tennie kellett volna, a beszélgetés mindenkor Indiával végződött. Ezt az
ifjú gróf a földnek tartományai között a figyelemre legméltóbbnak
tartotta. De miért? kérdezé az atyja. Mert a többi nemzeteknek bölcsője
volt, felelé az ifjú gróf. S mivel Manczi Indiában lakik, függeszté
hozzá Veronka. Én valóban szerencsés volnék, mondá erre az ifjú gróf, ha
Manczit még egyszer megláthatnám; s ezt mondván, úgy mosolygott egész
tekintete, mint a tavaszi ég.
Kedves barátom! így szólott azután Veronka, nagyon messze vagy még te a
hozzám való szerelemtől. Egész szíved még Manczié.
Nem az övé, Veronkám! felelé a gróf, hanem csak a Manczi nevet szeretem
oly különösen. Ha tégedet Manczinak hínának, azt tartom, még
önnönmagamnál is jobban szeretnélek.
Egyszer őket a szomszédságból meglátogatta Ő Excellentiája Balky grófné,
kinél büszkébb asszonyság egész Magyarországban nem volt. Férje kétszer
volt Párisban és itthon nagy tisztségeket viselt; magát pedig Lehel
familiájából tartotta eredni, ki ama hét vezérnek volt egyike, kik
Magyarországot Árpád alatt felosztották.
E dáma mindjárt eleinte kegyelmébe vette Veronkát, maga mellé ültette,
szép gyermekének, kedves ifjú barátnéjának nevezte, ruházatát
magasztalta, s tetteinek mindenikét felette nagyon dicsérte, mivel
Kaczajfalviék rokonának vélte. Végtére megkérdezte egyszer az ifjú
grófot, mily közelről való atyafi legyen e szép és jó leányka a
Kaczajfalvi házhoz?
Veronka nekünk nem rokonunk, felelé a gróf.
Nem-e? Kicsoda tehát az atyja? úgymond. Valóban szép és nemes
magaviseletű kisasszonyka!
Nagyon nemes, mondá a gróf. Az atyja Hadasi György, egy paraszt ember.
Micsoda? paraszt ember? E leánynak az atyja paraszt ember? A dáma
elfintorította az orrát, s a mint Veronka a szobába jött, nemcsak
hidegen bánt vele, hanem még gorombaságokkal is illette. Szemére hányta
neki a többi között azt, hogy magát úri társaságokba fúrja. Veronka,
kinek szemei könnybe borultak, ki akart a szobából menni; de az ifjú
gróf megfogta s mély tisztelettel megcsókolta kezét, imígy szólván
Balkynéhoz: grófné asszonyom! mindeddig e leány, kit a grófné meg akar
alázni, nem akarta elfogadni kezemet. Ihol Veronka! még egyszer
megkínállak itt nyilván mind kezemmel, mind szívemmel. És így remélem,
grófné asszonyom! hogy ezentúl gróf Kaczajfalvi László hitveséhez
illendő tisztelettel fog viseltetni.
Balkyné felvetette fejét, s egy-két szót mondott az öreg grófnak, úgy
tettetvén magát, mintha az ifjúnak szavait nem is hallotta volna.
Folyamatba jött ismét a társaságos beszélgetés. Egyszerre Balkyné
rosszul lett, és szempillantásonkint jobban és jobban halaványodott.
Végtére ágyba kérezkedett és maga mellé komornát kívánt. Komorna a
háznál nem lévén, Balkyné pedig kívánságától el nem állván,
Kaczajfalviék nem tudtak hirtelenében mit csinálni.
Hát a bolondok háza oly tele van már, mondá az ifjú gróf, hogy ez a dáma
helyt benne nem találhat? s ezzel elment. Másnap reggel e dámának
előszobájában egy tisztán felöltözött komornát talált. Maga Veronka
volt. Egy komornának piperétlen házi öltözetébe rejtvén magát, bement e
büszke dámához és arra kérte, hogy ezen éjszaka szolgálatával élni ne
átalljon. Fél pirulással csak elfogadta mégis végtére a grófné
Veronkának nemes ajánlatát. Az ifjú gróf ezt hallván, térdre esett
előtte, s átfogván lábait, óh! te megfoghatatlanul jó leányka, úgymond;
jobb vagy te, látom, sokkal jobb vagy még nálamnál is.
