kivévén, hogy lopva, ahol csak lehetett, már érzékeny tekinteteket
vetett reá, már szemeivel integetett neki, már meg szerelmének oly
különös jeleit adta, a minőket tőle még eddig a gróf sohasem látott. Ha
Russel kiment és Náki talán elfordult, csüggedő tekintettel adta a
grófnak értésére, hogy szívét az indulat dühösen szaggatja.
Egynéhány nap mulva egy gyönyörű reggeltől fogva egész estig Russellel
sokkal barátságosabb volt, mint egyébkor s a gróffal magányosan csak
szót sem szólott. Estefelé a grófnak megsúgta, hogy a jövő éjszaka
jelenjen meg a kertnek legtávolabb fekvő gallyasában. A gróf úgy
megijedt, hogy szinte reszketett, a nélkül, hogy okát tudta volna.
Éjszaka? mondá magában. Oly különféle és többnyire nyughatatlanító
gondolatokba merült erre a gróf, hogy egész estig szinte csak ébren
álmodozott. Az éjszaka meglepte, minekelőtte magát meggondolhatta volna.
Elment ő a kirendelt gallyasba, hol kevés szempillantások után Manczi is
megjelent reszketve. Óh Manczim! óh édes Manczim! mondá a gróf
fennszóval. Lassabban beszélj, mondá susogva Manczi, hogy valaki
bennünket meg ne halljon. Boldog Isten! ha ezt Russel megtudná!
Russel? kérdezé a gróf komoran. Mondd meg nekem, Manczi! minek rendeltél
te engemet ide?
Manczi szemérmetesen a grófnak karjai közé omolván: Oda vagyok, úgymond,
mély sóhajtással. Édes Laczim! én örökre oda vagyok!
Oda vagy? kérdezé a gróf. Még az én karjaim között vagy, ne félj te,
édes Manczim! semminemű veszedelemtől. Jöjj velem! Itt nekünk nem szabad
együtt lennünk, mihelyt Russel róla semmit sem tud, semmit se tudjon.
Erre Manczi hevesen kiragadván magát a grófnak karjai közül, térdre
esett előtte és zokogva így szólott hozzá: Jól mondod. Laczi! itt nekünk
Russel tudta nélkül lennünk nem szabad. Isten hozzád, édes Laczim! Itt
lennünk nem szabad. Isten hozzád! Óh! ha tudnád, micsoda mélységtől
mentetted meg Manczidat! Köszönöm és köszönni fogom ezt neked, még élek!
Ezzel a házba szaladt és a grófot magát hagyta. Ez a kertben megvárván a
napnak keltét, Russelhez ment s megölelvén őt hevesen: Hallod-e Russel!
úgymond, te azt jól mondtad, hogy Laczi gonosztévő nem lehet. Nekem
tőletek el kell válnom. Russel! szeretsz-e még engemet?
Szeretlek, Laczi! Testvéremet jobban nem szerethetném. Az Isten látja
lelkemet, hogy én a te nemes szívedben mindenkor bíztam, bíztam még
akkor is, mikor Manczinak hozzád való buzgó és majdnem lángoló szerelmét
láttam. Te engemet el akarsz hagyni? Az Isten engedje, hogy te és Manczi
a belső nyugodalmat ismét feltaláljátok, melyre nemes szíveitek oly
annyira érdemesek. Ezt én tiszta szívemből kívánom s reménylem is. Én a
te szívedet ismertem és így csak egy szempillantásig sem voltam
nyughatatlan. Hova akarsz menni?
Egy ideig Indiában akarnék még mulatni; ah! édes Russelem! talán csak
azért, hogy benneteket még egyszer láthassalak. Tedd boldoggá szegény
Manczimat s légy boldog vele magad is. Ezzel kiragadta magát Russelnek
karjai közül s a nélkül, hogy Manczitól búcsút vett volna, egy hű indiai
emberrel, kit melléje inas gyanánt Russel ajánlott volt, elment
Madrászból, hol eleinte oly boldog volt s végtére oly boldogtalan lett.
XXVII.
A Kaczajfalvi völgynek mása Indiában.
