meg a kopott úr! Onnan ő tőle hozott el engem ez a rossz ember (gyöngéd
taszítás a tenyérrel Tóth Máté uram vállára). Én már második felesége
vagyok: az elsőt a szülei kedveért vette el; azzal nem volt családja,
engem aztán azt mondta ez a rossz ember, hogy a maga kedvéért vesz el.
Mert még az édes apja az én lelkem uramnak (itt a szájára ütött Sára
asszony) ennek a rossz embernek: Engedelmet kérek, hogy kiszaladt a
számom; tudom én, hogy nem illik az embernek mások előtt az urának azt
mondani, hogy «lelkem». Hát az uramnak az apja még csak árendás redemtus
paraszt volt azon a pusztán, a melyiken legelőször megtelepedtünk. Még
az se irni, se olvasni nem tudott. A fiát sem igen taníttathatta, mert
épen akkor volt az a világ, hogy a püspökök eltiltották a kálvinista
gyerekeknek az iskolába járást, az ábéczéket is elszedték tőlük; csak
úgy a tanyákon, hol, ragadt rájuk egy kis nesze az irásnak, holmi vándor
diákoktól. De azért ne tessék ám valami rosszat gondolni, hogy miként
gazdagodott meg az apósom? A hogy a rossz emberek mondják, hogy kád
aranyakat lelt a háza alatt, vagy ahogy a bolond babonások beszélik,
hogy az ördög hordta neki lidércz képében a pénzt: ezt ne tessék
elhinni.
Decséry gróf biztosítá Sára asszonyt, hogy egyik indokot sem engedi
érvényre jutni.
– Elmondom én, ahogy volt, igazán. Hát az apósom épen 1793-ban árendált
ki egy nagy pusztát a Bárodi grófoktól. Keveset kellett értte fizetni.
Az pedig egy olyan rendkivüli istenáldotta esztendő volt, hogy egy évben
kétszer arattunk. Kicsi gyerek voltam, mégis emlékszem rá, hogy
karácsony szombatján arattuk le azt a buzát, a mit augustusban ugarba
vetettünk. Ezen a tájon meg még nagyobb volt az áldás; az apósomnak
annyi szénája termett, hogy alig tudta betakarítani. A következő
esztendő aztán kivette a maga zsoldját. Akkor meg nem termett semmi.
Iszonyú szárazság lett; az emberek megették a lapulevelet s fürészporból
sütöttek kenyeret; takarmány pedig épen nem termett, úgy, hogy az ország
egyik részéből a másikba hajtották a gulyákat, nyájakat, hogy rakásra ne
hulljanak. Egy nagy mocsár az apósom bérlette pusztán akkor egészen
kiszáradt s ez lett ránézve a kincsbánya. Messze földről elhajtották
hozzá a lábas jószágokat kinyaralásra, kitelelésre, s felébe hagyták
nála, még meg is köszönték neki. Az azután való évben meg kiütött a
háború; a sok katonának ruhára, posztóra volt szüksége, a gyapju ára
iszonyuan fölment; az apósom annyit bevett belőle, hogy az egész pusztát
megvehette rajta. S azután is csak mindig volt Isten áldása. Az a
fődolog. Én bizony nem hoztam az uramhoz semmit; mert engem úgy vett el,
ahogy vagyok; – hanem azért Isten kegyelméből már a harmadik pusztát
szereztük meg, s minden gyermekünknek hagyunk annyit, a mennyiből
tisztesen megélhet. Azt tartom, nem is bánja meg, a ki az én leányomat
elveszi.
A főispán csak azt hibáztatta, hogy az a «leányom» nem akar megjelenni
az asztalnál.
– Hjaj, nem jöhet az addig, míg odakinn el nem végezte minden dolgát.
Úgy bizony. Mind ezt a jót, Isten után, az én jó nagyasszonyomnak, a
Jenőynének köszönhetem; mert úgy jártak annak a nevelt leányait messze
földről férjhez venni! Ez az úrfi csak olyan kicsi gyerek volt akkor; de
sokszor eltépte a kötényemet! de megtépászta a hajamat, mikor meg
akartam csókolni. Világért sem engedte magát semmi asszonyfélének
megcsókolni. Nem tudom, most is olyan-e?
Tóth Máté uram jónak látta közbe köhögni.
