tekintetet vetvén a grófra, de a gróf, úgymond, taláncsak pápista?
Nem vagyok, felelé a gróf mosolyogva.
Az elszomorodott atya az égre emelte szemeit, felesége új keresztet
vetvén magára, Julis pedig könnybe borult szemmel vizsgálván szeretőjét:
Boldog Isten! úgymond, hogy lehet az, hogy ő nem pápista?
A gróf minden erejét megvetette, hogy a jó embereket a nem pápistáknak
gyűlölségéből kigyógyítsa; de igyekezete mind haszontalan volt. Ő az ő
szemeikben utálatos eretnek maradt és Julis a grófhoz való forró
szerelmét a belégyökerezett előitéletnek feláldozta. A gróf mély
komorsággal hagyta el e völgyet, melyben oly kimondhatatlanul boldog
volt.
Bement azután Francziaországba s ott is valóság, igazság és
emberszeretet helyett mind csak előitéleteket talált. Visszamegyek az én
szerencsés völgyembe, így írt ő végtére Veronkának. Sehol sem találok
szívet, mely úgy érezzen, mint emberhez illik. Bárhová megyek, az ember
az emberhez mindenütt hideg, mindenütt érzéketlen. Pénzen ugyan vehettem
volna szerelmet eleget, de szívemen nem. Veronka! te voltál egyedül, a
ki e szívet becsülted. Te és Manczi! Most már egyedül magam vagyok
széles e világon. Sírok, foganatlanul sírok ebben a képtelen nagy
sírban, hol eleven bálványok emberi formában lappanganak és egymást
kínozzák. Isten hozzád, Veronkám! Én ama kellemetes völgybe térek
vissza, melyben nevelkedtem. Abban akarok élni és halni.
E levelet Bresztiából írta, mely városnál Francziaországnak leghíresebb
révpartja fekszik. Este vacsorázni menvén, összetalálkozott a kávéházban
egy angol katonatiszttel, kinek arczán egynéhány ismeretes vonást
látszott észrevenni. Megszólítván, nevét kérdezi.
Engemet, úgymond a tiszt, Russelnek hívnak.
Russelnek? kérdezé a gróf hevesen és szemeit komoran leüti. Én, úgymond
tovább, mélyen fohászkodván, egy Russelt ismertem, a ki most Indiában
van.
Az nekem rokonom, feleli a tiszt; az édes atyámnak az öcscse. Ha írni
akar neki az úr, én most őt felkeresem. A hadifogságból kiváltatván,
Londonba megyek és onnan Indiába. Ott talán szerencsésebb leszek, mint
Európában.
Szerencsésebb? kérdezé a gróf csudálkozva és arra kérte, hogy őt
szállásán másnap látogatná meg. Indiába megy! Manczit meglátja! E két
gondolat volt, mely képzeletét egész éjszaka lefoglalta. Russel helyett
álmában ő ment Indiába. Indiának partjait úgy látta, mintha minden egyéb
ország homályban feküdt volna előtte és a nap csak Indiát világította
volna meg.
Russel másnap hozzáérkezvén, India volt az egész beszélgetésnek tárgya.
A grófnak kedvét észrevevén a tiszt, az utazást oly könnyűnek és Indiát
oly szépnek rajzolta, hogy amannak képzelete egészen felhevült.
Egynéhány szempillantásig könyökére támaszkodván a gróf, egyszerre
felugrott. Én az úrral, úgymond, Indiába megyek. Azt a boldogságot ugyan
ott fel nem találom, mely után esdeklek, de csak elmegyek az úrral
mégis.
Harmadnapra hajóra ült Russellel s Angliába átevezvén, Londonba ment.
Itt egynéhány nap alatt beszerezvén mindent, a mi az indiai utazásra
megkivántatott, Russellel együtt a hajóra költözött. Mikor édes atyja
Kaczajfalván levelét olvasta, melyben tudtára adta, hogy Indiába megy,
már akkor ő Afrikának csúcsát megkerülte volt és szemeit arra szögezte,
a hol Indiát feküdni tudta. Egész nap a hajó födelén ült s magában előre
ama jelenetet rajzolgatta, melylyel őt Manczi fogadni fogja.
