alkalmatosságokban ismerni megtanulván, fösvénykedni kezdett. Eljött az
öreg grófhoz egy reggel különféle drága portékákkal egy kalmár. Ez a
szép zsebóra gyönyörű emlékezet volna Manczinak, mondá az öreg gróf. Az
ifjú gróf szinte elnyelte vizsgáló szemeivel az órát. Manczinak? úgymond
s megkérdezte az árát. Azután kezében tartván és sokáig nézegetvén, még
egyszer mondotta lassú szózattal: Manczinak? örök emlékezetül? és ezt
mondván, mosolygott.
Azalatt Mályvási megpanaszolta rövid szókkal az öreg grófnak, hogy ma
korán reggel házi gazdájának szerencsétlen vejét az ispitályba kellett
vitetni.
– Az ispitályba? kérdezé az ifjú gróf s visszaadta a kalmárnak
lassacskán az órát, a nélkül, hogy szemeit róla elvonta volna. A kalmár
olcsón akarta neki odaadni, de ő nagyot sóhajtván, ah! úgymond, én meg
nem vehetem.
Az öreg gróf elfordulván fiától, felemelte örömkönnyekbe borult szemeit
az égre s hálát adott magában az Istennek. Mályvási pedig megnyomta
kezét, e szókat súgván elejébe: szerencsés atya! Az ifjú gróf azonban
megnézte a többi drágaságokat is, sóhajtozott s végtére semmit sem
vásárolt.
Esténkint Manczinak irdogált leveleket, melyekben, a mit látott, hallott
és tapasztalt, mind tudtára adta. Az óra, édes Manczim! szép, felette
szép volt. Ah! mily örömest megvettem volna számodra! De ha meggondolom,
hány szerencsétlenre akadhatok még e két nagy városban, még az atyámnak
dolgai miatt itt kell mulatnunk? hány háladatos könnyhullajtást láthatok
még azoknak bágyadt szemeiben, a kiken segíthetek? Oh bocsáss meg, édes
Manczim! egy ilyen könnyhullajtás édesebb örömet, kellemetesebb
elégedést okoz énnekem, mintsem ha száz órát adnék neked, ki az ilyen
csecse nélkül, tudom, nem szükölködsz.
Igy mult el egy hónap. Az ifjú grófnak epekedése a városi élet ellen
naponkint növekedett, mivel naponkint több és több szerencsétleneket,
nyomorultakat és szegényeket látott, a kiken nem segíthetett. Ha valaha
a pesti és budai szerencsétleneket elfelejthetem, mondá az atyjának,
csak akkor lehetek egészen boldog. Vajha e városokat sohasem láttam
volna. Fájni fog szivem, még élek, valahányszor az idevaló nyomorúság
eszembe jut.
XVIII.
A dupla öröm.
A mint egyszer Mályvásival az ifjú gróf a Duna mellett sétálgatott,
hozzá sompolyodván egy öreg asszony. Nagyságos uram! úgymond, legyen,
kérem, oly kegyes és látogasson meg egy szegény asszonyságot, a ki
nagyságoddal igen örömest megismerkedne.
Az ifjú gróf oldalvást Mályvásira tekintvén, szinte kérdezni akarta
tőle, mit tévő legyen? De a kapitány az öreg asszonyra mosolyogván:
Anyjuk! úgymond, most egyszer megcsalódtál. Ez a legény nem a te hálódba
való ponty!
– Ha ezen úrfi gróf Kaczajfalvi László, minden bizonynyal meg nem
csalódtam és ha tiszt uramnak az ifjú gróffal utánam jönni tetszik,
saját szemeivel láthatja, hogy meglett és beteges asszonyság, a ki a
gróffal szólani kíván.
Az öreg asszony elvezette őket egy házba s fölmenvén velük a
garádicsokon, megnyitott egy ajtót s beeresztette őket a beteg
asszonysághoz, ki egy karszékben ült. Halavány orczáját futékony
pirosság borította el, amint a grófot meglátta. Fel akart kelni, de
erőtlensége nem engedte. Megdőlvén könyökével a széknek karjára, könyező
szemeit a keszkenővel eltakarta ugyan, de zokogásait el nem titkolhatta.
Egy-két szempillantásig tartó hallgatás után Mályvási megszólítván, az
asszony, úgymond, ezen ifjúval szólani kívánt?