– Hja bizony, még akkor csak olyan kicsiny gyerek volt az úrfi, mikor én
a nagyasszonyomnál voltam; folytatá megzavarhatlan ékesszólással Sára
asszony; mikor aztán engem ez a csunya ember elvett, tréfálkozva mondta
a nagyasszonyom: «no Sári, aztán majd ha neked leányod lesz, azt én
elvetetem az unokámmal!» «Óh, mondok, nagyasszonyom: majd biz a maga
unokája egy szegény paraszt leányra szorul; nagy úr lesz az; gróf
kisasszonyt kap az feleségül». Én mondom azt; igaz a!
Sára asszony a maga ártatlan együgyüségében bizony nem is vette észre,
hogy jószivü tereferelésével milyen pirosra festette egy pár embernek az
arczát, a kik az asztalnál egymással szemközt ülnek.
De Tóth Máté uramnak megbotránkozott a maga természetes ösztöne.
– Sok mindenféle hiábavalóságot összekalatyolsz bizony te asszony! Ezt
meg én mondom; s az is igaz.
Félbeszakította a felvett tárgyat, a mi azt legjobban illustrálta, az
Erzsike megjelenése a szobában. A konyhai dolognak vége szakadt már s
házi leánynak ilyenkor kötelessége egy pillanatra elfoglalni a maga
helyét az asztalnál, üresen hagyott tányérja mellett.
Csinos ellentéte annak a másik képnek.
A milyen halavány amaz: ez olyan csattanó piros. Az a bibliai Mária, ez
a bibliai Éva.
Az ős eredeti szépség, kinek termete még nem ismer vállfüzőt, mindenütt
gömbölyű, ruganyos, erőteljes; arcza megaranyozva a naptól; sürű tömött
haja hosszan lebocsátott fonadékban mesterkéletlenül. Szava nincs még,
nem tud semmi nyelven; semmi kérdezősködés nem birja rá, hogy megszünjön
néma lenni; de ha egyszer megszólal, akkor csak okosat, csak szépet
mond. Még szemei sem beszélnek semmit; azokat is csak lopva veti fel,
mintha félne, hogy valakinél elveszti.
Kálmán szemei öntudatlanul mérték össze a két alakot, a kiknek
mindegyike neki volt egyszer szánva s nehéz volt az itéletmondás.
No, de ki tudja mit végzett felőlük a sors?
A főispán és a herczegnő is tetszősen szemügyelték a szemérmesen
letelepült hajadont.
– Une beautée rayonnante. Mondá a főispán a herczegnőhöz, szokott
társalgási nyelvén francziául.
S erre Tóth Máté uram azt mondá:
– Beautée paysanne…
A mikor aztán mindenki kérdő bámulattal tekinte reá, Tóth Máté uram
hideg phlegmával adta tudtul:
– Értek én lengyelül is, németül is, olaszul is.
Hanem bővebb felvilágositást nem adott magáról, honnan tanulta meg
mindezeket, midőn az apja még iskolába sem járatta.
A főispán nagyokat ásított már; Sára asszony észrevette, hogy a magas
uraságok álmosak is már. Van gondoskodva kényelmes ellátásukról. Annyi a
pelyhes dunna és vánkos a háznál, hogy akár belefulladjanak. Vetve a
szép fehér ágyak; külön szobában a grófnak, külön az asszonyságoknak.
Azoktól szépen búcsút vettek.
– Majd az urfinak megmutatom én, hogy hol hál?
Egy kis benyiló a kert felé néző ablakkal várt Kálmánra, egyetlen
ágygyal.
– Ez az én uram szobája.
– Hát nemzetes uram hol hál?
– Már mint én? szólt Tóth Máté uram, bundáját leakasztva a szegről. Kinn
a szérün, a szabad ég alatt. Az az én rendes fekvő helyem. Nem alszom én
ágyban, a míg a hó be nem kerget. Mindig a földön. Ott alszik csak jól
az ember.
– No ha nemzetes uram a földön alszik, hát akkor én is ott alszom, mondá
Kálmán s ő is vette a köpenyét.
– De biz azt meg nem engedem: erősködék Sára asszony, megfogva hatalmas
kézzel Kálmán gallérját. Nem ilyen fáin úrfinak való az ég alatt hálni;
maga ott náthát, hektikát kap. Paraszt bőrének való az, a ki már
megszokta. Soha a nagyasszonyom nekem meg nem bocsát, ha itt most
megbetegszik.
