boldog volt. Manczihoz írt levelei tömve voltak az érzékeny örömnek
indulatos csevegéseivel; Manczi pedig mindenik levelénél mélyebb és
mélyebb kesergésbe sülyedvén, vígasztalhatatlanúl síránkozott.
Bizonyosnak tartotta szegény, hogy tőle az ifjú grófnak szíve e
veszedelmes társaságban örökre elidegenedik. Veronkát keservesen
átkozván, az öreg grófra kiváltkép boszankodott, hogy a leányt fiának
karjai között a neki igért hűségnek rövidségével csüggedezni hagyja. Sőt
sokszor még az ifjú gróf ellen is indulatos szitkokra fakadt.
Azalatt az ifjú gróf naponként udvariasabb lett és a te szóval csak
legbizalmasabb barátjait illette. De tudományai is naponként
gyarapodtak, mert a históriákat s kiváltkép a históriának filozófiáját
és az utazásokat nagy buzgósággal olvasta. Magaviselése szemlátomást
nemesedett, szavának hangja férfiasodott s valamint tekintetéből a
rettenthetetlen bátorság, úgy minden mozdulásából a nagyság ragyogván
ki, tiszteletre gerjesztette magához, valamerre ment, a férfiakat, a
legnemesebb szívű és legszebb kisasszonyoknak szíveit pedig magához
hódította. A természetes nevelésből, melyet atyjától a völgyben vett,
semmit sem tartott meg magán egyebet, mint a jóhoz való mély és
indulatos hajlandóságot, a legkisebb rossznak vagy kényszerítésnek
kimondhatatlan gyűlölését és az igazságnak oly buzgó szeretetét, mely
vele még a legkisebb igazságtalanságot is azonnal megéreztette és
megboszúltatta.
Egynéhány hét múlva Veronkát haza vitte. Ennek szülői nagyon megörültek,
hogy leányuk a gonoszságnak körmei közül megmenekedett. Az ifjú grófot
úgy nézték, mint házacskájuknak angyalát. Nagy volt a háladatosság, mély
volt a tisztelet, melylyel hozzá viseltettek. Maga az öreg Hadasi sem
tudott már vele oly barátságosan beszélni, mint azelőtt, a nélkül, hogy
félénkségének okát átlátta volna.
Hadasiéktól elbúcsúzván a gróf, bizonyossá tette Veronkát, hogy hozzá
való szeretete meg nem csökken, míg él s egyszersmind arra kérte, hogy
akármily bajában és szükségében minden kétkedés nélkül hozzáfolyamodjon.
Hidd el, Veronkám, mondá a leánynak, az, a mi az én tehetségemben áll,
mind a tiéd.
Veronka Pesten az öreg grófnak házánál úgy tartatván, mint a familiának
bármelyik tagja, hamar beletanult a finomabb társalkodásba s oly nemesen
viselte magát, mintha valóban a familiához tartozott volna. Nem volt már
ő ama természetes, tudatlan és ártatlan Veronka, ki a serdülő Laczit
melléhez szorította. Szerencsétlensége által a világgal megismerkedvén,
úgy megfinomodott, hogy még szabadítójának is szerelmet ajánlani
illetlennek tartván, csak örökké tartandó tiszteletet igért. Veronka egy
szóval finom városi leányka lett. Az ifjú gróf annyi jövedelmet
rendelvén neki, a mennyi szükséges volt arra, hogy tisztességesen
élhessen, visszatért Pestre, hol egész idejét a tanulás és a levélírás
között felosztotta. Nevette ugyan még magában a világnak bolondságait,
de a bevett szokásoknak törvényei alól magát ki nem vette. Ebből látni,
mondák az öreg grófnak ismerősei, miként formálja Pest az ifjú embert.
Gróf László hasonló volt a nyers drágakőhöz. Egy esztendeig legyen még
Pesten, egészen megfényesedik.
Így múlt el a hat hónap a fővárosban. Elvitte azután magával az atyja
Bécsbe, hol egy-két hónapot töltvén, az ősznek végével Kaczajfalvára
visszatértek. Az ifjú gróf azonnal lóra ülvén, Manczihoz nyargalt.
Manczi az ablakból látja a lóról leszállani és meg nem ismeri; látja a
szobába jönni és meg nem ismeri; látja magához sietni és meg nem ismeri.
