volt semmi feltünő: nagyanyja leveleire mindig Bénivel szokta iratni a
czimzetet; mert ő maga latinul nem tudott: már pedig tisztességes
embernek úgy illett, hogy a levél borítékján meg legyen adva a «generoso
ac perillustri Domino, Domino, summa cum reverentia», különben azt hinné
a póstás, hogy valami paraszt ír valami zsidónak. – Hanem aztán mikor a
levelet felbontotta, nagyon megdöbbent rajta, hogy a nagyasszony írása
helyett ismét Béni bácsi valóságos és authentikus disznóival találkozik.
Ez az ő írása volt: bizonyítnak mellette a hű kézvonáson kivül a
hitelesítő helyesírási bakok s a szó közepéből kimaradt betük. És aztán
fele, sőt két harmada a megírt soroknak ismét gondosan ki volt törülve;
mint a ki írásközben megbánta azt, a mit írt, de azért mégis csak úgy
küldte el, boszantva a levél megkapóját, hogy nem tudja kitalálni, mi
lehetett számára oda írva.
Valjon mi lehetett oda írva?
A levél kezdődött így:
«Jaj kedves uramöcsém. A mama ugyan nagyon…
Itt ki volt törülve a többi. De még sem volt oly jól kitörölve, hogy egy
nevet ki ne lehetett volna belőle venni. Ez a név volt «Czilike».
Tehát Jenőyné már megtudott valamit az ő találkozásáról a maga
számüzötteivel. A családi crimen laesae Majestatis!
Ugyan sietett, a ki referálta! Ugyan jó rendőrséggel van körülvéve!
A levélben aztán csak itt-ott volt valami olvasható sor, a miből azt
lehetett kivenni, hogy mind a mellett is a szokott pénzküldemény nem
marad el; hanem az a delizsánczon megy; hanem hogy az uramöcsém ugyan
vigyázzon magára.
Ez a levél aztán egészen elvette a kedvét Kálmánnak a kék égtől is, a
zöld mezőtől is.
Lám milyen jó dolga van annak a másik legénynek ott mellette, a ki soha
sem kap levelet a postáról!
Mikor Decséryék a kastélyukba megérkeztek, a főispán tudatá Kálmánnal,
hogy Pestre vissza kell költözniök egy hét alatt.
A tánczmestertől pedig azt tudta meg, hogy a herczegnő unokájával együtt
felmegy ismét Bécsbe, s vele együtt az egész udvari cselédség. Talán
hosszabb ideig, talán egész évig fognak ott maradni.
Ez a hír még növelte Kálmán levertségét.
A kordiczai statutio élményei óta kellett észrevennie, hogy valami
langymelegség mutatkozik irányában a grófi család részéről. Nem azon a
hangon beszélnek vele, a melyen eddig.
Dorotheát sem láthatta többé, csak épen asztalnál, ott meg messze
voltak. A leczkeadásnak vége volt már.
Most aztán mikor közel állt ahoz, hogy őt ne lássa többé, érzé a nagy
ürt, mely utána fog maradni lelkében. Most tudta meg, hogy milyen nagyon
szereti őt.
Lám arra sohasem gondolt, hogy az ember nem lesz örökké Decséryéknél
jurátus, hol csak egy ajtót kell kinyitnia és mindennap láthatja azt, a
kit imád. Egyszer csak neki is el kell hagynia azt a házat, s akkor
azután még sok bezárt ajtó fog állni előtte, a melyek előtt hol
alázatosan kopogtatni kell, hol erőhatalommal elfoglalni a kilincset,
hol aranykulcsot szerezni a kinyitásukhoz, míg oda fog eljutni, hogy ő
ismét színről-színre lássa!
A főispán másnap rögtön elutazott; de kisérőül Biróczyt vitte magával;
Kálmán a kastélyban maradt. A hölgyek csak egy hét múlva indúlhattak a
bécsi útnak. Az öreg Decséry szokása szerint falusi lakában egyedűl volt
visszamaradandó.
A legelső nap, midőn Kálmán az étteremben megjelent, a herczegnő behívta
őt szobájába. Abban a szobában szokott leczkéket adni Dorothea
grófnőnek. Dorothea most nem volt az asztalnál; hanem helyette ott állt
az asztalon egy miniature arczkép, mely a gróf-kisasszony képmása volt,
halavány sárga ruhában, mesterséges hajbodrozattal, kezében legyezővel.
