néznek, az őrnagy is, ki az? Egy fiatal ember. Csinos arcz,
divatos viselet, de semmi kitüntető külsőség. Legtöbben nem is tudják,
kicsoda? Egy, kettő látta már talán, s megint elfelejtette: a tabularis
assessorok. Hanem Sátory őrnagy nagyon jól ráismer.
Ez a «gyerek», a kit ő Korcza fiskálisnál egyszer oly keményen
lehurrogatott, s a ki ugyanakkor néző publikuma volt annak a krétával
folytatott párbeszédnek, mely Korcza fiskális diadalával végződött.
A rosz suhancz!
S még a titkár fölkel s eléje megy.
No bizonyosan aféle kutyúpajtások. Bálczimborák! Innen az a nagy
barátkozás.
Egyszerre félrefordítja azonban az érkezettről a figyelmet azon
várvavárt körülmény, hogy a nádor termében az ajtó felé közeledő léptek
hangzanak. Végre valahára a török követ ajánlja magát.
Mindenki kiváncsi rá, a ki belépni nem látta. Török követet nem minden
nap mutogatnak Budán.
Egy Abdi basát! Szép, mellig érő szakállal, tizenhét rőf patyolat,
turbánnak tekerve, feje körül, s abban egy kócsag tollseprű dugva
gyémánt forgóval, rajta sarkig érő kaftán pamlagszövetből, hasán indiai
shawl, abból türkizes pisztoly-markolatok, ezüst-nyelű handzsár
kandikálnak elő! Aztán kilép helyette egy huszonöt éves, szakáltalan
ficzkó, fején egy veres posztó bográcscsal, pantallonban s kék
attilában: s higyje el neki valaki, hogy ő Abdi basa!
No bizony ezért az emberért nem volt érdemes ily díszes társaságot így
megvárakoztatni. S még hozzá a török követ nem is valami tekintélyére
ügyelő komoly diplomata: hanem egy vidáman széttekintgető, jobbra, balra
köszöntgető udvaroncz, ki elvégre még abba a most érkezett fiatal
gyerekbe is belebotlik, azzal barátságosan kezet szorít, s elkezdenek
egymással diskurálni valami olyan nyelven, a mit megint senki sem ért;
hasonlít a zsidóbeszédhez; egy jelenlevő hajóskapitány felfedezi, hogy
angolul van.
A török követ eltávozta után siet a jelentkezők névsorával a titkár ő
fenségéhez.
Nehány percz mulva visszaérkezik s oda siet Jenőy Kálmánhoz, karon
fogja.
– Méltóztassék bemenni ő fenségéhez.
Kálmán bemegy a kihallgatási terembe, és a várakozóteremben maradtak
egymásra bámulnak.
Sátory őrnagy megszorítja kardja markolatát s összeszorítja ajkait,
nehogy akaratja ellen kiszaladjon a száján, a mit odabenn magában
beszél.
– Hát ki ez a ficzkó? s kik vagyunk mi többiek idekinn? s ki vagyok én,
mind valamennyi között? «Pikk auf!» lettem őrnagy minden protectio
nélkül. Lóháton megjártam Párist ezredem élén; és Nápolyt és
Smolenszket. Tizenhat ütközetben láttam a halált mellettem kaszálni. A
fogai helyét most is viselem s a lábam barometrum a kapott golyótól.
Mellemen érdemrendeket hordok hét ország uralkodóitól. S jön egy
pelyhesszakállú suhancz, a ki senki és semmi, és azt előttem bocsátják
be kihallgatásra. Helyet engedtem magam előtt a papnak, a
főhivatalnoknak, a külföldinek, az özvegyasszonynak; de hogy
valamennyünk előtt egy semmi embert, egy piperkőcz ficzkót tüntessenek
ki! Hát hol akkor az igazság a földön?
Az őrnagy szivében forrott a méreg. A vér agyának tolult. A feszes
egyenruha még növelte a hőséget.