Russel azonnal Manczihoz sietett s érzékenyen megölelvén: A mi Laczink,
úgymond, édes Hitvesem! házunktól búcsút vett. Az egek vigasztalják meg
nemes szívedet és adják vissza neki mennél hamarább előbbi nyugodalmát.
Szomorúságodban csak arra kérlek egyedül, hogy tőlem barátságodat és
bizodalmadat meg ne vond. Manczi előtte térdre esett; de ő azonnal ismét
felemelte, fiát ölébe vette, megcsókolta. E gyermek, úgymond, a te
szívednek egyik részét nekem visszanyeri. Manczi erre férjét fiával
együtt átkulcsolta. Szóllani akart, de szózatját elfojtotta a sírás,
melylyel szemlátomást küzködött. Ne gátold könnyeidet, mondá neki
Russel; sírd ki magadat, hogy szíved megkönnyebbedjen. Sirt vele maga
Russel is, sőt csak egy napot sem hagyott elmulni, hogy Manczival a
grófról nem beszélgetett volna. Egynéhány hónap mulva férjének karjai
között hálákat adott az Istennek Manczi, hogy a gróf elment.
A gróf azonban megjárta Indiának nagy részét s érzékeny sebének fájdalma
türhetőbb lett. A kies természetnek vizsgálása, mely Indiának szelíd ege
alatt annyiféle gyönyörködtető kellemetességekkel kedveskedik, érzékeny
örömökre ingerlette szívét, melyek tekintetét földerítették s nyílt
homlokát a komor ránczokból kisimították.
Most már Delhi városából lefelé ereszkedett s elég erősnek itélte magát
arra, hogy Manczit ismét láthassa. Mély beszélgetésbe merülve gyalogolt
indiai szolgájával, kit szinte arra akart birni, hogy vele Európába
költözzön. Egy nagy folyónak partján vitte őket az út, melynek másik
szélén bambusznádból nőtt eleven sövény folyt. Egyszerre a tengerről
nagy forgószél érkezett, mely Indiában szörnyen uralkodik. A viznek
habjai fel-fel emelkedvén, rettenetes zajjal rohantak a bambusz
sövényre. A szélnek zuhogó ütközései egész homokfellegeket ragadtak fel
falevelekkel megvegyítve az égbe, melyek innen meg-meg lezuhanván, a
víznek egész partját elborították. A bambusznád lehomorodván s egymásba
ütődvén, a rettenetes zajt még rettenetesebbnek tette. A folyó azután
kiöntött, a mennydörgés iszonyúképen csattogott, a szél az égnek
morgásai közé sivítván, félelmesen háborgott. Erre az égből egy sötét
felleg fekete éj gyanánt leereszkedvén, az egész tartományt homályba
borította. Csak a villanások világosították meg olykor e fénytelen
zavart, utat mutatván a grófnak, hogy a tajtékzó haboknak veszedelemmel
fenyegető árjaitól megmenekedhessen. Úgy látszott, mintha az egész
természet felháborodott volna s lakosait végső veszélylyel fenyegette
volna.
A gróf az inassal együtt a magasabb helyekre igyekezett, melyekről a
hegyek felé meg-meg beljebb sietett azzal a reménységgel, hogy ott talán
valahol helységre akad. Nemsokára egy völgyhöz jutottak, mely magas
kősziklákkal körül volt véve s melynek mélyeiből az ég felé magas és
vastag fák emelkedtek. A szél, mely a völgy felett keresztül zuhogott,
meghomorítgatta ugyan e fáknak hegyeit, de törzsökeik szinte oly
mozdíthatatlanok voltak, mint ama kőszirtek, melyek körülöttük függnek.
A völgy az örök nyugodalom lakásának, a háboríthatatlan békesség
templomának látszott lenni. Az egymásba kapaszkodó különféle csemeték
átszőtték magukat a vastag fáknak sorain és gallyaikból áthathatatlan
falat csináltak. Itt bátorságban vagyunk, mondá a gróf s kivonván
kardját, átvagdalta a fák között összenőtt gallyakat s a völgynek
belsejébe nagynehezen behatolt. A gallyszövevények nem messze tartottak
ugyan, de alig jutottak utazóink a völgynek mélyére, a kősziklákról
azonnal egész patakok zuhogtak le, melyek a rettenetes záporesőből
támadtak. Utazóink tehát kénytelenek voltak, a völgynek túlsó és
magasabban fekvő oldalára feliparkodni, hol messziről egy gunyhót és
ebben világosságot láttak.