– Ön festeni is tud? monda a herczegnő. Láttam egy pár művét. Nézze ön;
férjemnek egy kedves meglepetést akarok szerezni. Le tudná ön ezt az
arczképet másolni számára?
Kálmánnak alig akart kijönni a felelet az ajkain.
– Megkisérthetem, herczegnő.
– Tehát vigye ön e képet magával szobájába, mert nem szabad megtudni a
dolgot; hogy meglepetés legyen.
– Igen is, herczegnő.
Kálmán, kicsinyben múlt, hogy meg nem köszönte a herczegnőnek a
megbízást, hogy el nem árulta, milyen nagy gyönyört szándékozik neki
szerezni a herczegnő.
– Elég lesz önnek egy másolat készitésére egy hét?
– Igen. Elég lesz, rebegé Kálmán, s hangjának reszketése vallá: elég
lesz «két» másolat készítésére.
Mert arra ugyan mérget vehet be akárki, hogy Kálmán egy hét alatt,
egyedűl bezárkózva szobájában ez arczképpel, nem csak az öreg úr számára
fogja azt lemásolni; hanem a saját maga gyönyörűségére is.
Kálmán valódi művész volt. Bölcsőjében nem egy, de két múzsának csókja
érinté. Hátrahagyott képeit most keresve keresik, a mik egykor… De ne
vágjunk az események elé.
Egy hétig nem látta őt senki szobáján kivül máskor, mint az ebéd idején.
Akkor szabad volt neki az élő minta bámulatában elveszteni magát. A
művész tanulmánya volt az. Asztaltól sietett vissza palétájához.
Két másolatot készített az arczképről.
Az egyik a nagyapa számára készült, híven azonos a mintaképpel. Ugyanaz
a mosolytalan madonna-arcz, ugyanazok a lesütött szempillák; a
hajfonadék divatos; az öltöny fekete és halványsárga, kezében a tollas
legyező.
A másik nem a világ számára készült. Ugyanazon arcz, de egy szende
mosoly s az ég felé emelt szemek a dicsőület ragyogását bűvölék reá,
öltönye fehér, kezében liliomszál, s halvány rózsaszín szárnyai vannak.
Angyalnak festé. Ez a maga számára készült. Ezt nem látja meg senki.
Vajjon nem volna bizonyos a herczegnő az édes csalásról? Nem bírna előre
érzett tudatával e szent tolvajlásnak? Hiszen ha meg akarta ajándékozni
az öreg urat unokája arczképével, odaadhatta neki az eredetit s Bécsben
ugyanazzal a művészszel ujra lefestetheté a grófkisasszonyt? Azt is
tudhatta, hogy egy hét nem kell egy művésznek egy arczkép festéséhez. Ez
biztatás volt!
Kálmánnak értenie kellett, hogy a ki a Volta-oszlop correspondens
lapjait föltalálta, nem volt olyan nagy természetbuvár, mint a ki azt
kitalálta, hogyan lehet két festett lappal két szivet úgy egymáshoz
lánczolni, hogy azok minden időn és távolságon keresztűl egymással
együtt érezni meg ne szűnhessenek.
Egy hétnél hamarább visszaadta az eredeti arczképet is, a másolatot is.
Mindenki magasztalta a művészetét, a ki a remekül talált másolatot az
eredetivel ősszehasonlítá; de Kálmánt jobban ittasítá minden dicséretnél
önszivének dobogó magasztalása: az a szive fölé rejtett kép még jobban
van találva.
Azután eljött az elutazás napja. Kálmán mégegyszer részesűlt abban a
boldogságban, hogy egy kocsiban utazhassék szíve bálványával. Az egész
uton meggyőződhetett róla, hogy az most is oly gyöngéd hozzá, mint
eddig; s a rövid ideig tartó langy melegség csak rövid ideig tartó
büntetés volt a gyönge hűtlenségért: azért az egy napért, a mit Kálmán
az ő istenei s azok papja s papnője társaságában töltött, elfeledkezve
azon kötelességeiről, miket a keresztyének Istenének megdicsőült és
«élő» szentei iránt a «Credo» és az «Amo» reá róttak.
Még a Bécsbe utazás reggelén egyszer alkalma volt Kálmánnak Dorothea
körűl a családtag szolgálatait végezhetni; azontul aztán távol esett
tőle.
