Manczihoz amaz érzelmek, melyekről a gróf több ízben azt vallotta, hogy
örökké fennmaradnak! – óh Laczim! Russel abban a boldogtalan
vélekedésben van, hogy én őt szeretem. Ebből a tévelygésből, melyre őt
te vezetted, ki nem lehet őt egyébkép vonni, hanemha te neki világosan
megmondod, hogy engemet szeretsz. Ezt én szeretetedtől remélem, jó
szívedtől pedig még meg is várom. Szeretlek viszont tégedet én is!
Ismerd meg nagy érdemét amaz áldozatnak, melyet neked e vallomástétellel
egy leányzó tesz és jőjj el még ma. Még bizonyosan elvárlak, vagyok
örökké a te Rózsafi Manczid.
Az ifjú gróf e levelet vévén, lekiáltott az ablakon egy inasnak, hogy
nyergeltessen. Azalatt ő a szobában fel és alá sétált s a levélnek
szavait egyenként fontolgatta. Elment azután a levéllel az atyjához. Jól
mondtad, édes atyám! úgymond, hogy Manczi engemet tegnapelőtt megcsalt.
Ihol a levele, olvasd el. Az öreg gróf átfontolván az írást, azt
kérdezte fiától, mit akar e levélre cselekedni?
Én a levelet nem értem, felelé az ifjú gróf; talán ismét új csalárdság
van benne. Azt a vallomástételt, hogy ő engemet szeret, áldozatnak
nevezi, melyet ő nekem tesz. Édes atyám! én Manczit szeretem és nagyobb
gyönyörűségem nincsen, mintsem ha én neki és az egész világnak azt
mondhatom, hogy őt szeretem.
Eredj tehát oda, mondd meg ezt neki s mondd meg Russelnek is, hogy
Manczit szereted és hogy Manczi viszont téged is szeret.
Úgy de tegnap én neki azt mondottam, hogy Veronkát veszem el. Így hát
Russel engemet is csalárd embernek tartana. Atyám! nekem valami jut
eszembe. Kivánnám, hogy Manczit ne szeressem! mondá egyszerre,
félbeszakasztván előbbeni szavait és hogy Manczi Russelt szeresse!
De mi jutott tehát eszedbe?
Atyám! én Manczit kimondhatatlanul szeretem. A mult éjszaka és tegnap
szerencsétlenebb ember nálamnál széles e világon nem volt. De mégis, ha
engemet Manczi viszont nem szeretne, inkább gróf Bujafival élnék,
mintsem az ő karjai között. Mikép tudhatnám én azt meg bizonyosan, hogy
ő engemet szeret-e vagy sem? Ő ugyan nekem azt írja, hogy szeret; de
vajjon igaz-e? vajjon nem új hazugság-e, a mit ír? Ezt én tehát
próbakőre akarnám tenni. Russel őtet szereti, Russel már szülőitől meg
is kérte és Russel nemes szívű férfiú. Ha Manczi engemet szeret,
lehetetlen, hogy ő ezt Russelnek meg ne vallja, bátor oda nem megyek is.
Hátha Russelnek oda adná kezét?
De lám-e mondom, hogy ha engemet szeret.
Ezt én hallom; de ha csakugyan mégis – –
Atyám! mondá erre meredt tekintettel az ifjú gróf, te Manczit
rosszabbnak tartod, mintsem a minő. Ő Russelnek minden bizonynyal azt
mondaná: én Laczit szeretem. És ha ő képes volna azt cselekedni, a mitől
te tartasz, óh édes atyám! akkor csak egy ideig volnék szerencsétlen;
egyébként pedig akkor lennék az, mikor már a dolgot meg nem
orvosolhatnám. De nem! Manczi azt a nemes szívű férfiút meg nem
csalhatja. Ha engemet igazán szeret, oda nem adja kezét Russelnek és
akkor boldogabb ember nálamnál nem lesz e földön. Akkor azután
bizonyosan tudom, hogy engemet szeret és akkor még azt is elfelejtem
neki, hogy az én jó Veronkámat megbánthatta. Ezt cselekszem, édes atyám!
Ez legyen az ő szerelmének próbaköve. Én oda nem megyek és ha ő e próbát
kiállja, óh atyám! mily kimondhatatlanul boldog lesz a te szerencsétlen
fiad!
