gróf, boldogok vagyunk-e már? édes hitvesem! boldogok vagyunk-e? szép
Nahidám!
Oh Laczi! tégedet az én őrző angyalom küldött hozzám, mondá Nahida. Én
tehát a te hitvesed vagyok? Oh! nevezz engemet még egyszer annak: Én a
te hitvesed? Az vagyok-e igazán?
A gróf egy forró csókkal tette őt erről bizonyossá.
És te már mindig az én férjem leszel?
Az leszek örökké, édes ártatlan Nahidám!
Sohasem hagysz el többé?
Csak a halál választhat el bennünket.
Ily beszélgetések között elértek szerencsésen ama bokroshoz, melyben
reájuk az öregek kimondhatatlan nyughatatlansággal várakoztak.
Megölelvén egymást, besiettek a völgybe és innen a kertbe, mintha nem
akarták volna, hogy örömüket ama tárgyak lássák, melyek boldog
kunyhójokhoz nem tartoztak. A kertbe érkezvén, Nahida oly felséges
tekintettel, mint egy királyné s örömkönnyekbe borult szemmel, mint egy
földi Istenség, megszorította édes atyjának kezét és ajkára egy tüzes
csókot tűzött, azután pedig édes anyjának nyakába borult. Nahidának
öröme oly nagy volt, hogy alig szólhatott. Az öregeknek kérdéseire,
melyek csak a keresztelkedést illették, mivel az összeadásról semmit sem
tudtak, csak röviden tudott felelni, a bővebb magyarázásokat Laczijára
bízván.
Amint a nap lealkonyodott, hozzá osonván a gróf: Nahida! úgymond, neki
súgva, te nekem hitvesem vagy. Hozd el az ágyadat az enyém mellé. Nahida
elpirult és szemeit szemérmesen lesütvén, megszorította a grófnak kezét.
Édes atyám! mondá azután a gróf az öreg Páriának, én szivemnek
indulatját követvén, Nahidát feleségemnek választottam.
Feleségednek? kérdezé az öreg mosolyogva. E nemesszívűségedért áldjon
meg tégedet vele együtt az Isten! Ezt mondván, a grófnak homlokát
kezével megillette. Az ő kegyelme által legyetek oly boldogok, mint
feleségemmel én vagyok!
Az öreg ember oda kiáltván feleségét, tudtára adta, hogy Nahida a
gróffal házas szövetségre lépett. Megölelték egymást rendre s az öröm
közönséges és magyarázhatatlan lett. Az Isten áldjon meg Nahida!
Laczinak hitvese! férjeddel együtt! mondá az anyja.
Erre mindnyájan összesegítvén, Nahida ágyát átvitték a gróféhoz nagy
örömmel; és ebből állott egyedül az egész nászpompa.
Kicsoda rajzolhatná le méltóképen e két pár embernek boldogságát?
kicsoda ama gyorsaságot, melylyel egész hónapok elfolytak? Nahida kedves
férjének lábaihoz ülvén a gyöpre, nem győzte csókolni kezeit, vizsgálni
arczvonásait. Azt gondolta reggelenkint, hogy szerelme nagyobbra többé
nem növekedhet és a bizodalmas társalkodásban mégis naponkint új okokat
talált a forróbb szerelemre. A gróf elfelejtette Manczit férjével
együtt, elfelejtette Veronkát és csak édes atyja jutott olyankor eszébe,
mikor az öreg Páriát Nahidára függesztett tekintettel érzékenyen
mosolyogni látta. Oh édes atyám! mondá magában, ha tudnád, mily boldog a
te fiad, a te örömed is ily érzékeny volna.
Igy mult el egynéhány hónap. Egy reggel Nahida az anyjával sokáig
beszélgetett. A gróf azonban az öreggel egy gallyasban ült. Egyszerre
meglátván Nahidát, örömkiáltások között feléjek szaladni, felugrott és
elejébe sietett. Karjai közé omolván Nahida: Oh édes Laczim! úgymond,
mily boldogok vagyunk! Kevés idő mulva anya leszek. A gróf érzékenyebben
és erősebben szorította magához, mint egyébkor.