Nem maradt a főispán házánál a «juraterián», hanem külön szállást
fogadott magának s csak napi kötelességét végezni járt fel az irodába.
Azt adta indokul, hogy ügyvédi vizsgára készül.
Nem volt igaz.
Drámáját írta, azzal volt elfoglalva.
Biróczy hamarább átesett a vizsgán, «præclarum»-mal censurázott;
mindjárt alkalmazást is nyert Korcza úr mellett, mint adjunctus.
Egy napon Biróczy meglátogatta Kálmánt. A kis gnóm arcza komoly tekintet
által tünt ki ezúttal; még vatermördert is kötött, hogy annál
szigorúbbnak lássék. Ő már ügyvéd volt; hozzá nem illett többé a
jurátusi pajkos viselet. Azt külsőleg is kellett jelezni.
– No bajtárs, hát mennyire vagy Kövyvel? ez volt első kérdezése hozzá.
«Kövy» volt annak a nevezetes kézikönyvnek a neve, melyet szerzőjéről, a
pataki híres tanárról nevezték így, s a mi az akkori törvénytudományt
magában foglalta.
– Meglehetősen készen vagyok vele. Mondá Kálmán némi feszengéssel.
– Lássuk. És azzal Biróczy elkezdé Kálmánt examinálni; mint a hogy
szokták fiatal emberek egymást keresztűl-kasul kivallatni a szigorlat
előtt, mintegy próbaképen, hogyan fognak majd megállni a vizsgáló
senatus előtt.
Biróczy sehogy sem volt megelégedve Kálmán feleleteivel.
– Valld meg pajtás, hogy bele sem néztél ebbe a könyvbe két esztendő
óta. Pedig egy hónap mulva nyakadon a censura.
– Ejh, ha egyszer átolvasom, ismét a fejemben lesz minden.
– De hát mit csinálsz te az egész idő alatt? Verseket írsz megint?
Komédiákon töröd a fejedet?
– Ah! Egy év előtt még te sem beszéltél ily lenézőleg a versekről és
komédiákról.
– Akkor még diák voltam, mostan pedig prókátor vagyok.
– Ahá! Tehát azt jelezik ezek a vatermörderek a nyakadon.
– De tegyük félre a tréfát, barátom. Minden életnek czéljai vannak, s
minden czél oda megy ki: hogy az ember magának vagyont, az által
nyugalmas életet, kényelmet, családi boldogságot szerezzen. Mert a
családi boldogság is azon alapul, hogy legyen mit ennünk. Ez a czél még
nekem is ideálom, ezzel a majompofával, s fel akarok hozzá mászni,
ezekkel a csámpás lábakkal. Hát még te, kinek százféle alakban kínálja a
világ minden boldogságát. Nagyanyádtól roppant vagyont lész öröklendő;
kilátásod van olyan házasságot köthetni, mely a mellett, hogy a világ
első szépségével tesz boldoggá, kétszeresen meggazdagít. Előtted áll a
leendő nexusnál fogva az út a legmagasabb állásig. Szeretve, ünnepelve,
irígyelve lehetsz, s nem kell semmi, csak a kezedet kinyújtanod utána.
Más ember a czelli szűz Máriához vándorolna búcsújárva, hálát adni az
égnek annyi ráontott kegyért; te pedig azon vagy, hogy mind kidobd a
hajóból a tengerbe. Egész komolyan beszélek. Korczától megtudtam
olyasmit, hogy nagyanyád tudakozódott nála, vajjon: minő törvényes
eljárások kellenek egyik vagy másik egyenes örökös kitagadásához; hogy
nem Béni bátyádról van szó, azt elképzelheted. Az okát is jól tudom,
hogy miért haragszik rád? A szinészekkel való ismeretségért; költői
hajlamaidért. Ezt meg Aszályitól tudom. Ez a ficzkó most itt rontja a
levegőt Pesten, s azzal foglalkozik, hogy a ponyvaliteratura számára
fűzfa-verseket fabrikál; s Angyal Bandit, meg Brunczvik herczeget énekli
meg alexandrinusokban. Közbe kritikákat is ír mindenről, a mi könyv, az
egyetlen helybeli lapnak. Erre az emberre vigyázz! Már egy helyről
kimart. Ha gazdag ember fogsz lenni, azt nem bánja; akkor neked fogja
dedicálni epithalamiumait, fescennináit, panegyriseit, névnapi ódáit, és
minden nap eljár a tányéraidat kinyalni, hanem ha a költészethez nyúlsz,
ott megharap; mert az az ő moslékja! Tehát innen zivatart várhatsz. Ez
aztán az eged másik felét is elborítja. Egy kis ködöt már vehettél
észre. Minek mondtad azt, hogy Bányaváryné testvérhugod? mikor nem is
igaz. Azt gondolod, a Decséry grófnőknek nagy kedvük van vándor
truppokkal sógorságba keveredni. És végtére, ha kitudódik, hogy te
poétázással foglalkozól, soha senki te reád sem a maga dolgát, sem az
ország dolgát nem bizza többé.