Az öreg gróf mosolyogván, mit felelsz tehát, úgymond, neki?
Fia homlokára szegezvén egyik ujját, azt tartom, úgymond, hogy semmit
sem.
Édes fiam! az illendőség azt kivánja, hogy a kérdésre feleletet adjunk.
Írd meg neki azt, a mit nekem imént mondottál.
Azt meg nem írhatom. Vajha kénytelen ne volnék vele, hogy szívét
próbakőre tegyem. Édes atyám! az nekem sokszor jut eszembe, hogy neked,
Veronkának és nekem egy tulajdon világ kellene, melyben éljünk. Minek
csalt meg engemet legelőször Manczi? Mi szüksége volt neki arra, hogy
szívét előlem elzárja? Ezt én neki sohasem felejthetem el. Én neki
egyenesen megírom, hogy Russelhez való szerelméről, mivel maga
megvallotta, legkisebbet sem kételkedhettem.
És ha Russelhez azért talál férjhez menni, mivel azt gondolja, hogy
tégedet örökre elvesztett?
Russelhez mikép mehetne, ha nem szereti? Nem, édes atyám! ezen
alacsonyságra ő teljességgel nem képes.
Azonban az öreg grófnak e végső ellenvetése arra birta őt mégis, hogy e
próbának balra fordulását megelőzze. Leült tehát és Manczinak ilyen
levelet írt.
Kedves Manczim! Kötelességedet tudod a nélkül, hogy reá emlékeztesselek.
Eltökéltem magamban, hogy hozzád nem megyek, mivel megcsaltál s mivel a
csalásnak még legkisebb látszatja is, ha tovább tartana, nekem felette
nagy és tűrhetetlen kellemetlenséget okozna. Russelnek azonkívül azt
mondottam, hogy Veronkát veszem el; és én azt el nem viselhetem, hogy
egy oly nemes szívű férfiúnak, mint Russel, legkisebb oka legyen, azt
gyanítani, hogy meg akartam csalni. Laczi.
Kitetszik e czédulából, hogy az ifjú gróf Manczinak hozzá való
szeretetében és egyenesszívűségében tökéletesen bízott. Az ő szíve
szerint, mely gyanakodni nem tudott s mely soha sem érzett mást, hanem a
mit ajkai mondottak, Manczinak magyarábban nem írhatott volna. Ismered
kötelességedet, azaz: Russelnek köteles vagy megmondani, hogy őt nem
szereted, mivel engemet szeretsz. Engemet megcsaltál és így ama vallomás
által, melyet Russelnek teendesz, az én habozásomat is le kell
csillapítanod, mely szívemben hozzád való szerelmed iránt támadt. Én
semmit sem tehetek, mivel Russelnek azt mondtam, hogy Veronkát veszem
el; mert ha én most neki azt mondanám, hogy szeretlek, azt gondolhatná,
hogy őt vagy a minap akartam, vagy most akarom megcsalni.
Hogy Manczi e czédulát rosszul értse és megijedvén, még hathatósabb
szerelemféltésre gerjedjen, azt az ifjú gróf meg sem álmodta volna.
Kötelességedet tudod! Ez annyit tesz, mondá Manczi bosszankodva, hogy
Russelhez menjek férjhez. Ó te háládatlan! te gonosz szívű! te alacsony
lelkű! Én Russelhez menjek? És ezt te még kötelességnek is mondod? oly
hideg vérrel, oly csúfolódva mondod? Nem akar eljönni, mivel megcsaltam!
Veronkát akarja elvenni!
Erre összegyűrte a levelet és ha most hevenyében elébe akadt volna
Russel, egyenesen oda nyújtotta volna neki kezét haragjában. Ah, csak
egy felette picziny reménység tartóztatta még attól vissza, hogy Russelt
önként fel ne keresse! Hihetőnek találta tudni illik, hogy a gróf őt még
szereti és hogy e szerelem minden bizonynyal visszahozza még egyszer
szívét karjai közé.