Édes Manczim, mondja végtére örvendetes szózattal. Az Istenért, az én
Laczim, kiáltja Manczi s karjai közé omlik. Majd azután eltolván magától
egy keveset a magán kívül elragadott kisasszony: nem győzök rajtad,
úgymond, eleget álmélkodni, kedves Laczim, úgy megváltoztál s átnézvén
tetőtől-talpig, újra karjai közé borúlt.
A gróf megköszönvén azután Manczi szülőit, Potrohosinak barátságosan
kezet nyújtott. Erre Potrohosi egy tréfát mondott. A gróf férfias
tekintetet vetvén reá, csak mosolygott és a tréfa csak fél tréfa lett.
Nézzétek, mondá Potrohosi, micsoda felséges a termete, micsoda hódító a
tekintete! Előtte még a nyájasság is elhal.
Manczi a grófot eddig szerette, most már tisztelte, majdnem imádta is.
Szemeit róla el nem fordíthatván, ajkaira bámult, mikor beszélt és
bámulásában elfelejtkezett arra vigyázni, a mit mondott. Ha a gróf rá
talált beszédje között tekinteni, lebocsátotta szűz szemeit, melyekkel
rá bámult volt. Érzette egyszóval, hogy a grófra nézve egész belseje
megváltozott. Szinte nem is mert már vele oly bizalmasan enyelegni, oly
gyermekesen nyájaskodni, mint azelőtt, mivel feljebbvalóságát látta és
tisztelte. Feltette volt ő magában, hogy Veronka miatt jól megszidja,
hogy vele legalább egy-két óráig truczol és hogy meg nem bocsát neki
mindaddig, míg meg nem fogadja, hogy Veronkával egészen felhágy; de most
már e leánynak csak nevét sem merte említeni. Mikor a gróf megcsókolta
kezét, ezt ő oly nagy tiszteletnek tartotta, hogy szinte körülnézte
magát büszkén, hogy látják-e mások is azt a nagy becsületet, melyben
őtet e különös úri legény tartja? Nagyobb társaság gyűlvén össze,
egybehasonlította vele a többi ifjakat és szeméből értelmesen
kiragyogott ama diadalom, hogy az ő kedvese valamennyiök között a
legszebbik, a legnemesebbik, mind termetére, mind szívére nézve.
Másnap a régi bizalom megújult ugyan köztük, de bizalmas játékaikban a
személyeket felcserélték. Most már a gróf volt Manczinak oktatója és
kalauza, valamint azelőtt az övé Manczi volt. Ha Veronkáról szó esett és
a gróf e kedves barátnéjának magasztalására fakadt, Manczi ugyan ezt
sajnosan hallgatta, de azért vele nyilván még sem mert ellenkezni, hanem
elfordulván, csak titkon nyomogatta ki könnyeit kesergő szemeiből. Még
egy levelet is mutatott neki Veronkától, mely módosan volt írva s mely
Manczinak szívét hegyes tőr gyanánt átjárta. Az örök barátságnak oly
forró fogadásait és a grófhoz való hajlandóságának oly bizalmas tónusát
lelte ő benne, hogy olvasására szemei elhomályosodtak, tekintete pedig
elkomorodott. Kimenvén, egy egész óráig sírt és mélyen epekedett.
Az öreg gróf elérkezvén, hogy fiát haza vigye, szó történt az ifjú
párnak összeadásáról és ő már most maga is azt vélte, hogy veszedelem
nélkül össze lehet őket adni, ha nekik még egy darab idő engedtetik
arra, hogy egymást jobban megismerjék.
Én Manczit úgy szeretem, mint önönmagamat, mondá az ifjú gróf és én
reméllem, hogy megboldogítom. Jobban szeretem Laczimat saját életemnél,
mondá Manczi, és én még akkor is tökéletesen boldog volnék, ha vele a
legsúlyosabb nyomorúságot felosztanom kellene. Az öreg gróf mosolygott.
Fia Manczi szivére bocsátván kezét: ha e szív, úgymond, csak a felét
érzi annak, a mit e szép ajakok mondanak, én szerencsés ember leszek.
Csak jó légy, édes Manczim, hogy szavadat megtarthasd. Ezzel búcsút vett
kedvesétől s édes atyjával egy hónapra a bányákba ment, hogy ezekkel is
bővebben megismerkedjen.