Veronka elmosolyogta magát; az ifjú gróf pedig erővel elvezette ezen
öltözetben az öreg grófhoz, a ki ezen esetről hasonlóképpen semmitsem
tudott. Melléhez szorítván ezen érzékeny atya a leányt, az Isten áldása
szálljon rád bőven, édes leányom! úgymond, és boldogítson meg érdemed
szerint.
E szempillantástól fogva az ifjú gróf szüntelen Veronka mellett forgott.
Felette érzékeny tekintettel nézegetett szeme közé, meg-megcsókolta
kezét, lábaihoz borult, a nélkül, hogy egy szót ejtett volna, csak
mosolygó kérleléssel nézvén fel térdeiről arczára. Veronkának szemei,
mikor őt maga előtt így látta, elhomályosodtak. Óh! ama szempillantást
érezte ő közelíteni, melyben neki az ifjú gróf azt fogja mondani:
Veronka! én tégedet szeretlek!
És e szempillantás valóban hamar elérkezett. Egy reggel Veronkához
menvén, Veronkám! úgymond, Manczit már elfelejtettem. Én tégedet
szeretlek. Légy hitvesem és tégy engemet boldoggá. Ezzel oda nyújtotta
kezét. Veronka rátette a magáét e szókkal: Laczi! én a tied vagyok! Ezen
áldozat mindazonáltal keserű könnyhullatásaiban telt, melyeknek gátat
semmikép sem vethetett.
Az ifjú gróf szinte tántorgott szívragadó örömében. Elszaladt az
atyjához és hírül vitte neki, hogy Veronka az övé. Veronka utána
lappangott és a szobának küszöbében bűnösi alázatossággal megállván,
méltóságos gróf uram! úgymond.
Kedves fiamnak drága jegyese! mondá viszont az öreg gróf, s
hozzásietvén, melléhez akarta szorítani. Veronka térdre esett előtte. A
könnyező atya megáldotta. A leány azután az ifjú grófnak karjai közé
borult, titkos búbánatját csendesen görgő könnyekkel enyhítvén.
Az ifjú gróf azonnal egy embert küldött az öreg Hadasihoz; megüzente
neki, hogy leányával kezet fogott és arra kérette, hogy jönne
Kaczajfalvára. Örüljön velünk, mondá a követnek és legyen tanúja
összeadásunknak. Harmadnapra az öreg Hadasi leányának karjai között
volt. Százszor is megesküdött napjában katonásan, hogy sohasem hitte
volna, hogy egy gróf oly nemes szívű lehessen, a milyennek jövendőbeli
vejét látja. Lehetetlen, úgymond, hogy az ifjú grófnál széles e világon
jobb ember legyen.
Az öröm közönséges lett. Szívragadó vigasság terjedt el az egész falunak
lakosaira. A jobbágyok egy pár követet küldöttek az ifjú grófhoz és sok
szerencsét kívánván házasságához, azt üzenték neki, hogy az Isten
meghallgatta könyörgéseiket, mikor Veronkát falujokban földes asszonynak
választotta. Veronka sírt örömében. Látod-e Veronka! mondá neki az ifjú
gróf, hogy te királynénak termettél. Neked minden bizonynyal az egész
föld hódolna, ha tégedet az emberek úgy ismernének, mint én.
Közelített már a lakodalomnak napja. Veronkának szíve felettébb
dobogott, valahányszor ez neki eszébe jutott. Öklét tette sokszor
szívére, hogy ennek lázulását fenyegetésével lecsillapítsa.
Nyughatatlansága szempillantásonként növekedett. Éjjelenként sírdogált,
hogy nappal mosolyoghasson. Édes atyjától még csak azt sem merte
kérdezni, hogy él-e az ő kedves Szádnokia, vagy sem?
Ezerszer jött neki nyelvére napjában e kérdés; de azonnal ismét
elfojtotta. Nem! úgymond végtére egy csendes éjszakának közepén; eleget
teszek és egész szívvel teszek eleget kötelességemnek! Ezzel vánkosába
rejtette nedves szemeit s erővel azon volt, hogy esze az ifjú grófról
való elmélkedésben foglalatoskodjon. Képzése a gróf helyett Szádnokit
állítván elébe, minden igyekezetét meghiusította.
XXIV.
A természetes embernek nagyszívűsége.
