érzékenyebb szívvel még nem ölelt. Melle nagyon tele volt illetődéssel.
Kiment a galyasból s gondolatokba merülvén, a narancsfák alatt fel s alá
sétált. A madarak százféle gyönyörű dalszózattal fogadták ezen új
vendéget az ártatlanságnak honában. A gróf eleinte szomorú volt, de
szomorúsága kevés szempillantások mulva tiszta örömre derült. Leült egy
hantpadra s fejét könyökére támasztván, örömkönnyek görgöttek ki
érzékeny szemeiből.
XXX.
A természetes szerelem.
A mint a gróf ezen ülésen ama galyas felé fordította történetből
szemeit, melyben Nahidát hagyta, maga mellett látta ezen ártatlan leányt
állani és mosolyogni. Óh! ne sírj, szép ifjú! mondá Nahida édes és
bizodalmas szózattal, mely a gróf szívébe mélyen behatott; ne sírj,
kérlek! Oly vidám vagyok én, mióta te itt vagy, hogy ki nem mondhatom:
mert én azóta, hogy nálunk mulatsz, semmi hijával sem vagyok. Fátyolának
szélét kezébe vévén a gróf, megtörlötte vele szemeit. Nahida melléje
ülvén és szeme közé mosolyogván: Nézd, úgymond, kezével a környékre
mutatván, mily szép itt körülöttünk minden! Légy jó kedvű, mert én
tégedet szeretlek.
Te engemet szeretsz? jó Nahida! kérdezé a gróf, kezei közé vevén és
megnyomván kezét. A te kedvedért nem szomorkodok többé.
Jösz-e velem, mondá Nahida, a mugribokorhoz? Én neked mugrit igértem.
Kezet fogván, elsétáltak a fáknak illatozó virági és a madaraknak
kellemetes dallai között a mugribokorhoz. Nahidának szeme a grófnak
szemén függött.
A kert szép, de kicsiny, édes Nahidám! mondá a gróf. Ha én az atyádnak
volnék, az egész völgyet kertnek csinálnám.
[Illustration: Maga mellett látta ezen ártatlan leányt állani.]
Kicsiny? kérdezé Nahida, áttekintvén az egész kertet. Hisz a sétálásra
nekünk elég helyünk van, s azonkívül nézd! mennyi gyümölcsfák és virágok
elférnek benne! Mirevaló volna nekünk a nagyobb kert? A kolibri
madárkának elég egy falevél. Erre rak fészket, ezen költi ki tojásait.
Óh! te kevéssel megelégedő lélek! Te tehát semmit sem kívánsz?
Mit kívánjak? felelé Nahida, lesütvén, s azonnal ismét felemelvén, s
pirúlva a grófra vetvén szemeit.
Hallott ő már édes atyjától valamit a keresztény hitről, melyet ennek a
gróf még az első éjszaka rövideden lerajzolt. Erről tehát a grófnak
különféle kérdéseket tett, kinek feleletei nem csak mulattatták, hanem
meg is illették.
Az ebédnek ideje elérkezvén, Nahida fügefaleveleket terített egy
galyasban a gyepre. Itt ettek mind a négyen. Bizodalom és belső
nyugodalom ragyogott ki szemeikből. Nahida a legszebb gyümölcsöt rakta a
gróf elejébe. Édes anyjától tanúlta ő ezt, ki férjének a legjobb
gyümölcsöt szokta volt minden ebédnél kiválasztani. Míg az öreg
beszélgetett, addig Nahida a grófnak hajával vagy ruhájával játszdogált
s a beszédnek közepén egyszerre megszólítván a grófot: Mi neked, úgymond
a neved?
Laczi, felelé a gróf.
Laczi? mondá mosolyogva a leány. Óh Laczi! maradj te, kérlek nálunk!
A gróf rá mosolyogván, alig tudta az öreg beszédjének fonalát
megtalálni.
Ebéd után nem győzött a gróf már Nahidának, már az öregnek, már meg az
asszonynak kérdéseire felelni, kik az európai tartományokról és
szokásokról különféleképen tudakozódtak.
Vannak-e Európában is Páriák? kérdezé egyszerre az asszony.
Nincsenek, Isten kegyelméből, felelé a gróf. A polgári rendek ugyan
minálunk is különfélék, mert ezt az embernek társaságos életében maga a
természet szükségesnek tette; de mindenikének közülök van saját becse,
saját érdeme.
