asszonyt. Ez pedig a leányod? kérdezé a gróf. A leány elpirulván,
lesütötte, s ismét azonnal felemelvén, a grófra vetette egy
szempillantásig szemeit. Nahida leányom, mondá az öreg mosolyogva, s
kezével a leánynak szép homlokához ért.
A gróf nem győzte a szép Nahidát nézni. Szép Nahida! én tégedet már
ismerlek, mondá a gróf szelid szózattal és érzékeny bizodalommal.
Engemet? kérdezé a leány mosolyogva.
Egy mugribokornál állottál és egy madárkát fészkétől el nem akartál
űzni; inkább engemet hagytál mugrivirág nélkül.
Ha ezért reám nem neheztelsz, én neked szedek még ma mugrivirágot. Édes
atyámnak van még egy mugribokra, de csak egy! mondá Nahida szeliden s
fejével a grófra kellemetesen hunyorítván.
A gróf erre megfogta kezét és melléhez szorította, szívragadó kéjjel
nézvén szeme közé. Nahida is megnyomta viszontag kezét és elpirult.
Szerencsés férj! boldog atya! mondá a gróf, a Páriának karjai közé
omolván. Mondd meg nekem, mikép jutottál te ily boldogsághoz? Most,
drága öregem! most beszéld el nekem életedet.
Leültek a galyasban mind a négyen. Az asszony szőtt. Nahida a grófnak
egy kosárka narancsot hozott, kikereste közülök a legszebbeket, s oda
nyújtotta neki mosolygó tekintettel. Magam szedtem, mondá a grófnak, ki
a narancsokat néma, de érzékeny köszönettel vévén, jó ízűen megette.
Erre a Pária elkezdette életét beszélleni. Az asszony azonban a
szövőszékre támasztotta karját. Nahida a galyasnak nyílásába ült a
grófnak átellenében, s pamutból övet kötött, de a munka közt fel-fel
vetette szemét, s már atyjának beszédjére figyelmezvén, ölébe bocsátotta
le munkáját, már meg elővevén a kötést, erről a grófra salygatott.
Én a Páriáknak neméből születtem, elkezdette az öreg, mely Indiában a
legalább való nem, s mely minden embertől utáltatik.
Utáltatik? kérdezé a gróf és mi okra nézve?
A Braminusok azt mondják, hogy ők a Bráma Istennek fejéből, a Páriák
pedig lábaiból származtak, és hogy a mint Bráma e földön egyszer egy
hosszas utazása után elfáradván, egy Páriától eledelt kért, ez őtet
emberhússal kínálta meg. Bráma e miatt a Páriáknak nemét megátkozta,
kiknek azóta a városokhoz még csak közelíteniök sem szabad. Akármelyik
Náirnak szabad bennünket megölni, ha hozzá úgy közelítünk, hogy őket
lélekzetünk elérhesse.
Óh vélekedések, mondá erre a gróf hevesen, mily boldogtalanokká teszitek
tik az embereket! De mikép is vehetik a Braminusok egész Indiát arra,
hogy e mesét higyje?
Az oktatás által, melylyel az embereknek szívét gyermekkoraikban
elfoglalják, s az ilyen állításoknak mindennapi emlegetése által. Az
emberek hasonlók a szajkókhoz. A mit sokszor hallanak, azt végre csak
elhiszik.
Hát te mikép tudtál e közönséges megvetésnek bilincseiből kimenekedni,
melyekkel tégedet a Braminusok még születésedkor lelánczoltak? mert –
ezt mondván, felkelt – mert az embert rettenetesebb balság az egész
természetben nem érheti, mint sem ha úgy lealáztatik, hogy önnön magát
utálni kényteleníttessen.