Az örömök és az édes reménységek naponkint növekedvén, felderítették
jelenvaló boldogságukat, megújították mult szerencséjüket s új kéjeket
készítettek számukra a jövendőségben. A képzelet előre megkóstoltatván
velük az atyai és anyai örömöket, napjaik még egyszer oly édesek voltak,
még egyszer oly gyorsan folytak, mint ezelőtt. Ölében tartván Nahidát a
gróf, édesen mosolygott reá. Mosolygással felelt neki Nahida és szemeik
örömkönnyekbe borultak. A gróf, mikor magát Nahidától súgó szózattal
atyának nevezni hallotta, majdnem megőrült örömében. Nahidának lábaihoz
borulván, átfogta térdeit és csüggedő tekintettel nézett szeme közé,
alig várván a napot, mely atyává tegye.
E nap is végtére szerencsésen elérkezett. Nahidának mellén egy gyönyörű
fiú függött. A gróf szinte tántorgott örömében. Fia miatt majd
elfelejtette Nahidát, Nahida penig őt, azalatt hogy e gyermek erősebb és
kellemesebb kötelékkel kapcsolta össze szíveiket. A gróf elment a
szomszéd faluba és a lelkipásztort, ki szíves barátja lett, a völgybe
vezette. Nahida azt kívánta, hogy a gyermek a keresztségben Laczinak
neveztessék.
Oh édes atyám! oh Manczi! mondá már most többször magában a gróf, ha ti
tudnátok, mily boldog vagyok!
XXXII.
A véres harcz.
Egy reggel Nahida és a gróf egy gallyasban mulattak. A gyermek előttük
ült és virágokkal játszott. A szülők, kik egymást kezüknél fogva
tartották, szinte előre hajlottak volt a gyermekhez, hogy a virágot,
melyet elejtett, kezébe visszaadják; a mint az öreg Páriát felkiáltani
hallották. Kiáltása ijedést, veszedelmet, rémülést hirdetett. Nahida
felugorván, ölébe vette a gyermeket; a gróf pedig kirohant a kertből a
kunyhóba.
Itt ő az öreg Páriát egynéhány angol katona között találta, kik épen
azon voltak, hogy kezeit hátra kötözzék. Az asszony a földön ájulásban
feküdt. A mint a gróf a kunyhóba belépett, két katonától azonnal
megragadtatott. Valld meg, mondá neki az egyik, egyébként a halált el
nem kerülöd, valld meg, hol vannak a Marátok, a kik tőlünk ide szöktek?
Két más angol katona elsietett a gróf mellett a kertbe, melyből az
elrémült Nahidát gyermekével együtt a kunyhóba vezették.
Tik itt Marátokot kerestek? kérdezé a gróf angol nyelven. És tik kik
vagytok?
Beszédjének hangjából európai embernek ismervén a grófot, az öreg
Páriának kezeit azonnal feloldották. Nahida a grófnak karjai közé omlott
gyermekével együtt.
Az angolok azután a gróffal beszédbe eredtek. Egy esztendeje már elmult
volt, hogy Indiában a hadakozás dühösködött. Ily sokáig oltalmazta meg
szent hajlékát az ártatlanság és a szerelem a hadakozásnak még csak
hírétől is. Az angolok Hider Allival harczoltak. Egy osztály angol
katonaság a völgy mellé telepedett és azon éjszaka az elfogott Marátok a
táborból elszöktek. Az angolok ezeket keresvén, a völgyhöz jutottak és
ebbe egész a kunyhóig behatoltak.
A gróf bizonyosakká tette őket a felől, hogy ő e völgyben, legalább a
kunyhónak és a kertnek környékében, senkit sem látott. Ő maga elvezette
őket a völgynek minden zugaiba, hol még csak embernyomokat sem leltek.
Visszatérvén a kunyhóba, rakva találták abban az asztalt különféle
gyümölcscsel, melyekkel őket az asszonyok és az öreg Pária megkínálták.
Míg a katonák szomjuságukat enyhítették, a hadi tiszt a gróftól
tudakozta, ki légyen? és micsoda eset vetette légyen őt ide e völgybe? A
gróf megnevezvén magát, elbeszélte neki röviden ama rettenetes
szélvészt, mely őt e völgybe űzte, valamint Nahidához való szerelmét is
következéseivel együtt.