De ellenben lángoló és felette mérges gyűlölségre lobbant Veronka ellen,
kit vele a grófnak szerelméért versengeni gondolt. Ah, most ő van,
úgymond körülötte! Ő oltogatja el szegény Manczijához való szerelmének
utolsó szikráit könnyen elcsábítható szívében! Ő öli meg minden
legkisebb rügyecskéjét ama hajlandóságnak, mely talán még mellében
hozzám újra kizsengene! Így gyanakodott ő Veronkáról abban a
szempillantásban, mikor e jó leányka egész igyekezettel azon volt, hogy
a grófnak Manczihoz való szerelmét elolthatatlan lángra lobbantsa.
Manczi azután az asztalra könyökölvén s fejét karjára támasztván, sírni
s végtére zokogni kezdett. Ezen szempillantásban meglepte őtet Russel.
Kedves kisasszonykám! úgymond, az én tegnapi heveskedésem a kisasszonyt,
a mint látom, kellemetlen állapotba helyeztette. Én férfi vagyok. Ama
szavát, melylyel nekem tegnap, nem tudom, mikép? oly nagy örömet
okozott, a kisasszonynak ismét visszaadom. Szívének e miatt csak egy
ellenes gondolattal se legyen terhére. Az én szerencsém felette drága
volna, ha csak egy könnyecskéjében telne is. Ezzel Manczinak kezét
megcsókolta és kesergését nagyon megkönnyebbítette.
Nemes szívű férfiú! mondá viszont Manczi és szemeit leütötte. Az én
szívem oly tele van, hogy csak az Isten a megmondhatója. Az úrnak
mindent megmondhatok.
Nem! kedves kisasszonykám! felelé Russel. Ha elegendő emberségem van is
arra, hogy szavának megtartására ne kénytelenítsem, arra mindazonáltal,
hogy bizalmasa legyek, nem vagyok elég hideg. Ezzel Manczinak kezét még
egyszer megcsókolta és elment.
Manczi e levelet mégegyszer elővette s átolvasván, azt találta, hogy
lehet neki jobb értelmet is adni. Óh Laczi! mondá azután lágy szózattal,
ha tudnád, micsoda szorongatásokat okozol te nekem, régen megbocsátottad
volna már szerencsétlen vakmerőségemet, melylyel kinozni akartalak.
Érzékeny mosolygás vegyült e szavainál könnyhullatásai közé.
Kaczajfalván is jobb látszatot kezdett nyerni a dolog. Veronka végtére
meggyőzte a grófot a felől, hogy ő Manczitól ezen áldozatot igazsággal
nem kivánhatja. A gróf tehát eltökélte magában, hogy ebéd után Manczihoz
megy és ott a zavarodást határozottabb feleletével szétoszlatja. Veronka
vele ment, hogy az úton szükséges oktatásokat adjon még neki a felől,
mit kelljen ezen esetben szólania, mit cselekednie? A kocsi és a paripa
távolról mentek utánok.
Beszéd között oly messze gyalogoltak együtt, hogy az útnak már felét
meghaladták. Itt tehát leültek együtt a gyöpre, míg a szolgák hozzájok
érkezhetnek. Veronka buzgón kérte a grófot, hogy Manczit még csak meg se
emlékeztesse ama kis csalárdságra, melyet rajta elkövetett. E kérését
még könnyhullatásokkal is támogatta. A gróf meg nem igérte ugyan neki,
de meg sem tagadta tőle egészen. Azután egy darabig némán ültek egymás
mellett. A gróf az ő szép Manczijáról gondolkodott, Veronka pedig
Szádnokiról.
Ah kedves barátném! mondá egyszerre a gróf, átölelvén az álmodozásba
merült leányt, ha Manczinak oly jó szíve volna, mint neked!
Édes jó Laczim! felelé Veronka és lebocsátotta fejét a grófnak mellére,
hogy csókjait elkerülje.
Azon szempillantásban kiugrott nagy és szitkos kiáltással egy bokor
megül Manczi s eléjök állván, dühös tekintetével szegény Veronkát majd
hogy el nem rémítette.