Jól mondod! folytatá beszédjét az öreg. Én magam magamat a természet
szemetjének néztem. A többi polgári rendeknek hozzám való gyűlölségét
igazságosnak tartván, elhitettem magammal, hogy Bráma haragjának súlya
fejemen fekszik. Szemeimet fel nem mertem az égre emelni, mivel erre
magamat méltatlannak véltem. Így éltem én tizennyolcz esztendeig a
halálnak állhatatos veszedelmében, mivel életemet akármelyik Náir
szabadon elvehette. Táplálékomnak szűke azután arra birt, hogy magamat
egy puszta vidékbe vonjam. Itt egy elhagyott omlékony kunyhóban lakván,
a gyümölcsből éltem, mellyel a fák kedveskedni szoktak. A kunyhó mellett
riskásának való kertecske volt, melyben a haszontalan gyomok és kórók
elhatalmasodtak. Összeszedvén egy néhány marok riskásamagot, felástam a
kertnek egyik szögletét és bele vetettem. Unalomból történt ez inkább,
mint sem eltökélt szándékból; mert én Bráma haragjával terhelt embernek
tartván magamat, nem remélhettem, hogy a tőlem elvetett riskásamag
kizsenghessen. Azonban kizsengett mégis, felnőtt, kivirágzott és bő
gyümölcsöt hozott.
Lehetséges-e? mondám, mikor riskásámmal legelőször álmélkodva jól
laktam, lehetséges-e, hogy engemet Bráma szeressen? Azon naptól fogva
fákat ültettem, riskása ágyamra vizet vezettem, kerti veteményeket
plántáltam, s kertemben a gyümölcs oly szépen megérett, mint akármelyik
Braminuséban. Ez bennem a legelső kételkedést szülte ama mondának
igazságáról, mely a Páriáknak nemét oly utálatosnak tette. Ha Bráma
engemet gyűlölne, lehetetlen volna, hogy éljek. A nap, a helyett, hogy
engemet melegít, sugarával megölne. Szintúgy látok, hallok, ízlelek és
érzek, mint a Braminusok. A nap, a hold, a csillagok nekem szintúgy
világosítanak, mint nekik. A természet hozzám nem mostohább, mint
hozzájok. És Bráma engemet gyűlöljön?
Bráma énvelem jót tesz, mondám önnön magamnak fenszóval, az ég felé
terjesztvén ki kezeimet; azon leszek tehát, hogy szeretetét, ha mindjárt
gyűlölne is, megérdemeljem. Az ő példája szerint jót akarok azokkal
tenni, kiket gyűlölnöm kellene.
Most már kunyhómban nem volt nyugtom. Ama gondolat, hogy Bráma
szeretetét jóságos cselekedetek által megérdemeljem, éjjel-nappal
ösztönözött. Kunyhómat elhagyván, hová menjek? kérdezém magamtól. Az
emberek közé, kik halálos ellenségeid? Áh! ha ők ellenségeim, én
legalább önnön magamnak hű barátja leszek. E végső tökélléssel elmentem
az erdőkbe, a folyóvizeknek partjaira és gyümölcsből éltem. De kevés idő
múlva azt tapasztaltam, hogy a természet a magányos ember számára igen
keveset, a társaságban élőknek számára pedig felette sokat tesz és hogy
létemet azoknak létéhez kapcsolta, kik engemet számkivetettek. A
természet pedig önnön magával, így okoskodtam magamban, ily
szembetünőképen nem ellenkezhet.
Mikép jöttél te e gondolatra?
Sokszor még csak ennivaló gyökerekre sem akadtam. Csak bajjal tudtam a
vad állatoknak gyilkos incselkedéseit elkerülni. Ebből azt
következtettem, hogy csak a társaságos élet adhat nekünk elegendő
táplálékot, csak a társaságos élet óvhat meg minket a ragadó állatoknak
dühösségétől, csak a társaságos élet elégítheti meg mindennemű
szükségünket. E gondolattal tartományról tartományra tébolyogtam, csak
abból élvén, a mit a természetnek nagy tárházában leltem, e mellett
pedig a földbe, valamerre mentem, mindenütt hasznos palántamagokat
vetvén és a faluknak riskásaföldjeiből az állatokat kikergetvén. Ezek
voltak ama kis jóságos cselekedetek, melyekkel ellenségeimnek
szolgálhattam és már ezek is, bármily csekélyek voltak, azt okozták
bennem, hogy nem éreztem magamat oly nyomorúltnak, mint azelőtt.
