bajod? édes Laczim! kérdezé Manczi szorgalommal. Semmi egyéb, kedves
Manczim! hanem hogy egy szerencsétlennek mentésére kell sietnem.
Hozhatok-e neked ennél kellemetesebb nászajándékot? Atyám! add nekem
egy-két napra kölcsön a kocsidat s maradj itt addig, míg visszajövök.
Laczi! hisz arra másszor is lesz idő, kiáltja vala Manczi.
A szerencsétlennek mentését csak egy szempillantásig is elhalasztani,
alacsony embertelenség volna. Ezzel Manczit megölelvén és megcsókolván,
mihelyt visszaérkeztek, úgymond, egyenesen az oltárhoz megyünk. Atyám!
vigasztald addig Manczimat! Az öreg gróf Manczit bevezette, fia pedig a
kocsira ült és Veronkához hajtatott.
Hadasi háza előtt a kocsi megállván, leszállott a gróf, beszaladt a
házba s kinyitván a szoba ajtaját, hol van Veronka? úgymond. Hadasi,
kinek belső részeit e kérdés mennykő gyanánt átjárta, elő kezdette adni
az egész dolgot. Hol van Veronka? mondom, megújította kérdését a gróf és
Hadasi beszédjét meg sem hallgatta. Oda fenn van, mondá végtére Hadasi;
a gróf pedig azonnal felszaladt. Veronka! hol vagy? E szózatot Veronka
meghallván, Laczi! úgymond harsogó szóval, Istennek hála, ezer hála,
hogy itt vagy.
Nyisd meg az ajtót, Veronka!
Nem nyithatom meg. Kívülről vagyok bezárva.
Bezárva? Egyszerre orczájába szökött egész vére. Szinte be akarta törni
az ajtót, amint Hadasi a kulcscsal megérkezett. Az ajtó megnyílván,
Veronka a grófnak karjai közé omlott. Magán kívül volt egy darabig mind
a kettő. Veronka lement a gróffal, a nélkül, hogy atyja ellenezni merte
volna.
És miért voltál te bezárva, édes Veronkám? Kicsoda zárt be? Hadasi! mit
vétett neked a te leányod, az én Veronkám? Hadasi! Hadasi! én téged
nagyon szeretlek; de mondd meg nekem, mivel bántott meg téged az én
Veronkám?
Kedves grófom! az én Istenem tudja, hogy én ezt a leányt nagyon
szeretem. De most egyszer bolondul megharagított.
De mit cselekedtél tehát, Veronka?
Veronka elbeszélte, mikép akarták őt arra kényszeríteni, hogy Gazarihoz
menjen, mikép zárták be, mikor rá nem birhatta szívét, hogy olyanhoz
menjen, a kit nem szeret, s mikép sirdogált e fogságban minden embertől
elhagyva, a nélkül, hogy sűrű könyhullajtásai s keserves panaszai
valakit könyörületességre indíthattak volna?
Könnyű meggondolni, hogy e panaszok kimondhatatlanul megillették a
grófnak szívét, ki semmit oly iszonyúképen nem gyűlölt, mint a
kényszerítést, kivált az ilyen dolgokban. Neki állott tehát az öreg
Hadasinak s kegyetlenségét oly hevességgel hányta szemére, a minőt
magában mindeddig maga sem keresett volna. Hadasi mentegette magát, a
hogy csak lehetett; de a gróf ellenben elővevén egyenkint mentegetéseit,
oly világosan megmutatta azoknak helytelenségét, hogy Hadasinak el
kellett némulnia. Hadasi! mondá neki végtére haragos tekintettel, te nem
vagy méltó, hogy a világ Veronka atyjának nevezzen, mert úgy bántál
vele, mintha nem édes atyja, hanem pogány török voltál volna.
Hadasi oda nyujtván kezét a grófhoz, Isten látja lelkemet, úgymond, hogy
ezt a grófon kívül senkitől a világon el nem szenvedném. Adjon nekem
kezet a gróf és valljon engem kereszténynek.
A gróf kezet adott neki és megcsókolta.
Meg kell azonban azt is vallanom, mondá tovább Hadasi, hogy csak nem
bántam volna még is vele oly keményen, ha fel nem biztattak volna.