A természet tette volna azokat szükségeseknek? kérdezé a Pária.
Minden bizonynyal, mondá a gróf. A természet teszi az emberi nemzetet
képesnek ama különféle tökéletességekre, melyekhez a világ kezdetétől
fogva lassankint feljutott. Ezeket pedig meg nem lehetne eszközölni, ha
valamennyi emberek mind csak egyféle igyekezetekben foglalatoskodnának.
Némelyeknek tehát észszel és okossággal kell a társaságot kormányozni,
némelyeknek fegyveres kézzel oltalmazni, némelyeknek oktatás által a jó
erkölcsökre vezérleni, némelyeknek táplálni, némelyeknek pedig
mesterséges műdarabokkal gyönyörködtetni, vagy szükségeit enyhíteni.
Ezt helyesen mondod, felelé neki az öreg. A méheknek társaságos
szövetkezésében is észrevettem én azt, hogy a természet különféle
méhnemekre osztotta fel az egész társaságnak különféle munkáit. Némelyek
csak nemzenek, némelyek pedig mézet gyűjtenek.
Olyformán van a dolog a hernyóknak nemében is, melyekből a lepkék
támadnak.
Ily beszélgetések között hamarább beesteledett, mintsem reméllették.
Nahida a grófnak oldalától el nem szakadhatott. Elfelejtette ő virágjait
megöntözni, madárfészkeit meglátogatni, az öreg madaraknak a szokott
eledelt kihinteni. Ma Nahida csak a grófnak élt.
Éjszakára Nahida neki puha ágyat készített és virágokkal meghintette.
Tízszer is adtak egymásnak kezet, minekelőtte elválhattak. Ezen éjszaka
volt az első, melyet Nahida egész életében nyughatatlanúl töltött.
Sóhajtásait hallván az atyja, mi bajod? úgymond, Nahida! – Laczitól nem
alhatok, felelé a leány, s megfordúlván, ismét a szép jövevényről
kezdett álmodozni.
Más nap korán reggel vitt már neki egy kosár virágot és gyümölcsöt. A
gróf még aludt. Nahida virággal csendesen meghintette, azután térdeire
bocsátkozván, arczvonásait mind átvizsgálta.
A gróf felébredvén, az én szép Nahidám! úgymond. Nahida megmaradt
térdein az ágy mellett és mosolygott. Te oly édesen aludtál, Laczi!
úgymond; de én nem alhattam. Képedet láttam szüntelen előttem lebegni.
Az éjnek árnyékában, s a felkelő napnak sugarában, mely a sűrű leveleken
keresztül ágyamhoz osont, mind csak a te képedet láttam. Én semmit sem
aludtam.
A gróf felkelvén megölelte és kezét megcsókolta. Nahidának szemei
könnybe borúltak. Szép Nahida! te sírsz? kérdezé a gróf.
Nem tudom, felelé Nahida, mit tartsak e sírásról? Könnyeim nem
fájdalmasak. A mellett, hogy sírok, szívemet az öröm bájolja. Laczim!
édes jó Laczim! mondá azután, melléhez szorítván a grófot.
Azon szempillantásban belépett hozzájuk az öreg Pária. Te már itt vagy?
Nahida!
Már hajnaltól fogva, felelé a leány. Csak imént ébredt fel. Virágokkal
hintettem meg, mikor még aludt.
Engem pedig ma elfelejtettél, úgy-e?
Nem felejtettelek. A te ágyadat is meg akartam hinteni; de mivel Laczi
oly édesen aludt, elkéstem. Míg édes atyjával így beszélt, a grófnak
kezét szüntelen melléhez szorítgatta, és szemeit róla el nem fordította.
Kimentek azután mindnyájan a kertbe, hol egy asztalt az asszony
gyümölcscsel már előre megrakott. Az asszony gyümölcsöt nyújtott a
grófnak; de ő abból evett, melyet neki Nahida adott. Nahida örömében
ugrált és tapsolt, szüntelen azt hajtván: Anyám! az enyémből eszik.
Nézdsze! az enyémből eszik.
S hát talán megharagudnál, kérdezé az anyja, ha az enyémből enne?