Az éhségtől kényszeríttetvén, bekullogtam egyszer egy hajlékba, hol egy
ifjú Náir lakott. Nem szóval, nehogy talán lélekzetem elérje, hanem csak
arczvonásokkal és karjaimnak mozgatásával kértem tőle egy kevés
gyümölcsöt: ő pedig hajító nyilat lökött reám és megsebesített.
Kiragadván testemből bosszankodással a nyilat, a szomszéd ligetbe
osontam, hol ezen embertelen szív ellen felette dühös haragra gerjedtem.
Három nap gyakoroltam magamat a nyílvetésben a végből, hogy e kegyetlen
Náirt meglessem s mihelyt magát találom, ugyanazon nyíllal megöljem,
melylyel engemet megsebesített.
A lesben feküdtem már hajlékától nem messze egy bokor mögött, kezemben
tartván az ölni kész nyilat. Egy hat esztendős gyermek, a Náirnak fia, a
ház előtt játszdogálván, ama bokor felé futott, mely mögött feküdtem.
Egyszerre kiszökik oldalról egy másik bokor mögül egy tigris és
egyenesen a gyermeknek szalad. Hallottam én ellenségemnek, a Náirnak
kiáltását, hallottam a gyermek anyjának hathatós sírását s kiugorván
lesemből, átütöttem nyilammal a tigrisnek oldalát, szinte mikor a
gyermekhez ért. A tigris elesett, a gyermek haza szaladt, én pedig a
nyilat kirántván a tigris beléből, ismét visszasiettem a bokor mögé,
hogy onnan a Náirt meglessem. De ezen szempillantástól fogva nem
érzettem már hozzá gyűlölséget. Még segíthettem volna is rajta
inségében. Mélyebben bemenvén a ligetbe, érzeményimnek ezen változása
iránt mély gondolatokba merültem.
A jótétemény kedvesnek teszi előttünk azt, a kivel jót cselekszünk. A
gyermekhez, kit a haláltól megmentettem, oly nagy hajlandóságot érzettem
magamban, hogy még atyját is szeretni kezdettem. El nem hagyhattam e
vidéket, a nélkül, hogy a gyermeket még egyszer meg ne lássam. Magát
találván, megcsókoltam s az erdőbe tüntem azzal a belső meggyőződéssel,
hogy én az Istenség gyűlölésének tárgya nem lehetek.
Igy jutottam én gondolatról gondolatra, így emelkedtem fel az egyik
igazságról a másikhoz. A Braminusok állítása előttem naponkint
kétségesebb, naponkint kétségesebb, naponkint bizonytalanabb s végtére
puszta mese lett, melyet ők csak a végből hirdetnek, hogy általa
nemeknek isteni származását megmutatván, maguknak egész Indiában
tiszteletet és legfőbb tekintetet szerezzenek.
Lassankint egészen megjött belső nyugodalmam s már el is tökéltem volt
magamban, hogy régi kunyhómat ismét felkeresem, melyben élni és halni
kívántam. Csak egy dolog volt még szívemen. Várost még sohasem láttam.
Minekelőtte tehát magányosságomba vonódtam volna, föltettem magamban,
hogy valamelyikbe beosontok. Már messziről álmélkodásra ragadtak engemet
sánczai, bástyái, magas házai és pompás tornyai. Bámulva néztem a sok
ezer embert, kik a városba be, vagy a városból kitódultak és a tevéknek
különféle nyájait, melyek ide Indiának minden kincseit összehurczolták.
Vizsgaságomnak ellent nem állhattam. Itt, mondám magamban, itt az
emberek ezrenkint szövetkeztek össze, hogy egymást boldogítsák és hogy
egymásnak örömeket tegyenek. A város, lehetetlen, hogy a boldogító
gyönyörűségeknek honja ne legyen.
Delhi városa volt, mely előttem feküdt s melybe este beorozkodtam.