A lakodalom előtt egynéhány nappal hamarább egy ember levelet hozott,
mely Veronkának szólott. Az ifjú gróf elveszi tőle s a mint be akar vele
repülni jegyeséhez, ama kérdés tünik eszébe, ki lehet az, a ki
Veronkának ír? Az én barátnémnak, az én jegyesemnek nincs titka, melyet
velem ne közlene. Ezt mondván, feltöri a levelet és elolvassa.
«Kedves Veronkám! Lehetetlen, hogy szívemnek szorongásait valakinek e
világon meg ne panaszoljam; valakinek, a ki úgy tudjon érezni, mint én.
Hol találjak pedig hamarjában ily könyörű szívet, ha csak nem
Veronkában, ki minden búbánatomnak egyetlen egy oka? Kedves Veronkám!
mikép volt lehetséges, azt a tiszta és égő szerelmet elfelejtened,
melylyel szívem hozzád viseltetik?»
Az ifjú gróf a levélnek ezen szavaira reszketni kezdett és következendő
sorain sebesen átrepűlt.
«Nem ajánlhattam én jószágokat, sem pompás grófnevet, mint vőlegényed.
Buzgón szerető szívből, tisztelettel teljes szerelemből állott minden, a
mivel Veronkámat, az én elfelejthetetlen Veronkámat megkínálhattam. Oh
Veronka! nem dobogott-e erősebben szíved, mikor kezedet más férfiúnak
adtad? Mikép enyészhettek el emlékezetedből amaz esküvések, melyekkel
nekem örök szerelmedet ama gyönyörű órákban megigérted, melyek örökre
eltüntek?»
«Nem azért írom én ezeket, hogy szívemhez visszaédesítselek. Látod, hogy
akkor írok, mikor már reménységem egészen elenyészett. Csak fájdalmamat
akartam érzékeny szívednek panaszolni, hogy meg ne öljön.»
«Az ifjú gróf Kaczajfalvit felette nemes szívű embernek hallom lenni és
így vele minden bizonynyal szerencsés leszel. De bármily nagylelkű és
nemes szívű legyen is, Veronkát buzgóbban és tisztábban nem szeretheti,
mint én, ki halálosan megsebesedett szívvel ugyan, de mégis indulatos
buzgósággal azt kérem az Istentől, hogy tégedet vőlegényeddel együtt
bőven megáldjon.»
«Élj szerencsésen, elfelejthetetlen drága Veronkám! Adják meg neked az
egek azt a boldogságot, melyhez szívednek birtoka által én jutottam
volna és szerencsésebb asszonyi személy náladnál széles e világon nem
lesz. – Szádnoki.»
E levelet a gróf elolvasván, olyan lett, mint az élettelen bálvány.
Végre kezét homlokára tévén, a kertben fél óráig fel s alá sétált.
Egyszerre letörülvén arczáról a búnak komor fellegét, szemeiből pedig a
születő könnyet hevesen kinyomván, megállott, keresztül kulcsolta
karjait, feltekintett az égre és Veronkához indult.
Édes Veronkám! mondá ennek, hadd kérdezzek én tőled valamit. A mint most
a kertben sétáltam, egyszerre nekem az jutott eszembe, ha te vajjon
engemet igazán szeretsz-e?
Kedves Laczim! felelé Veronka; te nekem szabadítóm, te nekem jótevőm
vagy.
De ha úgy szeretsz-e, mint Manczi? Ha én neked szabadítód, ha neked
jótevőd nem volnék, ha e helyett tégedet megbántottalak volna,
szeretnél-e mégis? Manczi engemet nagy bosszúsággal illetett és én őtet
mégis szerettem.
Veronka e kérdésre elkomorodott.
Kérlek, édes Veronkám! nyisd meg nekem szívedet! Szeretsz-e e világon
más valakit nálamnál jobban?
Veronka hangos zokogással karjai közé omlott.
A gróf megcsókolta s egynehány kérdés után, melyek e dologhoz nem
tartoztak, egész beszédét félbeszította. Az asztalnál majd nyájaskodott,
majd meg komoran ült és gondolatokba sülyedt. Holnapután, édesatyám!
Veronka férje vagyok. Veronka tányérjára sütötte szemét.