A tiszt rá akarta beszélni a grófot, hogy e völgyet hagyja el. Mikép
élhet itt gróf uram, úgymond, jövedelem nélkül, tisztelet nélkül s az
életnek örömei nélkül?
A gróf megfogván Nahidának kezét, ki gyermekét épen szoptatta, nézze meg
hadnagy uram, úgymond, e kellemetes menyecskét. Ez nekem gazdagságom,
becsületem, dicsőségem, örömem és mindenem!
A tiszt legalább arra akarta birni a grófot, hogy Indiában valamelyik
angol városba költözzék; de igyekezete mind haszontalan volt. Elvezette
a gróf a tisztet a kertbe s azt mondotta neki: Tud-e az úr széles e
világon ennél a völgynél kellemetesebbet, árnyékosabbat, hűsebbet? Itt
nekem mindenem van, a mi az embernek szükséges arra, hogy boldog
lehessen. A király haszontalanul kínálna meg engemet e völgyért
trónusával!
A tiszt megölelvén a grófot, teljes boldogságot kívánt neki és
katonáival együtt elhagyta a völgyet, melyben a kevéssel megelégedő
ártatlanságot oly boldognak lelte.
Helyreállott volt már a völgynek lakosainál a nyugodalom, éledezett az
öröm s épen egy pagódafa alatt ebédeltek, a mint a kertben ismét
angolokat láttak. A gróf felugorván, elejükbe ment. Laczi! kiáltá
messziről az egyik; Russel! mondá viszont örvendetes szózattal a gróf s
egymásnak ölébe rohantak.
Russel volt a vezére a feljebb említett hadi osztálynak, mely ide a
végből küldetett, hogy az angol seregnek a visszavonulást
megkönnyebbítse, mely az előre nyomuló indiai seregnek ellent nem
állhatott. Sírtak örömükben mind a ketten.
Az angol tiszt hírt adván az óbesternek ama haszontalan nyomozásról,
melylyel a Marátokat keresték, elbeszélte neki a völgyben történt kis
esetet is.
Mi a neve ennek a különös ifjú embernek? kérdezé Russel.
Kaczajfalvi grófnak nevezte magát, felelé a hadnagy.
Russel azonnal lóra ült és a grófhoz sietett.
Russel elejébe vezette azután a gróf Nahidát fiával együtt. Az óbester
Laczi hitvesét megölelvén, örömkönnyekre fakadt. Oh édes Laczim! mondá
azután, mily buzgón köszöni szívem a felséges Istennek, hogy
megboldogított. De itt, kedves barátom! nem hagyhatlak. Jőjj velem! Hadd
lássa meg Manczink az ő kedves bátyját, kit holtnak sirat! Hadd lássa
Nahidát és gyönyörű fiadat!
Ezen ajánlás a grófnak nagy tusakodást okozott; de végre csak azt
felelte Russelnek mégis, hogy ő e völgyet még most el nem hagyja.
Erre őt Russel félrevonván: Hallod-e, drága Laczim! Hider a
győzedelmeskedő indiai seregekkel előrenyomul. Valahová lép, mindenütt
vérrel, kegyetlenséggel és zabolátlansággal jegyzi meg a nyomait.
Seregei szintolyanok, mint maga. Egyenesen e völgynek jön. A hegyek és a
folyóvíz, mely innen nem messze van, arra birják majd őtet, hogy itt
megállapodjék. Az angoloknak generálisa e környéken akarja megvárni,
hogy vele megütközzék. Az indiai vad katonák kikutatják majd e gyönyörű
völgyet, hitvesedet megmocskolják, fiadat megölik és tégedet az európai
népekhez való gyűlölségből agyonkínoznak. A mindenható Isten a
bizonyságom, hogy nyugodalmad, boldogságod, életed, mindened oda van, ha
még egy órát mulasztasz. Én még csak óraperczeket sem veszthetek. Ezt
mondván, zsebórájára tekintett.
A gróf szinte megmeredt, a nélkül, hogy képes lett volna magát
eltökélni.
Russel a gróf előtt térdre esvén, az Istenre kérlek, úgymond, fogadd
szavamat. Tedd meg, a mit javaslok, nem az én kedvemért, nem Manczi
kedvéért, hanem azon ártatlanoknak kedvéért, kik rokonaid lettek.