Az a fiatal ember pedig nagyon sokáig benn volt a nádornál. Hiába
türelmetlenkedtek idekinn; nem mozdult.
Vajjon mi beszédjük lehet egymással? Egy olyan magas úrnak, s egy ilyen
csekély embernek?
Sátory őrnagy mondá magában:
«Én ennyi idő alatt elfoglaltam az ágyuüteget Kulmnál!»
S a fiatal ember még mindig nem jött vissza.
Sátory őrnagy előtt már kezdett a világ vérben uszni; mint mikor a
lovas-katona a lőporfüst közé rohan s nem érzi már a csata hevében, hogy
él-e? mikor már gyönyörüségnek képzeli a halált, a megnyugtatót a fojtó
lég után.
«Mért nem tudott az a golyó két hüvelykkel alább a csákómba furódni
akkor!»
Kivánsága beteljesült.
Azt a golyót, mely a fején átfuródik, már nem érzi az ember.
Sátory őrnagy egyszerre csak arczra bukott a terem padozatán.
Oda futottak, fölemelték. Meg volt halva.
A nagy forróság, a visszafojtott indulat, a feszes egyenruha; – majd
megmagyarázza azt az orvosi látlelet, hogyan történt?
Rögtön félrevitték a teremből. A kihallgatást ez eset nem zavarta meg.
Legtöbben azt hitték, hogy csak elájult, s majd magához tér.
Kálmán csak több nap mulva tudta meg ez esetet, a mikor a megholt úr
kedvencz trombitása elment hozzá, őrnagya rögtöni halálával együtt azt
is bejelenteni, hogy ő a katonai szolgálatból elbocsáttatott, s hogy
szeretné, ha Kálmán őt valami csendes szolgálatba besegítené.
Kálmánnak könnyű volt ez, jó pajtását Decséryék egy szavára befogadták
házukhoz felügyelőnek.
Arról sohasem volt Kálmánnak sejtelme, hogy Sátory őrnagyot bizony ő
ölte meg, – mikor a nádorral oly hosszasan beszélt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Miről beszéltek hát olyan hosszasan?
A NÁDORNÁL.
Kálmán belépett a kihallgatási terembe. Ismerős volt előtte minden
helyisége a várlaknak; nagyon járatos volt már benne. A nagy
kihallgatási termet üresnek találta, végig sietett annak falon függő
aranyrámás császár-király-képei között, mik rendben következtek egymás
után: nagy állu Lipót, csillagvizsgáló Miksa, Mátyás, négy Nándor,
József a békekötő, s József a philosoph, hódító Mária Theresia,
megsiratott II-ik Lipót, s hadviselő Ferencz, mind eredeti művészi
alkotások.
E terembe nyilik a nádor dolgozó szobája: ő fensége ott kegyeskedett a
fiatal titkárt elfogadni.
E szobának két ablaka nyilik a Dunára, kilátással Pestre.
Nem a mostani, lázas sietséggel öltözködő Pestre, hanem egy szegényes
kis városra. A mostani kevély Dunasor helyén a redout-épülettől kezdve
felfelé egy puszta homokos part terül, melyet az épületfa kereskedők
zsindelyes tutajai borítnak; hol most a Wurm-udvar áll, ott egy mocsár
van, melyet segít táplálni egy közel pálinkafőző bűzös árka: még nádat
is látni a partjain. A tutajokon túl fűzfákkal van benőve a folyam
partja, miknek mentében patriarchális halászcsónakok vontatják apacsúros
hálóikat; a beljebb terülő homoksivatagot nagy messzeségben szakítja meg
az Ujépületnek nevezett rengeteg kaszárnya; a mostani állami vasuti
indóház helyén van a város szemét lerakodó helye; lefelé a dunapartot
cserzővargák, vászonfestők és halászok házai foglalják el; nyers bőrök
végig teregetve a víz mellett. Kék vásznak száradnak a napon. A budai
parton gabonás hajókat vontatnak lovakkal a víz ellenében; idáig
felhangzik a fullajtárok gyihögetése, ostorpattogása; a hajóhid ki van
nyitva az átkelő hajók végett két óra hosszat. A hidfőn felül pedig egy
nagy idomtalan gömbölyü épület tehénkedik ki a partra, egy elmaradt
emlék a törökvilágból, valaha a hidfő védelmére szolgáló bástya körönd,
kivül vakolatlan, fekete az időtől, teteje gula alaku; ezt úgy hivták,
hogy «rundella». A városi tűzoltó eszközök lomtára ez időben.