A tengeren az utazás szép volna, mondá neki egyszer Russel, ha oly
felette unalmas nem volna. Én magamat el nem unom, felelé a gróf, ismét
India felé fordítván tekintetét, hol már gondolatában a partra
kiszökvén, Manczit egy pálmafa alatt állani, azután kiterjesztett
karjaival elejébe szaladni látta.
Végtére a nemzeteknek bölcsőjéhez és Manczinak hazájához elérkezvén, a
gróf alig várhatta, hogy kikössenek. Beszaladt azonnal Madrász városába.
Hol lakik Russel úr? kérdezé egy angol katonától, kit az utczán
előtalált.
Az én óbesterem? úgymond ez. Mindjárt elvezetem az urat hozzá.
A grófnak szíve felette nagy dobogásnak eredt. A katona nem győzött
mellette szaladni, oly sebesen ment. Itt a háza, mondá amaz. A gróf
megajándékozván, bement, kinyitott egy szobaajtót és Manczit ott
találta. Szinte egy széken ült és gyönyörű fiacskájával, kit ölében
tartott, mosolyogva játszadozott.
A gróf lélekszakadva megállott előtte, a nélkül, hogy egy szót
szólhatott volna. Csak kezeivel csinált egynéhány mozdulatot, melyeket
Manczi nem érthetett. Megijedvén a gróftól, felugrott a székről és
gyermekét a szőnyegre letevén, szemeit az ismeretlen vendégre
meresztette. Szinte cselédjét akarta az óbesterné kiáltani, a mint a
gróf szívreható és érzékenységgel teljes szóval a Manczi nevet elejébe
zengte. Szaváról Manczi megismervén: Laczi! úgymond a belső
megilletődésnek hasonló hangjával. Idegen hallgató e két szóban a
legforróbb szerelemnek szózatát könnyen megismerhette volna.
A gróf azután odarepült hozzá, lábaihoz borult, térdeit átkulcsolta,
szók helyett czikkelyezetlen hangokat rebegett, sírt, sóhajtozott,
szemei közé felnézett, felugrott, karcsú testét átölelte, melléhez
szorította. Manczinak szemei örömkönnyekbe borultak, míg a grófnak
karjai között csüggött. Szemeit nem mervén a grófra vetni, idestova
tekintett hevesen, mintha ölelései ellen segítséget keresett volna. Csak
karjai árulták el szívének indulatát, melyek a grófnak derekát átfogván,
szinte tudta nélkül melléhez szorították.
Ismét az enyém vagy egyszer, mondá végtére a gróf; ismét megölelnek
annyi idő után egyszer utánad esdeklő karjaim! Az indulatnak szélvésze
helyt adott azután a szelidebb örömnek. Kezeiket tartván s egymás
szemébe érzékenyen nézvén, tízszer is tették egymásnak egy végben e
kérdéseket: Csak megemlékeztél végtére mégis rólam? édes jó Laczim! –
Szereted-e még Laczidat? édes szép Manczim!
E kérdésekre egyik sem felelt; csak mosolyogva nézték egymást, csak
kezeiket szorították. Szemeiket egymásról elfordítaniok lehetetlen volt.
Az óbesterné e szempillantásokban minden egyéb szövetségeiről
elfelejtkezett és tudta nélkül Manczi kisasszony lett. Mellének
indulatos érzései elborították benne a multnak emlékezetét és csak akkor
jutott eszébe, hogy Russel hitvese, mikor a szőnyegen mászkáló fiacskája
ruhájába kapaszkodott és nyöszörgő sírással ölébe kérezkedett.
Szinte megint karjai közé akarta a gróf szorítani. Manczi elpirulván,
öléből magát kifejtette. Az Istenért, gróf uram! úgymond egy mély
fohászkodással. Tessék, kérem, leülni. Ezt mondván, leült és a gyermeket
ölébe vette. A gróf melléje telepedvén, elbeszélte neki, hogy széles e
világon nem talált még szívet, mely az övének megfelelne. Ah Manczi!
csak a tiéd, a tiéd egyedül! Manczi lesütötte szemét és fiának arczára
egypár forró könnyecskét ejtett. Hallgassunk erről, mondá végtére, kezét
odanyujtván neki, szemeit pedig fiára függesztvén.