Hát Veronkának édesanyja, így folytatta szavait a gróf, nem áldja meg a
lakodalomnál gyermekeit? Örömem nem volna teljes, ha egybekelésünk olyas
valakinek hijával menne végbe, kit Veronkám szeret.
Veronka elpirult.
Átrándulok érte. Holnap estére ismét itt termek. Veronka örülni fog, ha
édes anyját meglátja. Nem igaz? Veronkám!
Veronka az asztalon keresztül oda nyujtotta kezét; az ifjú gróf pedig
megcsókolta.
Étel után befogatott és elment. Hadasinénak öröme kimondhatatlan volt,
mikor hallotta, hogy a gróf a lakodalomra magával elviszi. Még ő
legszebb ruháit összerakta, addig a gróf a faluban egynéhány meglett
emberektől Szádnoki iránt tudakozódott. Senki sem tudott róla rosszat
mondani. Dicsérte kiki és magasztalta.
Végre a gróf magához Szádnokihoz ment. A kertben találván, Szádnoki
uram! úgymond igen barátságos tekintettel, az úrnak, a mint hallom, egy
szeretője volt?
Szádnoki, egy halavány és búbánattal teljes ifjú, rászögezvén tekintetét
és nagyot sóhajtván: Az úrban, úgymond, kit tisztelek?
Én gróf Kaczajfalvi László vagyok, úgymond.
Szádnoki úgy megijedt, hogy reszketni kezdett.
Ne ijedjen meg, Szádnoki uram! így folytatta szavait a gróf. Az úr
Veronkát szereti; szeretem én is. Veronkát én szerencsétlenné nem
tehetem. Ha engemet az úr becsületes embernek tartott, miért nem fordult
már régen hozzám? Édes Szádnokim! ha Veronka tégedet szeret, Veronka a
tiéd. Nem vagyok én oly gonosz lelkű, hogy két embert, kik egymást
szeretik, szerencsétlenné tehessek. Én Veronkát szívemből szeretem; de
szinte azért rajta is leszek, hogy szerencsés legyen. Férfi létemre elég
erőm van nekem arra, hogy fájdalmamban meg ne haljak, ha Veronka tégedet
választ. Nagyon hihető pedig előttem, hogy inkább neked adja kezét, mint
nekem.
A gróf még egy egész óráig beszélhetett volna, mert Szádnoki úgy állott
előtte, mintha kővé vált volna. A grófnak szeme közé meresztvén egy
darabig tekintetét, végre térdre esett előtte és rebegő szózattal csak
azt mondhatta: Oh nagylelkű, óh felérthetetlen szívű ember, kinek párja
széles e világon nem találtatik!
Nagylelkű? kérdezé a gróf, felemelvén az ifjút. Micsoda nagylelküség
kívántatik ahhoz, hogy az ember egy leányt annak a férfiúnak engedjen, a
kit szeret? Ez valóban szinte oly természetes dolog, mint az életben
hagyni, a ki az úton előnkbe akad. Jőjj, Szádnoki! jőjj te velem!
Veronka nagyot vétett, hogy nekem e dologról semmit sem szólott, mihelyt
látta, hogy mind a hármunknak szerencsétlenségén kezdek tudtom nélkül
munkálkodni. De te, édes Szádnokim! lóra ülsz és úgy jösz utánunk lopva
Kaczajfalvára. Menj ott a lelki pásztorhoz, és ne mutasd magadat
mindaddig, míg én nem mondom.
Szádnoki magán kívül ragadtatván, nem talált szavakat jótevőjéhez való
háladatosságának kifejezésére. Köszönet gyanánt csak fejét és testét
hajtogatta. Hallod-e édes Szádnokim! idegeneknek én is csinálok már most
ilyen komplementumot. De Veronkának szeretőjében én jó barátomat akarnám
lelni. Jőjj! Ezt mondván, csókot függesztett ajakára, és Hadasinéhoz
visszament, kivel másnap reggel Kaczajfalvára indult. Szádnoki utánuk
lovagolt. Szerencsésen oda érkezvén mind a hárman, Szádnoki a
prédikátorhoz, Hadasiné pedig a kastélyba szállott.
Más nap szegény Veronkának lakadalomnapja volt. Egész éjszaka be nem
húnyta szemeit, melyek veresek, valamint ellenben arczai halaványak
voltak. Tekintete olyan volt, mintha az nap halálra akarták volna
vezetni. Ha valaki rátekintett, lesütötte szemét, orczáján pedig könnyek
gördültek le. Az ifjú gróf hozzá érkezvén, a jelenlévőket arra kérte,
hogy Veronkával egy ideig magára hagyják.