Ha fel nem biztattak volna? kérdezé álmélkodva a gróf. És ki volt az a
kegyetlen ember, a ki tégedet felbiztatott?
Manczi kisasszony.
A gróf két lépésnyire hátralökődvén, rámeresztette szemeit s
bosszankodva kérdezte tőle még egyszer: kicsoda? kérlek, kicsoda?
Rózsafi Manczi kisasszony.
Hadasi, te nem tudod, mit mondasz! Manczi biztatott volna fel tégedet
arra, hogy Veronkát bezárd? Nagy csöppek verődtek ki a grófnak izzadó
homlokából.
Hadasi erre az egész esetet elbeszélte. A gróf leült s kezeibe takarván
arczát, sírni, zokogni kezdett. Majd azután felugorván: Lehetetlen,
úgymond, hogy ezt Manczi cselekedhette volna. Akármikép van a dolog, te
ő benne megcsalatkoztál.
Veronka erre odanyújtotta a grófnak a levelet, melyet Manczitól vett. A
gróf elolvasta, megtüzesedett és reszkedni kezdett. És ezt tenéked
Manczi írta? Ezt mondván, nagyot fohászkodott és szemeit az égre
emelvén, kiment.
Szomorú gondolatokba merülve és Manczi levelét kezébe tartva, egy egész
óráig sétált a szabad levegőben. Visszaérkezvén, leült Veronka mellé s
melléhez szorítván kezét, szegény szerencsétlen leányka! úgymond.
Ezentúl senki se üldözzön többé! E szempillantástól fogva úgy nézlek,
mint sajátomat.
Szinte megnyitotta volt ajkait a leány, hogy szabadítójának Szádnokihoz
való szerelmét megvallja, de a grófnak utolsó szavait hallván,
megborzadott és ajkait meg-meg elzárta. A grófnak kérésére el kellett
azután Veronkának az egész dolgot körülállásaival együtt azon renddel
mondani, melylyel történt. Azalatt, hogy a leány ezt végbe vitte, a gróf
egybekulcsolván kezeit, imígy kiáltgatott fel: Szegény leányka! mivel
bántottad te meg Manczit? Szegény ártatlanka! mit vétettél neki? Hát
csak nem találok jószívű embert e világon? Mit vétett neked Manczi, ez a
szegény leányka, hogy úgy üldözted? Ah! vége van köztünk mindennek,
Manczi! Nincs más mód benne, mindennek vége van.
Ilyen panaszok között múlt el az este. Veronka Manczit mentegetni
kezdte. Ne mentegesd, kérlek, mondá viszont a gróf. Azután kezét szívére
tévén, s egy pár nagy könnyhullatás arczán legörögvén: e szív őtet,
úgymond, eleget mentegeti és sokkal buzgóbban, mint te, de
haszontalanúl. Te neki semmit sem vétettél, te ártatlan voltál és ő
tégedet örökre szerencsétlennek akart tenni. Pedig jól tudta, mily
nagyon szeretlek.
Ugyanazért, mivel engemet szeretsz, mondá Veronka. Hozzád való
szerelemből akart ő engemet arra kényszeríteni, hogy Gazarihoz menjek.
Hozzám való szerelemből az ártatlant akarta szerencsétlennek tenni? Ó te
véghetetlen irgalmú felséges Isten, adj neki emberiebb szívet!
Könnyező szemmel ment az ágyba s egész éjszaka nem aludt. Másnap
Veronkát még hajnalban felköltötte. Készülj fel az útra, mondá neki
komor tekintettel; magammal viszlek s magamtól többé el sem eresztelek.
Én leszek a bástya, melyet azoknak a gonosz embereknek le kell előbb
rontaniok, hogysem üldözéseikkel tégedet érhessenek. Veronka elfordulván
tőle, keservesen sírt. Egynéhányszor akart ő ama vallásával, hogy
Szádnokit szereti, a grófhoz folyamodni. Kinyújtotta e végből a gróf
felé karjait, hogy figyelmét megkérje; kinyitotta ajkait, hogy titkát
elébe terjeszsze; meghajtotta térdét, hogy előtte leboruljon. De mivel a
grófot az ablakon keresztül komoran az égre nézni, könnyeit pedig arczán
sűrűen legörgeni látta, nem volt annyi bátorsága, hogy szívét e
szempillantásban a grófnak megnyissa.