Kálmán megnyugtatá a jó házi asszonyt; megszokta ő már azt; a
kollégiumban a hideg téglapadlón aludt s gyalogjáró diák korában sokszor
megvirradt a szénaboglya mellett; jó paraszt lenne már ő belőle.
Ennek aztán tetszetősen mosolygott a gazda is, a gazdasszony is.
– No hát gyerünk a szérüre ágyat vetni.
Künn szép csillagos éj volt. A cselédházaknak minden ablaka sötét volt
már, aludt mindenki. Az istállók előtt horkoltak a földön heverő béresek
s a nyitott ajtókon kihallatszott, a mint a tehenek nagyot-nagyot
sohajtanak.
A szérüs kertben megbontott asztag előtt volt a tegnap szórt garmada.
Drága piramis tiszta buzából. A mellett feküdt egy ember alak, minden
takaró nélkül, meg egy komondor.
A közeledő léptekre a komondor morogni kezdett; arra az alvó felemelte
fejét s felkiáltott: «ki az?» A komondor aztán elkezdte csóválni a
farkát. «Kend az, apám uram?» mondá megnyugtatva a fekvő, s másik
oldalára fordult s aludt tovább.
Tóth Máté uram aztán leteríté az alvó mellé a subáját, s félszárnyával
betakarózva, oda feküdt, fejét, mint puha vánkosra, az édes búza
garmadára nyugtatva.
Kálmán követé a példát.
Óh te legédesebb ágya fáradt testünknek, istenáldotta föld! óh te
legnyugalmasabb takarónk, istenszemekkel teljes ég! Milyen jó lehet
köztetek aludni!
Milyen jó lehet ide lenn a földön!
Nem láttátok, hogyan örülnek a gyermekek, mikor azt mondják nekik: ma a
földön fogtok hálni?
A két egymás mellett fekvő elkezdett beszélgetni egymással.
– Én soká nem tudok elalunni, mikor ilyen tiszta csillagos az ég, kezdé
Tóth uram. Azt hiszem, hogy ha a föld nem fogna, oda kellene esnem
valamelyikbe.
Kálmán aztán beszélt neki a csillagrendszerről s a nehezkedés
elméletéről.
– Ez bizony szép, a ki tudja. Sohajta Tóth uram. De hát parasztnak nem
való mindent tudni.
– Miért nem?
– Mert nem emészti meg az esze. Nincs rosszabb, mint a tudálékos
paraszt. A ki félig meddig tud valamit; de egészen semmit sem. A
parasztnak csak egy dologhoz kell érteni: a földhez; azt pedig
megtanítja neki maga a föld.
A szérüs kertből szabadon lehetett végig látni az egész rónán. A
láthatárig semmi hegy, semmi helység tornya nem emelkedett ki. Olyan sík
volt a föld, mint a tenger.
E sík róna nyugati szélén egyszerre rózsaszínű világosság kezdett
derengeni, hasonló az északi fényhez; vagy valami nagy égés
viszfényéhez, mely messze a föld aláhajlásán túl, a láthatár alatt
keletkezett.
Kálmán figyelmezteté e veres fényre hálótársát.
– Nézze ön! Ott valami nagy vésztűznek kellett kigyuladni.
– Nem vésztűz az, mondá nyugodtan Tóth Máté. – A nádast gyujtották fel;
magam adtam ki a rendeletet, most ki vannak száradva a zsombikok;
esztendőre jó legelő lesz a helyén.
– Tehát még az ott önnek a birtoka? kérdé Kálmán.
– Innentül kezdve odáig és köröskörül felelt a földész.
Kálmán elmerengett ez eszme fölött.
Egy ember, a ki a földön fekszik, ennek a földnek egy akkora darabját
birja örök tulajdonul, hogy a birtoka szélét nem láthatja meg sehonnan:
még a láthatáron is túl van az; a föld boltozatának hajlása takarja el.
S a kié ez a nagy darab a földből, nem ismer puhább fekhelyt a földnél,
s nem tanult mást, mint a mit a föld tanított neki.
Kálmán elkezdett fenhangon gondolkozni.
– És ilyen roppant birtok ura a földön alszik, és gyermekei asztagot
raknak, ökröt hajtanak, cselédekkel esznek!