Azon szempillantásban hírt hozott Russelnek egy tiszt, hogy Hider
seregei érkeznek. A porát már, úgymond, e dühös hadnak látjuk.
A gróf ezekről az öreg Páriát tudósítván, könnyen arra birta, hogy a
völgyet elhagyja.
Az öreg ember imádkozott még, mikor a gróf már indulván, megintette,
hogy siessen. Az asszony elrémült férjének agg nyakán csüggvén,
reszketett, nem annyira az ellenségről irtózván, mint a braminusoktól.
Nahida a grófnak kezét megfogván: Veled megyek, úgymond, a hová neked
tetszik. A gróf a gyermeket ölébe vévén, előre ment. Az öreg Pária a
grófnak karjába fogódzkodván, mellette ballagott. Utánuk az öreg asszony
ment. Hátul pedig Russel Nahidát vezette. Igy hagyták el ama völgyet,
hol a boldogságnak, a szerelemnek és az ártatlanságnak ölében oly
gyönyörű napokat töltöttek.
A gróf egynéhányszor visszatekintett kies paradicsomára. Az öreg
Páriának szemein nagy könnyek függtek. Kiterjesztvén még egyszer a völgy
felé karjait, megölelte utána ballagó feleségét. Légy nyugodt elmével,
úgymond a sirdogáló asszonynak. A nagy Bráma mindenütt van és minket,
akárhová menjünk, boldogokká tehet. Hisz ártatlanságunkat nem hagyjuk
ott a völgyben. Ez szíveinkben van. Az ártatlanság pedig nem jár
boldogság nélkül.
Alig menekedtek fel a hegyre, azonnal meglátták a túlsó hegyeken kutatni
Hider katonáit, kik a fő seregnek útját és ennek mellékeit előre
kivizsgálták. Térdre esvén a völgynek lakosai, hálát adtak röviden az
Istennek, hogy őket a haláltól megmentette. Az angol táborba érkezvén,
parancsot adott azonnal Russel, hogy az ott fekvő osztály magát
visszavonja.
Nahida nem győzte vizsgálni az ezernyi ezer új tárgyakat, melyek
körülötte voltak. Egyik kérdése a másikat érte, melyekre a gróf
mosolyogva megfelelt. A hadi tisztek egymás után siettek a grófnak
tiszteletére, nem annyira, hogy e különös ifjú embert, mintsem hogy szép
feleségét lássák. Nahida megnézte őket rendre és nyájasan beszélgetett
velük. Kiki irigyelte a grófnak e gyönyörű menyecskét, kinek némelyek
még hízelkedéseket is mondottak. Nahida elmosolyodván, kegyesen és
bizalmasan felelt szép mondásaikra, egyszersmind pedig tüzes szemeivel a
grófot kereste fel közöttük.
A hadi sereg a folyóvíznek partja felé vonódott. Az első szekerekkel
tehát, melyek ezen osztálytól a fővárosba küldettek, a gróf és a
szerencsés völgynek többi lakosai Madrászba költöztek, hol reájuk új
örömek várakoztak. Manczi meghallván a grófnak ajakából saját nevét,
karjai közé omlott. A gróf után Nahida belépvén a szobába és gyermekét
ölében tartván, megállott és mosolygott, mikor férjét Manczinak karjai
között és ajakin csüggni látta.
Manczi megsejtvén Nahidát, kicsoda ez? kérdezé a gróftól.
Az én Nahidám, az én hitvesem, felelé a gróf, szép ölében pedig a fiam.
Manczi egy szempillantásig Nahidát áttekintvén, nyughatatlan szívvel oda
közelített hozzá s kezet nyujtván neki, megcsókolta. Azután pedig a
grófnak fiát karjai közé vevén, könnyhullajtásival és tüzes csókjaival
elborította. Úgy látszott, mintha ezen gyermeknek vissza akarta volna
adni mindamaz érzékeny apolásokat, melyekkel az ő fiát a gróf fogadta
volt, mikor Európából érkezett.
Kicsoda e leányzó, kérdezé már most Nahida a gróftól, a ki az én fiamat
oly nagyon szereti?
Manczi! úgymond a gróf.