Nem haragudnék, édes anyám! felelé Nahida, egyszerre elkomorodván; hanem
– – emlékezel-e még róla, hogy én az atyámnak sokszor gyümölcsöt hoztam;
szedtél neki te is; ő pedig a tiédből evett, mert tégedet jobban
szeretett. Laczi tehát az enyémből eszik.
A grófnak szíve örömében szinte lebegett, mikor az ártatlanságnak és a
természetes szívnek ezen együgyű nyelvét hallotta.
A reggeli étel után elment a gróf a kertből, hogy a kunyhó előtt fekvő
szép völgyet megtekintse. Nahidát arra kérte, hogy a kertben maradjon.
Elkísértette mégis egész a kunyhónak ajtajáig, s komor szemmel nézett
utána, mikor a fák közé eltünt.
A gróf egy fának árnyékában leült, és Nahidáról gondolkodott. A galyak
közt még innen is látta fehér köntösét átragyogni; a mi őt bizonyossá
tette a felől, hogy még most is ott áll, a hol hagyta és hogy
visszaérkezésére várakozik. A gróf felette nagy szívességet érzett
magában ezen ártatlan emberekhez, és nem örömest gondolkodott amaz
óráról, melyben őket elhagyni kénytelen lészen. Nahida sorsán kiváltkép
sajnálkodott. Óh mily iszonyú dolog, mondá magában, a szerencsétlen
szerelemnek kesergései között a magányosságban elsínleni! Ez pedig az ő
sorsa! Nagy vonzást érzett ő magában e leányhoz: de egyszersmind azt is
érzette, hogy szíve tele van még Manczinak képével és kellemetességével.
Ha Nahidának ártatlanságát és szépségét meggondolta, azt kívánta, hogy
bár csak vele hamarább megismerkedett volna, mint Manczival. Azután
nyughatatlanító álmodozásokba merült. Már el akarta hagyni Nahidát, a
nélkül, hogy tőle búcsút vegyen, már meg arra hajlott, hogy ezen
ártatlan szépségnél maradjon. Végtére maga sem tudta, mit akar?
A völgyet akarta volt megnézni; de most már elfelejtkezett róla s egy
órányi elmefuttatás után a kunyhóba visszatért. A mint a fák közül
kiérkezett, Nahida el nem türhette tovább, hanem elejébe szaladt,
megölelte és hosszas elmaradását érzékeny szemrehányással fedte. Leült
azután vele a kunyhó előtt a gyepre, rá függesztette tekintetét, a
nélkül hogy csak egy szót is ejtett volna, s már kezét nyomta meg, már
szeme közé mosolygott, már meg szívére tette kezét és dobogásában
gyönyörködött. A gróf megcsókolván végtére kezét, belső
nyughatatlansággal vizsgálta e kellemetes leánykát, kinek szemeiből
mennyei kegyességet és érzékeny szerelmet látott tündökleni.
Elmeneteléről ma még nem gondolkodhatott. Felkelvén a gyepről, Nahida!
úgymond szelid komorsággal, menjünk az atyádhoz!
Nahida felkelvén és magát körültekintvén, mely kellemetes itt, úgymond,
a környék. Halk szózattal mondotta ő ezt, mintha érzékenységeit, melyek
szívét e helyen elfogták, még csak saját szavának hangjával sem akarta
volna háborgatni. A gróffal azután a kertbe ment.
Nahida! a palántákat kellene megöntöznöd, mondá neki az atyja. Nahida
szomorúan a grófra tekintett. Segítselek-e? Nahida! kérdezé a gróf.
Nahida minden egyéb felelet helyett a nyakába borúlt és könnyezett.
Elmentek együtt a palántákhoz. Nahida az árnyékban ülést csinálván a
grófnak, ide ülj, úgymond, drága Laczim! Most már a palántákat örömest
öntözöm. Oda vezetvén azután a grófot az üléshez, áh! úgymond, ha csak
látlak is, már is könnyebb a szívem. A gróf segíteni akart neki. Azt nem
engedhetem meg, mondá Nahida, mert elfáradnál. A gróf ellenben
ajánlásától el nem állott. Együtt hordottak tehát vizet a forrásból,
mely a kertnek végén egy kősziklából csurgott. Nahida neki a kisebb
edényt adta és nagyon örült, hogy ezt a gróf észre nem vette. Útjokban
kezet adtak egymásnak. Nahida sokszor letette az edényt a földre, s a
gróf mellére homorítván fejét, óh Laczim! mondá érzékenyen! óh édes
Laczim!