Igenis, mondá viszontag az asszony, szembetünőképen azon iparkodván,
hogy illetődését eltitkolja; de örömest négyszemközt szólanék vele
egy-két szempillantásig. Az úr tehát engemet nagyon lekötelezne, ha vele
magamat hagyna.
A kapitány meghajtván magát, kiment.
– Az úrfi gróf Kaczajfalvi Jánosnak a fia és a neve László?
– Az vagyok és Lászlónak hínak. Te, az asszony, látom, rosszul érzi
magát.
– Hallod-e, Laczi! Nekem egy fiam volt, ezen egyetlen egy fiamat
elvesztettem, Istenem, hová legyek? Cselekedje meg nekem, haldokló
asszonynak, a gróf, azt a barátságot és látogasson meg némelykor! Óh
Laczim, édes Laczim! A gróf nagyon eszembe hozza nekem az én kedves
fiamat! Őtet is Laczinak hítták. Az atyád, a grófnak ura atyja mint van?
Nem szomorkodik-e?
– Oh! ne grófozz te engemet, kérlek! Mondd nekem: Te! Én is örömestebb
beszélek így veled. Te szerencsétlen vagy, úgy-e?
– Felette szerencsétlen! Az atyád boldog-e?
– Az atyám? Boldogabb nehezen lehetne. Segíthetek-e rajtad valamivel, jó
asszony?
– Az édes anyádról sohasem hallottál semmit?
– Az édes anyámról? Nem hallottam. Te nekem rendesnek tetszel! Az atyám
sohasem szólott nekem róla semmit. Ismerted talán? A gróf ezt mondván,
közelebb lépett hozzá.
Az asszony oda nyujtotta neki kezét, ő pedig ezt ajakihoz nyomta. Amaz
még közelebb vonván magához a grófot, megölelte és sírva fakadván: Fiam,
úgymond, édes László fiam! Ezer hála neked, felséges Istenség! hogy
halálom elótt nekem ezt a nagy kegyelmet megadtad! Laczi! én vagyok a te
szerencsétlen anyád.
[Illustration: Az úrfi gróf Kaczajfalvi Jánosnak a fia?]
Az én anyám? az atyám hitvese? kérdezé hangos szóval és mély
álmélkodással a gróf. De miért nem laksz tehát férjeddel? Vagy talán
csak tréfálsz? De igazat kell mondanod, amint látom, mert sírsz!
– A te szíved, édes fiam! semmit sem mond neked?
– Az én szívem? Semmit sem. De mit is mondhatna? Én téged nem ismertelek
és azt sohasem hallottam, hogy velem valaha jót tettél volna.
Az asszony az égre emelvén töredelmességgel s bűnének megvallásával
teljes tekintetét: Ennél, úgymond, egyebet, Istenem! nem érdemlettem.
A gróf átvizsgálván az asszonyt, megrázta vagy kétszer bizalmatlanul
fejét s még egyszer azt kérdezte tőle, miért nem laksz tehát az
atyámmal? Második kérdésére sem vévén feleletet, egyszersmind pedig a
szerencsétlennek sírása által nagyon megilletődvén, egyszerre megfordult
és a szobából kiszaladt. Az asszony fel akart kelni, de a fájdalom a
székre visszavonta. Laczi! úgymond fennszóval, Laczi! ne hadd el szegény
édes anyádat! Az ifjú gróf magán kívül lévén, a szerencsétlennek
kiáltását nem hallotta.
– Hová oly sietve? kérdezé Mályvási.
– Az atyámhoz, felelé a gróf, ide hívom az anyámhoz.
A kapitány utána sietett, de semmikép el nem érhette.
Az atyjához berohanván a gróf, igaz-e? atyám! úgymond, hogy nekem van
még anyám?
Az öreg gróf megijedvén: Mit kérdezel te, úgymond, boldogtalan fiú!
mikép jutsz e kérdéshez?
Felette természetesen, mert szinte magától az anyámtól jövök. Ő nekem
nem akarta megmondani, miért nem lakik veled? E mellett pedig sír és azt
mondja, hogy szerencsétlen. Te csak nem vagy talán az oka, hogy
szerencsétlen?