Manczi? kérdezé még egyszer hangosabb szóval Nahida. Ezzel Manczihoz
sietett, átölelte és csókjaival majd elfojtotta. Óh édes Manczim, mondá
azután, óh te Laczimnak első szeretője! Mikép kívántalak én tégedet
látni, hogy szeretetedet megnyerhessem! Ők az én egész szívem, az én
egész lelkem a tiéd, édes Manczim!
Manczi nagy szemeket vetett Nahidára, melyek könnyekkel azonnal
megteltek. Nahidának vállára bocsátván azután fejét, óh te szerencsés
asszonyság! úgymond; minek neked az én szeretetem? E nélkül is oly
boldog vagy te, hogy boldogabb nem lehetsz. De mégis, légy öcsém, jó
Nahida! légy bátyám, édes Laczim!
A könnyek és apolások megkönnyebbítették végtére e három szerencsés
személynek szivét.
A gróf Manczinál vett szállást. Nahidát Manczi naponkint méltóbbnak
lelte mind barátságára, mind szeretetére. Manczinak kis leánykája Nahida
fiával egyidős volt. Leülvén ezen anyák s egymással beszélgetvén, Manczi
a kis Laczit vette ölébe, Nahida pedig Manczi leánykáját. A gróf szinte
sírt és szökdösött örömében, mikor látta, hogy az egyik anya a másiknak
gyermekét szoptatja. Megölelte mind a kettőt. Sokszor még azt sem tudta,
kit szeret jobban, Nahidát-e vagy Manczit? Manczi leánykáját-e, vagy
saját gyermekét? Lehetséges volt-e, mondá egynéhányszor az öreg
Páriának, hogy boldogságom meggyarapodjon? és mégis, ime! mily
kimondhatatlanul megöregbedett!
Az öreg Pária ezekre komoran mosolygott. Russel kertjében választott ő
magának feleségével lakást egy pagodafa alatt. Itt ő úgy élt, mint
valaha völgyében. De homlokáról a derült vidámság elenyészett. Feleségét
tudniillik büszke nemének üldözésétől féltette és nem ok nélkül; mert
Manczinak egész tekintete megkívántatott arra, hogy e szegény Páriát és
kivált feleségét a Braminusoknak bosszúkereső incselkedéseitől és
erőszakos fortélykodásaitól megoltalmazhassa.
Nahidának szeretete tartóztatta őket vissza egyedül, hogy maguknak az
emberségesebb tigrisek között új pusztaságot ne keressenek. E kedves
leányuk és unokájuk volt csak képes a kedvetlenségnek fellegeit
homlokaikról olykor eloszlatni és keblükben a búbánatot elfojtani.
Végtére Russel is megérkezett. Veszedelmes sebe, melyet az ütközetben
kapott, alkalmatlanná tette őtet a további szolgálatra. Vele az új
örömek érkeztek a házhoz. A gróf el nem nézhetvén többé Nahida szülőinek
rettegését, eltökélte magában, hogy Európába visszatér. Russel pedig
megemlékezvén amaz igéretről, melyet Manczinak még házassága előtt tett,
hogy mihelyt a hadi szolgálatot elhagyja, Manczi jószágában letelepedik
és az ő kedvéért mint magyar hal meg; kezet adott a grófnak és
megfogadta neki, hogy vele Magyarországba, Kaczajfalva mellékére
költözik. Az öreg Páriának nagy volt az öröme, mikor ezeket meghallotta,
részint kedves felesége miatt, részint mivel a grófnak rajzolásából a
kaczajfalvi völgyet már régen ismerte és szerette. Az első hajóra
felültek és Angliába szerencsésen elérkeztek.
XXXIII.
A közönséges öröm.
Minekutána Russel minden jószágát eladta volna Angliában, ismét hajóra
ült uti társaival együtt és Francziaországba átszállott. Itt két kocsit
szerezvén, először Bécsbe, innen pedig Kaczajfalvára postán szerencsésen
elérkeztek. Az öreg gróf Kaczajfalvit a faluban nem találták. Hitvesének
halála után az öreg Istókkal ismét a völgybe költözött, hol kedves
fiának, kit holtnak gondolt, korán történt halálát siratta.