– És mégis azt fogom tenni, felelt Kálmán.
– Bajtárs! mondá Biróczy, értem én a kőltő mondását: «Singe, wem Gesang
gegeben». Daloljon, a kinek dal van adva. De ő rá volt a ki hallgatott.
Egy nagy nemzet. Énekelhetett néki. De kinek énekelünk mi? Nem szedtél
fel elég tapasztalást a mai napig? Ki hallgat rád? Uri rendünk nem is
ért nyelvünkön. A szép asszonyok nem veszik könyveinket szép kezeikbe. A
gazdag mæcenás, ki százezreket ád ki könyvtárára, a holt literaturát
kegyeli, az élővel nem törődik. A nemes ember csak korteskedni szeret; a
liberális hazafi bolondságnak tart minden irkafirkát, a mi nem politika,
s a politikai celebritások virtusnak tartják, hogy ők soha nem olvasnak
semmi költeményt s nem járnak semmi színházba. A papoknál indexre van
téve a költői munka, s a jó palaczkot, meg a tuczat kártyát ők le nem
teszik azért, hogy olvassanak. A parasztnak meg még egészen fogalmán
kívül esik a vágy valami szellemi eledel után: érzéke hiányzik hozzá. A
prókátornak nem kell más, mint az actái, a Tripartituma, meg a Curiale
decretumok; a mérnök csak léniáz és czirkalmaz; az orvos csak receptet
ír, a kereskedő csak kontót készít; költők dalára hallgatni itt senkinek
sincsen kedve. Monddsza: melyiket akarod te ezek közűl meghódítani?
– Valamennyit!
– Büszke mondás. De hát ha egyiket sem? S ha ráadásúl elveszted érette
világi szerencsédet, mely annyi felől arany-tálczán kinálkozik eléd?
– Hallod-e, kedves barátom! Jól tudom én azt, hogy miről van szó. Értem,
sőt tudom magyarázatát adni annak a borzalomnak, a mivel a tisztességes
emberek viseltetnek országszerte az olyan alakok iránt, a kik a szabad
művészet pályáin bolyongnak. Azért mert bolyongnak. Tudom, hogy hamut
hint fejére az az anya, a kinek azt hozzák hírül, hogy gyermeke elment
színésznek. Tudom, hogy száműzve van a világból az a család, melynek
valamelyik tagja az ősi becsületes nevet az irodalom terére hurczolta.
És igazolva van mind e keserűség. A ki látja e rongyosan, éhesen, de
annálinkább szomjasan, mikor nem részegen, kóborgó hadat, mely itt
megszökik, ott elcsapják; mely nem tisztel sem családot, sem
szülőföldet; mely pirosra festi képét, de pirulni nem tud; mely
arczfintorgatással röhögteti meg a hájfejű csőcseléket s
színfalszakgatással riasztja a műizléssel birót; mely tanulni rest,
érezni szívtelen, melynek hivatásáról fogalma sincs, mely bukfenczet is
hányna, ha ahhoz is tanulmány nem kellene; mely koldul és olcsó
szerelmet árul: az bizony méltán siratja meg minden ivadékát, mely ezen
régióval érintkezésbe jön. Az is méltán követeli vissza becsületes nevét
családja sarjától, aki elnézi, hogyan marczangolja egymást össze két
veszett iró, mikor összevész a dicsőség rongyain? Hogy veszik le egymás
fejéről a keresztvizet. Hogy verik bele egymásnak az arczát a sárba, s
akkor aztán hogyan indulnak el azon sáros pofával mind a ketten
ugyanazon közönséghez, mely veszekedésük csömörével van tele: nyavalygó
érzelgéseik unalmas termékei számára olvasókat, vevőket összekoledálni.