A lovakat azonban befogták. Veronka oly nyughatatlan lett, hogy majd az
ablakhoz szaladt, majd az ajtóhoz, meg-megnyomván a grófnak kezét, a
nélkül, hogy ez komor gondolatjaiból felébredt volna. Beülvén végtére
Veronkával a kocsiba, az öreg Hadasi feleségestől szerencsés utat
kivántak neki. Veronka a kocsiból szüntelen visszanézegetett szomorú
szívvel Szádnokinak lakóhelyére; a gróf pedig meg-megrázván fejét,
Manczinak gonoszságát morogva panaszolta.
Nem hiszem, hogy akármily félénk leányka úgy megijedhessen, mint Manczi
megijedt, mikor a kocsihoz rohanván, a gróf mellett Veronkát ülni látta.
Szinte a grófnak nevét akarta kiáltani, de tátva maradtak ajkai, a
nélkül, hogy közülök legkisebb szózat hallatszott volna. Az inas
megnyitotta a kocsit, de Veronka a kiszállással késedelmeskedett, a gróf
pedig meredt szemmel nézett Manczira, a nélkül, hogy a kocsiban
megmozdult volna. Az öregek, kik az ajtó előtt állottak, azt gondolták,
hogy valami szerencsétlenség történt, s mindnyájan a kocsihoz siettek.
Manczi az ifjú grófnak szemeiben haragot látván, elhalványodott és
reszkedni kezdett. Örömest szólott volna valamit, de csak egy szót sem
tudott ajkai közül kihozni. Veronka a kocsiban sírt, a gróf pedig
bizonyossá tette buzgó fogadások által mint oltalmáról, mint
barátságáról.
Az öreg gróf elvégre kisegítette Veronkát a kocsiból és ezután az ifjú
gróf is kiszállott. Manczi oly mereven állott, mint a bálvány; Potrohosi
nem tudta, mit csináljon. Veronka fennszóval zokogott; az ifjú gróf
pedig, míg Veronkát vígasztalta, oldalvást nézegetett Manczira nedves
szemmel.
Az öreg gróf megrázván fejét és Manczinak odanyújtván karját: jőjj
leányom, úgymond. Manczi bámész szemmel nézvén rá, bement vele a
szobába. Az ifjú gróf utánuk vonta Veronkát is.
Rózsafi viczispán Potrohosit meglátván, mi történt, úgymond, sógor, mi
bajotok?
Ostobaságok történtek, mondá Potrohosi hevesen s pokolbeli zűrzavar a
végük. Ezt a leányt minduntalan lábunk alá hozza az ördög szegény
Manczinak bosszúságára.
Mindnyájan bejutván a szobába, Manczi egy almáriomhoz dűlve mérgében
reszketett s majd elpirulván, majd meg elhalványodván, szemeit a földre
sütötte. Csak némelykor vetett orozva egy félénk tekintetet az ifjú
grófra és ha ennek tekintetével összeakadt, szemeit azonnal ismét a
földre szegezte. Az ifjú gróf Veronkát tartotta kezénél fogva és átható
tekinteteket vetett majd Manczira, majd az égre. Veronka sírt és arczát
a keszkenővel eltakarta. Potrohosi megrúgván legkedvesebb kutyáját, mely
körülötte ficzánkodott, eredj pokolba, úgymond, ostoba pára! Az öreg
gróf az ablakba dűlvén, fiának indulatjait vizsgálta, Rózsafiék pedig
egymásra tekintgettek. Kiki érezte, hogy nincs oly rendben minden, a
minőben lennie kellene a nélkül, hogy tudta volna, mi van a dologban?
Az ifjú gróf elvégre, a mint Veronkát kezénél fogva tartotta, Manczihoz
fordulván: Manczi, úgymond szelid szóval, én téged szerettelek,
szeretlek még most is, mint önmagamat! Mondd meg nekem, mit vétett neked
ezen ártatlan leányka, hogy örökre meg akartad rontani?
Veronka itt hangos zokogásra fakadt.