Egynéhány utczán átlappangván, a nagyoknak palotáin és a sok boltokból
álló pompás piaczokon nem győztem elegendőképen álmélkodni. Elmentem
azután a városnak ama vidékébe, hol az Omrák, az indiai nagy Mógolnak
udvarnokjai laknak s mely a Gemma vize mellett palotákkal és gyönyörű
kertekkel tele van. Muzsikát hallván, bementem egy kertbe s
álmélkodással néztem a Bajadár nevű asszonyoknak tánczát. Sirtam
búbánatomban, hogy én az ilyen örömökben nem részesülhetek.
Az Omra egy puha szófán feküdt és szolgáitól körülvéve a tánczosnéknak
mesterséges mozgásaiban gyönyörködött. Irigylettem neki kellemetes
örömeit. Egyszerre katonák rohantak a kertbe. A muzsika elnémult, a
tánczosnék remegő galambok gyanánt szétszaladtak, az Omra
elhalaványodott s a katonák vezére fejét kívánta. Az Omra fegyvert
rántott, de saját emberei voltak az elsők, kik rá rohanván,
lefegyverkeztették. Fél fertály óra mulva a küldött katonáknak kezében
láttam már a fejét, kik után búcsúztam a nagy Mógolnak palotájába. A
katonák még más öt Omrának a fejét is vitték, kik, a mint beszédjükből
megértettem, fölötte gazdagok voltak. A Mógol palotájából engemet
azonban kikergettek, a nélkül, hogy abban valamit láthattam volna.
Elmentem tehát új utczákba, hol a paloták előtt sok koldust találtam,
kiket a szerecseny szolgák foganat nélkül űztek, kergettek, míg ellenük
botokat nem emeltek, vagy fegyvert nem vontak.
Egy nagy és erős épületben lánczokat hallottam csörgeni. Benézvén a
vasrostélyos ablakon, egy egész sereg szerencsétlent láttam a lámpásnak
halavány világossága mellett bilincsekben sínleni. Ki sírt, ki
sóhajtozott, ki meg átkozódott, úgy hogy halálos veríték ütött ki
homlokomon.
Éjfél után tolvajokra akadtam, kik épen egy házba törtek. Hallottam
lakosainak panaszkiáltásait, hallottam egy haldoklónak végső hörgéseit.
A strázsa oda sietett. A tolvajok erősen védelmezték magukat. Mind a két
részről elestek egynéhányan. Szaladtam én a város kapujához, amint
szaladhattam, hogy a pompának és a nyomorúságnak e veszedelmes honából
kimenekedhessek.
A gróf e rajzolásokra egynéhányszor megborzadott. Minálunk, mondá végre,
csak nem látni mégis a városokban ily iszonyú rendetlenségeket.
Nyomorúság bennök elég van ugyan; a rossz emberek is sokszor nagyon
megkárosítják lakosaikat; de egyébiránt nagy Mógol helyett kegyes atyák
uralkodván rajtunk, a méltatlan haláltól, a jószágoknak elragadásától s
akármely egyéb erőszaktól sem nagyjainknak, sem közembereinknek nincs
mit félniök. Elbeszélte azután röviden az európai városoknak
rendtartásait és jussait, azokkal a rendetlenségekkel együtt, melyek
mindeddig orvoslást kívánnak.
XXIX.
Az előbbeninek folytatása.
A grófnak rövid értekezése után imígy folytatta beszédjét az öreg Pária.
Kijutván e veszedelmes helyből, térdre estem s könnyező szemmel ily
szókra fakadtam: Köszönöm neked, óh Bráma! hogy engemet oly
nyomorúsággal méltóztattál megösmerkedtetni, mely az enyimnél sokkal
nagyobb. Megtanultam én ebből, békeségesebb tűréssel viselni boldogtalan
sorsomat, mint eddig viseltem. A Páriák valóban nem oly boldogtalanok,
mint e gazdag városnak lakosai. Én az Istennek, Pária létemre, úgy
szolgálhatok, amint lelkiismeretem legjobbnak találja és ha önnön
magamnak barátja vagyok, senkitől sincsen mit tartanom.
Egy darabig még a város vidékében maradtam. Legalább éjszakánkint boldog
voltam és csak ez s amaz ételekből éltem, melyeket a gyermekek vagy a
szülők boldogult rokonaiknak sírhalmaira tenni szoktak. A sírok közt
lakván, megtanultam, kevésre becsülni a földet, szeretni az embert.