Hogy az ilyen fiúnak kiteszik a székét az ősi házból, azt természetesnek
találom. De mit? ha jön egyszer valaki, nem egy, de sokan, a kik azt
mondják: «ide! én nem szolga, de király vagyok itten; arczomat nem éri
el a sár, de eléri a napfény! A mit én hirdetek, az nem az én szégyenem,
hanem a ti dicsőségetek! Én nem koldulok a közönségtől, én kincseket
szórok közé!» S ha akkor az egész ország egy diadalszóra zendűl, ha
akkor az Isten ihlette homlokon kizöldűl a megérdemlett babér, nem
hiszed-e, hogy a büszke családok, legyenek azok grófok, vagy parasztok
(mert nálunk a paraszt is büszke), örömmel fogják keblükre zárni azokat,
kik magasabban állanak, mint ők! S az én leszek, és a kik velem jőnek. S
ha nem teszik? Maradnak odalenn. Mi fölfelé megyünk.
Biróczy elbámult. Ezen a hangon ő soha sem hallotta még Kálmánt szólni.
Az ifjú költőnek ki volt pirulva az arcza, hevesen járt fel s alá
szobájában, s kezei reszkettek a felindulástól.
– Elárultam magamat előtted, mondá hevűlt hangon, barátja kezét
megragadva. Kicsaltad belőlem titkomat, a mit eddig senki sem tudott,
csak én és a hallgatag papir. Szerény, szolgálni kész embernek ismer
mindenki. Nem igaz! Kevély vagyok, mint egy ördög! Nem ismerek erősebb
embert magamnál! Se férfit, se asszonyt! De tudd meg már most, hogy
őrültségemnek systemája van. Egész tervezet van agyamban, hogyan fogok
berontani a világba, mint mennydörgő Jupiter? A testvérhazában most
épült fel az első országos színház. Azok mindig előbbre vannak egy
lépéssel nálunknál. Az ünnepélyes megnyitást magyar drámával akarják
kezdeni. Maguk a főurak és úrhölgyek lépnek föl legelőször s jelenlétük
szenteli fel a színpadot, hogy az előitélet is elismerje róla azontúl,
hogy az oltár, és nem pelengér. Bányaváriék társulata fog utánuk
működni. A legjobb drámára, mely hivatva lesz az ünnepélyt felavatni,
száz arany jutalom van kitűzve. Én írtam egyet, most végeztem el. Vedd
át és olvasd végig. Másnak meg ne mutasd. És akkor aztán, ha elolvastad,
jőjj vissza hozzám és mondd meg igazán: őrültségnek találod-e, hogy a
midőn e mű szerzőjének nevét kérdezendik, büszkén álljak elő s azt
mondjam: «én vagyok az!» s mikor azt bevallom, ne féljek sem attól, hogy
nagyanyám kitagad, sem attól, hogy kedvesem megvet; sem attól, hogy a
világ minden ajtót bezár előttem; hanem ezzel a névvel a homlokomon
követelhessek magamnak helyet mindenütt, hol tisztelet és szerelem
osztja a rangot.
– Magamat is szinte fölmelegítettél, mondá Biróczy; pedig én hideg béka
vagyok. Jól van. Mint mondád, őrültségednek systemája van. Azt látom. El
fogom olvasni művedet; hanem bennem igen szigorú birálóra számíts. Annál
inkább, mert én azt látom, hogy nagyon beteg vagy. S szeretnélek
kigyógyítani. Megvan még egy példányban a műved?
– Már le van tisztázva.
– Azért kérdtem, mert ha nagyon szépnek fogom találni, kisértetbe
jöhetnék, hogy a tűzbe dobjam.
Másnap visszajött Biróczy s átadta az elolvasott művet. Nagyot
hallgatott utána.
– Elolvastad? kérdé Kálmán, kíváncsian vizsgálva Biróczy arczán a
hatást.
– Végig. – Nem árult el annak az arcza semmit.
– S mit szólsz hozzá?
– Gyémánt!
Felelt rá Biróczy, mozdulatlan arczczal s kis idő múlva utána tevé:
– S az is fog maradni időtlen-időkig örökké.
Kálmán szívdobogva hallgatott.
Biróczy nagy vártatva folytatá:
– Azon mű ez, melyhez, ha ötven évig száz lángeszű költő minden remekét
egymás fölé rakja is, megfelelő nagyot nem fog teremteni. Egy fejjel
mindig ki fog látszani valamennyi közűl.