Manczi ennek a négy hétnek hosszú napjait szomorúan számlálgatván, nem
győzte bevárni ama szerencsés szempillantást, mely őtet a gróffal örökre
megegyesítse. Potrohosi álomképnek nevezte, mert a mint járt-kelt,
szüntelen álmodozni látszott, olyannyira, hogy a kérdésekre fonákúl
felelt s tréfáló bátyjára oly bámulással mosolygott, mintha tréfáját meg
sem értette volna. Édes álmodozásaiban Veronka is többnyire fontos
személyt játszott. Manczi őtet csábító szépségnek tette, ki a grófnak
kelepczéket rak, s kinek mesterkedéseit az ő szépsége mind megjátsza.
Veronka ezen álmokban mindig vesztett. A gróf végtére csábításait
megutálván, elhagyta és boldogságát hű Manczijának karjai között
kereste.
Ezen álmodozások arra a gondolatra vezették Manczit, hogy nem ártana
talán Veronkát megkémleni. E gondolatból hamar forró kivánság lett.
Potrohosi által tehát arra biratta szülőit, hogy édes atyjának
testvéréhez abba a faluba induljanak, a hol Hadasiék laktak. Itt Manczi
az első két nap hasztalan várakozott amaz esetre, mely Veronkát
véletlenül elébe hozza és mivel harmadnapra délután szülői már hazafelé
készültek, kénytelen volt Hadasiékhoz menni, hogy czélját elérhesse.
Megcselekedte ő ezt ama színfogás alatt, hogy látni akarja, ha új
lakásuk jobb-e a réginél? Megnyitván a szobát, egy tisztességes öltözetű
leányt látott az asztalnál írni. Veronka volt. Veronka felkelt, elébe
ment és módos tisztelettel fogadta.
Veronkában Manczi többet talált, mintsem gondolta. Sorsához illendő
ugyan, de felette jó izlésű ruhában úgy állott előtte, mint egy gráczia
és Manczi a személyt, melyet Veronka előtt játszani akart, egészen
elfelejtette. Egy kérdés jött nyelvére, melylyel Veronkát meg akarta
alázni s bosszankodott magában, hogy Veronkának szép magaviselete e
kérdéstől őtet elijesztette.
– Módos kis lakása van itt a lányasszonynak, mondá végtére Manczi
kegyesen.
– Gróf Kaczajfalvi László úr oly kegyes hozzám, hogy tisztességesebb
lakásomról és élelmemről gondoskodik. Ő engemet barátnéjának nevez.
– Úgy-e?
– És én e névre nem tartom magamat méltatlannak.
Én sem. A lányasszony elég szép arra, hogy e nevet viselhesse.
Elég szép? A gróf, amint én őtet ismerem, nem becsüli a szépséget oly
nagyra, hogy egy puszta lárvát barátságával megtisztelhessen.
Így beszélgettek a leányok egy darabig, meg-megbökvén egymást szóval s
minden bökésre elpirulván. Manczi azonban átlátván, hogy az efféle
beszélgetés, ha az ifjú grófnak füleibe megy, szívében kellemetlen
indulatokat okozhatna, megfordította lassankint a köpönyeget és
Veronkával oly barátságosan bánt, hogy ez vele tökéletesen megelégedett.
A búcsúzás hasonlóképen barátságos volt.
Manczi haza utazván szülőivel, foglalatos képzésének sokat engedett,
mely viszontag szívébe ezer meg ezer hegyes töviseket szúrt. A hintónak
szögletébe megdőlvén, szinte teljes erővel igyekezett azon, hogy magát
kínozza. Meg találta ő Veronkának mondani, hogy ő nemsokára a grófnak
hitvestársa lesz. Akkor neki úgy látszott, mintha Veronka mosolyogva és
gúnyoló szózattal mondotta volna e kételkedő kérdést: úgy-e?