Ebéd után ő is a kaczajfalvi útra ment s mély álmodozásba és a gróf után
való esdeklésbe merülvén, messzebb andalodott. Egyszerre meglátta a
grófot Veronkával egy bokornak árnyékában ülni és szerelemféltése új
lángokra lobbant. Látta, mikép hízelkedett az ifjú a leánynak s mögéjük
lopódzkodott. Akkor történt, hogy Mancziról való tanácskozásaik után
elhallgattak. Erre a gróf a leányt megölelvén, ama boldogtalan szókat
találta ejteni, melyekre Manczi a bokor mögül dühös oroszlán gyanánt
kiütött.
Gyalázatos csábítóné, szemtelen gaz leány! mondá végtére Veronkának,
minekutána lélekzethez jutott. Veronka elhalványodván, szinte megmeredt.
A gróf erre megfogta Manczinak kezét, Manczi pedig kirántván a gróf
kezéből a magáét: Eredj szemem elől, úgymond, te alacsonyszívű,
semmirevaló rossz ember! Inkább kígyónak adnám kezemet, mint neked!
Manczi kisasszony, az Istenre kérem! mondá Veronka félénk és könyörgő
szózattal.
Hallgass te szörnyeteg! különben – Ezt mondván, neki szökött rettenetes
indulatossággal s mind a két öklét ráemelte.
A gróf mindeddig meredt szemmel nézte Manczit; most pedig közéje és
Veronka közé szökvén, újra megfogta kezét és azt kérdezte tőle, hogy meg
akarja-e csendesen hallgatni?
Én hallgassalak meg tégedet? kiáltá Manczi dühösen. Hűtelen bolond
gyanánt gyűlöltelek mindeddig, most pedig még a pokolnál is jobban
gyűlöllek.
Gyűlöltél és gyűlölsz? kérdezé a gróf, s az égre tekintvén: Boldog
Isten! úgymond, mivel bántottalak én meg tégedet, hogy engemet gyűlölsz?
Mancziban a legfőbb dühösség a legfőbb ájúlással tusakodott. Majd
elhalaványodott, majd meg elpirúlt. Takarodjatok boldogtalanok! mondá
végtére, takarodjatok szemeim elől! s ezt mondván, elfordúlt tőlük és
menni akart.
[Illustration: Egyszerre meglátta a grófot Veronkával egy bokornak
árnyékában ülni.]
A gróf megfogta karját, hogy el ne essen, mert alig járhatott. Vagy
ötven lépésnyire mentek, a mint elejökbe jött a viczispán inasa. Menjen
a gróf, úgymond törött szózattal Manczi, menjen Isten hírével haza és
soha magát többé szemeim előtt ne mutassa. Az inas vezessen engem haza.
Ezzel az inas karjába kapaszkodott. A gróf utána nézett, még láthatta;
azután pedig visszatért Veronkához, s nyakába borulván: Istenem!
úgymond, Manczi volt-e ez igazán? Ah Veronkám! bárcsak én ezen
szempillantásban kisérteteket tudnék hinni, mint a mi parasztjaink!
Azután visszaindultak Kaczajfalva felé, s előtalálván a kocsit, beültek
mind a ketten. Halovány arczczal zokogott a gróf. Némán ült mellette
Veronka, és zokogását hallván, érzékenyen sírdogált.
XXIII.
Most már Veronkán van a sor.
Az ifjú gróf bemenvén szobájába, összekulcsolta kezeit, s fel alá
sétált. Mázsa gyanánt feküdt szívén a búbánat. Az egész esetből ő semmit
sem értett. Azt tudta egyedül, hogy Manczi ezen alkalommal a
legrettenetesebb fúriához hasonlított. Veronka azonban az öreg grófhoz
szaladt sírva, s elbeszélte neki az egész esetet. A gondos atya nagyon
tartott attól, hogy fiában e történet valamely bal változást ne okozzon.
Oda osont tehát ajtajához, s minekutána sétálni és sóhajtozni hallotta
volna, bement hozzá. Az ifjú gróf nyakába borulván, óh! úgymond, édes
atyám! mi lett az én szegény Manczimból? Mily kimondhatatlanul fáj az
énnekem, hogy Manczi oly gonosz!
Az öreg gróf őt csak általában vígasztalgatta, a nélkül, hogy a jövendőt
megillette volna. Sőt Manczit még mentegetni is kezdette. De fia semmit
sem felelt reá, hanem az ablakhoz fordult és sírdogált. Másnap már
csendesebb és magába merült volt és keveset szólott. Még ebéd előtt
lement a kertbe, hogy szomorú gondolatának szabadabb szárnyat
engedhessen. A sétálás közt észre sem vette, hogy eső esik, míg egészen
át nem ázott.