Nagy illetődéssel felkelvén üléséről az öreg gróf: Az anyád ugyan él
még, fiam! úgymond, de meg nem érdemli, hogy te az ő fia légy. Erre
elbeszélte fiának oly kiméléssel, amint csak lehetett, a mit az olvasó e
könyvnek elejéből már tud. Egynéhány rövid fejtegetés után átlátta
végtére az ifjú gróf, hogy az édes anyja férjét elhagyván, nagyot
vétett. De annyival állhatatosabban megmaradt annál, hogy már most
könyörülést érdemel, mivel szerencsétlen.
– Ő boldogtalan, mondá az atyjának, a nélkül, hogy ellenkezésének okaira
figyelt volna, te férje vagy, én pedig fia vagyok. Jer velem hozzá!
Hányszor mondtad te azt nekem, mikor oktattál, hogy a szerencsétlennek
nincs egyéb neve, hanem szerencsétlen és hogy e név szent just ád néki,
akárki és akármi legyen, a mi segedelmünkre. Óh atyám! mondá végtére,
amint vonakodását látta, te legjobb vagy amaz emberek között, a kiket
ismerek! Ha az indulatok a te szívedet is elzárhatják a boldogtalanok
elől, ne gúnyold nekem többé a nagyokat, kiknek szívét a büszkeség úgy
megedzi, hogy az idegen nyomorúságot hidegvérrel nézhetik. Jer velem,
édes atyám! jer, kérlek, velem! Lám! mondom, hogy szerencsétlen.
Az atyja tovább ellent nem állhatott. Egy fertály óra mulva kinyitotta
neki az ifjú gróf amaz ajtót, mely szerencsétlen anyjának szobájába
nyílt. Az öreg gróf megállott a küszöbön, az asszony pedig felemelvén
karjait az égre, irgalmas Isten! kiáltja vala szüszorulással, hát még
sem elég? Azután pedig képét a keszkenővel eltakarta.
Az ifjú gróf hozzá sietvén: Anyám! úgymond, édes anyám! Én ugyan még nem
szeretlek, de látom, hogy kevés idő alatt szeretni foglak, mert bánod,
hogy férjedet elhagytad. Megfogván azután kezét, megcsókolta és szívéhez
szorítgatta.
Gróf uram! mondá az asszony az öreg Kaczajfalvinak nagy illetődéssel, ha
talán azért jön hozzám. Zokogásában többet nem szólhatott.
Az asszony, reménylem, bocsánatot én tőlem nem vár, mondá komoran az
öreg gróf.
Dehogy nem vár, kiáltá viszontag az ifjú gróf. Atyám! e kebel adta nekem
az életet, ezen emlők tartották azt fenn bennem. E kezek hordoztak
engemet, e kezek ápoltak. Édes szülőim! tik énbennem együtt éltek; miért
nem akartok egyébiránt is együtt élni? Ime atyám! ez az én édes Anyám!
bocsáss meg neki, fiadnak és az ő fiának kedvéért!
Mindenható Isten! mit hallok? mondá az asszony, álmélkodó tekintetet
vetvén az ifjú grófra s azon szempillantásban fiának lábaihoz borulván
és térdeit átfogván, ne bocsáss meg nekem, úgymond, méltán bosszankodó
férjem! A te bocsánatod nélkül is szerencsés vagyok én, mert e
nemesszivű ifjú az én fiam! Az ifjú gróf felemelte és megölelte az
anyját, ez pedig vállára bocsátván fejét, könyekkel áztatta fiának
orczáját. Az ifjú gróf férfias tekintetet vetvén atyjára. Atyám! úgymond
fontos szózattal, az én anyám jó! Én a Mindenhatónak hálákat adok, hogy
rá akadtam. Megátkozzam-e ezen órát, mivel a te szíved a nemes
erkölcshöz, a magába térő szerencsétlenhez hideg?
Az öreg gróf az égre tekintvén, odament hitveséhez, megfogta kezét, egy
darabig ránézett, azután reszketni kezdett s orczáját fiának másik
vállára bocsátván: Veronka! úgymond, én neked megbocsátok.
Az ifjú gróf az atyját egyik karjával, az anyját pedig a másikával
magához szorítván, ártatlan mellén találkoztak össze szülőinek ajkai a
békecsókra. Azután az öreg gróf karjai közé vevén hitvesét: Menj fiam!