(A lefolyt ötven év igazolta szavát.)
Kálmán szemei égtek; olyan embertől hallotta e magasztalást, a ki
senkinek sem hizelgett soha; a ki még imádkozni sem szokott, hogy még a
jó Istennek se hizelkedjék.
– Hanem…
Most következett a végzetes «hanem».
Kálmán visszafojtott lélekzettel figyelt.
– … Azt a czélt, a melyet te magad elé tűztél, ezzel a művel te el nem
éred. Hisz ezt ma nem érti meg senki. Ehhez egy új nemzedéknek kell
születnie, mely hozzá felnőjön. A mai kor népének a te eszméidet
utólérni röpte nincsen. Kukaczok és alvó pupák országa ez. Camoens fogsz
te lenni, ki halála óráján műveit tűzbe hajítja, hogy nem értő hazáját
megfoszsza tőle. Ennek a te művednek fiókod fenekén kell temetve
maradni, hogy addig, a míg élsz, ne is tudjon felőle senki, csak halálod
után találjon rá az utókor s akkor szörnyedjen el mindenki, mekkora
kincset hantolt el sírodban. Addig ne mutasd senkinek, mert a hájfejűnek
úgy fog esni költeményed hangja, mint a kutyának a hegedűszó; ijedtében
vonít! Senki sem fogja megérteni. A mívelt úri rend háta borsózni fog, s
azt mondja: rettenetes eszmék ezek! A tudós világ nyelved ős eredeti
zamatját nem izleli, s a profanum vulgus ott fog hahotával kaczagni
gondolataidon, ahol alvó rémeket véltél fölébreszteni szivében. Hát a
reproductió hogyan lesz? Hiszen ehhez a műhöz egy csupa világművészekből
csoportosúlt színtársulat kellene. Minden alakja egy remek. Mikor lesz,
hol lesz valaha, talán ötven év alatt egyszer, a mikor egy csupa
óriásokból álló színésznemzedék vállaira ráillenek a te rettentő
dimenziójú alakjaid. A pygmaeok karikaturaként fognak járni e
jelmezekben, mikben lábuk elbotlik. És végül még hátra van egy rém. Az,
a ki a gondolatokban olvas. A minden élőknek és holtaknak ura. Nem az
«Úr»; hanem a Kutya-Censor. Az a te eszméidnek felét legyilkolja. Tedd
el te e halhatatlan művedet, barátom, fiókod fenekére…
– Nem fogok vele elrejtőzni, mondá Kálmán lázas izgatottsággal.
Pályázatra bocsátom művemet. Nem koczkáztatok vele semmit. Vagy győzök,
vagy vesztek. Ha győztem, diadalkapun át vonulok be a világba s akkor
minden jeget megtörtem. Ha pedig vesztek, elégetik jeligés levelkémben
foglalt nevemet, művem fiókom fenekére vándorol s nem jön napvilágra
többé. Harmadik eset nincs.
– De van még egy harmadik is, meg még egy negyedik is, mondá Biróczy.
– Halljam.
– Oh az iránt semmi kétségem sincsen, hogy műértő birák, irodalommal
foglalkozó emberek, kik művedet négy fal között olvasni fogják,
leborúlnak előtte, s kürtölve kürtölendik a világnak, hogy egy
halhatatlannak született mű támadt az országban. Ez másként nem is
lehet. Én ismerem mind a mostani irodalmi tehetségeket; senki sincs
köztük, a ki a pálmát elragadja előled, de nem lesz soha; ezután sem
lesz! Az irodalmi koszorút elnyered. Hanem annál magasabbról bukol.
Műved, melyet mint irodalmi remeket hirdetnek majd előre, a színpadon
paródiává alakul a selejtes előadás miatt.
– Oh akkor Bányaváryékat rosszul itéled meg. Ők lesznek az ünnepélyes
megnyitáson.