A nap ismét elrepült. Mosolyogva nézte Nahida a napot, mikor a
narancsfák mögé elalkonyodott. Mily gyorsan fut ma a nap, atyám!
úgymond. Nézdsze! már amott van.
Nekem is oly gyorsan futott valaha, mondá mosolyogva az öreg, az első
esztendőkben e völgynek kellemetességei között.
A gróf lesütvén szemeit, homlokára szögezte kezét, mely alól Nahidára
lopva tekintgetett, ki a napot nézvén, fejét rázogatta. Szegény leányka!
mondá magában. El kell nekem, látom, innen sietnem, minekelőtte szép
szívéből a nyugodalom el nem enyészik. Atyám! mondá este az öregnek,
merre kell nekem innen menni, hogy a víz partjához jussak?
Nahida e szóra sebesen hozzájuk fordúlt. Hát csak el akarsz már
bennünket hagyni? jó ifjú! mondá az öreg. Nahida elkiáltván magát, a
grófnak karjai közé omlott. Kérlek Laczi! az Istenre kérlek, ne menj még
el! Földi Istenség gyanánt foglak szeretni. Maradj nálunk! Én neked
szövök, palántákat ültetek, mindent a világon örömest megteszek, csak
maradj nálunk!
A gróf lesütötte szemeit, nem tudván, mire tökélje el magát? Nahidának
kezét nem merte megszorítani.
Az öreg erre a grófnak egyik karját megfogván, melléhez szorította, a
másikat az asszony emelte fel ajakihoz, Nahida pedig oly tekintettel
állott előtte, melyből a legérzékenyebb keserűség és kérlelés szólott.
Maradj nálunk! mondá az öreg. Tedd még legalább egynehány napig boldoggá
házamat, mely tégedet kimondhatatlanúl szeret. Gyarapítsd csak ezzel is
örömünket, melynek virágzása oly annyira tőled függ.
Nahidának arczain sűrűen folytak le a könnyek. Zokogva közelítvén a
grófhoz, s mellére bocsátván fejét, Laczim! édes Laczim! mondá
keseregve, ne hagyj el bennünket! Ha te elmégy, én minden bizonnyal
meghalok.
Itt maradok még egynehány napig, mondá a gróf mély illetődéssel. Nahida
e szóra megölelte, melléhez szorította, s az örömtől magán kívül
elragadtatván, a grófnak karjai között elcsüggedt. Óh édes Laczim! mondá
csendes szózattal, maradj nálunk! Életemet adom érted, csak maradj
nálunk. Mindent elkövetek, hogy megboldogítsalak. Az árnyékba fektetlek,
s míg ott nyugszol, hűs levegőt legyezek reád. Saját munkámon kívül még
a tiédet is mind elvégzem. Óh édes Laczim! maradj nálunk.
A gróf megigérte, hogy még egy ideig nálok marad; mire mind a hárman
versengve mutatták neki mindennémű móddal háladatosságukat és szívragadó
örömüket. Semmi azonban a grófot úgy meg nem illette, mint ama mód,
melylyel örömét Nahida mutatta. Felugorván üléséről, elment a nyílt
helyre, mely a kert közepén volt, s a porba borúlt. A gróf őt beszélni
és zokogni hallotta. Mit csinál amott Nahida? kérdezé a gróf az öregtől.
Imádkozik, felelé az öreg, felvetvén nagy illetődéssel nedves szemeit az
égre. Nahida visszatérvén, a grófnak kezét megcsókolta. Nahida
imádkozott? kérdezé tőle az anyja. Megköszöntem a jó Istennek, felelé
Nahida siránkozva, hogy Laczi nálunk marad; mert ha ő elmegy, nekem meg
kell halnom.
És te jó szívű ifjú! mondá a grófnak az asszony, képes volnál-e arra,
hogy e szegény leányt megöljed?
A gróf megölelte Nahidát és szívéhez szorította. Erre én képes nem
vagyok, úgymond. Nahida! te az én húgom vagy; én pedig, öregek! a ti
fiatok vagyok.
Nahida ezt hallván, nagy örömre fakadt és sírva szökdösvén egyiktől a
másikhoz, Laczi nekem bátyám, mondá, én pedig húga vagyok!