Most már Russelt szereted. Engem szeretned nem szabad! Így fejezte be
beszédét a gróf s felkelvén székéről, az ablakhoz ment. Manczi semmit
sem felelt, s míg a gróf az ablaknál állott, fiát csókolgatta, hogy
könnyeit elnyomhassa vagy legalább eltitkolhassa. Édes Manczim! kezdte
ismét a gróf, megfogván és megcsókolván kezét, szeretsz-e még engemet?
Laczi! mondá erre az óbesterné, felkelvén és karjain gyermekét a gróf
elébe tartván, te még az én fiamat meg sem csókoltad!
A te fiadat? felkiáltott a gróf, a te fiadat? Szemei sebesen és tüzesen
odaestek a gyermekre, kit karjaira vett. Nem győzte nézni, és a mint
nézte, arcza szempillantásonkint felderült. Manczinak a fia! mondá ismét
és a gyermeknek arczát csókjaival és örömkönnyeivel egészen elborította.
Manczinak a fia! mondá még egyszer belső elragadtatással. De igaz-e,
Manczi, hogy ez a te fiad? Az óbesterné bizonyítását hallván, a
gyermekkel a szobában tánczolni kezdett.
Szinte akkor megnyílt az ajtó s az óbester a szobába lépett. Isten
hozott, édes Kaczajfalvim! úgymond; Isten hozott, édes jó Laczink! s
ezzel a grófot megölelte.
Oh nézd, nézd Russel! mondá a gróf; ez Manczinak a fia. Istenem! mily
boldog ember vagyok én! Manczinak a fiát látom! Sok fáradságba telt, míg
őt ama részegítő örömből észre hozhatták, melybe őt a Manczi fiáról való
gondolat helyezte. Átvizsgálta azután a gyermeket és arczvonásait
Mancziéval összehasonlította. Könnyek gördültek ki e foglalatosságnál
vidám szemeiből. Most már te anya vagy Manczi! mondá végtére; azután
pedig az óbesternét sokáig vizsgálgatta, mintha a leány Manczival az
anya Manczit akarta volna összehasonlítani. Anya vagy! mondá még egyszer
s megcsókolta Manczi kezét, térdre esett előtte és kezét még egyszer
megcsókolta. Azután a gyermeket anyjának karjaira adván, e képre
érzékenyen mosolygott s meg-meg amaz igékre fakadt: anya vagy!
Erre sebesen Russelhez fordult s melléhez szoritván: Karjaim között vagy
egyszer megint, úgymond, édes Russelem! Annyi idő mulva ismét látlak!
Manczi anya lett azóta, te atya lettél, én pedig – én szerencsétlen
vagyok. Szerencsétlen? Nem vagyok! szerencsétlen valóban nem vagyok! Én
veletek együtt szerencsés vagyok.
Russel mosolygott. Te a mi jó és drága Laczink vagy. Manczi a te húgod;
én pedig bátyád vagyok.
A gróf rámeresztette szemeit; azután pedig odanyujtván lassacskán kezét:
Russel, úgymond, az én bátyám! Manczi, te az én húgom vagy! Erre kezet
fogott Manczival is, ki Russelre mosolyodott.
Most már az óbester tudakozni kezdette tőle indiai utazásának okát; ő
pedig egyenesen megmondotta neki, hogy Manczit kívánta látni. Manczi
hamar felkapván gyermekét, játszani kezdett vele, hogy a pirulást
eltitkolja, mely szép arczát a grófnak e vallomására elborította. Russel
azután elvitte magával a révparthoz, s a nélkül, hogy odamenetelük
okáról csak egy szót ejtettek volna, házához vitette a grófnak jószágát
a hajóról. Otthon a grófot az óbester ama szobába szállásolta, mely
Manczinak nappali szobájába nyílt. Itt, úgymond, a te húgodat minden
szempillantásban láthatod s akkor beszélhetsz vele, a mikor akarsz. A
háladatos gróf ezen ajánlatra az óbester nyakába borult.
XXVI.
A ki a tilalmas szerelmen győzedelmeskedni akar, tanuljon futni.