Istennek hála! kimenekedtünk, mondá a gróf s a gunyhó felé sietett. Hű
szolgája visszatartóztatván: Maradj! úgymond. Te idegen vagy. Hadd
menjek én oda magam. Ki tudja, micsoda emberek laknak benne? Ezzel az
indiánus bement a gunyhóba s egy szempillantás után ismét kitört belőle,
fennszóval kiáltván a grófnak: szaladj, messze szaladj! itt Pária lakik.
A gróf kirántotta öve mellől a pisztolyt. Azt gondolta, hogy a gunyhóban
vadállat tartózkodik. E helyett megjelent az ajtóban egy öreg ember,
kinek tekintete nemcsak nem rémítő, hanem inkább kegyes volt. A gróf
feléje indult; szolgája pedig teljes erejéből tartóztatta. Ne közelíts
hozzá, úgymond, mert Pária.
Pária? kérdezé a gróf. Mit értesz te vajjon e név alatt?
Olyan embert, a kinek semmi hite sincsen s a ki erre való nézve nem is
ember, hanem még az oktalan állatnál is alábbvaló. Akarod-e, hogy
megöljem? Ezzel a szolga előrántotta a pisztolyt, melyet kezéből a gróf
azonnal kiragadott. Van-e eszed? úgymond, egy fegyvertelen öreg embertől
félni! Nem bánt ő minket, abban bizonyos lehetsz. Jöjj, szólítsuk meg!
Én őhozzá az egész világért nem megyek, mert az én törvényem szerint
kilencz egész hónapig volnék tisztátalan, ha vele készakarva csak
egynéhány szempillantásig is egy hajlékban mulatnék. Még a Pagódba sem
volna szabad mennem. A templomot az Indiabéliek Pagódnak nevezik.
Hiszen látod, mondá viszontag a gróf, hogy ember; nekünk pedig
segítségre van szükségünk. De mind haszontalan volt a grófnak beszédje.
A szolga megmaradt a mellett, hogy neki Páriához menni nem szabad.
Nekem pedig szabad! mondá a gróf s a gunyhó felé indult.
Élj tehát szerencsésen! felelé a szolga, mert azután teveled sem szabad
társalkodnom.
Isten hozzád! mondá a gróf, ki el nem tudta magával hitetni, hogy őtet e
szolga, ki egyébiránt jámbor ember és hozzá nagyon hű volt, a puszta
erdőnek közepén e miatt elhagyhassa. A szolga azonban sebesen elszaladt,
a nélkül, hogy a grófnak kiáltására figyelt volna, melylyel még egyszer
marasztalta. Egy pár percz után a fák közt eltünt.
A gróf azután a gunyhóhoz közelített. Az öreg ember mély tisztelettel
hátrább lépvén: Én, úgymond, csak egy szegény Pária és arra érdemetlen
vagyok, hogy lakásomba lépj. De ha hozzám magadat megalázod, tiéd a
gunyhóm, tiéd mindenem, tiéd vagyok még önnön magam is.
A gróf az öreg embernek orczáját, mely a kezében lévő fáklyától
megvilágosíttatott, közelebbről vizsgálván, vonásaiban oly szelídséget,
jámborságot és nyugodalmat talált, hogy lehetetlen volt hajlandóságot
hozzá nem éreznie. Oda nyujtotta neki kezét, melyet az öreg szemeiben
nyilván ragyogó és kimondhatatlan jószivűséggel melléhez szorított. Te,
amint látom, ember vagy, mondá a gróf; az vagyok én is. Engedd meg, hogy
ezen éjszakát hajlékodban töltsem. Az öreg keresztül tévén mellére
kezeit, mélyen meghajtotta magát; a gróf pedig a gunyhóba bement.
Erre a gazda egy nyaláb vágott fát hóna alá, egy kosár gyümölcsöt egyik
kezébe, a fáklyát pedig a másikba vévén, az erdőbe sietett. De
minekutána itt egynéhányszor nagyokat kiáltott volna, kosarával s
fájával együtt komoran visszajött.
A grófnak kérdésére, kit kiáltott légyen: Uti társadat, felelé a Pária.