– Mert ez lesz a mesterségük, a mi után élnek. Nehéz mesterség a föld
után élni, úrfi. Ezer az ellenségünk, s csak a két tenyerünk a jó
barátunk. Ha a cseléd, a szakmányos látja, hogy magam és fiaim versenyt
dolgozunk a sorban: mind egész erővel hozzálát. Ha mi lefekszünk
délutáni álmot aludni, mind végig aluszsza a napot. Nálam minden cseléd
jó cseléd, mert ott vagyok mindig a sarkában. Nem ütöm, verem, nem
szidom én a cselédet; de látom minden tettét. Nem hagyom megtörténni a
rosszat. A megtörténtért büntetni: csak a kárt szaporítja; mert boszút
áll rajtam, a marhámon, a vetésemen, az épületeimen. A fiaim pedig
együtt esznek a cseléddel, hogy lássa a közember, hogy a gazda fiának is
jó, a mit ő eszik; különben fitymál és követel. De mikor azt látja, hogy
a saját fiam is mily jó izűen nyeli a fekete kenyeret, ő is elhiszi,
hogy kakastejjel, varjúvajjal sült kenyér az, s nem kíván jobbat. Így
lehet csak gyarapodni.
– S aztán, ha végig éltük az életet, miért éltünk?
– Miért éltünk? Azért, a miért én éltem. A nagyapámnak nem volt több egy
paraszt telkénél, s én már mind a négy gyermekemre egy-egy négyszög
mértföldnyi birtokot hagyok. Folytassák ők is. Bölcs példa előttünk a
régi zsidók példája; még Izsák fiának szolgálatba kellett állni, s már
József fiai betöltötték a Kanahánt s kiszorítottak belőle minden
idegent. Pedig együgyü tudomány az egész. Soha sem adni ki semmire
semmit, a mi nélkül ellehetünk. Ez a paraszt bölcsesség a
meggazdagodásra.
– De az életnek gyönyörűségei is vannak.
– A miénknek is vannak. Jól esik ételünk, italunk, álmunk, egészségünk
van. A zivatar meg nem hűt, a nap heve el nem lankaszt. A természet
gyönyörködtet. Ifjú korunkban danolunk, tréfálunk, vénségünkben
elmulatunk a pohár mellett. A kit megszeretünk, az után nem sokat
sóhajtozunk: a farsang meghozza a lakodalmat, s később az apróság
csevegése elég öröm mindenkinek.
– Hát a léleknek nincsenek követelései?
– A léleknek? Oh! a lelkiekben sem vagyunk fukarok. A papnak, ki ide
kijár vasárnaponkint, magam fizetek annyit, mint az egész falúja, s
harangot, orgonát én szereztem az egyháznak. Ott nem vagyok fösvény.
– Nem egyedül a vallást értettem a lélek alatt, hanem a tudást. – Nincs
vágya a földésznek mást is tudni, mint épen a földdel való bajlódást?
– Oh! az én gyermekeim is tudnak írni, olvasni, minden zsoltárt könyv
nélkül és ének szerint; a katekhismust és a bibliai történeteket.
– S azon túl nincs semmi könyv a háznál?
– De igen, a kalendárium.
– És semmi egyebet nem kell nekik megtudni soha?
– Nem. Minek a parasztnak a tudás? A mit a természettudományból tanul:
az hitét ingatja meg az Istenben; a mit a törvénytudományból tanul: az
hitét ingatja meg az embertársakban; a mit a történettudományból tanul:
az hitét ingatja meg a királyban; s minek a parasztnak a kételkedés? A
fenekére nem mehet a tudománynak, mert ahoz nincs ideje, ha esze van is
hozzá; s mindennek csak a szinét kapja meg s lesz a féltudós parasztból
istentagadó, pörlekedő, lázongó.
– De hisz önmaga czáfolja meg állítását, ki sokat tanult, mert négy
nyelvet is tud.
– Hja, a mire a nyomorúság tanítja meg az embert, azt megtanulja. Engem
nem instruktorok, nem professorok tanítottak, hanem a nyomorúság. Húsz
éves koromban elvittek katonának, harmincz éves koromban eresztettek
vissza. Megjártam Párist, megfeküdtem Mantuát, jártam Varsóban s
teleltem Lipcsében; fogoly is voltam; sebet is kaptam, rézmedaillont is
hoztam haza. Ott megtanítottak sok dologra. Ott tanultam a nemzetek
történetét is. Majd a fiaim is megtanulják mindezt, mikor elviszik őket
katonának.