Megemlékezett arról is, hogy Veronka azt mondotta, hogy a lakodalom
előtt kívánna a gróffal még egyszer szólani. E kicsinységekből Manczi a
következendő idomtalan rajzolatot alkotta össze: Veronka mosolygott,
mikor én neki azt mondtam, hogy a gróf engem elvesz. Mintha azt akarta
volna mondani: abból nehezen lesz valami. Minekutána pedig át kezdette
látni, hogy egybekelésem a gróffal bizonyos, azt kívánta, hogy a gróffal
lakodalmunk előtt még egyszer beszélhessen. Mi végből akar ő a gróffal
beszélni? És miért épen lakodalmunk előtt? Ennek egyéb oka nem lehet,
hanem hogy csábító fortélyaival meg akarja a grófot még egyszer
tántorítani.
Igaz ugyan, hogy Veronka mosolygott és csupán csak e szóval: úgy-e?
felelt, de koránt sem gúnyoló szózattal, hanem inkább szíves örömből.
Elhitette ő magával, hogy őt a gróf szereti, mert ő is leány volt,
valamint Manczi. Igaz ugyan, hogy magától a gróftól sokszor hallván,
hogy Manczit elveszi, nem tudta, mit gondoljon a dologról? De ha
ellenben látta, mely buzgó szeretetet mutat hozzá a gróf, mely hevesen
ölelgeti, mely édesen apolja, ismét megerősödött vélekedésében, hogy őt
a gróf szereti. Azt ő magában jól érzette, sőt szóval is megvallotta,
hogy neki a grófnak szerelme nagy becsületére válik, de egy homályos
érzés arra birta őt mégis, hogy a grófhoz hideg maradjon. Ha ennek okát
magában nyomozgatta, végső gondolatja mindenkor csak az volt, hogy ő a
grófnak szerelmére nem méltó. Ő azonban eltökélte magában, hogy kezét
minden vonogatás nélkül oda nyújtja a grófnak, ha kívánni fogja és e
végből Pesten minden erejét megvetette, hogy magának oly tulajdonságokat
szerezzen, melyek egy nemes asszonyságban megkívántatnak. Csak egy
szempillantást sem hagyott elmúlni, a nélkül, hogy arra ne fordította
volna, ami őt alkalmatossá tegye annak a nagy becsületnek elfogadására,
melyet neki a gróf készíteni látszott. Egy szóval, rövid idő alatt oly
nevelést adott maga magának, hogy mint Kaczajfalvi grófné akárhol
megjelenhetett volna.
Vélekedésében e jó leányka még jobban megerősödött, mikor a gróf őt az
atyja házához Pestről visszavitte s iránta oly rendeléseket tett, hogy
kegyelméből kisasszony gyanánt élhetett. Azonban inkább háladatosság
volt, mint szerelem, amit a grófhoz érzett és erről kevés idő mulva maga
is tökéletesen meggyőződött. Meglátta ő tudniillik egyszer atyjának új
lakóhelyében Szádnokit, az odavaló tiszttartónak a fiát s minekutána a
legény is mindjárt az első alkalmatossággal értelmesen kinyilatkoztatta
neki szerelmes tekintetei által, hogy szívét meghódította, másféle
érzéseket tapasztalt ő szívében gerjedezni, mintsem azok voltak, melyek
őt eddig a grófhoz ragadták. A tekinteteket nem sokára szerelmes szavak
is követték. Szádnoki megvallotta neki sűrű fohászkodások és
könnyhullajtások között, hogy birtoka nélkül nem élhet. Veronka semmit
sem felelt ajánlására, hanem csak szemei borultak könnybe s mikor kezét
Szádnoki kezéből kivonta, ezt véletlenül megnyomván, mélyen
fohászkodott.
Szádnoki nyomában volt mindenütt s valahol vele szólhatott, mindenütt
azt mondta neki, hogy hozzá való szerelme forróbb nem lehet. Veronka oda
nem adhatta neki kezét, mivel erre úgy tekintett, mint a grófnak
sajátjára; de érezte egyszersmind, hogy szíve viszontag Szádnoki sajátja
majdnem azon szempillantástól fogva, hogy legelőször meglátta. Manczitól
tehát megértvén, hogy ő a grófnak jegyese és hogy egybekelésük minden
órán ünnepeltetni fog, malomkő gyanánt esett le szívéről a bánat,
melylyel Szádnoki miatt aggódott. Most már ennek szabadon megmondhatta,
hogy szereti. E gondolat termesztette ajakán a mosolygást, melyet Manczi
gyanusnak nézett; e gondolat foglalta úgy el egész eszét, hogy az úgy-e?
szónál egyebet nem felelhetett.