Ne sírj Veronka, mondá tovább az ifjú gróf, ne sírj édes szép Veronkám!
A te Laczidnak oltalma el nem hágy.
A te Laczidnak? mondá böfögő szóval Manczi, skárlát veresre pirulván. A
te Laczidnak. És te gaz leány! te csábító! még szemem elé mersz – –
Veronka az ifjú grófhoz szorúlt ijedtében, ez pedig felkiáltván: Ne félj
Veronka! úgymond, legkisebbet se félj! Az én oltalmam alatt vagy!
Manczi az ajtóhoz sietett, de az ifjú gróf megfogván kezét: Ne menj el,
úgymond, Manczi, hanem mondd meg nekem előbb, mit vétett neked ezen
ártatlan lélek?
Manczi kiragadván a gróf kezéből kezét és dühös tekintetet vetvén rá:
Hódoljak talán neki? kérdezé gúnyos szóval. Ennek a nyomorult
alkotmánynak én hódoljak? Mit kivánsz tőlem?
Boldog Isten! mit látok? Ez volna az én szelid Manczim? mondá a gróf
érzékeny irtózással s édes atyjához repülvén, lerogyott bánatjában
előtte és térdeit könnyeivel áztatván, nem szólhatott zokogása miatt
többet ezen igéknél: Oh atyám, mily iszonyúképen megcsalatkoztam.
Az öreg gróf felemelvén fiát és melléhez szorítván: Édes fiam, úgymond,
a birónak nyugodt elméjű embernek kell lenni. Térj magadhoz. Manczi
talán ártatlan.
Ártatlan? mondá az ifjú gróf. Nézze, micsoda tekinteteket lökdös a jó
Veronkára! Atyám! bezárták ezt a szegény ártatlan leánykát. Manczi az
atyját, az öreg Hadasit, saját leánya ellen huszította fel. Gondold meg
jól: az atyát saját gyermeke ellen! Felséges Isten! ezt Manczi
cselekedhette! – Óh Manczi! érzed-e súlyát a bosszúságnak, melylyel az
én kedves Veronkámat illetted?
Az én kedves Veronkámat? Ezen igék Manczit a haragnak legfőbb pontjára
ragadták. Rettenetes tekintetet vetvén oldalvást Veronkára, egyszerre
nekifordult s mérges szóval megriasztván: Takarodj, úgymond, szemem
elől, te alávaló szemét! takarodj ki házamból tüstént!
Az ifjú gróf felemelvén egy hangos áh szó után karjait, oda ugrott
Veronkához, ölbe vette, fölemelte és a szobából kivitte. Laczi! Laczi!
kiáltának utána mindnyájan egyszerre. Laczim, édes Laczim! mondá Manczi
rettenetes szívszorulással. De az ifjú gróf nem hallván szavukat,
Veronkát a kocsiba tette. A lovak ki nem voltak fogva, mivel Veronkát
Kaczajfalvára akarta küldeni. Felugrott azután a leányhoz a kocsiba maga
is, s a zokogó szerencsétlent ölébe vevén, Kaczajfalvára! kiáltott a
kocsisnak. Szinte megcsapta ez a lovakat és a kocsi repülni kezdett,
mire Manczi kirohant, hogy Lacziját tartóztassa.
Manczi látván, hogy későn érkezett, visszaomlott a szobába s iszonyú
jajgatásra fakadván: Óh, örökre elvesztettem szívét, úgymond, örökre oda
vagyok! A többiek egymásra nézvén, azt kérdezgették, mi adhatott az ifjú
grófnak okot arra, hogy Veronkát ide hozza? Potrohosi a szomszéd
ebédlőben nagy lépésekkel fel s alá sétált, és haragjában egész erejéből
fütyült. Az öreg gróf megvallotta, hogy az egész esetnek csak felét sem
érti és hogy legjobbnak itéli, ha fiának paripáján a lovászszal együtt
haza megy és ott a dolgot bővebben kitanulja. Ezzel búcsút is vett
Rózsafiéktól, megigérvén, hogy őket azonnal tudósítani fogja mindenről,
mihelyt valami bizonyost kinyomozhat.
Azalatt az ifjú gróf Veronkával Kaczajfalvára érkezvén, szinte erőltette
magát, hogy nyugodt elmével legyen és Veronkának egy szobát nyittatott.