úgymond és rendeld ide a hintómat. Az ifjú gróf nyíl gyanánt szaladt
haza a hintóért, a szolgát szülőinél hagyván. Azalatt az öreg gróf még
egyszer bizonyossá tévén bocsánatjáról hitvesét, lerajzolta neki
rövidesen fiuknak nevelését, érzékeny szívét, ártatlanságát és nemes
erkölcsét a végből, hogy édes anyja iránta való itéletében meg ne
tévedjen.
A hintó elérkezvén, haza vitték a háladatos öröm és az anyai szeretet
között édesen habzó asszonyságot. Az ifjú grófnál nem volt széles e
világon szerencsésebb ember. Lángoló szemmel nézegette szülőinek már
egyikét, már másikát s valahányszor édes atyját édes anyjára
barátságosan tekinteni vagy mosolyogni látta, mindannyiszor édes
atyjának nyilván vagy legalább szívében mély tisztelettel hódolt.
De még egy másik öröm várakozott e nemesszívű fiúra, szinte mintha az
eset meg akarta volna nagy tettét jutalmazni, mely által szülőit
egymással kibékítette.
Mályvásival ki akart ő menni a városnak erdőcskéjébe, amint a külső
városnak egyik utczájában a kocsiból meglátta, hogy egy felső ház előtt
a nép összegyül. Közelebb jutván, értelmesebben látta, hogy a városnak
egyik hajdúja kezénél fogva húz maga után egy tisztességes öltözetű
leányt, a másik pedig szitkok között bottal fenyegeti, ha vezetőjét jó
szerével követni nem akarja. A leány eleinte viaskodott, azután pedig
szívreható sírásra és jajgatásra fakadt. Egyszerre az utczának tulsó
végéről a sereghez látszott nyargalni egy ifjú ember. A lovat, melyről
sebesen leugrott, a lovásznak adván, a szerencsétlen leányhoz
tolakodott. Ah! segítsen nagyságod rajtam, mondá hangos és keseredett
szózattal a leány, amint meglátta, az Istenre kérem, segítsen rajtam!
Ereszszétek el! mondá az ifjú ember a hajdúknak, kik azonnal szót
fogadtak. Kivévén azután zsebéből pénztartóját, a leány fülébe valamit
sugott. Az ifjú gróf azalatt a kocsival közelebb érkezett a sereghez, de
a leányt, ki hozzá háttal volt fordulva, szemébe nem vehette. A leány
egybekulcsolván kezeit, a mellére homorítván bús fejét, gondolatokba
merült, mintha magával tusakodott volna. De kevés szempillantások után
fölemelvén kezeit az égre, kétségbeeséshez hasonló indulatossággal
felkiáltott: Mindenható Isten! ments meg te engemet; egyébiránt
elveszek.
Lányka! ne vonakodj, mondá az ifjú ember. Öt minutum után késő lesz
minden segítség.
Gonosz lelkű ördög! kiáltá viszontag a leány, szeme közé köpvén; te vagy
az, a ki engemet szerencsétlennek teszel! Azt gondolod talán, hogy nem
tudom? Utálatos szívű gazember!
Hurczoljátok el, mondá erre az ifjú ember mosolyogva; majd meglátjuk, ha
nem szelídülsz-e meg? A hajdú a leányt újra megragadta; ez pedig teli
torokkal felkiáltott: Segítsetek, jó emberek! az Istenre kérlek
benneteket, segítsetek! Én ártatlan vagyok!
Szilaj szózatjának iszonyú hangja nyíl gyanánt hatott be a mi grófunknak
érzékeny szívébe, ki a kocsiból kiugorván, mint a villanat a roppant
épületnek falait, úgy hasította szét a népet s a hajdúkhoz áttörvén,
álljatok meg! úgymond. Kicsoda ez a személy?
A leány rá vetvén tekintetét: Gróf László! úgymond hangos szózattal,
gróf László! s karjai közé omlott. Hadasi Veronka volt a szerencsétlen
leány. A gróf elsikította magát örömében, megölelte a leányt,
megcsókolta, nem győzvén e szókat kiáltani: Veronkám! kedves jó
Veronkám!