– Ismerem őket, láttam Csongrádon. Czilikéd ellen nincs kifogásom. Ő
egyedűl azon alak, ki egy szenvedő erény szerepébe beletalálandja magát,
mert jelleméhez talál az. Már Bányaváryról nem állok jót. Neki szokása
túlságosan tüzelni: a vidéki közönség így szereti azt. Sokat hadonáz és
minden indulatot apróra kifest. Ezzel pedig a te hősödet egészen
eltorzítja. Azt a jellemet, melynek csak nagyszabású indulatai vannak;
mely halálos sérelmét az utolsó kitörés bekövetkeztéig ki nem mutatni
büszke; mely önmagával küzd s uralkodik szenvedélyein, míg azok fölűl
nem kerülnek. Bányaváry ezt nem tudja felfogni. Neki elejétől végig
kiabálni kell. Igy szoktatták. Hát a többi szereplők mit fognak csinálni
magas alakjaidból? A hevesfejű főnemes személyesítője, ki honszerelemből
lázadó, lesz ott egy akasztófától elszabadúlt zsíros szájú betyár; az
agg férfi, kinek kesergésében annyi megható van, lesz egy sápítozó vén
banya; a parasztból, ki együgyű panaszával a kor arczulatát rajzolná, a
színpadon egy szószátyár gányó lesz, a kinek huszonöt bot kell a panasza
végén, s a nagylelkű fejedelmi alak olyan kálvinista prédikátor lesz, a
milyen csak valaha Bergengócziában irásból olvasta a halotti
búcsúztatót. A cselszövődet kifütyülik a komiszkodásáért, s fejedelmi
asszonyod egy derék tekintetes asszony lesz a javából. Én előre látom az
előadást, melynek végén minden ember azt fogja kérdezni: hát ez volt az
a csodamű, a minek olyan nagy hír járt előtte? A második előadással
aztán várnak a jövő évtizedig.
Kálmán mosolygott.
– No ezt tartod te hát a harmadik lehetőségnek; hát a negyedik micsoda.
– A negyedik az, hogy minden úgy fog történni, a hogy te álmodod. Diadal
járt előtted, diadal utánad. Műved győz, színészeid remekelnek. A
publikum bálványozni fog; meghódítod egészen. Meglehet, hogy ugyanazon
színészek, kik Csongrádon csak a népies alakokig tudnak emelkedni, a
másik haza fővárosában, hol egy csupa mívelt közönség nézi őket,
felemelkednek egy ranggal, s lesznek művészek, vagy épen ha Budára, vagy
Pestre sikerül feljönniök, a nemes vetélykedv az idegennel szemközt új
ihletet ád kebleiknek s te velük együtt győzesz. Akkor veszted el
legjobban azokat, a kik rád nézve legbecsesebbek. A bukott poéta még
visszatérhet bűnbánó mezében sértett nagyanyjához, még azt
visszafogadhatja a Decséry kastély; de az olympi győztes el van rájuk
nézve veszve.
– Hát akkor legyen elveszve, mondá Kálmán kemény határozottsággal. Ha
így, a hogy vagyok, eltaszít valaki magától, akkor legyek rá nézve ott,
a hova taszított. Koldulni nem fogok, se kenyeret, se szerelmet. Akkor
tollam lesz anyám és kedvesem. Nem én leszek az első, a ki így élt. De
én így fogok élni.
A két jó barát megszorítá egymás kezét, sokáig némán.
Mikor elváltak, akkor azt mondá Biróczy Kálmánnak:
– Azonban, miután műved benyújtása s a birálók itéletkimondása között jó
tíz hét esik közbe, ezt az időt mégis csak felhasználhatnád arra, hogy a
Pegasusról leszállj s a Tripartitumot és a Kövyt végig lapozgasd, mert a
diplomára szükséged lesz.
– Azt fogom tenni, igérte Kálmán.
S igéretét meg is tartotta; tíz hét alatt nem látott egyéb után, mint a
mi hivatalos feladata volt, készűlt a censurához.
Beiratta magát a vizsgálandók közé s határnapot is kapott már rá.
Végzetes határnap!
Ugyanazon napra esett ügyvédi vizsgája, a mely napon a drámabiráló
választmány volt kimondandó itéletét a pályaművek felett.
Az erősebb indulat elfoglalta agyát a gyöngébb elől. Inkább azon járt az
esze, hogy mi hírt hoz a posta, mint azon, hogy mi véleménye van
Verbőczynek azokról a concret kérdésekről, miket a nagyméltóságos
személynök úr hozzá intéz? Csak megfelelt rájuk.
Másnap az írásbeli vizsgát kellett letennie, azt is folyvást drámája
során aggódva végezte; ki is felejtett irásából itt-amott valamit.
Harmadnap aztán megkapta a diplomáját.
Csak «laudabile» volt.