Mikor Manczi búcsút vett tőle, meg találta ennek még azt a kívánságot is
vallani, hogy a gróffal a lakodalom előtt örömest beszélne; mert most
már egyenesen megmondhatta a grófnak is, hogy Szádnokit szereti, sőt még
arra is kérhette, hogy szerezzen vagy adjon szeretőjének tisztességes
hivatalt, melyből Veronkáját gyermekeivel együtt eltarthassa. A
lakodalom előtt kívánta ezt a grófnak megmondani, mert Manczi férjétől
nem tudott annyit reményleni, amennyit Manczi hüssétől várt.
Mihelyt Manczi hazament, Veronka azonnal kisétált, harisnyát kötvén, a
szomszéd bokrosba, hol Szádnoki magányosan kesergeni szeretett.
Elpirult, a mint a legényt meglátta. Szádnoki megcsókolta kezét,
fohászkodott és kellemeit nedves szemmel vizsgálta. Veronka is
fohászkodott és Szádnoki orczáján a szerelmes bánatnak vonásait
mosolygással nézte. Szádnoki keseregve tekintett szemei közé. E
tekintetnek Veronka ellent nem állhatott. Szádnoki! úgymond. Veronka!
felelé Szádnoki s megölelvén egymást, örök frigyet kötöttek.
Míg Veronka Szádnoki karjai között a szerelemnek édességeiben
gyönyörködött, addig Manczi szívét a dühös szerelemféltés irtóztatóképen
szaggatta. Ezer plánumot csinált ő magában, mikép takaríthassa el
útjából Veronkát? s ezer plánumai közül egyik sem volt lehetséges. Sírva
szállott ki a hintóból és azon este tűrhetetlen volt. Potrohosi
körülötte lappangván, már egyet, már mást kérdezett tőle és csak rövid
feleleteket vett. Végre bizodalmát csakugyan felélesztette. Higyje meg
urambátyám! mondá Manczi könnyezve, az a leány engem még szerencsétlenné
tesz. Egész vagyonomat odaadnám, ha azt hallhatnám felőle, hogy férjhez
ment.
[Illustration: Atyja Gazarit mint jöbendőbeli férjét elejébe állitotta.
]
Édes hugom! mondá viszontag Potrohosi, ha csupán csak ez a bajod, a
leányt én könnyen férjhez adom.
Bátyja nyakába borulván e szóra Manczi, háladatos csókjaival majd
megfojtotta. A plánumot hamar megcsinálták. Potrohosinak egyik jószágát
egy szép ifjú ember árendában birta, ki szinte házasodni akart. Ezt
magához hivatván Potrohosi, hallod-e Gazari! úgymond; én tudok neked egy
szép leányt, egy jó leányt, egy városi nevelésű leányt. Ha el akarod
venni, én neked adok vele ötszáz forintot. Gazari azonnal kezet csapott
és másnap el is indult Potrohosi levelével, melyben ez Hadasinak
megigérte, hogy Veronkának ötszáz forintot ád, ha Gazarihoz megy.
Gazari a leányt meglátván, örömében majd megőrült. Az öreg Hadasi pedig,
minekutána a levelet elolvasta volna, Gazari nyakába borult. Veronka e
czeremóniákat látván, mosolygott; de mosolygását azonnal halálos
halaványság követte, mikor az atyja Gazarit, mint jövendőbéli férjét,
elejébe állította.
Meggondolom majd magamat, mondá rebegve Veronka.
Minek itt a meggondolás? mondá az atyja. Adj neki kezet és csókold meg.
Gazari oda nyújtotta kezét, de Veronka meg sem moczczant. Az öreg Hadasi
katonásan kezdett villogni és dörgeni, Gazari pedig gazdaságát és
pénzeit számlálta elejükbe, a mi amazt még katonásabb szitkokra és
parancsolatokra ingerlette. Végre Veronka magához Gazarihoz folyamodott,
hogy édes atyjánál szószólója legyen. Ez használt. Gazari azzal biztatta
Hadasit, hogy Veronka meggondolja majd magát; Hadasi azt vitatta
csattogó szitkokkal, hogy rá kell neki magát gondolnia, vagy akarja,
vagy sem; a szegény Veronka pedig siránkozott.