Délután megfogván kezét az öreg gróf, édes fiam! úgymond, én csak abban
a hiszemben vagyok mégis, hogy Manczi tégedet buzgón, felette buzgón
szeret.
Az ifjú gróf komor mosolygásra fakadván, de én viszont Manczit, úgymond,
nem szeretem többé.
Te is, édes fiam! te is jobban szereted még, hogysem gondolnád.
Nem, édes atyám! A mit én magamban érzek, abból áll, hogy szeretném, ha
Veronkának olyan termete volna, mint Manczinak. De még ezt sem! mert
csak láttad volna őt tegnap! Egyszóval, édes atyám! én Manczit többé nem
szeretem. Kívánom, hogy megjobbuljon és szerencsés legyen.
Hátha töredelmesen lábaidhoz borul?
Felemelem és azt mondom neki: Manczi! én tégedet többé nem szeretlek!
Hidd el atyám! hogy köztem és közte mindennek vége van.
És valóban vége is volt. Manczi ugyan helyre akarta téríteni a dolgot;
de mind haszontalan volt. Az ifjú gróf, mihelyt összetalálkozott vele,
egyenesen azt mondta neki komor tekintettel: Manczi! én tégedet többé
nem szeretlek! A jó Isten jobbítson és boldogítson meg! Veronka
hasztalanul próbálgatta szívét Manczihoz visszatéríteni. Foganatlan
igyekezetére mind csak azt felelte: Manczinak szíve nem jó; én őt nem
szeretem.
Egynéhány haszontalan próba után oda nyújtotta végtére kezét Manczi
Russelnek és egybekelésüknek napján az ifjú gróf egészen magába merült.
Tudta ő az órát, melyben Manczi Russellel össze fog adatni. Ennek
elfolyása után édes atyjához ment, megölelte, melléhez szorította s
orczáját ezen igék között: Manczi már szerencsés! Russel a férje! forró
könnyeivel megharmatozta.
Víg ugyan nem volt, de nem is epekedett. Úgy látszott, mintha gondolatai
felváltva hol érzékenyek, hol kiesek voltak volna; mert majd mosolygott,
majd meg szelíden könyezett.
Másnap reggel Veronkát arra kérte, hogy menjen vele sétálni. Édes
Veronkám! mondá neki bizalmasan, én Manczit szerettem, és hihetőleg csak
azért, mivel ő volt az első leány, a ki szemembe tünt. Ha tégedet
láttalak volna előbb, tégedet szerettelek volna. Manczi már most Russel
felesége, és én – ezt mondván, orczáját Veronka orczájához értette – én,
Veronka! tégedet szeretlek, mert szintolyan jó vagy, mint én. Azt ugyan
még nem mondhatom, hogy feleségem légy, mert mellem tele van még
Manczival; de kevés idő múlva, reménylem, egészen rendben leszek.
Veronka úgy megijedt, hogy egészen elhalványodott. Magához szorította
tehát a grófot, hogy háborodását eltitkolja. Ezt ő valóban észre nem
vette. Mihelyt Veronka maga maradt, ezerféle képek repültek fején
keresztül. Érezte ő, mennyivel tartozik ezen ifjúnak! Átlátta, hogy
kezére és szerelmére neki, mint jótevőjének, tagadhatatlanul legfőbb
jussa van. De egyszersmind érezte azt is, hogy csak Szádnokit szereti és
hogy csak Szádnoki karjai között boldogulhat. Azonban nagy szívvel azt
tökélte el magában, hogy a grófnak oda nyújtja kezét, sőt hogy hű
szerelmével még boldoggá is teszi, ha talán a grófnak barátságából
szerelem válna. Reménylette ugyan, hogy lát talán a gróf még valahol oly
leányt, a ki szívét megbájolja; de azonban kész volt, háladatosságból
kezét oda ajánlani. Dicséretére pedig ezen alacsony születésű leánykának
azt mondhatom, hogy mikor erre magát eltökélte, a grófnénak ragyogó neve
még csak eszébe sem jutott.