Legalább éjszakánkint boldog voltam és csak ez is már felette sok volt.
De végre csak érzettem mégis és fájdalmasan érzettem, hogy magam vagyok.
A Páriák között kerestem tehát magamnak jó barátot, kivel inségemet
örömeimmel együtt felosszam. A balgatag vélekedések oktalan állatokká
tették őket; elég szerencsétlenek pedig nem voltak még arra, hogy
belőlük emberek válhassanak.
Azonban találtam mégis nemsokára egy érzékeny, háladatos, hű és
tántoríthatatlan jó barátot, nem az emberek között, hanem az oktalan
állatok között. Ezen ebecskét értem. Ezt mondván, ölébe vette kutyáját
és megczirógatta. Az asszony és a leány is magukhoz hítták és
megsimogatták, mintha e kegyességgel hálálni akarták volna urához való
hűségét. Kicsinyke volt, mikor az úton találtam, mondá tovább az öreg; s
mivel urát elvesztette, az éhség már majd agyon kínozta volt.
Fölneveltem és ő engemet ezért szeretett és tőlem többé el nem vált.
Nagy nyereség volt nekem, eleven valót találni, mely szeretett; de
szívem vele meg nem elégedhetett, mivel emberi társaság után
sóhajtozott. A kegyes Istenség többet adott, mintsem reményleni mertem;
egy jó feleséget.
Itt az asszony fölkelt, oda ment férjéhez, megnyomta kezét és
rámosolygott.
Szavait folytatván az öreg, egy éjszaka, úgymond, ismét a Bráminusoknak
temetőjében voltam. Egy sóhajtást hallván, körültekintettem magamat s a
holdvilágnál egy ifjú Braminát láttam lángszinű fátyollal félig
betakarva. Tekintetére ily asszonyságnak, ki halálos ellenségeimnek
neméből való volt, két lépésnyire szöktem vissza ijedtemben. Ételeket
rakott ő édes anyjának sírjára, ki magát egynéhány nap előtt meghalt
férjével elevenen elégettette. Leborult azután zokogva a sírra s
könnyhullajtásival megáztatta és karjaival megölelte a földet, mely édes
anyjának hamvait befödte.
Borzadásom elenyészett, mihelyt sírni hallottam. Boldogtalanabb volt ő
nálamnál. Én legalább nyugodalomban élek síromnak szélén, mondám
magamban, de te! – Sorsa jutott eszembe, ha talán férjnél volna és férje
meghalna. Ah! én csak akkor halok meg, mondám ismét magamban, mikor
saját órám elérkezik; de tégedet, ha tulajdon halálod a sírba nem dönt
is, férjednek halála fog ifjú létedre a lángok közé lökni. E gondolatra
könyörületességből sírni, zokogni kezdtem. Rám vetvén szemeit s Páriát
látván bennem, elfordult s a fátyollal egészen betakarván magát, elment.
Más éjszakára ismét oda mentem. Ő is elérkezett és édes anyjának sírjára
még több eledelt rakott, azt gondolván, hogy azokra szükségem lesz.
Mivel pedig a Braminusok amaz eledeleket, melyekkel rokonaiknak sírjait
megrakják, méreggel szokták vegyíteni, hogy azoktúl a Páriákat
elijeszszék; ő csupán csak különféle gyümölcsöt hozott, melyeket
méreggel megrontani nem lehet; értésemre akarván ez által adni, hogy
azokat nekem szánta.
Hozzám való könyörületessége nagyon megilletett. Ez volt az első emberi
szív, melynek hozzám való hajlandóságát láttam. A gyümölcs mellett
térdre estem s megáztattam azokat könnyhullajtásimmal. Háladatosságomat
akarván viszontag mutatni, oly virágokat szedtem, melyek minálunk
háladatos szívet jelentenek s a gyümölcsre tettem, a nélkül, hogy ezt
megillettem volna.