Egy-két nap mulva a gróf, minekutána Russel engedelméből egész idejét
Manczival töltötte volna, maga volt egyszer az óbesterrel. Hallod-e,
Laczi! mondá neki az óbester bizalmasan, te Manczit szeretted?
A gróf erre a figyelmes óbesternek ellenállhatatlan nyiltszívűséggel,
érzékeny könnyhullatások között, indulatosan és oly tűzzel, mely minden
tekintetét, minden mozdulatát, sőt még szavának hangját is átjárta,
elbeszélte Manczival volt egész esetét. És még most is, édes Russelem!
még most is oly hathatósan szeretem, hogy lehetetlen kimondanom.
Szeretem még azokat is, a kik hozzá tartoznak. Szeretlek téged is, mivel
férje vagy. Szeretem a fiát, óh! a te fiadat – Oh Istenem! add meg nekem
azt a boldogságot, hogy én e gyermeknek szeretetét megnyerhessem!
Russel megölelte, de oly nyughatatlan tekintettel, hogy még a grófnak is
szemébe tünt. Hallod-e, Laczi! úgymond; szeresd te Manczit, szeresd
fiamat, szeress engemet; csak egyet igérj meg nekem, csak egyetlen
egyet!
A gróf rámeresztette szemét.
Légy hozzám nyiltszívű, így folytatta beszédét az óbester; ne titkolj el
én előlem semmit! Ezt az egyet meg akarod-e nekem cselekedni?
Megcselekszem, Russel! felelé a gróf.
Ha majd némelykor megkérdezlek: mikép mulatod Manczival magadat? meg
fogod-e nekem az igazságot tökéletesen vallani?
Szívesen megvallom.
Mulasd tehát vele magadat, a mint tetszik. Ha valami olyast cselekszel,
a mi ellenemre volna, azt én neked meg fogom mondani. Gonosztévő az én
Laczim nem lehet.
Gonosztévő az én Laczim nem lehet! Ezen igék az ártatlan grófnak nagyon
szemébe tűntek s mihelyt lehetett, egy magányos gallyasba ment, hogy
azoknak értelméről elmélkedjen. Megvizsgálta szívének minden legkisebb
rejtekét és semmit sem talált egyebet, hanem csak Russelhez és Manczihoz
való buzgó és tiszta szeretetet. Jól mondottad Russel! így szólott
elvégre magában: a te Laczid gonosztévő nem lehet.
Ezzel visszament Manczi szobájába s átvizsgálván forró tekintetekkel
ezen asszonyságnak kellemetes szépségét, azt érzette magában, hogy
mégsem kiván tőle semmi egyebet barátságnál. Bizalmasan ült mellette,
vígan nyájaskodott vele, örömest játszadozott fiacskájával és ha Russel
véletlenül bedobbant, barátságosan odanyujtotta neki kezét. Így multak
el a napok, így a hetek, így a hónapok. Russel a grófot Manczival
barátkozni gyanu nélkül nézte, s mikor hazaérkezvén, hitvese mellett
ülni, egyik karjával ezt átölelni, a másikkal pedig fiacskáját ápolgatni
szemlélte, odaült mosolyogva Manczinak másik oldalára, tréfálgatott
velök, nevetett, beszélgetett. Kellemetesebb napokat és estéket nem
lehet gondolni, mint az övék voltak.
Mily szerencsés vagyok, édes Russelem! mondá a gróf sokszor. Manczi
engemet szeret, te is szeretsz, én pedig titeket szeretlek. Máskép
lehetne ugyan sorsom, de így is jó. Russel őt viszont megölelvén, az
Isten adja, úgymond, hogy boldogságunk állandó legyen!
Mancziban Russel kimondhatatlanul bízott. Elbeszélte neki mindazokat, a
miket a gróftól hajdani szerelmök iránt hallott. Tudom én, édes Manczim,
hogy te a grófot még most is szereted. És kicsoda ne szeresse e
nagylelkű, szép erkölcsű és jószívű ifjút? Szeresd őt, mint testvéredet;
de kérlek, ne legyen előttem semmi titkod. Légy hozzám nyilt szívű!
Képes volnék én neked mindent megbocsátani, azt az egyet kivévén, ha meg
akarnál csalni.