Hallod-e, édes Veronkám! te olyan halavány vagy, mint a halál, és
szemeid a könyezéstől még most is nedvesek. Én tégedet szerencsétlenné
tenni nem akarlak. Ha rád tekintek, lehetetlen, hogy rajtad ne
szánakodjak. Édes Veronkám! te engem nem szeretsz.
Laczim! felelé a leány, a gróf kezére támaszkodván.
Én kívülem nem szeretsz te más férfiút e világon?
Édes Laczim! mondá Veronka csüggedt szózattal, ne kínozd, kérlek,
Veronkádat.
Szádnokit sem?
Veronka megborzadván s halavány orczája még jobban elhalaványodván, a
gróf felé ki akarta terjeszteni karjait; de ezek lesülyedtek, maga pedig
a gróf mellére roskadt és elájult. Minekutána magához tért volna, a gróf
megsimogatván arczait, édes Veronkám! úgymond, légy hozzám igaz! Te
Szádnokit szereted. Mivel érdemlettem meg bizalmatlanságodat?
Veronka átkulcsolván a grófot: Nem titkolhatom el tovább előled,
úgymond, hogy Szádnokit szeretem.
A gróf ránczba vonván egy keveset homlokát, édes Veronkám! úgymond,
miért titkoltad te ezt mindeddig előttem? De ma nincs a
szemrehányásoknak ideje. Az én Veronkám boldogtalan ne legyen! Ezzel
kirepült az ajtón, és öt percz után lélekszakadva visszaérkezvén
Szádnokival, kit Veronkához maga után erővel behurczolt: Tégedet
választott! úgymond; légy boldog vele együtt.
Veronka elkiáltotta magát, s egy székre ledűlt. Szádnoki némán állott
meg előtte, s már kétkedő, már gyönyörködő tekintettel vizsgálgatta. A
gróf megfogván Veronkának egyik kezét és könnyeivel megáztatván: Térj
magadhoz, Veronkám! úgymond; ez a te Szádnokid, az én barátom. Te az ő
felesége leszel.
Veronka, Szádnoki és a gróf a szégyennek, félelemnek, háladatosságnak,
szeretetnek és elragadtatásnak különféle érzésein áthabozván, végre
megnyugodtak. Óh te mennynek angyala, te nagy lelkű ember, kinek párja
széles e világon nem lehet, mondá végtére Veronka, s a grófnak lábaihoz
borúlván, kezét forró könyhullajtásokkal áztatta, tüzes csókokkal
apolgatta.
Az öreg gróf álmélkodott, Hadasi haragosan rázogatta fejét, Hadasiné
pedig morgott, majd ostobának, majd esztelennek nevezvén foga között
leányát. Az ifjú grófnak egész tekintete nem volt elegendő arra, hogy
őket a templomba indítsa; erőszakosan kellett neki őket oda űznie. Egy
óra alatt Szádnoki és Veronka össze voltak adva.
[Illustration: Lélekszakadva visszaérkezett Szádnokival.]
Az ifjú gróf este Szádnokinak egy marok bankó czédúlát adott. Veronka
fel nem vidúlhatott. Szomorú szemeit alig merte felemelni. Soha
menyasszony vőlegényének ölébe szomorúabban nem alkonyodott. Laczi!
mondá zokogva este, te nekem egy tövist szúrtál szívembe. Áh! tartok
tőle, hogy ki nem vonhatom belőle mindaddig, még boldognak nem tudlak.
Boldog pedig a te szíveddel mikor lehetsz? Sehol sem találsz te oly
szívet, melyet végtére megvetni kénytelen ne lennél.
Az ifjú gróf mosolyogván: Boldog vagyok én, édes Veronkám! úgymond, ha
tégedet boldognak látlak.
Az új pár Kaczajfalván mulatott még két nap, azután pedig Hadasiékkal
haza ment. Veronka az ifjú gróftól el nem tudott válni. Alig feslett ki
karjai közül, ismét nyakába borúlt. Erővel kellett a kocsiba vinni. Az
ifjú gróf utánok nézett, a meddig lehetett. Mihelyt szemeiből a kocsi
eltünt, ő is azonnal sötét álmodozásokba merült, bármely jó kedvű volt
is, minekelőtte Veronka elment.