Még aznap, amint Hadasi onnan hazulról el talált menni, Veronka
egyenesen megmondta Gazarinak, hogy ő inkább meghal, mintsem hozzá
menjen. Gazari ellenben Hadasi igéretéhez és Potrohosi ajánlásához
tartotta magát és reménységével oly annyira fel nem hagyott, hogy a
visszaérkező atyától a leányt újra megkérte. Hadasi esküvéssel igérte
neki, hogy vele lesz és Veronkát iszonyúképen fenyegette.
Majd azután titkos tanácsot tartván Gazarival a katonás atya, elvégezték
maguk közt, hogy a leányt szép szóval ostromolják. Hadasi négy szem közt
kezdette leányát apolni, kérlelni, okokkal szorongatni. Veronka ellenben
könyörületességre indító esedezésekkel, szívreható könyhullajtásokkal s
koronkint közbe-közbe zokogó jajszókkal felelt és édes atyját annyira
megtántorította, hogy egynéhányszor e szókkal: vigyen hát a tatár! az
egész dolognak végét akarta szakasztani. Gazari azt remélvén, hogy
Veronkának az álom jobb tanácsot fog talán adni, az öreg Hadasit végtére
arra kérte, hogy a dolognak befejezését más napra hagyja. Azonban e
várakozásában is megcsalatkozott.
Hadasi félbeszakasztván leányának ostromlását, elkisérte Gazarit, mint
jövendőbeli vejét Potrohosihoz, hogy ezzel és az ötszáz forintról
magával végezhessen. Amint Potrohosinak Hadasi megpanaszolta, hogy
Veronka nem akar Gazarihoz menni, kell neki akarni! mondá fennszóval
Manczi. Kelmed az atyja, kényszerítse reá. Ha mához egy hétre a
lakodalmat végbe viszi Kelmed, én az ötszáz forinthoz még kétszázat
adok.
Egy szó, mint száz, kedves kisasszonykám! Hogy az a gaz leány ezt a nagy
kegyelmet meg nem akarja ismerni!
De szégyen is volna kelmednek, mondá Manczi, ha katona létére még csak
saját leányával sem birna. Azután hadi tetteit emlegetvén, mint indító
okokat e gyáva harcznak serény végzésére, úgy fellázította Hadasit, hogy
ez végre a következendő igékre fakadt: Szemembe mondja a kisasszony,
hogy az ellenség előtt úgy szaladtam, mint az agár előtt a nyúl, ha
mához egy hétre a lakodalom meg nem történik.
Ezzel haza ment. A szobába lépvén ránczolt homlokkal, oda vetette
fegyverét a szögletbe. Veronka az ablakban ült és sírdogált. Hadasi azt
várta, hogy Veronka kezdjen szólani; de Veronka hallgatott.
Megjött-e már az eszed, lányka? mondá végtére komor tekintettel.
Én hozzá nem mehetek és ha atyám uram kényszerít, tudom, mit cselekszek!
S még te, nyomorult pondró! fenyegetődzől? Ezzel megfogta kezét,
felvezette egy padlásszobának az ajtajához s bele taszítván haragosan,
itt leszel, úgymond, zár alatt kenyéren és vizen mindaddig, míg azt nem
mondod, hogy Gazariné akarsz lenni.
Veronka ledőlvén az ágyra, zokogott s mivel atyját jól ismerte, a
kétségbeeséstől nem messze volt. Hadasi ritkán ment haragjában annyira,
hogy kedves leányát megkeseritse; de szavát ellenben átalkodott szívvel
megtartotta még akkor is, mikor igazsága nem volt. E nélkül, úgymond, az
embernek tekintete nagy rövidséget szenved. Mintha az ilyen rövidség az
igazságtalanságnál gyalázatosabb volna!
Szádnoki Hadasiékat meglátogatván, bámulva hallgatta Veronka atyjától az
egész esetet és ennek oly dühös haragját látta, hogy Veronkáért még csak
esedezni sem mert. De minekutána beesteledett és a leánynak szülői
lefeküdtek, a szép fogolynak ablaka alatt mindaddig köhögött, míg
Veronka észre nem vette. Megnyitván az ablakot, arra kérte kedvesét,
hogy hozzon neki papirost, kalamost, tintát, tűzszerszámot és gyertyát.