– S nem menti ki őket a katonaság alúl?
– Nem. Próbálják meg ők is a nyomorúságot. Ott rendhez, fegyelemhez
szoknak, s annál jobban megbecsülik aztán az édes itthont.
– De hát azóta nem érdekli önt az a nemzetek története, a miben akkor
maga is részt vett?
– De igen is: hogyne érdekelne? Tudom én mindennek a folytatását.
– Tehát járat hírlapot?
– Nem biz én. Az újságba csak azt írják, a mit a felsőbbség megenged.
Minek olvasnám azt? Annál sokkal jobb tudósításokat kapok én. Jőnek
Ráczországból a disznó-hajtsárok, azok elmondanak mindent, mi történik
Törökországban, Görögországban? Aztán jőnek a morva társzekeresek
üvegedényekkel, gyolcscsal; azok hírül hozzák, mi van odafenn változás
Németországban; innen vissza gyapjút visznek. A lengyel lókereskedők
minden hónapban lejárnak hozzám; azoktól megtudom, mit fundál a muszka,
miben tudósok a lengyelek? Moldvaországból jőnek a boérok ökröket
vásárolni hozzám, hírt hallok tőlük oláhokról, tatárokról. Tótországból
itt mennek át az olajkárosok. Taliánországból megérkeznek a bálisok.
Stiriából idáig eljárnak almával a hienczek, meg a krikehájok. – Az
egész világ folyását megtudom élőszóból. Még jobban, mint a
nyomtatásból, ahol elhallgatják a javát. Nekem nincs szükségem ujságra.
– Hát a hazai költők műveit nem szereti olvasni?
– Nem érti azokat a paraszt; nagyon czifrák.
– Az urak meg azt mondják, hogy nagyon póriasak.
– Megvallom igazán, nagyon restelem, ha valami versfélét hallok okos
embertől: mindig a falusi vőfély jut eszembe, a ki «sarokra» darálja el
bolondos meghivóját. Én már azt hiszem, hogy minden poétában kell
legalább egy negyedrész bolondnak lenni. Legalább én ahányat láttam
hányódni, vetődni, mind többé-kevésbbé bolond volt. Veszekedő,
czigányfajta nép. Lám, még az a híres Kovács Mihály is a tömlöczben
veszett el; pedig de czifrán ki tudta rakni a szót! Jobb lett volna a
helyett, ha józan életet követett volna. A poéták mind részegesek. Én
még a halotti búcsúztatómban is meghagytam, hogy versben ne papoljanak
fölöttem.
– De hát a mi magunk magyar nemzetiségének terjesztését nem tartja ön
kötelességünknek?
– Oh! igen is, hogy annak tartom. De az nem megy könyvvel, meg írással.
Annak épen az a módja, a mit én követek. Óh! az urak mind ferde úton
járnak. Kevesen vagyunk az országban: nagyon sok az idegen. Agyonverni,
ha tehetnénk, se akarnók őket, s ha akarnánk, se tehetnők. Azzal, hogy
az urak a diaetán elhatározzák, hogy már ezután magyar nyelven kell írni
a matriculát az idegen fajoknál is: semmire sem fognak menni; csak azért
sem cselekszik. A mágnás urak aranyos ünneplő ruhájától sem fog magyarúl
tanulni senki; hanem az én foltos ködmenemtől: attól lehet tanulni
valamit. – Látja úrfi azt az égést ott a láthatáron két helyen is? A
között a két hely között ezernyi idegen-fajta ember lakott. Rákóczy
alatt hozták be őket a császáriak s itt megtelepítették az üres vidéken.