Szomorú vagy te Laczi! a mint látom, mondá az atyja.
Jó cselekedetben foglalatoskodtam, édes atyám! és még is – itt egy
keveset elhallgatott – és még is sok könnyhullajtásomban telik. Veronka
már boldog; de én! Óh atyám! ha ő talán e világon amaz egyetlen egy
leány, a kinek hozzám szíve van! Szádnokihoz való szerelmét akarta ő
nekem feláldozni! Ez nem volt tőle igazságos! De vajjon az
igazságtalanság lehet-e egyszersmind nagylelküség? Gondold meg csak
atyám! azt a két leányt, a kiket én szerettem! Manczi engemet szeretett
és kezét még is másnak adta. Veronka pedig engemet nem szeretett, és
kezét még is nekem adta. Mikor szokhatok már én egyszer ezekhez az
emberekhez? mikor fogom őket csak ismerni is? Érzem én magamban, hogy
korán vagy későn csak kénytelen leszek végtére, völgyembe zárkózni és
ott magányosan élni, magányosan meghalni.
Most már felette szomorú képzelődéseknek eredt. Szíve fel volt osztva
Manczi és Veronka között. Azonban sebét az idő, ifjú kora, egészsége,
természetes vidámsága és kivált szívének szép kegyessége ismét
meggyógyították. Azután az utazás jutott eszébe. Elment édes atyjával
Magyarországnak különféle megyéibe. Sok kisasszonyra akadt, kik neki
tetszettek; de minekutána őket közelebbről megismerte volna, az volt
mindenikről utólsó szava: csak nem Manczi! csak nem Veronka! Egyiktől a
hiúság taszította el szívét, a másiktól a büszkeség, ettől a
piperéskedés, amattól pedig a kaczérság. Atyám! mondá végtére ránczos és
felette komor homlokkal, emberi forma van rajtok és egyéb semmi. Nem
szeretnek ők egyebet szép ruhánál és hízelkedésnél. A legasszonyosabb és
leglágyabb férfiú ő előttük legkedvesebb.
Ezzel haza mentek. Az ifjú gróf meglátogatta Veronkát és szívében egy
tövissel többet hozott haza. Ők oly boldogok, úgymond, e szív pedig
hasztalan érez. Hol találok végtére embert?
Az atyja mindent elkövetett, hogy kedvét felderítse; de ő nyugtát sehol
sem találta. Különféle munkákat űzött, a nélkül, hogy valamelyikéhez
különösebben ragaszkodott volna. Jobbágyainak különféle mulatságokat
adott, melyeknél csak ő volt egyedül, a ki vidám nem lehetett. Nagy
szorgalommal nyomozta ő ki a szerencsétleneket, hogy rajtok tehetsége
szerint segítsen, és ha ezek lábaihoz borúlván, hálákat zokogtak
elejébe, megilletődött ugyan, sőt érzékeny könnyhullajtásokra is fakadt,
de egy óra múlva magában, vagy édes atyjához ilyformán szóllott: Mi ez
énnekem? Csak ezt a kevés jót sem cselekedhettem volna, ha nekem az eset
sok pénzt nem adott volna. Jőjjön rám egy másik eset, mely szegénynek
tegyen, boldog Isten! jobbnál jobb szívemmel csak egy könnyecskét sem
száríthatok meg a szerencsétlenek orczáján.
Édes fiam! mondá az atyja, embereket a veszélyből kiragadni, te
kicsinységnek tartod?
A pénzt kell előbb becsülni tanúlnom, kedves atyám! felelé az ifjú gróf,
ha olyan cselekedeteknek akarok érdemet tulajdonítani, melyek csupán
csak pénzben telnek. Az emberek pénzemet imádják, szívemet pedig
magoktól eltaszítják. Atyám! én csak az én völgyembe való ember vagyok.
A többi világgal nem tudok megegyezni. Manczi és Veronka, kiket legjobb
embereknek tartottam, megcsaltak. A többiektől mit várhatok?
XXV.
Az első szerelem el nem hűl.