Eledelt akartam neki vinni és fát, hogy a vadállatok ellen tüzet
rakhasson. Az én hajlékomba be nem mer jönni, mivel Pária vagyok.
Jószívű öreg, mondá a gróf, még egyszer odanyújtván neki kezét; te
azokkal jót teszel, a kik tégedet gyűlölnek s megbántanak! Ezt mondván,
illetődéssel teljes szemeit az égre emelte.
Orczádnak szinéről és ruházatodról látom, hogy te indiánus nem vagy,
mondá az öreg. Reménylem tehát, hogy hajlékomban éhségedet sem átallod
megenyhíteni. Ezzel az asztalt bambusznádból font gyékénynyel
megterítvén, megrakta különféle kosarakra osztott kókuszdióval, indiai
fügével, mandulával, narancscsal, ananászszal és egy tál rizskásával
kókusztejben, maga pedig mély alázatossággal félre ült.
A gróf az asztalhoz vonta maga mellé és kérte, hogy vele egyen. Az
öregnek könnybe borultak szemei. Istenem! úgymond, nem hittem volna,
hogy életemben még egyszer ember lehessek!
A szélvész még háborgott és a gróf egynéhányszor kinézett az ajtón, ha
szolgája nem tért-e talán vissza? De a szolga valóban eltünt. A gróf
csak a Páriának szavára nyugodott meg, a ki őtet bizonyossá tette a
felől, hogy a völgyön kívül nem messze egy falura akad, a hol minden
veszedelmen kívül lesz.
A gunyhó rezzenthetetlen volt. Ott állott ez, a hol a völgy legszűkebb
volt. Egy pagodafa alatt volt építve, melynek fiútörzsökeiből a
gunyhónak négy szöglete állott. E fának ágai és levelei oly sűrűek
voltak, hogy csak egy csöpp eső nem hathatott át rajtok. Azonkívül a
gunyhónak oldalai bambusznáddal voltak beszőve, teteje pedig indiai
fügefalevéllel befödve. Jóllehet a szélvész a mennydörgéssel együtt még
nagyon háborgott, a lámpás mégis a gunyhóban minden lebegés nélkül
égett.
A gróf nem győzött az öregnek nyugodalmán e rettenetes mennydörgésnél
álmélkodni. Csendesebb volt ő még gunyhójánál is. Azalatt az öreg ember
egy cseréphűtőben, mely Indiában garpulettának neveztetik, két edényt
hozott, melyek kókuszdióból voltak készítve s melyeknek egyikében
pálmavíz, a másikában pedig kókusztej volt. Kérte a grófot, hogy italait
ne vesse meg; a gróf pedig jobb kedvű volt asztalánál, mintsem ha pompás
vendégségnél ült volna.
Mondd meg nekem öreg, mondá a gróf mosolyogva, minekutána a Páriának
homlokát megcsókolta volna, mondd meg nekem, mikép lehetsz te ennél a
rettenetes égi háborúnál oly nyugodt elmével. Csak egy fa föd be tégedet
ágaival; a fák pedig a mennykövet magukhoz vonják.
Pagódafába a menykő még soha sem ütött, felelé az öreg. E fák alatt az
ember nincs veszedelemben.
A gróf megvizsgálván a fát, hihető, úgymond lassúbb szózattal, mintha
csak magával szólott volna, hihető, mivel gyantássága fogyatkozó.
Ezt én nem értem, mondá az öreg. Hitvesem azt mondja, hogy Bráma, az
indiánusoknak Istene, mikor e földön járt, a mennydörgés elől egyszer
pagódafa alá vonódott. Én pedig azt tartom, hogy az Isten a pagódafáknak
azért adott oly sűrű és leveles ágakat, hogy az emberek ebben a
tartományban, hol a rettenetes mennydörgések oly szörnyen uralkodnak, az
égi háborúk elől alájok vonódhassanak és hogy erre való nézve nem engedi
meg, hogy azokat a mennykő megüthesse.
Tégedet tehát az Istenben való bizodalom tesz nyugodt szívünek?
Az Istenben való bizodalom és jó lelkiismeretem.
Mond meg nekem, édes jó apám! melyik indiai felekezethez tartozol te?