A hajdú ki akarta a leányt a grófnak karjai közül ragadni, de ez
megfogván melyruhájánál, úgy ellökte, hogy hanyatt esett. Azon
szempillantásban amaz ifjú ember vonta magához a leányt, kit ez imént
összegazemberezett. A gróf a hajdút lelökvén, Veronkához lépett és újra
megölelte. Az ifjú emberrel is minden bizonynyal megverekedett volna, ha
őket Mályvási, mint közbenjáró, le nem csillapította volna. Hallván a
gróf, hogy Veronka semmit sem vétett egyebet, hanem hogy házi
gazdasszonyának, ki őtet Pestre csalta s mindeddig ingyen tartotta, most
pedig rajta a tartásért való költséget követi, meg nem fizethetett; oda
vetett a hajdúknak egynéhány forintot borra és azt mondotta nekik, hogy
a házi gazdasszonyt küldjék hozzá; ő neki, ha igazsága van, a leánynak
tartásáért megfizet. Megmondotta nekik azután mind nevét, mind
szállását. A leány a grófnak nyakába borulván, szinte magán kívül
kiáltotta diadalmas szózattal: szabadítóm, őrző angyalom, mindenem!
A nép, mely körülöttük állott, tapsolni kezdett, azután pedig hangos
szitkokra fakadt amaz ifjú ember ellen, kit a leány leszidott, s ki most
a leányra és a grófra együgyű tekintettel és csak messziről nézett. Csak
egy hajszálon állott, hogy a nép sárral meg nem hajigálta.
A gróf ezzel legkisebbet sem gondolván, Veronkát a kocsiba emelte,
melybe Mályvásival együtt maga is beült. A kocsiban a leányt nem engedte
szabadon ülni, hanem ölébe vette és magához szorította, mintha attól
félt volna, hogy valaki el ne ragadja. Haza érkezvén, egyenesen
bevezette az atyjához, s megállván előtte: atyám, úgymond nagy örömmel,
az én Veronkámat is feltaláltam. Ez az! Már most mind a kettőnknek van
Veronkája. Eleinte az öreg gróf ki nem tanúlhatta, micsoda új Veronka
az, a kit neki a fia hozott? mert az ifjú párral sokáig csak egy okos
szót sem lehetett szólani, oly nagy volt örömük! Az ifjú gróf azon
örvendezett, hogy Veronkáját feltalálta, a leány pedig azon, hogy a
gonoszságnak körmei közül megmenekedett. Csak lassan-lassan lehetett
Veronkának következendő esetét kitanúlni.
Veronka az atyjánál lakott abban a faluban, melybe őket Potrohosi
számkivetette s mely Kaczajfalva és Pest között oldalvást feküdt. Közel
volt a helységhez gróf Bujafi jószága. Ennek fia Veronkát meglátta és
megszerette. Nagyon utána járt, s már igéretekkel és ajándékokkal, már
hitetésekkel és apolásokkal ostromolta, hogy valamikép megejthesse. A
leány akár állhatatosságból, akár ártatlanságból Bujafinak minden
igyekezetét sokáig megjátszotta; de mivel incselkedéseit a gróf még sem
szakasztotta félbe, végre az atyjának a dolgot megpanaszolta. Az öreg
Hadasi bottal fenyegette az ifjú Bujafit és fenyegetéseit katonás
merészségével és szörnyű esküvéseivel oly hihetősöknek is tette, hogy
Bujafi a leánynak nyilvánvaló üldözésétől elállott. De hozzá lévén
kicsinységétől fogva ahhoz szokva, hogy rendetlen kivánságától semmit se
tagadjon meg, kéz alatt annyival buzgóbban folytatta fortélykodásait,
hogy e szeplőtlen virágot meghervaszsza.
Egy nagy nemű és gazdag dáma megáll egyszer valamely színfogás alatt
Hadasi háza előtt, leszáll a hintóból, bemegy Hadasiékhoz, meglátja
Veronkát, beszélget vele, megszereti és szülőitől elkéri, szentül
igérvén, hogy édes anyja helyett édes anyja lesz. A szülők rá állanak és
Veronkát erővel rábírják, hogy ő Excellentiájával Pestre menjen. Pesten
a nagy nemű és gazdag dáma leveti az álarczát és Veronka egyszerre
Bujafi kerítőjének ismeri.