Az Etna hegyének költeményes rajzolása, melyet egy este olvasott,
egészen elragadta az ifjú grófnak képzelését. Olaszországot akarnám
megnézni, mondá más nap reggel édes atyjának. Az egek engedjék, felelé
az öreg gróf, hogy ott szívednek nyugodalmát feltaláljad. Egy nehány nap
múlva, minekutána édes atyja megáldotta és pénzváltó levelekkel megrakta
volna, búcsút vett Kaczajfalvától. Tele volt szíve, mikor honát
elhagyta, amaz édes kívánsággal, hogy legalább hazáján kívül akadjon
olyan emberre, a kinek szívét oda adhassa.
Azonban valamerre ment, zártszívűsége mindenütt nevekedett. Az embert
mindenütt az előitéleteknek hódolni lelte, melyek szívét
megkeményítették, természetének szép érzeményeit pedig elfojtották.
Olaszországban Signáni grófot a haláltól megmentette. Signáni nagy
ragaszkodást mutatott e nagy szívű magyarhoz és barátságáért buzgón
esedezett.
Mikép lehessek én barátod, mondá gróf Kaczajfalvi, mikor még nem
ösmerlek?
Signáni meg nem szünt esedezni, még grófunknak bizodalmát és szeretetét
meg nem nyerte. Hamar átlátta ő gróf Kaczajfalvinak fellengő ideáit az
erkölcsről és így saját vélekedéseit előle szorgalmatosan eltitkolta.
Majd azután a mi grófunk megmentett Signáni kezéből egy ártatlan leányt,
kit amaz szeretőjének karjai közül elragadott. Visszavezetvén mátkájához
a leányt, iszonyodással hallotta tőle ama rettenetes módokat, melyekkel
ártatlanságát e buja olasz ostromlotta.
Megneheztelvén Signánira, kit még barátjának tartott, házához repült és
a nála lévő társaság előtt gonoszságát könnyező szemmel és hathatós
intésekkel szemére hányta. Signáni nevetett és azt akarta vele
elhitetni, hogy a világ e kis galanteriákat vétkeknek nem tartja.
Kaczajfalvi ellenben azt mondta neki, hogy ő azt, a ki így gondolkozik,
gonosz lelkű gazembernek tartja. E vetekedésnek vége az volt, hogy
Signáni őtet kardra vagy egy pár pisztolyra kihítta. Kaczajfalvi
könyörületes mosolygással oda nyújtván neki kezét: Isten hozzád,
Signáni! úgymond; mink, látom, egymásnak barátjai nem lehetünk.
A Pedemontiumi tartományban egy földművest a szükségnek és nyomorúságnak
mélységéből kiragadván, cselédjeihez haza vezette. Egész háza lábaihoz
borúlt, leánya pedig, egy tizenöt esztendős és gyönyörű szűzecske, nem
győzte jótevőjének kezeit csókolni. E helyeztetés hasonló volt amaz
esethez, mely őtet Veronkával megösmerkedtette. A szép olasz Julis tehát
az ő szemében Veronka volt. Szívének titkos indulatjától ösztönöztetvén,
e földművesnek házánál megmaradt. Julissal való társalkodása naponkint
bizodalmasabb lett. Kősziklákra mászott vele, megjárta vele az erdőt, s
a forró nyári napoknak legnagyobb részét a falu mellett lévő hűs
barlangokban vele töltötte. A leánynak szülői mosolyogtak, mikor
sétálásaikról éjfél tájban érkeztek haza. Nyoszolyáik között csak
deszkafal volt és a grófot a felkelő nap többnyire Julis ágya mellett a
széken és nyájas beszélgetésbe merülve lelte. Julis őtet szerette; ő
pedig magát mennyországban vélte lenni.
Veronkát ismét feltaláltam, így írt végtére Szádnokinénak; a
Pedemontiumi hegyek között találtam fel őt. Ő engem szeret. Ő az enyém
lesz nemsokára és engemet minden bizonynyal boldog embernek tesz.
Szülőitől végtére Julist megkérte. Ezek elbámulván, lábaihoz borultak:
Julis pedig megállott előtte s nevetve azt mondta neki: László! én téged
szeretlek. A gróf a leányt melléhez szorítván, az öregeket már most arra
is kérte, hogy vele és menyasszonyával Magyarországba költözzenek.
Magyarországba? kérdezé az asszony. Magyarországot pápisták lakják-e?
Pápisták is, protestánsok is, ráczok is, zsidók is, felelé a gróf.