Látta ő azonban, hogy az ifjú vele naponkint barátságosabban
társalkodik. Egész órákat töltött nála; vele sétált, vele járt ki
kocsin, vele mulatott egész nap. E mellett pedig óránkint derültebb
lett, és belső nyugodalma óránkint gyarapodott. Veronka egyszóval
közelíteni látta azt a szempillantást, melyben neki a gróf azt fogja
mondani: Veronka! én tégedet szeretlek, én tégedet elveszlek.
Az ifjú grófnak még egy szomorú napja volt. Meghallotta tudniillik, hogy
Russel nejével együtt Angliába és innen Indiába költözik. E hírre ő
sokáig tusakodott magában, fel s alá sétálván. Végre lóra ült, és villám
gyanánt Rósafiéknál termett. Bejelentés nélkül rohant be a szobába és
Manczi, a mint hirtelen megsejtette, szörnyen elsikoltotta magát.
Odasietvén Manczihoz, megcsókolta mély tisztelettel kezét, s
nyughatatlan tekintettel nézvén reá: Édes Manczim! úgymond, te Russellel
innen elköltözöl? Óh Russel! én a te Manczidat szerettem,
kimondhatatlanul szerettem. Ezt mondván, bal kezét szívére tette,
jobbját pedig oda nyújtotta a reá bámult Óbesternek. Russel! szeresd,
kérlek, Manczidat és tedd őt boldoggá. Ha pedig ezt magad meg nem
tehetnéd, parancsolj vagyonommal. Fele nem csak mindenemnek, hanem még
életemnek is Manczié.
Manczinak szemei könybe borultak. Istenem! óh Istenem! mondá akaratján
kívül törött ugyan, de mégis elég értelmes szózattal. Azután hozzá
fordulván az ifjú gróf: Manczi! úgymond, lehetetlen volt, hogy még
egyszer ne lássalak, és arról bizonyossá ne tegyelek, hogy az örök
Istenségnél csak azért esedezek, hogy tégedet áldjon és boldogítson meg.
Isten hozzád, szeretett Manczim! Ezzel megölelte. Manczi magán kívül
ragadtatván, fejét a grófnak mellére homorította. A gróf lebocsátotta
karjai közül egy karszékre, s Russelt megölelvén: Isten hozzád, úgymond,
édes Russelem! Tedd Manczit szerencséssé!
Ezt mondván, megfordult s Manczira függesztette még egyszer tekintetét.
Szemei megteltek forró könyeivel. Feltekintvén azután az égre és
egybekulcsolt kezeit felemelvén: Ki tudja, úgymond fúlékony szózattal,
talán csak jó volt mégis! Én pedig – – Itt szemeit kezével eltakarta. De
most már késő! mondá azután bágyadt szózattal. Isten hozzátok! Ezzel a
szobából kiandalgott, lóra ült, és képzeletének álmodozásai között
hazament.
Három nap andalgott ő ide s tova magányosan és szemei szüntelen nedvesek
voltak. Veronka örült, mivel ebből világosan látta, hogy a grófnak hozzá
való szerelme gyökeret még nem vert. De harmad nap múlva ismét derülni
kezdett és egy beszélgetésben a szerelemről azt mondta Veronkának:
Bocsáss meg édes Veronkám! Manczi lakik még ebben a szívben, de
nemsokára egészen a tiéd lesz.
Kedves Laczim! mondá erre Veronka komoran, vizsgáld meg előbb jól, ha
engemet igazán szeretsz-e? Boldogtalannak tennéd magadat Veronkáddal
együtt, ha nem szeretnél, és én feleséged lennék. Tedd előbb
szorgalmatos próbakőre hozzám való szerelmedet.
A gróf elbocsátván karjai közül: Helyesen szólasz Veronkám! úgymond.
Szoros próbák alá vetem előbb indulatomat. Boldognak kell lenned,
akárhogy teszem szerét. Próba nélkül tudom azt, hogy sokkal jobban
tisztellek és szeretlek, hogysem csak egy könyhullatásodnak oka
lehetnék. De engemet, Veronka! szeretsz-e viszont?