Ismeretlen indulatok lobbantak fel a grófnak mellében, a legderültebb
öröm és a kéjjel teljes megelégedés össze olvadván a fájdalmas
nyughatatlansággal. Nagyot sóhajtván, mi lesz ebből? úgymond magában, s
minekutána még egyszer sóhajtott volna, Nahidának szökdöséseire
elmosolyodott.
Korábban akarván a gróf lefeküdni, panaszkodott, hogy nagyon elfáradt.
Nahida bevezette a kunyhóba s megvetvén az ágyát. De csak nem vagy,
úgymond, mégis mindennap ily fáradt? Nézz csak engem, mily friss vagyok!
Mintha most keltem volna fel az ágyból. Egész éjszaka melletted ülhetnék
és szemeim, tudom, egész reggelig nyitva maradnának, csak tégedet
láthassanak. Majd ha másszor oly nagyon meg nem fáradsz, mint ma, akkor
az öregek menjenek bár feküdni, ha tetszik; mi a galyasban együtt
maradunk. Áh édes Laczim! mikor te karjaim között vagy, akkor nekem oly
könnyű a szívem, hogy ki nem mondhatom. Mellem ugyan olyankor nagyon
szoros, úgy hogy sóhajtoznom kell és mégis vidám vagyok mellette. Sírnom
kell, mintha valamim fájna és mégis azt érzem magamban, hogy ily boldog
még soha sem voltam. De te elfáradtál, édes Laczim? Aludj édesen! Jó
éjszakát!
A gróf még karjánál fogva tartván, érzékeny lélek! úgymond. Maradj még,
ha kedved tartja.
Nálad maradjak? kérdezé Nahida örvendezve. Óh! szívesen itt maradok.
Karomon aludj el, míg másik kezemmel reád hűs levegőt legyezek. Óh
Laczi! ha te engem elhagynál! De te ezt nem cselekszed. Te itt maradsz
nálunk, vagy ha elmégy, elviszed magaddal Nahidát is.
És te eljönnél velem? kérdezé eleven figyelemmel a gróf.
Valahová neked tetszik, felelé Nahida. Áh! de ha téged valahol az úton a
tigris szétszaggatna! Ezt mondván, megborzadott, s a grófot magához
szorította, mintha ölébe akarta volna a tigris elől rejteni. Akkor
azután a tigris a szegény Nahidát is elszaggatná. Óh! maradj te inkább
nálunk, édes Laczim! A mi kunyhónkhoz és a mi kertünkbe a tigrisek nem
hathatnak.
A gróf nagyot sóhajtván, megigérte, hogy el nem hagyja; azután pedig
megölelvén: Most már, úgymond, édes Nahidám! eredj feküdni. Én álmos
vagyok. Holnap korán felkeljünk, és e dologról bővebben szóljunk.
Óh! ne űzz el magadtól, édes Laczim! mondá Nahida esedezve. De hiszen ma
elfáradtál; én tehát elmegyek, hogy kialhasd magadat. De Nahidát el nem
hagyod, úgy-e? Jó éjszakát! Holnap korán felkeljünk. Nemde?
Felkeltselek-e? Jó éjszakát!
Az ajtóban még egyszer megállott és a grófnak erőszakot kellett magán
tenni, hogy vissza ne híja. Végre eltünt s a kertbe ment, hol még egy
darabig sírt és álmodozott. Visszatérvén, a grófnak ajtaján
hallgatódzott és sóhajtozni hallván, vele együtt sóhajtozott, de
háborgatni mégis nem merészelte.
XXXI.
A természetes szerelemnek örömei.
Más nap reggel, a napnak első sugarával a grófnál termett Nahida. Fel
akarta költeni, a mint megigérte; de a gróf szintén oly keveset aludt,
mint Nahida. Abban forrott az ő esze egész éjszaka, mikép egyesíthetné
össze boldogságát Nahidáéval, a nélkül hogy ennek szülőit, vagy az öreg
grófot megszomorítsa. Hogy Nahida vele Európába elköltözik és hozzá való
szeretetből meg is keresztelkedik, arról legkisebbet sem kételkedett. Az
öreg Pária mindenkor nagy örömet mutatott, mikor neki az európai
törvényeket és szokásokat a keresztény religiónak szelid rendtartásával
együtt lerajzolta, de kiváltkép mikor a felől bizonyossá tette, hogy
Európában Páriák nincsenek. Az asszony a nélkül is állhatatos
veszedelemben volt a Braminusoknak üldözései miatt. A grófnak tehát
könnyű volt még az öregektől is azt reményleni, hogy Nahida kedvéért
Indiát elhagyják.