A leány minden segítség és ismeretség nélkül lévén, noha még ifjú és
félénk volt, elegendő bátorsággal bírt mégis arra, hogy e két nyomorúlt
embernek mindennemű fortélykodásait semmivé tegye. Minekutánna
egynehányszor már el is akart szökni, elvégezték maguk közt e földi
ördögök, hogy a végső ostromlásra minden erejöket megvetik. A kerítő
asszony Veronka szobájába sompolyodik egy reggel és azt mondja neki:
Veronka! én a veled való bajlódást elúntam. Ha teneked oly kevés eszed
és oly balgatag lelkiismereted van, hogy tulajdon szerencsédet lábaiddal
taposod, menj, a hová tetszik!
Veronka lábaihoz borúlván, megköszöni jó akaratját, egy-két nyalábba
ruháit összerakja és el akar menni. Nem úgy, édes angyalom! mondá az
asszony. Fizess te nekem előbb a szállásért és a tartásért száz tallért,
azután elmehetsz. A leány megijedt, pénze nincs, esedezik, igéreteket
tesz; az asszony pedig hidegvérűséggel ott hagyja és a szobát rázárja.
Alig múlik el egy fertály óra, ott termenek a hajdúk s fogadott bérért
lerajzolják a leánynak előre a fogságnak rettenetességét. A leány
állhatatoskodott s az asszonynak súgásaira megvetéssel felelt. Ennek
intésére tehát a hajdúk a házból kihurczolták. Bujafi a kerítő
asszonynyal elvégezte volt előre, hogy Veronkára, ha inkább árestomba
vitetné magát, hogysem akaratjokra álljon, még tolvajságokat is fogjon.
Az együtt koholt plánumhoz tartozott az is, mint fődolog, hogy mikor a
hajdúk a házból kiviszik, Bujafi véletlenűl oda érkezzen és Veronkának
segedelmet igérjen, ha arra rááll, a mit az utcán, a mint már feljebb
megírtam, fülébe súgott.
Ennek az esetnek elbeszélésénél senki sem csodálkozott úgy, mint a mi
ifjú gróf Kaczajfalvink. Az neki nem tudott fejébe menni, hogy Veronkát
gróf Bujafi szereti és mégis szerencsétlenné akarta tenni.
Csak szeretőjének kívánta, mondá Mályvási, nem pedig hitvessének.
– S ezzel ő vétett volna? – kérdezé az ifjú gróf.
– Kétségkívül, mondá az atyja, mert ez nemcsak a leányt, hanem még a
gyermekeket is megbecsteleníti, melyek tőle, mint puszta szeretőtől,
születnek.
– De hiszen ha Veronka anya akar lenni, előbb asszonynak, ha pedig
asszony akar lenni, előbb szeretőnek kell neki lenni, mondá az ifjú
gróf. – Ti nekem csodálatos embereknek látszotok lenni! Egyszóval, meg
nem tudta ő gróf Bujafi szándékát fogni, míg az atyja, minekutána
Veronka a grófnéhoz hivatott volna, az egész dolgot értelmesebben elébe
nem terjesztette, a nélkül mindazáltal, hogy szemérmetességét
megsértette volna. Megértvén a dolognak alacsonyságát, úgy megharagudott
gróf Bujafira, hogy helyben megverte volna.
Ezen esetet minden körülményeivel együtt megírta ő Manczinak, sőt
nyíltszívűsége még azt a kimondhatatlan és majdnem az őrüléshez hasonló
örömet sem hallgatta el, melyre fakadt, mikor Veronkát véletlenűl
feltalálta. Egész levele csak Veronkáról szólott és arról a
boldogságról, melyet érez, mióta ezt a jó leányt a gonoszságnak körmei
közül megmentette. Manczi összegyűrte, gyötrötte kínjában a levelet s
három egész napig tusakodott magában, hogy feleljen-e reá vagy nem?
Egynéhány nap múlva az öreg grófot originális fiával együtt ebédre
hivatta a kertbe gróf Barnai. Ennek mulató házába felmenvén atyjával az
ifjú gróf, az első tárgy, mely szemébe akadt, gróf Bujafi volt,
Veronkának üldözője. Az ifjú gróf Kaczajfalvinak szemei semmit sem
láttak többé az ártatlanságnak ezen utálatos ellenségén kívűl. Gróf
Bujafi elpirúlt egy keveset, nem ugyan szemérmetességből, hanem mivel
ifjú grófunknak tekintetétől, melyben haragot és megvetést látott, egy
keveset megdöbbent. Hogy színének változását elpalástolja, egy
kisasszonyhoz fordult, kivel már Kaczajfalviéknak érkezésekor is
beszélgetett és ezzel előbbeni értekezését nagy indulatossággal
folytatta.