Szádnoki a kívánt szereken kívül még eledelt is hozott, Veronka
Potrohosinak levelet írt, melyben az Istenre kérte, hogy szerencsétlenné
ne tegye. Szádnoki a levelet kéz alatt elküldötte, melyre feleletet
harmadnapra maga Gazari hozott.
Hadasi a választ Veronkának beadván, innen, úgymond, ki nem szabadulsz,
ha kilenczvenkilencz esztendeig itt ülsz is, míg Gazarihoz nem mégy.
Gazari itt van. Mit mondjak neki?
Nem megyek hozzá, édes atyám! Inkább meghalok. Az atyja hangos szitkok
közt elment s Veronkát bezárta; ez pedig a levelet, a félelem és a
reménység között habozván, reszkető kézzel megnyitotta. Manczi ebben azt
írta neki szárazan, hogy édes atyjának akaratjával ne ellenkezzen és
hogy sem ő, sem bátyja soha oly rossz tanácsot az öreg Hadasinak nem
fognak adni, mely átalkodott leányát e különös szerencsétől megfossza.
Laczim! szabadítóm! őrző angyalom! hol vagy? kiáltá keserűségében a
leány s leülvén, a következendő levelet írta az ifjú gróf
Kaczajfalvinak:
«Minden embertől elhagyva, az embereknek legjobbikához, gróf Kaczajfalvi
Lászlóhoz, folyamodik a kétségbeeséssel küzködő szerencsétlen Veronka.
Kétszer már megmentettél, ments meg még harmadszor is a gonoszok
kezéből, kik összeesküdtek, hogy engem örökre szerencsétlenné tegyenek.
Hadasi Veronka.»
E czédulát lehajította Szádnokinak, ki azonnal bepecsételte és
Kaczajfalvára küldötte.
XX.
Az irigység magának ás vermet.
Veronka levele nem találta otthon az ifjú grófot, ki egynéhány nap mulva
édes atyjával haza érkezvén, a kocsiból ki sem szállott, hanem a nélkül,
hogy Veronka levelét látta volna, egyenesen Manczihoz sietett. Karjai
közé repülvén, enyém vagy Manczi! mondá diadalmas szózattal, enyém vagy,
a mikor akarod. Ma, vagy holnap; a mikor akarod. Az atyám már rá állott.
Oh én édes szép Manczim!
Manczi a grófnak mellén a leggyönyörűbb érzések között csüggedezvén,
jövendő napjainak boldogságát e szorosabb ölelésben előre izlelte. A
gróf szinte tántorgott gyönyörködésében. Elbeszélte ő a magán kívül
elragadott leánynak, hogy édes atyjának engedelmét az egybekelésre
megnyerte már egyszer és hogy holnap maga is eljön, hogy jövendőbeli
menyére atyai áldást adjon. Igy tartott az öröm egész éjfélig, el nem
tudván a szerelmes pár egymástól szakadni s jövendőbeli boldogságaikról
ébren álmodozván. Másnap reggel a kisasszony édes atyjának karjai közül
édes anyjának mellére borulván, óh! mily szerencsés vagyok édes atyám!
óh mily boldogok lesznek életemnek napjai, édes anyám! mondá szülőinek
kimondhatatlan érzékenykedéssel.
Az öreg gróf reggel tíz órakor megérkezvén, a szerelmes pár nagy örömmel
kocsijához szaladt. Átölelvén amaz mind a kettőt, édes gyermekeim! mondá
könnyezve, a mindenható Isten áldjon meg benneteket s adjon nektek igaz
bölcseséget és szent erkölcsöt. Manczi lányom! itt a mennyországnak
szent bótja alatt még egyszer kérdezlek: van-e szíved Laczihoz? kegyes
vagy-e? emberszerető vagy-e? Ha jó vagy, lányka! szerencsésebb asszony
náladnál nem lesz széles e világon; de ha…
Jó vagyok, édes atyám! jó leszek, az égnek szent boltja alatt fogadom!
mondá viszontag Manczi, mélyen megilletődvén s az öreg grófnak mellén
érzékenyen zokogván.
Azalatt az inas, a ki az öreg gróffal jött, kezébe adta az ifjú grófnak
Veronka levelét. Kitől? kérdezé a gróf. Egy idegen ember hozta tegnap
előtt a kastélyba, felelé az inas.