Manczi a gróffal barátságosan társalkodott; de azért férjét mégis
kimondhatatlanul szerette, mert anya volt. Mellében oly nyugalmat
érzett, mely miatt magát méltán nagynak tarthatta. Férjére mosolyogván,
én a grófot, úgymond, szeretem, de szívemet előled el nem zárom.
Egynéhány hónapot töltöttek ily boldogságban e jó emberek, a mint
Manczinak szemei egyszerre borulni kezdettek. Sóhajtozott és ő lopva
tekintgetett a grófra, mikor vele maga volt; reszketett, mikor ez
megölelte; elpirult, mikor apolgatta. Mi bajod? édes Manczim! kérdezé a
gróf.
Manczi ráemelte csendesen szemeit s azonnal meg-meg lesütötte, a nélkül,
hogy kérdésére megfelelt volna.
Van Indiában egy gyönyörű fa, melynél szebb talán az egész világon
nincsen s mely pagódafának vagy a bániánok fájának is neveztetik. Ágai
szinte miként a szőlővesszők, lehomorodván, gyökeret vernek és a földből
ismét kinőnek. Egy ilyen fa, körülötte növekedő fiaival együtt több
lombos ernyőt formálván, egész sereg embernek képes árnyékkal
kedveskedni. Ilyen fa alatt feküdt egy este Manczi a hűsben és
szendergett. A szomszéd lomb alatt ült Manczi fiával a gróf és mugri
nevű virágokból, melyek fölötte gyönyörű illatúak, Manczi számára
nyakravalót font. A kis gyermek adogatta kezébe e virágokat. Mindenik
mugrinál, melyet a gróf a koszorúba kötött, Manczira is tekintett
egyszersmind, mosolygott és munkáját tovább folytatta. Egyszerre szilaj
tekintettel felugrott, Manczihoz röpült, megragadott egy kobrakígyót,
mely a fűben szinte Manczi felé lappangott s elvetette. Egy indiai
leányzó, ki Manczi mellett ébren ült ugyan és asszonyát legyezte, de a
nagy fű miatt a kígyót észre nem vette, meglátván a grófnak tettét,
felkiáltott, odaszaladt hozzá és rettegéssel kérdezte, hogy nem
harapta-e meg a kígyó? Szerencsére mindjárt a feje mögött ragadta meg a
gróf, kinek tehát semmit sem árthatott.
Erről bizonyossá tevén a leányzót a gróf és arra kérvén, hogy e miatt
lármát ne üssön, elment a kertnek legtávolabb fekvő gallyasába. Azon
szempillantásban felébredt Manczi. Kérdésére, mi történt légyen?
elbeszélte neki a megijedt leányzó a grófnak bajnoki cselekedetét s
megmutatta neki a kobrakígyót, melyet a gróf oly erővel hajított a
bambuszsövénynek, hogy azonnal megdöglött.
Boldog Isten! kiáltá Manczi; a kígyót a kezével fogta meg? és semmi baja
sem lett?
Legkisebb baja sincs, felelé a leányzó. Ah asszonyom! mily boldog az, a
kinek oly bátyja van, ki hugáért életét adja!
Manczinak szemei könnybe borultak. A gróf után sietvén, meglátta
messziről, hogy egy bokor mellett összetett kézzel s az égre emelt
szemmel térdepel. Érettem imádkozik, mondá Manczi csendes hangon s
hasonlóképen térdreesvén és arczczal a földre borulván, óh! miért nem
kellett néki, úgymond, az enyémnek lenni!
Ezzel visszatért és szobájába bezárkózott. Ezen estétől fogva
magaviselete a grófra nézve egészen megváltozott. Semmit sem szólott ő a
grófnak a kígyóról, valamint a gróf sem neki. Könnyező szemmel
vizsgálgatta e nagy szívű ifjút, valahányszor lopva lehetett és csak
egyszer csókolta meg orozva ama kezét, melylyel a kígyót megfogta, mikor
véletlenül a háznak erkélyén szenderegni lelte.
[Illustration: Csak egyszer csókolta meg orozva kezét.]
Bármennyiszer kérdezte tőle baját a gróf, Manczi neki csak néma
sohajtással felelt; e mellett pedig nyughatatlansága a helyett, hogy
fogyott volna, naponkint növekedett inkább s naponként szembetünőbb
lett.