A következendő éjszaka szívragadó örömmel és reszketve láttam, hogy
háladatosságomat meg nem vetette. A virágok még frissek voltak, mivel
vízzel meghintette; a sírtól pedig távolabb egy új kosár gyümölcs
állott. A háladatosság felbátorított. Szólani vele nem mertem, nehogy
megbántsam. Hogy tehát szivemnek érzeményeit mégis tudtára adjam, oly
virágokat szedtem, melyek minálunk mély tiszteletet jelentenek s a
kosárba tettem.
A virágok másnap reggel frissek voltak, mert vízzel meghintette. Szinte
tántorogtam örömömben, hogy tiszteletemet kedvesen fogadta s merészebb
lettem. Reszkető kézzel tettem a következendő éjszaka a kosárba Mugri
virágot, a szerelemnek jelét, ama virágokhoz, melyek tiszteletet
jelentenek. Áttekertem pedig fekete virágokkal, értésére akarván adni,
hogy hozzá való szerelmem szerencsétlen. A hajnalnak első sugarával oda
szaladtam a sírhoz. Szivem képtelenül dobogott, kezeim reszkettek. A
Mugri virág elhervadt, mert vízzel meg nem hintette. A többiek frissek
voltak. Hangos kiáltással borultam a sírra és szívemet a búbánat egészen
elfogta.
Az alkonyodó nappal reménységem nevekedni kezdett. Fekete kelyhű és
lángszinű tulipánt tettem a gyümölcsre, mint jelenségét ama lángnak,
mely szívemet emésztette. Majd azután magamat a sírhalmok mögé vontam. A
Bramina elérkezvén, körülnézte magát. A tulipánt sokáig vizsgálván,
nagyot fohászkodott. A többi virágokat vízzel meghintette, de a tulipánt
nem; jóllehet azt még az öntözés alatt is sokáig nézegette. Egyszer még
vissza is tért, hogy a tulipánt megöntözze; de útjában megállván, az
égre vetette szemeit, nagyot fohászkodott és kezét szívére tévén,
elment.
Szebb gyümölcsöt nem hozhatott volna, mintsem nekem azon éjszaka hozott,
de ah! a fájdalommal és reménységgel oly tele volt szívem, hogy
ajándékát meg sem kóstolhattam. A reménység bennem este felé ismét
elhatalmasodott. A gyümölcsre tövises rózsát tettem, mely reménységemet
kínommal együtt jelentse. Ah! mely nagy volt másnap keserüségem, mikor
elhervadott rózsámat a sírtól távolabb a földön találtam. Kevés híja
volt, hogy eszemet a fájdalom meg nem zavarta. Eltökéltem tehát
magamban, hogy megszólítom.
Az éjszakával ő is elérkezett. A sírhalom mögül kiosontván,
letérdepeltem előtte. Nyelvemen elhaltak az igék. Reszkedtem, zokogtam s
a nélkül, hogy egy szót ejtettem volna, ismét rózsát ajánlottam neki.
Ő el akart menni; én pedig előtte a porba borulván, átfogtam lábait.
Körülnézvén magát, azután pedig reám tekintvén, nagyot fohászkodott s
végtére így szólott hozzám: Szerencsétlen! te nekem szerelemről szólasz,
én pedig nemsokára megszünök lenni!
Erre én az égre emelvén karjaimat. Megszünsz lenni? mondám, tele
rémüléssel; te, életemnek egy istápja! te szünsz meg lenni?
Férjem meghalálozott, mondá a Bramina. Gyermekkoromban adtak neki
szülőim feleségül. A mely farakás az ő holttestét megemészti, az engemet
is hamuvá teend. Isten hozzád! Eredj és felejts el! Harmadnap mulva sírj
itt, ha hozzám jó vagy, hamvaimon.
Nyelvem még sem lévén képes szólani, átfogtam térdeit és könnyeimmel
megáztattam. Végre imigy szólítottam meg: Boldogtalan Bramina! te halni
akarsz? És kicsoda kényszerít tégedet erre szépségednek virágjában? A te
nemed? Óh! szaggasd el ama köteleket, melyek tégedet hozzá és irtóztató
törvényéhez lecsatolnak. Ezt te megteheted. Légy feleségem! Semmim
sincs, a mivel megkínálhatnálak, szívemet kivévén, mely tégedet soha el
nem felejt.