Hol van a Páriáknak a temploma?
Mindenütt, felelé az öreg. A mi templomunk az egész természet. Mikor a
napot völgyemre támadni látom, térgyre esek és a napnak alkotóját mély
alázatossággal imádom; utolsó sugarának alkonyodásánál pedig mennyei
jótevőmet áldom. A szerencsétlentől soha sem tagadom meg segedelmemet.
Feleségemet és leányomat oly boldogoknak teszem, a minőknek tehetem. Még
ebemet sem hagyom el szükségében. Így éldegélvén napról-napra, életemnek
végén úgy várom halálomat, mint esténkint az álmot.
A gróf érzékeny és tisztelettel teljes tekintettel vizsgálta az öreget.
Majd azután felkelt, s a gunyhóban vagy kétszer fel s alá sétált. Ki
volt a te oktatód? kérdezé egyszerre hirtelen.
A természet, felelé az öreg.
A grófnak azonnal eszébe tünt ama szent mondás: hogy az egek az Isten
dicsőségét értelmesen beszélik, remek munkáit nyilván hirdetik. De
kicsoda tanított tégedet arra, úgymond tovább, hogy a természetnek
szavát megértsed?
Szerencsétlenségem, boldogtalan sorsom, felelé az öreg. A Páriáknak
útálatos és megvetett neméből származván, Indiánus nem lehettem.
Kénytelen voltam tehát, ember maradni. A társaság, mely az indiai
népekből áll, számkivetett. Mit tehettem tehát egyebet, hanem hogy a
természethez folyamodtam?
Áldott jó öregem! felkiáltott a gróf érzékeny szózattal. Mondd meg nekem
kérlek, micsoda könyveket olvastál?
A teremtőnek ama nyílt könyvét, a természetet, melynek betüit minden
ember ismeri. Más könyveket nem olvashattam; mert én sem írni nem tudok,
sem olvasni.
Óh kedves Atyám! mondá a gróf. Látom én, hogy itt a természetnek és az
erkölcsnek lakóhelyébe jutottam. Ha valahol, itt valóban az igazságot
legkönnyebb feltalálni!
Én legalább tiszta és egyenes szívvel kerestem, mondá az öreg, mellére
bocsátván kezét.
S feltaláltad-e? kérdezé a gróf. Nincs e világon, nem mondom, két
nemzet, vagy két familia, hanem csak két ember is, a ki egy dologról
egészen egyformán gondolkozna. Érzékenységeink elcsábítanak bennünket;
eszünket pedig az érzékenységek vezérlik. Mikép keressem tehát az
igazságot?
Azt tartom én, hogy azt egyenes és tiszta szívvel kell keresni, mondá az
öreg. Az érzékenységek megcsalhatnak bennünket, valamint az ész is; de
az egyenes és jámbor szív csalárd nem lehet, és így minket el nem
csábíthat.
A gróf egybe kúlcsolván kezeit: Igaz! úgymond. Az emberek mind egyformán
éreznek, a mellett, hogy kiki közülök, a mint különös haszna kívánja,
külön-különféleképen okoskodik. Az egyenes tiszta és jámbor szív soha
sem mondja, hogy valamit így ért, a mit máskép ért, vagy hogy azt hiszi,
a mit nem hisz, sőt nem is hihet. A jámbor szív képes egyedül arra, hogy
az igazságot illendőképen keresse és voltaképen feltalálja.
Az igazság, mondá az öreg, hasonló az égnek harmatjához. Ha azt akarjuk,
hogy tisztán maradjon, tiszta edénybe kell azt felfognunk.
Nekem egyenes, jámbor és tiszta szívem van, mondá a gróf; de mivel az
igazságot emberektől kell tanulnom, mikép ösmerhetem én ki e sok mester
közül azokat, a kiknek hasonló szíveik vannak? Az embereket nem
vakítják-e el többnyire különféle előitéleteik? nem vesztegetik-e meg
haszonkereső vágyakodásaik? Én a földnek nagy részét megjártam, de az
embereknek vélekedései között nagyobb különbséget leltem, mint még
nyelveik között is. Mirevaló tehát nekem e két színű és csalárd
nemzetségnél jó szívem? Azt te nekem már megmondottad, mikép kerested az
igazságot; mondd meg most azt is, hol találtad azt fel?