Nézd, Veronkám, itt neked szép lakásod és gyönyörű kilátásod lesz! Ezzel
megnyitott egy ablakot s azonnal betette ismét, mielőtt azon Veronka
kitekinthetett volna. Azután leomlott a szofára, s mély szomorúságát el
akarván fojtani: Itt mi együtt boldogok leszünk, úgymond. Ott mindennek
vége van.
Veronka hasonló szomorúságba merülvén, majd a grófot vizsgálta, majd meg
szemeit a földre függesztette és gondolkodott. Szádnoki lebegvén
fejében, tiszta szívből kivánta, hogy Manczival a gróf mennél hamarább
kibéküljön. De látta, hogy most az ő fejében sokkal iszonyúabb a
zavarodás, hogysem az ilyen dolognak csak említését is elviselhetné.
Hallgatott tehát és magában a reménységet ez iránt hiven táplálgatta,
míg a gróf a kétségbeesésnek mélysége felett lebegett.
Az öreg gróf hazaérkezvén, elővette egyenként, legelőször fiát, azután
Veronkát, s kitudakozta tőlük az egész esetet, melyből látta, hogy
Veronkának üldözésére Manczit a szerelemféltés bírta. Fiát tehát ezen
alkalmatossággal megismerkedtette a szerelemnek e tulajdonságával is; de
az ifjú gróf azt vitatta, hogy a jó embereknél még a szerelemféltésnek
is mentnek kell lenni minden igazságtalanságtól. Örömest hallotta
mindazonáltal mégis édes atyjának és Veronkának ama tanácsát, hogy
Manczit ártatlanabbnak nézze, mintsem eddig tartotta; a mire szíve is
felette nagyon hajlott.
Mennél jobban lecsillapodott az ifjú gróf s mennél beszédesebb lett
Manczihoz való szeretete, annál vidámabb lett viszont Veronka is. A
grófnak Manczival való egybekelése volt minden sóhajtásinak legfőbb
czélja, olyannyira, hogy a grófnak már most Szádnokihoz való szerelmét
is megvallotta volna, ha ettől őtet a következendő kis hiúság vissza nem
tartóztatta volna. Pártját fogta ő tudni illik Manczinak, minden
kigondolható módokkal azon igyekezvén, hogy a grófnak Manczihoz való
hajlandóságát újra felgerjeszsze. Magasztalta szépségét, dicsérte nemes
tulajdonságait, mély tisztelettel szólott szívének természetes
jóságáról, megvallotta, hogy ő a szerelemféltésnek hasonló esetében a
haragot és bosszúállást még tovább űzte volna s mindezeket minden
erőltetés nélkül oly természetesen terjesztette a gróf elébe, hogy maga
az öreg gróf nem győzött nagyszívűségén elegendőképpen álmélkodni. Fia
pedig mind csak nemesszívű barátnéjának nevezte. Azt ugyan Veronka
magában jól érezte, hogy az ő nagyszívűsége haszonra néz, de azt magától
mégsem nyerhette meg, hogy ezt nyilván megvallja. Az öreg gróf
nemesszívű leányának hítta, az ifjú gróf majdhogy nem imádta, a grófné
pedig felőle azt vallotta, hogy ebben hozzáfogható leányt soha sem
látott. Nem lehetett tehát azt kivánni tőle, hogy nagyszívűségének igaz
okát megvallván, ennek a nemes gondolkozású és főnemű háznak
magasztalásait elkoczkázza. Hallgatott inkább és békességes tűréssel
viselte Szádnokitól való távollétét, kinek mindazáltal egy rövid
levélben meghagyta, hogy hozzávaló szeretetének állandóságáról
legkisebbet se kételkedjen.
Az ifjú gróf azonban a kibékülésre csak egy lépést sem tett és ha erre
Veronka némelykor késztette, egész felelete csak abból állott, hogy erre
ő magának időt akar hagyni. Halkan kell ezt a dolgot vinni, kedves
Veronkám! azt szokta volt mondani, hogy bizonyosan kitanulhassam, ha
engemet Manczi igazán szeret-e, vagy sem? Feltette ő tudni illik
magában, hogy az első lépést a kibékülésre meg nem teszi, hanem
Manczitól várja. Ezzel én, édes atyám, mondá az öreg grófnak, Manczi
szerelmét akarom próbakőre tenni, egyszersmind pedig szívét arra bírni,
hogy jövendőben a hasonló indulatosságtól őrizkedjen.