Eleinte, mikor a gróf Madrászba érkezett, elhajlott tőle Manczi,
valahányszor apolta; visszavonta kezét, valahányszor megfogta; a földre
sütötte komor szemeit, valahányszor édes Manczijának nevezte. Még egy
tíz esztendős leánykát is vett maga mellé a szobába, valahányszor előre
tudta, hogy férje egész délután haza nem fog jönni. Most pedig nagyon
habozó és állhatatlan lett a grófra nézve Manczinak magaviselése. Majd
kiragadta magát hevesen a grófnak karjai közül, a szobának túlsó részére
vonulván; majd meg a grófot szinte oly hevesen melléhez szorította. A
bizalmas beszélgetések, melyeket a gróffal azelőtt tartott, egészen
elenyésztek. Óránként ültek már most némán együtt. Ha a gróf beszélgetni
kezdett, Manczi lesütötte szemeit és nem felelt. Mi bajod? édes Manczim!
kérdezé ilyenkor a gróf! de Manczi bizonytalan, félénk, szomorú és rövid
tekintetet vetvén reá, elfohászkodta magát, szemeit az égre vetette és
semmit sem felelt.
A gróf ezt látván, szomorúan ült mellette, meg-megnyomván itt időnkint
kezét. Manczi ezt az övéből kiragadta ugyan, de a grófnak kezét
viszontag egy-két szempillantás után ismét megragadta, melléhez
szorította, megcsókolta. Manczi mellében szinte forrott a szerelem ama
háládatossággal együtt, mely jótévőjének mindent feláldoz. Áttört ő a
tengereken, hogy Mancziját lássa; életét a legrettenetesebb veszedelembe
ejtette, hogy Mancziét megmentse. Manczi egy szóval boldogtalan volt és
magányosságot kezdett keresni, hogy magát kisírhassa. És ah! a mi az ő
szivének legelviselhetetlenebb terhére vált, az volt, hogy e szeretetre
méltó ifiú, e nagyszívű jótevője, e gyönyörű legény, szüntelen körülötte
forgott. Manczija mellett ült ő egész nap, hogy tekinteteiből szivének
indulatjait kitanulhassa. Manczinak legkisebb komorsága neki szorgalmat,
legkisebb mosolygása részegítő örömet okozott. Ő, egy szóval, Manczi
lélekzetéből élt. Jaj nekem, óh jaj nekem! mondá Manczi, hogy az övé nem
vagyok.
Állhatatos változása alatt a grófhoz való keserű hidegségének és
indulatos szerelmének csak becsúsztak mégis a gróffal való
társalkodásába némely felette mély barátkozások. Meg-meglátogatta őtet a
gróf még akkor is, mikor az indiai szokás szerint délután a sátor alatt
aludt, hol ágya mellett egész órákat azzal töltött, hogy Manczit
legyezte. Este összeülvén, majd egész éjfélig mulattak sokszor együtt a
pagodafának ernye alatt s a mint az esteli hajnal alkonyodott, úgy
Manczi is csendesebb, de egyszersmind barátságosabb és érzékenyebb is
lett.
Sokszor hevesen ragadta meg a grófot és sírva szorította melléhez, azon
szempillantásban ismét eltaszítván magától és az ernyeken keresztül
hazafelé szaladván. A gróf utána ment s még homályosabb lomb alatt és
sírva találta.
Egyik este megfogván a grófnak karjait: Hallod-e Laczi! úgymond; nem
látod te könnyhullajtásimat? nem látod a búbánatot, mely szivemet
emészti? Nekünk, édes Laczim: el kell válnunk!
El kell válnunk? kérdezé a gróf. Te talán engemet már nem szeretsz?
Manczi lesütvén szemeit: Szeretlek! úgymond, de el kell mégis válnunk.
Ha azt akarod, hogy boldog legyek, menj, édes Laczim! menj el házamtól
mennél hamarább.
A gróf nagyra meredt szemmel ránézvén: Én tehát tégedet azért hagyjalak
el, úgymond, hogy te boldog lehess? A te boldogságod kívánja, hogy
elváljunk?