Víg emberek voltak! Szerettek jól énni, jól inni; hosszú lakodalmakat
tartottak, lármás farsangot. Mikor bő esztendő volt, minden nap hegyen,
völgyön vendégség volt minden háznál. Mikor pedig szűk esztendő volt,
azért nem nyelték az éhkoppot, hanem eljártak hozzám zálogra kérni
pénzt. Az én foltos ködmenemtől mindig telt az; mert én nem adtam ki sem
selyemre, sem czifra kocsikra; az ő leányaik pedig seperték az utczát a
selyem-viganóval. És az lett a vége, hogy a dőzsölő idegent apródonkint
kikoplaltuk az elfoglalt földrűl; egyenkint eladogatta telkét, s vagy
visszament az országába, vagy beállt hozzám cselédnek. Én pedig minden
garast megtakarítok. S minden garasért egy araszszal odább foglalok a
magunk földéből magunknak. Ellenállhatlanúl megyek előre. Csak egy faj
küzd erősen velem: a német. Ahol az megtelepedik, azt nem birja senki
kimozdítani. Az épen úgy tud koplalni, mint én; épen úgy tud napestig
dolgozni, mint én; épen úgy meg tudja becsülni a pénzt, mint én, s nem
hagyja oda a földét, ha egyszer belészeretett; s felliczitálja rám a
hantot. Hanem a városi németet a földmives német is épen úgy segít
kitólni a világból, mint magam. Velem együtt csak eladni megy a városba,
venni soha. Mi utánunk nem lehet annak megélni. – Aztán itt nem bolondul
meg senki, ha szerelmes: hanem családot alapít. Tisztességesen
feleségének él, s megjön rá az áldás. Ez az én foltos ködmenemnek a
tudománya, úrfi. A zöld mezőn, nem a zöld asztalon szerezzük vissza az
országot, úrfi.
– Nem, uram. A zöld asztalnál alkotmányunkat védjük, s az nekünk drágább
még a földünknél is.
– Nem tudok róla, – felelt, bundáját magára vonva a földész. – Csak azt
tudom, hogy valahányszor az urak az alkotmány miatt erősködni kezdtek,
mindig levertek bennünket. A császár csak császár. Magyar magyarnak nem
is tudna már engedelmeskedni. Adót fizetnem kell, annyi bizonyos; a
fiaimat katonának elviszik, az is bizonyos; akár kérdezi a császár az
ország rendeitől, akár kérdezetlenűl viszi el, fizetni, szolgálni nekünk
kell. Mit törjük rajta a fejünket? A követet, a viczispánt mi nem
választjuk; a nemesi juss minket be nem takar, mert mi csak parasztok
vagyunk. Adjon Isten nyugodalmas jó éjszakát!
Azzal nagyot ásított, balfelére fordúlt s rögtön elkezdett horkolni.
Kálmán pedig még sokáig elnézte a lassan mozduló gönczölt s gondolkozott
magában: milyen rettenetes igazsága van ennek a földön fekvő embernek;
milyen nagyot kell fordúlni a földnek, a míg a föld embere át fogja
látni, hogy nem az igazságot kell követnie, hanem fölemelkedni a
földről, és az igaztalanúl mostoha hazát fájdalommal szeretni.
Milyen sokat kell addig fordúlni a földnek!
Aztán ő is csak elaludt, s azt álmodta, hogy maga is szűrdolmányban jár,
ökröket hajt, földet szánt, népdalt fütyörész s szép paraszt leány
bokrétáját viseli kalapja mellett!
Mikor fölébredt, pitymallott az ég; a mező hintve volt harmattal, az
ébredő madársereg zenéjébe, prózai kolomphang vegyült. Két hálótársa már
nem feküdt mellette. Azok rég napi munkájok után láttak. A ház kéménye
már füstölt; ott már főzéshez kezdtek.
A távolban az előresietett aratóleányok danája hangzik. Pedig még a nap
föl sem kelt.
Őt pedig oly nagyon vonzotta valami a földre vissza.
A VÁLÓ ÚTON.
Kálmánnak ismét előre kellett menni, főnöke számára előfogatokat kellett
rendelni. S az elromlott híd helyreállítását sürgetni. A főúr családja
még mind aludt befüggönyözött ablakok mellett. Azok csak nagy későn
fognak útra felczihelődni. Nem is várt Kálmán a kávésreggelire; a mint
belépett a pitvarba, már Tóth Máté uram jött reá szemközt, pálinkás jó
reggelt kivánva, kezében kétitczés palaczkkal; volt abban a palaczkban
fehér üröm, dióhéj, narancshéj, a mitől zöld ragyogást és illatos
keserűséget kapott a hatalmas szilvaszesz, abból aztán Tóth Máté uram
teletöltött egy kis szűk nyakú palaczkocskát, a mit úgy hívnak, hogy
«egyes» s ráköszöntötte az úrfira. Abból azt úgy kell kogyogtatva
kiszívni, hogy tovább tartson az élvezet.
– Nagyon jó ez! domitorium! Csak úgy végig melegíti az embert.
Utána a jó fehér czipóból a gyürkés piros ropogós részit; az egészen
helyre hozza a belső constitutiót.