Veronka megszorította kezét. Egy mély sóhajtás, mely a jövendőt illette,
elfojtotta ajkai között e szócskát: szeretlek! melylyel a grófnak
felelni akart. Lebocsátotta azután fejét a gróf mellére és gondolatokba
merült, melyeknek tárgya Szádnoki volt.
Manczinak képe elenyészett lassankint a grófnak szívéből; Veronka pedig
bájoló termetű leányka volt, kinek szépségét Szádnoki után való titkos
búja a grófnak szemeiben még ingerlővé is tette. Az öreg gróf is nagyra
kezdette a leányt becsülni. Látta ő fiával való társalkodását. Látta,
mily nagy bennük az egymáshoz való bizodalom, mely tisztességes
barátkozásukat felette kellemetessé tette. Látta ezerféle
alkalmatosságban a leánynak érzékeny gondoskodását, melylyel az ifjú
grófhoz viseltetett, s mindezeket szíves szerelemnek tartotta, noha csak
a puszta háladatosságnak gyümölcsei voltak. Látta továbbá azt is, mily
nyugodt szívvel nézte Veronka, ha Laczinak figyelmetességét valamelyik
kisasszony magára vonta. Látta még azt is, hogy maga a leány az ifjút a
vidéknek legkellemesebb szépségeire minden tartózkodás nélkül
figyelmessé tette. Azt gondolta ő, hogy ez által Veronka az ifjú grófnak
szerelmét próbálni és állandó lábra akarja állítani, és így lehetetlen
volt, hogy a leányt ily előre látó okossága miatt nagyra ne becsülje.
Most már maga is beszélgetett olykor vele amaz időkről, mikor kedves
fiának felesége lesz; Veronka pedig elpirulván, sohasem felelt neki
egyebet, mint hogy ő nem méltó arra a szerencsére, hogy az ifjú grófnak
szívét bírja. Édes alázatos Veronkám! mondá végtére neki egyszer az öreg
gróf belső megelégedéssel, e vallomástételed még királyi kézre is
méltónak tesz tégedet.
Lassankint a távollét miatt Veronkának Szádnokihoz való szerelme is
valami kevéssel hidegecskébb lett. Sokszor, a mint az ifjú grófot lopva
vizsgálgatta, vállára homorítván fejét, de miért nem szeretem én őt,
mondá magában, ki a szerelemre oly annyira méltó? Miért kell az én
háládatlan szívemnek tele lenni egy olyan legénynyel, kit felényire sem
ismerek oly jól, felényire sem becsülök úgy, mint ezen ifjú grófot? Mily
boldog lehetnék, ha őt úgy szeretném, mint Szádnokit szeretem!
Így beszélgetett ő sokszor önnönmagával, mindenik beszélgetése után el
akarván szívével hitetni, hogy az ifjú grófhoz való hajlandósága
növekedik, Szádnokihoz való szerelme pedig fogy. Azonban, ha az Indiai
fővárosnak, Madrásznak rajzolata mellett az ifjú grófot ülni és azon az
utczákat tüzes tekintettel vizsgálni látta, vállára bocsátván kezét:
Mutasd meg nekem, Laczi! mondá mosolyogva, hol lakik Manczi? Az ifjú
gróf rábocsátván mutatóujját az utczára, itt, úgymond, ebben az utczában
lakik. Russel adta a grófnak e rajzolatot, megmutatván neki az utczát és
a házat, melyet magának Madrászban szerzett.
Veronka azután leült a gróf mellé. A rajzolat köztük feküdt. Elkezdett ő
a grófnak Mancziról különféle esetecskéket beszélni, melyek még
gyermekkorában történtek; a gróf pedig az asztalra könyökölvén,
édesdeden hallgatta. A könyecskék lopva gördültek le arczáról. Azután
gondolatával megjárta Rósafi viczispánnak kertjét, oda ült, a hol
Manczival sokszor üldögélt, és a kertből mindig ama szókkal tért mindig
haza: óh! ki tudja? talán csak ártatlan volt ő mégis!
Manczi Russellel Madrászba ment; és ez a grófot nagy erővel vonta arra,
hogy Indiával megismerkedjék. Elolvasta ő az utazóknak írásait, kik e
tartományt látták, és így az odavaló népnek tulajdonságait egészen
kitanulta.