Ez Veronkának nagyon sokáig tartott. Manczinak tehát alattomban egy
levelet írt, melyben tudtára adta, hogy az ifjú gróf szinte oly buzgón
szereti, mint azelőtt. Eltökélte ő magában, úgymond, hogy a kisasszonyt
egészen saját szívének és szerelmének vezérlésére hagyja és erősen
hiszi, hogy ezek a kisasszonyt az ő szívéhez visszavezetik. Ha a
kisasszony csak egyszer látná e nemesszívű ifjat, mikép sóhajtja annak
az órának érkezését, melyben e szókat: édes Laczim! kedves Manczijának
ajkairól ismét hallhassa, elfelejtkezne minden kétkedésről s
megsiettetné ama kivánt szempillantást, mely a kisasszonyt e jó és nemes
lelkű ifjúval örökre megegyesítse.
Manczi nagyot kiáltott örömében, a mint e levelet elolvasta. Nyakába
borult volna Veronkának, ha jelen lett volna. Reménységei egyszerre
feléledtek és álmodozásait a szerelemnek és elragadtatásnak jelenéseivel
újra megtöltötték. Azonban képzése lassanként lecsillapodván,
fontolgatni kezdte a dolgot. A levelet Veronka írta. Kellemetlen
állapot, úgymond, hogy az ily örvendetes hírt annak a gyűlöletes
leánynak kell köszönnöm! De azonkívül még titkos szándékokról, tőrökről,
kelepczékről is kezdett gyanakodni, mivel a levél Veronka kezéből
érkezett.
Majd azután a levelet még egyszer átolvasván, másféle gondolatoknak
eresztett zabolát. Nincs külömben! mondá végtére. Veronka kénytelen volt
nekem e levelet írni. Laczi nálam nélkül nem élhet többé. Az a csalárd
leány nekem ezt az örömet nem tette volna, ha kénytelen nem lett volna
vele. A gróf tehát kivánna velem kibékülni, de az első lépést nem akarja
megtenni. Mosolygott, mikor ezt magában meggondolta, s új álmodozásokba
merült, melyekben a szegény grófot majdnem tántoríthatatlan
engesztelhetetlenséggel kínozta. Térdein állott előtte és ő neki csak a
hosszas esedezések után bocsátott meg. Majd azután arról gondolkodott,
mikép lehetne jó módját ejteni annak, hogy a gróffal összejöhessen?
Melléhez szorította gondolatjában ismét, megbocsátott neki, s édes
Manczija volt ismét. De büntetést, egy kis büntetést csak érdemlett
mégis, úgymond, noha ő az, a ki a kibékülésre az első lépést e levél
által megtette.
Manczinak könnyei elállottak. Derűlt tekintettel jelent meg régtől fogva
ma legelőször a társaságban s résztvett nemcsak a beszélgetésekben,
hanem még a nyájaskodásokban is.
Azonban, mennél tovább vizsgálta a dolgot, annál bizonyosabbnak lelte,
hogy a levél a gróftól származott. E gondolat hizelkedett neki és
érzéseit csiklandozta. Nem csuda tehát, hogy annak életét
meghosszabbítani kivánta. Óh, hogy az ember soha sem elégszik meg azzal
a diadalommal, melyet neki az eset, vagy saját hiúsága szerez! Szegény
Manczi! Eltökélte ő magában, hogy a visszatérő grófot előbb megbünteti.
Drágán veszed meg, Laczi! mondá diadalmaskodó szózattal, most egyszer
drágán veszed meg a békecsókot!
XXI.
Ebből a kisasszonyok felette hasznos tanuságot vonhatnak.