A kocsikat a kaczajfalvi jobbágyok körülvették és hangos örömkiáltások
között az öreg grófhoz a völgybe vezették. Nahida szinte olvadozott
örömében, mikor a jobbágyoknak vidámságát látta. Öreg szülői
örömkönnyekben úsztak. Már messziről meghallotta az öreg gróf a sokféle
szavaknak vegyült zúgását, melyek neki a völgyhöz közelíteni látszottak.
Eredj Istók! úgymond, nézd meg, micsoda kiáltások ezek?
Az öreg Istók kinyitván az ajtót, Laczinak karjai közé omlott. Gróf
László! Gróf László! kiáltá Istók kétszer teli torokkal. Az öreg gróf e
nevet hallván és a jobbágyoknak örömkiáltásait megértvén, felugrott a
székről, de szivét elfogván hirtelen az öröm, a székre ismét visszadőlt.
Reszketett még, anélkül, hogy tudta volna, mi történik körülötte? mikor
már lábainál feküdt kedves fia és zokogva kiáltotta fel hozzá: atyám!
édes atyám!
[Illustration: Már lábainál feküdt kedves fia.]
Az öreg gróf fiára függesztvén szemeit, nyakába borult. Nem szólhatott.
Csak forró könnyek görgöttek le tiszteletre méltó arczain, melyekről
amazokat érzékeny szivű fia lecsókolta. Szent csendesség támadt
körülöttük. A jobbágyok levett kalappal úgy állottak, mintha előttük
oltár lett volna. Russel Manczi vállára tette kezét. Nahida zokogott és
ölében fekvő fiát csókolgatta. Az öreg Pária megfogván feleségének
kezét, nagy illetődéssel az égre tekintett.
Végtére az öreg grófnak ama győzedelmeskedő szava: Az én fiam! az én
Laczim! a csendességen áttörvén, örömsírásra fakadtak mindnyájan, kik
körülötte állottak.
Csak akkor vévén észre Russeléket az öreg gróf, az én Manczim! úgymond
és Russel úr! Óh Istenem! mily boldog leszek én még halálom előtt!
És az én hitvesem fiammal együtt, mondá az ifjú gróf hangos szóval.
A te hitvesed? a te fiad? Az öreg gróf Nahidára függesztette szemeit, ki
előtte térdre esvén, alig hallható szavakkal mondá: Laczinak hitvese. Az
öreg gróf megölelvén: Fiamnak drága hitvese! úgymond. Azután szeme közé
nézvén és orczáját gyorsan átvizsgálván, homlokára tűzött egy csókot,
anélkül, hogy valamit szólott volna. Ehelyett szemeit az égre emelte.
Nahida a neve! mondá az ifjú gróf.
Nahida? kérdezé az atya, nagyot sóhajtván. Óh! engedjétek meg, hogy egy
keveset magamhoz jöhessek. Örömem oly nagy, oly sokféle, hogy
megölhetne. Csak egy szempillantásig megnyugodván, kedves Nahidám!
úgymond, édes leányom! Isten hozott! Ezzel fiának karjára borulván, óh!
édes fiam, úgymond, mennyi örömet hozol te nekem egyszerre! Fiad is van,
mondád?
Az ifjú gróf elvette a kis Laczit Nahida öléből s atyjának adta. Az öreg
gróf felemelvén. Sok egyszerre, én Istenem! úgymond, sok egyszerre.
Visszaadta azután a gyermeket s megsejtvén az öreg Páriát feleségestől,
hát ezek, fiam! kicsodák? úgymond.
Nahidámnak szülői! Isten hozott benneteket, úgymond az öreg gróf, kezet
nyujtván nekik. Lebocsátotta azután bágyadt tagjait egy karszékbe s a
jelenvalókat egymás után mind átvizsgálta.
Lassan-lassan visszatérvén ereje és belső nyugodalma, örömét végtére
szabad szárnyára eresztette. Nahidát melléhez szorítván, a gyermekkel,
kit amattól elvett, tánczolni kezdett. Azután ennek arczát megnézvén,
majd Nahidának, majd Laczinak arcza vonásait összehasonlitotta. Egészen
elfelejtette ő e foglalatosságnál, hogy Nahidán, Laczin és unokáján
kívül még más emberek is jelen vannak.