A rákosi homok sivatagon porfelhőt hajt végig a forró déli szél.
Ez Pest panorámája a budai királyi lak ablakából nézve.
A nádor dolgozó szobája külsejével hirdeté lakójának kedélyét.
Itt nem volt semmi arczkép a falakon; sem nagy embereké, sem szép
hölgyeké. Nagy könyvszekrények álltak egymás sorjában, s a szekrények
közötti állványokon régi görög bölcsek márvány szobrai. A könyvek mind
historiai, államtani, bölcsészeti, törvénytudományi munkák. Az
iróasztallal szemközt Magyarország térképe. Egy márvány asztalon állt
kristály kancsóban örökösen fris víz Mátyás király forrásából; a nádor
erős vízivó volt; s egy fal melletti asztalkán állt az a fövényóra, mely
most a múzeumban látható. Egy szögletszekrény ablakain át tüntek szembe
a Pompeji omladékiból kiásott régiségek; azon időben még ritkaságuknál
fogva is becsesek.
Minden tárgy hideg, bezárt, dolgát elvégzett, életjeltelen.
Hanem a mellékszobából áthangzott egy papagály sikoltozása. A
főherczegnő kedvencz madara volt ez, melyet a kis herczeg halála után
ide felhoztak; mert igen élénken tudta utánozni a gyermeksirást, s ez a
keseredett anyát idegessé tette. (Még István nádor idejében is
találkoztunk e papagálylyal a budai várban: valószinüleg még most is
él.)
A főherczeg az ablakban állt, midőn Kálmán belépett hozzá.
A nádor komoly tekintetű nyulánk alak volt, röviden tartott magyaros
bajuszszal, minőt azon időben viseltek országszerte, magas homlokát gyér
hajzat köríté.
Mikor a belépő ifjut megpillantá, valami szomorú nyájasság derengett át
arczán.
«Dilectissime!» (Kedveltem.)
Latinul szólt hozzá, ez volt kedvencz társalgási nyelve.
Egy kétrét hosszan hajtott papirt tartott kezében.
– Olvastam folyamodásodat; mondá halk, nyugodt hangon a nádor. Kérésed
hozzám az, hogy e jó barátodnak, ki magyar theatrálisták directora,
engedjem meg a budai várszinházban magyar előadások tartását. Óhajtottam
veled ez iránt személyesen beszélni. Ha más valaki adja be hozzám a
folyamodást, egyszerüen azt mondom neki rá, át fogom adni ügyét azon
helytartótanácsi előadónak, a kinek ez a szakmájába tartozik, annál majd
meg fogja kapni a hátiratot, igent vagy nemet. S ha csak arról volna
szó, hogy városunk lakosai egy mulatsággal többet kapjanak, semmi okát
sem látnám, a miért ez tőlük megtagadtassék. De, mivel te nyujtottad be
hozzám a kérvényt és ilyen ügyben: föltettem magamban, hogy veled
hosszasabban beszélek róla s ha lehet, megértjük egymást; azért légy
figyelemmel s jegyezd meg szavaimból, a mire válaszolni szükségesnek
látod.
Kálmán érzé, hogy sorsának fordulópontján áll most.