Rám függesztvén egy darabig szemeit, melyek illetődéssel tele voltak,
ah! a halált én elkerüljem, úgymond, hogy gyalázatba essek? Ha szeretsz,
hagyj engem inkább meghalni.
Hogy gyalázatba ess? Szép Bramina! nem azért akarlak én tégedet
keserűségedtől megmenteni, hogy az enyémmel megterheljelek. Ha te a
gyalázattól félsz, siess velem a legmélyebb erdőbe, hol magunkat könnyen
elrejthetjük. Az emberekben nincs irgalmasság; menjünk a tigrisek közé;
az egek bennünket el nem hagynak. Siess, kérlek és ne kétkedj. A
szerelem, az éj, sőt még szerencsétlenséged és ártatlanságod is, mind
részeden állanak, menekedésedre e jó alkalmatossággal szemlátomást
kedvezvén. Ne mulassz, szerencsétlen özvegy! Férjednek holtteste
várakozik már reád és a farakás készen áll, mely férjeddel együtt
fölemésszen.
Nagyot fohászkodván, érzékeny tekintetet vetett édes anyjának sírjára,
azután pedig szemeit az égre emelte. Én térden állva a rózsát még akkor
is elejébe tartottam. Rám nézvén, jobbját jobb kezembe bocsátotta,
baljával pedig a rózsát tőlem elvette. Felszökvén térdeimről, szívragadó
örömmel karjai közé rohantam. Megfogván azután kezét, elsiettem vele.
Fátyolát a Ganges vizébe vetettem, azt akarván ez által rokonaival
elhitetni, hogy a vízbe ugrott. Éjszakánkint a víz mellett mentünk,
nappal pedig a bambusznád között tartózkodtunk.
E vidékbe értünk végtére, melyet a hadakozás megnéptelenített.
Behatoltunk e völgybe, melyet a szomszédságnak előbbeni lakosai egy
rossz lélek hajlékának tartottak. Itt építettem magamnak e kunyhót, itt
neveltem magamnak e kertet. Hitvesemet úgy tiszteltem, mint a napot, úgy
szerettem, mint a holdat. Ő nekem mindenem volt, én neki mindene voltam.
Az emberek számkivetettek bennünket társaságokból, de mink magunknak
elegendők voltunk. Ő engemet szeretett, mert a haláltól megmentettem. Én
őtet szerettem, mert engemet megboldogított és még most is boldogít.
Itt az öreg felkelvén, megölelte hitvesét, kinek szemei örömkönnyekbe
borultak.
Azután anya lett, így folytatá beszédjét az öreg. Nahida leányomat
szülvén, boldogságunkat nagyon megöregbítette. Azóta semmi hijával sem
vagyunk. Világunk és a mi több, édes és ártatlan örömökkel teljes
világunk e völgy. Itt valóban semmi hijával sem vagyunk. Van mindenünk,
a mit kívánunk.
Nahida ezt hallván, mélyen fohászkodott s a grófra tekintvén, elpirult.
Az öreg ölében tartván hitvesét, bizonyossá tette a felől, hogy szerelme
és barátsága által kimondhatatlanul boldog. Azután a grófhoz fordulván:
Te, úgymond, jó ifjú! csodálkozni látszol azon, hogy magamat boldognak
tartom. De hidd el, hogy valóban boldog is vagyok; boldogabb, mint
Indiának akármelyik lakosa. Én itt magányosan élek, a nélkül, hogy
engemet valaki ismerjen. Valamennyi Indiánusok között nekem egyedül
szabad az, hogy egyenes szivű, könyörületes, igazságszerető, istenfélő
és vendégszerető legyek. Alacsonyságom által elkerülöm nemcsak a sorsnak
csapásait, hanem még az emberi vélekedéseknek üldözéseit is. Mi hijával
vagyunk? Én hitvesemet szeretem. Nahida itt ismét nagyot sóhajtott.
Gyermekem van, ki engemet anyjával együtt szeret. Még a madarak is
szeretnek, melyek ágaimon laknak, mivel őket legkisebbel sem bántom.