– Ilyen ám a paraszt früstük, mondá Sára asszony, ki a friss kenyérrel
szolgált.
– Adja Isten, hogy többször is legyen részem benne. Viszonzá rá az úrfi.
A szekér azonban előállt, mely Kálmánt tovaszállítandó volt, jó három
fakó fogva elejbe.
– Pista fiam maga lesz a kocsis, mondá Tóth Máté uram Kálmánnak, aztán
lekiáltott a fiára: «jó ülést csináltál-e az úrfinak, gyerek?»
– Dejsz én oda ülök a Pista mellé, ott jobban elbeszélgetünk az úton,
monda Kálmán, a miért aztán Sára asszony olyan szívesen megveregette a
hátát a tenyerével.
– No hát vegyünk búcsút szépen, ha már menni kell, monda Tóth Máté uram,
megszorítva Kálmán kezét. Egészséggel járjon, úrfi.
– Isten áldja meg, galambom úrfi! mondá Sára asszony is, egészséges
tenyércsapással rázva meg Kálmán kezét. Aztán egyszer majd meglátogasson
bennünket megint. Ugy-e meglátogat?
– Ne beszélj megint olyan dolgokat, asszony, a miknek se füle, se farka,
feddé őt Máté uram; nem minden esztendőben viszi el a Kőrös a hídját,
épen akkor, mikor az úrfi ezen utazik. Ki tudja, utazik-e még ezen a
tájon valaha? Hanem ha mondani akarsz neki valamit, hát adj a
mondásodnak formát. Mondd az úrfinak azt, hogy ha egyszer megkeseríti a
világ, ha megszomorítják az emberek, gondoljon rá, hogy van egy alacsony
ház, a hol minden ember szívesen látja, azért a sok jóért, a mit te
veled éreztetett az ő úri családja egykor; ezt mondd neki. Hanem ebből
semmi sem lesz; ne is legyen, úgy kivánom. Ar úrfi magasra fog vergődni;
hatalmas nagyhirü ember lesz, mi ránk sohse szorúl. De ha egyszer mégis
megtalálják keseríteni az életét a zöld asztalok és a kék szemek, akkor
jöjjön ide hozzánk; itt az Isten szép mezeje, és az Isten szép ege újra
kibékíti azzal, a mi zöld és a mi kék. Ezt mondd neki, asszony.
– No hát ezt mondom.
Kálmán önkénytelen felsóhajtott. Hogy ezek a parasztemberek olyan jól
értenek az időjóslatokhoz!
– Hát te Erzsi, mért nem jősz elő? Mondj hát te is egy szerencsés útat
az úrfinak!
Erzsi vonakodását mentette az, hogy a tejre kell ügyelnie, el ne fusson
a tűz mellett; pirulását mentette az, hogy a tűz nagy.
– Isten áldja meg, monda ő is, kezét nyújtva Kálmánnak; de szemét fel
nem emelte hozzá; hanem a kézszorítás, melylyel elbúcsúzott tőle, olyan
őszinte, oly meleg volt.
Az a «másik» még most alszik.
Aztán az apró szentek is előkerültek; az ökrös szekér kormányzója, a kis
Jóska öltözetlen, azaz, hogy még kalap nem volt a fején, mert fehér
vászon ruhájában alszik éjjel a széna boglyán, jár nappal a mezőn,
különbözés a felöltözött s levetkőzött állapot közt csak a kalap. Ő is
hatalmas parolát adott a búcsúzónak; a kis bátorszemű leány pedig még a
nyakába is kapaszkodott, s meghagyta csókolni az orczáját.
Azzal felült Kálmán a kocsisülésbe Pista mellé. Pista egyet csettentett
a nyelvével a lovaknak; azzal mind a három fakó egyszerre neki
rugaszkodott s vitte a szekeret ostorsuhintás nélkül, csak olyankor
lassítva futását, a mikor zökkenő következett.
A mező szép zöld volt, az esők után bársonynyal volt bevonva a róna, s
az ég felhőtlen kék.
Kálmán olyan sok szépet tudott beszélni a parasztlegénynyel a zöld
mezőkről.
Hanem ebben az élvezetében nagyhamar meg lett zavarva. A legelső
itatónál összetalálkozott a főispán futárjával, ki sürgős levelekkel
jött ura elé. Ez Kálmánnak is hozott egy levelet.