Saját szívemben és a természetben: az embereknél ritkán. A természetnek
nyelve változhatatlan; az embereké pedig vagy több értelmű vagy
érthetetlen.
A természetben? mondá a gróf. Hisz ebben az állatok egymással szüntelen
harczolnak. A természet tele van öldökléssel, háborúsággal,
viszálykodással. Még az elementumok is szüntelen küzködnek egymás közt.
Ezeknek példáját kövesse tehát az ember?
Nem! nem! mondá az öreg undorodással. Kérdezd meg szívedet és ha jámbor,
tiszta és egyenes, azt fogja neked mondani: hogy te másoknak azt
cselekedd, a mit tőllök magad kívánsz és hogy azt rajtok el ne kövesd, a
mit te tőlük nem örömest szenvedsz. Szívünk tanít minket
kötelességeinkre, a természet pedig nekünk az Istent olyannak mutatja, a
minőnek gyengeségünk ismerheti és sorsunk kivánhatja, hatalmasnak, jónak
és bölcsnek. Imádom én őtet, szeretem és már könyörgésemmel kérlelem,
már meg háladásimmal tisztelem, a nélkül, hogy azt nyomozzam, mikép
lehet ő az, a minek a természet lenni kiáltja.
A gróf könyökére támasztván fejét és szemeiből a könnyek kigördülvén, az
igazságot tehát, úgymond, nem csak egyenes és tiszta szívvel, hanem
benne is kell keresni. De mi vezérelheti, mi birhatja még a jó szívű
embert is arra, hogy ezen igazságokat saját szívében és a természetben
keresse?
A szerencsétlenség, a viszontagságok, felelé az öreg.
Ezek az embert lenyomják, elméjét meghomályosítják, szívét lealázzák.
Csak egy bizonyos pontig, mondá az öreg; de azután, ha egyszer a
szerencsétlenség felette nagyon megsúlyosodik, az ember összeragadja
minden erejét, az elmehomálynak köteleit lerázza magáról, s a hol eddig
sötétséget és tévelygést tapasztalt, ott egyszerre világosságot és
igazságot lát.
Egész nemzeteknél ez talán megtörténhet, mondá a gróf, homlokára
szögezvén újját; de magányos embereken nem hiszem.
Én magányos ember vagyok, mondá az öreg és én így találtam fel
nyugtomat.
De te talán ebben ritka jelenés is vagy? Hány Páriát találni, a ki úgy
gondolkodjon, mint te? És hány ezer indiánus van, a kiket a
szerencsétlenség arra nem bir, hogy sziveiket meghallgassák. Amaz
igazságokat pedig és kötelességeket, melyekkel tégedet szíved és
szerencsétlen sorsod megismerkedtetett, minden embernek kellene tudni.
Az öreg Pária vállat vonva elhallgatott.
A gróf e különös öreg embert sokáig vizsgálván, végre lesütötte szemeit,
s az isteni kinyilatkoztatásnak szükségéről, mely az embereket
kötelességeikkel megismertesse, mély gondolatokba merült.
Ezekből végtére felserkenvén, hallod-e öreg! úgymond; a mely igazságokat
te a természetnek és a szerencsétlenségnek iskolájában tanúltál, azokra
van építve az én keresztény hitem is, melyet édes atyámtól tanultam. Az
embernek fő kötelessége minálunk is, hogy másoknak azt megtegye, a mit
tőlük kiván és hogy azzal őket meg ne bántsa, a mit tőlük nem örömest
szenved.
Tinálatok tehát mind jámborok az emberek? kérdezé az öreg.
Azok volnának, ha a keresztény hitnek törvényeit megtartanák.
Egyik szó a másikat adván, elbeszélte az öregnek rövideden a gróf a
religiónak történeteit. Lerajzolta neki az emberi nemzetnek gyermekkorát
a világ teremtésétől fogva Mózesig, ki előtt az emberek az Istent a
természeti religiónak törvényei szerint szolgálták. Leírta azután az ó
testamentomnak szolgákhoz illő törvényeit; végtére pedig Krisztusnak új
testamentomát, melyben a fiúi szeretetnek törvénye alatt az Isten, mint
köz atya tiszteltetik.