Azonban ha ezt végbe nem vihetné, feltette magában, hogy Russel által
édes atyjának hírt adat, kitől még azt is merte reményleni, hogy
Európában mindenét eladván, fiának indiai völgyébe költözik.
Képzelése e plánumokat nem csak könnyűeknek rajzolta, hanem még fel is
ékesítette. Esze pedig végképen szívének azt mondotta, hogy azon esetre,
ha a Pária gyönyörű völgyéből ki nem akarna mozdúlni, megvárhatja
legalább ennek elalvását, azután pedig Nahidával és ennek anyjával
együtt haza költözhet.
Ily gondolatokkal mulattata ő magát még akkor is, mikor Nahida reggel
hozzá érkezett. Te vagy? Nahida! mondá mosolyogva, és ágyából vidám
orczával felugrott. Elmentek együtt a kertbe, hol a gróf azon
szempillantásban elkezdett szándékának végrehajtásán munkálkodni, a
nélkül hogy azt Nahidával nyilván közölte volna. Nahida a grófnak
oldalától el nem válhatott. Együtt dolgoztak a kertben, együtt ettek,
egy pohárból ittak. Nahidának kellemetes képe naponkint mélyebben és
mélyebben beférkezett a grófnak szívébe, kinek világa ez által naponkint
szűkebb lett. Nahida volt az egyetlen egy tárgy, mely őt illette, s mely
szívét megelégítette.
Nem szólott már ő az elmenetelről, hanem valahányszor Nahidával az
öregeknek társaságában lehetett, mindannyiszor a beszédet Európára
fordította. Nahida volt az első, a ki Európának religióját és szokásait
megtanulta, megszerette és dicsőitette. Hallod-e? Laczi! mondá egyszer
víg arczczal szülői előtt, messze van-e ide Európa?
Nagyon messze, felelé a gróf, az öregre tekintvén.
De hogyha te onnan ide jöhettél, mink is csak elmehetnénk talán innen
oda, úgy-e? kérdezé tovább Nahida.
Minden bizonynyal, mondá a gróf.
Nahida édes atyjára vetvén szemeit, szinte kérni akarta, hogy vele és
Laczival Európába költözzék; de komorságát látván, elhallgatott és
szemeit lesütötte.
Nahida! mondá erre édes atyja, a szülők sokkal többet képesek tenni
gyermekeiknek kedvéért, mint a gyermekek az övékért. Ha itt egészen
boldog nem lehetsz, én az én boldogságomnak egyik részét a tiédnek
könnyen feláldozom.
Nahida édes atyját megölelte s arczát könnyeivel megáztatván, kezét mély
érzékenységgel megcsókolta.
A gróf a beszédet más tárgyakra fordította, nehogy a dolgot
megerőltesse. De más alkalmatossággal rajzolásait megint megújította,
melyeknek foganatja az volt, hogy reménységei plánumának szerencsés
végrehajtása iránt naponkint növekedtek.
Igy mult el egynéhány hét, melyeknek végével egy reggel felébredvén,
saját ruhái helyett egy indiai köntöst talált ágya mellett fehér
patyolatból, egy kék övvel. Ebbe tehát felöltözködött. Régtől fogva
látta ő Nahidát e köntösön titkos örömmel munkálkodni. Óh Nahida! mondá
magában, tehát csak egészen a tiéd legyek én? s körül tekintvén magát,
maga magának megtetszett.
Elment a kertbe. Örömkiáltásokkal szökdösött elébe Nahida. Laczim! óh
gyönyörű Laczim! Az öreg megölelte, az asszony mosolygott, Nahida pedig
nyakába kapaszkodott. Érzékenyebb és vidámabb mindeddig Nahida nem volt;
érzékenyebb és csendesebb mindeddig a gróf sem volt. Most már egészen a
tiétek vagyok, mondá végtére, megölelvén az öreget; de engedjétek meg,
hogy én is kérjek viszont valamit titőletek. Én az első lépést
megtettem. E ruházat által hasonló lettem hozzátok. Engedjétek meg, hogy
Nahida is hozzám egy lépéssel közelebb jőjjön. Holnap elvezetem a
szomszéd faluba, hol az angoloknak egy lelki pásztora lakik és
megkereszteltetem.