A mindenható Isten a bizonyságom, hogy úgy van a dolog, mondá Manczi
hevesen.
A gróf megborzadván, megölelte, a nélkül, hogy legkisebbet szólott volna
s bement könnyező szemmel a házba. Manczi utána sompolygott és hallotta,
hogy embereinek az utazásra való készületek iránt parancsolatot adott.
El kell mennem! oda vetette parancsolatjához érzékeny szózattal.
El kell mennie? mondá magában Manczi s kimenvén a háznak erkére, leült
és sírt. Látta innen a grófot még egyszer a kertben, hová a parancsolat
után visszatért; látta nagy lépésekkel fel s alá sétálni s magában
tusakodni Lerepült tehát hozzá s karjai közé omolván: Ne menj el,
úgymond, tőlem, édes Laczim! ah! kérlek, ne menj el. Meg kell a te
szegény Manczidnak halnia, ha elhagyod.
A gróf szinte megmeredt álmélkodásában. A mint Manczit karjai között
tartotta, leereszkedett a mögötte lévő hantülésre. Szavát az
indulatoknak küzködése elfojtotta. Azon szempillantásban, hogy Manczitól
e hirtelen változásnak okát akarta kérdezni, a szél a hajlékony
gallyakba megütközvén, elsuhogott előttük. Manczi felijedvén, kiragadta
magát karjai közül és elsietett; de azonnal ismét visszatérvén: Te
tehát, édes Laczim! nálunk maradsz, mondá neki súgó szózattal s a
kertnek gallyasai közé eltünt.
A gróf elmélkedésekbe sülyedvén, át kezdte homályosan látni, hogy
mostani állapotjával szövetségben lehetne Russelnek ama mondása:
gonosztévő az én Laczim nem lehet. – Nem lehet! mondá e gondolatra
magában, valóban nem lehet! Azután különféle képzelésekbe merült,
különféle indulatokkal tusakodott, míg el nem szenderedett. A felkelő
nap a kertben találta. Felébredvén, még egyszer mondta magában: Laczi
gonosztévő nem lehet!
Manczi e jelenet után egészen megváltozott. Ránézegetett ugyan a grófra,
de szemei semmit sem mondottak neki. Arra kérte majd naponkint, hogy
maradna szobájában, mivel neki különös dolgai volnának. Felkereste
Russelt és karjába akaszkodott, valahol csak lehetett s egyáltalában úgy
viselte magát, mintha a grófot egészen elfelejtette volna. Kerülte a
vele való magányos sétálgatást, magányos beszélgetést, olyannyira, hogy
egy szép indiai leányzót mindenütt magával hordozott. Úgy látszott,
mintha belőle egészen más asszony vált volna.
A gróf ezt meg nem foghatván, gyötrődni kezdett. Egyszer csakugyan magát
lelvén, lábaihoz borult s ama kérésével: mondaná meg neki, mivel
bántotta meg? sokáig kínozta. Édes Manczim! mondá neki több ízben, küldj
el magadtól, ha tetszik; cselekedj velem, a mit tetszik; csak szivedet
ne vond el tőlem.
Manczi egy darabig habzott, ha feleljen-e, vagy sem? már jobbra, már
balra nézett, csakhogy a grófra ne kelljen tekintenie; azután
mosolygásra fakadt, végtére pedig zokogó sírásnak eredt. A grófnak
karjait megfogván: Mind haszontalan, úgymond, édes Laczim! tusakodásom
mind haszontalan, melylyel indulatomon győzedelmeskedni akarok. Halljad
bajomat és ne utálj meg. Szeretlek! sokkal jobban, buzgóbban és
hevesebben szeretlek, mint akárkit e világon. Könyörülj meg tehát rajtam
és hagyj magamat, hogy valaki bennünket itt együtt meg ne lásson. Ezzel
kitolta a gallyasból és Nákit, az indiai leányzót, fennszóval kiáltotta.
A gróf úgy hagyván el a gallyast, mintha álmodott volna: Mi lehet ez?
úgymond magában; mit akar Manczi ezzel mondani? Egész nap elmélkedett
Manczinak szavain, a nélkül, hogy azoknak értelmét megfoghatta volna.