Az öreg ember csupa fül volt, s minekutána egy nehány kérdéseire a gróf
szelid és elégítő feleleteket adott volna, kikérte magának, hogy ezeket
neki más nap még egyszer elbeszélje.
Szívesen, felelé a gróf. De mondd el nekem, édes apám! te is a te
életedet; mert neked felette szerencsétlennek kellett lenned.
Elmondom holnap; mert ma már késő volna bele kezdeni. Az éjfél közelget.
A nyugodalomra szükségünk van mind a kettőnknek.
Ezzel ágyat vetett a grófnak pálmalevelekből és jó illatú füvekből,
kezet fogott vele, s nyugodalmas éjszakát kívánván, bement egy bambusnád
ajtón a hátulsó kunyhóba.
A gróf lefeküdt. Álomképnek látszott neki, a mi vele történt. Az öreghez
mély tiszteletet érzett magában. A kunyhót az Istenség templomának
nézte, s a legderültebb gondolatok között nyugodt elmével édesen
elaludt.
XXVIII.
Az indiai-völgynek gazdája elbeszéli életét.
Más nap korán reggel felébredt a gróf a madaraknak csevegésére,
melyeknek fészkei a kunyhó felett és körülötte függtek. Felugorván
ágyából, hallgatódzott a szomszéd kunyhónak ajtajánál; de csendes volt
még nem csak ebben, hanem körülötte is minden. Azt gondolván, hogy az
öreg még legjobb álmában van, kilappangott a kunyhóból a szabad ég alá.
Itt egy darabig az öregre várakozott; de mivel ez meg nem jelent, meg
akarta kerülni a kunyhót, s egy áthathatatlan eleven sövényre akadt.
Ennek ágait szétvonván, belátott egy kellemetes kertbe, hol mindenféle
gyümölcsfák és vetemények részint virágoztak, részint már értek. Tovább
ment a sövény mellett és ágai között a kertbe egynehányszor betekintett.
Bő áldást látott benne mindenütt, melyel az ég az öregnek munkáját
szembetünőképen megjutalmazta.
Most egy szózatot hallott. Hamar széthajtotta a galyakat, s a kertben
tíz lépésnyire a sövénytől egy leányzót látott, ki a kosárkába, mely
karján függött, narancsot szedett. Orczáját nem láthatta, mert háttal
állott hozzá; de termete karcsú, súgár és nemes volt. Testéhez fehér
patyolat ruháját, mely csípői körül tele volt ránczokkal, világoskék
övecske szorította. Most már a fának túlsó részére ment narancsot
szedni, s a grófnak szemébe egy gyönyörű orcza tünt, tele mennyei
kegyességgel, tele bájoló ártatlansággal. Kosárkája megtelvén, egy
bokorhoz ment igen lassú, csendes és gondos lépésekkel s virágot
szedett. Egy madárka a bokorból kirepült. A leány egyet vissza lépvén, s
a madárka után nézvén: Csak felvertelek mégis, szegény kis anya!
úgymond. Lám! három egész nap éltem virág nélkül, mivel te a tojáson
ültél. Jőjj vissza szegény állatocska! A jövevény elégedjen meg másféle
virágokkal. Ő teneked nyughatatlanságot ne okozzon. Eltávozván a
bokortól, kegyesen mosolygott, mikor látta, hogy a madárka fészkébe
ismét becsúszott.
[Illustration: Egy leányzót látott, ki narancsot szedett.]
A grófnak érzeményeit megírni lehetetlen. A leánynak szava tiszta és
szelid volt, mint egy távol zengő sípnak a hangja. Mikor ez magát a
kertben a pamutfák megé vette, a gróf is visszatért a kunyhóba. Ennek
ajtajában lelvén az öreget, ki már reá várakozott volt, megcsókolta
derült homlokát, s beszédbe ereszkedett vele, melyet azonnal familiájára
fordított. Megfogván a grófnak kezét az öreg, elvezette a hátulsó
kunyhón keresztül a kertbe. Két sor pálmafa között egy illatozó galyasba
jutottak, hol az öregnek felesége és leánya együtt ülvén, patyolatot
szőttek. Felkeltek mind a ketten, a mint a grófot jönni látták, s
egynehány lépésnyire elejébe mentek.