Óh engedjétek meg, édes szülőim! mondá Nahida. Hadd legyen neki is
énbennem olyan öröme, mint nekem ma ő benne van.
Az öregek legkisebbet sem ellenkeztek. Az volt egyetlen egy gondjuk,
hogy, mivel maguk a Bráminusoknak és a Náiroknak incselkedései miatt
gyermekeiket a faluba el nem kisérhetik, ezeket az úton valami
szerencsétlenség ne érje.
Még ezen ellenvetésre a gróf azt felelte, hogy ő az angoloktól Nahidát,
Nahida pedig őt az indiánusoknak bosszuságaitól megóvja, Nahida addig
rajta a hosszú köntöst ránczba szedte és az övet szebben megkötötte. A
grófot Nahida e köntösben sokkal szebbnek tartotta, mint európai
öltözetében.
Majdnem az egész napot azzal töltötték ők, hogy Nahida
keresztelkedéséről tudakozódtak; a gróf pedig kérdéseikre megfelelvén,
Nahidát azokra oktatta egyszersmind, a miket annak, a ki keresztény akar
lenni, tudnia kell. Az este már az eget elhomályosította, a csillagok
ragyogtak, az öregek a hüsből bevonultak a kunyhóba, a gróf pedig és
Nahida a gallyasban maradtak s egymásra egy darabig némán néztek.
Menjünk aludni mink is, mondá végtére Nahida; menjünk! mondá a gróf is;
s a gallyasból mégsem indultak ki. Jőjj már egyszer Laczi! jöjj Nahida!
mondák egymásnak ismét és útnak eredtek, de a szomszéd galyak alatt
ismét megállottak. Végtére csak elértek mégis a kunyhóhoz.
Nahidának az ajtaja amarra nyílt, a grófé pedig erre. Nahida már
megnyitotta volt az ajtót. Jó éjszakát Laczi! Jó éjszakát Nahida!
Nahida! mondd meg nekem, szeretsz-e te engemet igazán? Jobban, mint
önnönmagamat, mondá Nahida.
Oh lányka! ha ez igaz volna! Istenem! ha ez igaz volna!
Szinte azon szempillantásban csúszott be Nahida az ajtón, mikor a gróf
ezen igéket ejtette. Ha ez igaz volna? mondá magában Nahida; és ezt ő
oly különös szózattal ejtette, mintha sírt volna. E gondolatba merülvén,
az övet magáról leoldotta. Óh Laczi! így folytatá magában az
elmélkedést, mily kimondhatatlanul szeretlek én tégedet! Istenem! te
tudod, mily igaz e mondásom! Ő pedig sóhajtva, sőt még sírva is, épen
mikor ide beosontam, azt mondotta: Istenem! ha ez igaz volna! Mi dolog
lehet ez? Micsoda oka lehet annak, hogy ő az én szerelmemről kételkedik?
Ily gondolatok közt elejtvén kezéből az övet, a kunyhóból kiment s a
grófnak ajtajához lappangott. Oh Nahida! mondá ez épen akkor fennszóval,
mily kimondhatatlanul szeretlek én tégedet! Ha te engemet úgy szeretnél,
mily véghetetlenül boldogok lehetnénk!
Nahida ezt hallván, megnyitotta az ajtót s bement a grófhoz. Laczi!
úgymond, a mindenható Isten látja lelkemet, hogy jobban szeretlek, mint
önnönmagamat. Rajtad áll, hogy véghetetlenül boldogok legyünk. A gróf
fölkelvén s érzékenyen megölelvén: Azok leszünk, édes Nahidám! Itt a
kezem! azok leszünk. Most ment, aludj békével. Holnap boldogok leszünk.
Másnap levezette őket az öreg Pária feleségestől a víz partjáig. A folyó
mellett menjetek felfelé, úgymond; a falu a víz partján fekszik. Este
felé itt várlak meg benneteket.
A gróf elvitte magával mind írásait, mind pénzeit, mind fegyvereit. A
lelkipásztor őket kimondhatatlan örömmel fogadta, a mi Nahidába új
életet öntött. A keresztség után azt kívánta a gróf, hogy adja őt össze
Nahidával, kit hitvesének választott. Megcselekedte a prédikátor ezt is
és az új párt megvendégelte.