Hogy Manczinak plánumát helyesen elő adhassam, szükséges az olvasót egy
külföldi emberrel megismerkedtetnem. Manczinak édes anyja, a
viczispánné, Bécsben neveltetett. Volt ott neki egy szíves barátnéja,
Berg Anyicska, egy bécsi tanácsbelinek gyönyörű leánya. Ezt az akkori
angol követségnek Russel nevű Sekretáriusa megszerette, naponként
látogatta s végtére el is vette. Russelnek volt Bécsben egy öcscse, kit
magánál neveltetett, mivel szülőik Londonban elhaltak. Ez azután
bátyjával együtt hazájába visszatérvén, hadi szolgálatba állott és
regementjével együtt Indiába jutott, hol a honbeliek a jövevény
ánglusokkal szinte hadakoztanak. Egynéhány esztendő múlva az öregebbik
Russel ismét visszajött Bécsbe, mint angol követ s minekutánna Indiában
az első lázulások elfojtattak, kapitány öcscse is kijött utána
szabadsággal, kiváltkép a végből, hogy útjában ama országokat lássa,
melyekkel még meg nem ismerkedhetett. Bécsből végtére Magyarországba
jött s minekutánna egynéhány vármegyét megjárt volna, ángyának régi
barátnéját, Rózsafinét is, felkereste.
Ezen alkalommal Manczit meglátta s közelebbről megismervén, meg is
szerette. A mint Bécsbe visszaérkezett, ángyához folyamodott, hogy vegye
ki jó móddal Manczinak szülőiből, ha leányukhoz való szeretete nem
volna-e ellenükre? Mancziból pedig, ha nem átallaná-e kezét és szívét
egy oly férfiúnak adni, a ki emberséges ember és elég gazdag ugyan, de
jövevény egyszersmind és valamivel meglettebb amaz ifjaknál, a kik
Manczi körül forgolódnak. Ángya e fontos dolgot eleven szóval végezni
jobbnak itélvén, mint levelek által, a kapitánynyal együtt elment
Bécsből Rózsafiékhoz. Manczinak szülői e házasságot nem ellenezték, ha a
leánynak szívét a kapitány arra bírhatja, hogy idegen embernek kezet
adjon. Eleinte tehát az okos férfiú csak azon igyekezett, hogy a
kisasszonynak barátságát megnyerhesse. Ez meglévén, haza kisértette
ángyát s azonnal Londonba írt egynéhány jóakaróinak, hogy szerezzenek
neki valamelyik angol regementnél óbester hivatalt. Volt eladó egynéhány
s az egyiket közülök meg is vette.
Azalatt, míg ezek történtek, gróf Kaczajfalvi Lászlóval Manczi
megismerkedett s a mint az olvasó már tudja, szerelmes szövetséget is
kötött. Az obester szinte akkor érkezett Rósafiékhoz harmadszor, mikor
Manczi a gróffal legnagyobb haragban volt. A mim van, édes
kisasszonykám, mondá ő érzékeny nyiltszívűséggel, azt mind oda ajánlom.
Ha több volna, szívesen feláldoznám a kisasszonynak azt is. Egyenes
szívből áll mindenem, igaz szeretetből, annyi gazdagságból, hogy velem
együtt tisztességesen elélhessen belőle, de kivált mindennemű
kímélésből, mely életem fogytáig tartand, mivel jót átlátom és mélyen
tisztelem én amaz áldozatot, melyet nekem az által tesz, hogy kezét
negyven esztendős férfiúnak adja.
Manczi talán adott volna Russelnak egy kis reménységet, ha azt, hogy ez
által a grófot megbosszantja, gyaníthatta volna. De a gróf a szomszéd
faluban úgy élt, mintha Manczi a világon sem lett volna. Russelnek tehát
akkor egyenesen azt felelte, hogy kezére ne tartson számot. Most
ellenben, mikor a grófot ismét lábainál feküdni és kegyelemért esedezni
vélte, Russelt, mint bosszúállásának eszközét csalogatni kezdte.
Barátságosabban beszélgetett vele, örömest hallgatta amaz indiai
ütközeteknek rajzolását, melyekben jelen volt, az indiai szokásokról
különféle kérdésekkel ostromolta, karján a kertben örömest sétálgatott,
s végtére oly érthetetlenűl, a mint csak lehetett, arra a gondolatra
vezette, hogy nem volna rossz az öreg Kaczajfalvi grófot vadászatnak
okáért meglátogatni.