De Laczira még egy nagy öröm várakozott. Nagy kiáltással tört be a
völgyön keresztül Veronka. Hol van? úgymond reszketve; mondjátok meg,
kérlek, hol van? Csak félig volt felöltözve. Épen öltözködött, mikor
meghallotta, hogy Laczi elérkezett. Közel lakván Kaczajfalvához, ő volt
egyedül, a ki az öreg grófnál a völgyben egész napokat töltött, ő
egyedül, a ki szomorú szivét vigasztalni tudta. Hallván, hogy Laczi
megjött, félbeszakitotta öltözködését s a nélkül, hogy otthon valamit
szólott volna, elrepült Kaczajfalvára és innen a völgybe. Lélekszakadva,
repülő hajjal és reszketve rohanván be, csak azt mondhatta még: Laczi! s
az ifjú grófnak karjai között elájult.
Még Veronka magához sem tért volt egészen, elérkezett a szomszéd
helységből Potrohosi is és Manczinak karjai közé rohant. Megölelte
azután Russelt és az ifjú grófot is. Nahidát látván, neki esett és
megcsókolta. Nahida, úgymond, te az én leányom vagy. Manczi meg nem
haragszik, ha az övéből egy részecskét neked adok. Osztályos testvér
légy Manczival. Meg nem halhatnék jóízűen, ha az én édes Laczimnak
boldogságát legalább valami kevéssel meg nem gyarapítanám.
Az este elérkezett és senki sem tudta, hová enyészett légyen a nap?
Későn ültek le az asztalhoz. Az öreg gróf Nahida és Laczi közé ült,
ölébe pedig unokáját vette. Örömében alig evett valamit.
Egynéhány nap mulva a szükséges rendelések megtétettek. Nahidának szülői
a völgyben választottak maguknak lakást, melyet az öreg gróf, a mennyire
lehetett, hasonlónak tétetett az indiai völgyhöz. A jövevény öreg pár
megmenekedvén a Braminusok üldözésétől, szinte ifjadni látszott.
Az öreg gróf fiával, menyével és unokájával Kaczajfalván lakott, Manczi
és Russel Potrohosinál, Veronka pedig, kivel Manczi egészen kibékült, a
szomszéd helységben.
Jóllehet e három felekezet külön élt, ritkán mult el mégis oly nap, hogy
össze ne jött volna. A gyülekezetnek helye a völgy volt. Az öreg Pária
gyermekeinek és unokáinak ölelései között hazájának szelidebb egét,
pagodafáit és különféle kellemetes gyümölcseit elfelejtette. Az öreg
gróf boldog volt kedves fiában, kinek kimondhatatlan boldogságát látta.
Nahidát eleinte a Magyar Dámák ártatlansága miatt csúfolták, de azután
boldogságát irígylették. A jobbágyok e jótevő asszonyi lelket áldották,
szerették, majdnem imádásig tisztelték. Manczi és Veronka sokszor
megvallották egymásnak, hogy Lacziban és Nahidában oly házaspárt látnak,
melynek mása e földön nincsen. A kölcsönös szeretet, az együgyü
erkölcsök, a kegyesség és önnön maguknak természetes kelletése voltak a
tulajdonságok, melyekkel magát e pár a többiektől megkülönböztette.
Valljuk meg, édes Veronkám! mondá Manczi, megölelvén Szádnokinét,
valljuk meg, hogy mink ily férjre érdemesek nem voltunk.
Az ifjú gróf, e szerető és szeretett férj, e szerencsés atya, e jó fiú,
az öreg Páriának karjai közé omolván sokszor: Megtaláltuk mink, mondá,
édes Apám! az igazságot és ezzel együtt a boldogságot. Mind a kettő oly
szívben mulat, mely embertársát szeretni tudja.
E három familiának gyermekei úgy neveltettek, mint akármily egyéb jámbor
szülőknek magzatjai, a jó embereknek jámbor példái szerint; és ha
némelykor Manczi azt kívánta Laczitól, hogy gyermekeit úgy nevelje, mint
őtet az öreg gróf nevelte, Laczi azt felelte neki mosolyogva: neveljük
őket jó erkölcsű magyaroknak, nehogy a szerelemnek esztendeiben
kénytelenek legyenek férjekért és feleségekért Indiába menni, hol, Isten
tudja! van-e még több Nahida, vagy sem?