A mi ifjú grófunk a beszélgető párhoz menvén: Szép kisasszonykám, mondá
barátságosan, őrizkedjen kérem ettől az alacsony szívű gonosz embertől.
Könnyen meggondolhatja kiki, mily kellemetlen érzést okoztak e szavak az
egész társaságban. Gróf Bujafi elhalványodván, mondani akart valamit, de
ajkait meg nem nyithatta. Szomszédjához fordulván kiki, erről vagy arról
a kicsinységről kezdett beszélni. Az érzékenyebbek még balgatagságokra
is fakadtak, csak hogy elhitessék másokkal, hogy ők az ifjú gróf
Kaczajfalvinak szavait nem hallották.
Gróf Bujafi az öreg gróf Kaczajfalvihoz osonván: Gróf uram, úgymond, a
bolondokat be kell záratni, nem pedig úri társaságba hozni.
– Az én fiam, mondá viszontag az öreg gróf, ész nélkül nem szűkölködik,
hanem egy keveset egyenes szívű, a mint a gróf csak imént is
tapasztalhatta.
– Hagyja tehát gróf uram a parasztok között, a kik közé egyenes
szívűsége miatt tartozik.
– Ha a gróf megengedi, felelé az öreg gróf, hogy az én fiam a
társaságnak azt az esetet elbeszélje, mely néhány nap előtt a külső
városban Hadasi Veronkával történt, meglátja a gróf, hogy ő a dolgot
korántsem parasztosan, hanem úgy fogja előadni, a mint illik.
Gróf Bujafi elhalványodván, elhallgatott; az öreg gróf pedig fia helyett
bocsánatot kért tőle és így a közmegelégedés az egész társaságban éledni
kezdett.
Gróf Bujafi ezzel meg nem elégedvén, ifjú grófunkat ebéd után egy
ablakba vonta, hol fülébe valamit súgott. Az ifjú gróf Kaczajfalvi
fennszóval felelvén: a város erdejébe? úgymond; és ott azután mit
csináljak?
– Engemet lőjjön agyon, ha végbe viheti, mondá fennszóval gróf Bujafi,
ellenségének hidegvérűsége által nagy boszankodásra gerjedvén.
– Az úrnak nincs esze, mondá viszontag az ifjú gróf. Azt ugyan, hogy az
urat agyonlőjjék, megérdemlette, de én hóhér nem vagyok. Zárassa be
magát az úr.
– Már ez sok! már ez tűrhetetlen! – mondá gróf Bujafi, szemeit és ökleit
az égre emelvén, s reszkető ajakit idestova vonogatván. Az egész
társaság úgy tetette megint magát, mintha semmit sem hallott volna. Gróf
Bujafi lement a kertbe, hogy könnyebben magához térhessen. Az öreg gróf
Kaczajfalvi látván az ablakból, hogy ezen ifjú ember fel s alá sétálván,
magába dühösködik, a beszédet a pisztolylyal való lövöldözésre csavarta
s egy gróffal felfogadott, hogy bizonyos számú lépésekre pisztolylyal a
czélt eltalálja.
Lemenvén azonnal a társaság a kertbe, pisztolyokkal kezdettek a kitett
czélra lövöldözni. Némelyek eltalálták, némelyek elvétették. Végre az
ifjú gróf Kaczajfalvit is megkinálták a lövéssel. Hatszor egymás után
úgy eltalálta a czélt gróf Bujafinak álmélkodására, a mint kellett.
Az öreg gróf hozzá közelítvén: Én a grófnak, úgymond, azt tanácslom,
hogy fiamat ne vigye magával a város erdejébe. Látja a gróf, hogy ő a
czélt pisztolylyal szinte oly bizonyosan eltalálja, mint szóval. Gróf
Bujafi haza ment és a hol az ifjú grófot tudta, ott meg nem jelent. Az
ifjú gróf Kaczajfalvi sem Pesten sem Budán vele többé össze nem akadt.
XIX.
A nyavalya megújúl.