Hallod-e Laczi! ez a dolog nem megy ám oly hamar, a mint gondolod.
Szeretném tudni, mi mehetne nálánál hamarabb? mondá viszont a gróf. A
pap egy kis fertály óráig elénkbe olvas egy könyvből, s az egész dolog
megvan.
Akármi legyek, ha ez a legény mindenkor igazat nem mond, valahányszor
csak száját feltátja, mondá Potrohosi csendesebben azoknak, a kik
mellette állottak.
Ezzel a jelenlévők között nagy vetekedés támadt; de a gróf egyáltalában
senkinek sem akart engedni. Az ő legfőbb oka az volt, hogy Manczi rá
állott. Manczi szülői pedig azt vitatták, hogy lehetetlenséget kiván. A
gróf erre felhevülvén, okokkal kezdette megmutatni, hogy az, a mit ő
kiván, felette könnyen meglehet s az ellenkező résznek okait kinevetvén,
ama bolondságok közé tartozni mondotta, melyekkel magokat a mindennapi
emberek nevetségesekké teszik. Végtére Manczi kezét megragadván: Mondd
meg nekem Manczi! úgymond, szeretsz-e engemet? Manczi e kérdésre egy
érzékeny tekintettel felelt. Ha tehát szeretsz, gyere velem a paphoz.
Ugy de látod, kedves Laczim! hogy az édes atyám velünk jönni nem akar.
Ha nem akar, hagyd itt, felelé a gróf, a kisasszonyt kezénél fogva az
ajtó felé vonván. Erre közönséges zaj támadt. Potrohosi nevetett, Rósafi
Pál úr nagy lármával jegyjószágot, özvegyülést, pecsételt kontraktust
kivánt, a viczispánné fontos okokkal megmutatta, hogy koszoru és új
selyemruha nélkül az összeadást végbe vinni nem lehet, a többiek közül
az egyik ezt, a másik amazt vitatta. A sokféle szózatból végre nagy
lárma lett, melyet a gróf az ő hangos szavával egészen lenyomván,
esdekelve kérte Manczit, hogy senkire se hallgasson, hanem menjen vele a
paphoz. Manczi ellenben teljes erejével azon volt, hogy kezét a gróf
kezéből kifejtse. Eleresztette végre a gróf önként és elhallgatott.
Elcsendesedtek utána lassankint a többiek is; mire meg-meg egyszerre
mindnyájan hangos hahotára fakadtak, mely egynehány időperczig tartott.
Csak Manczi és a gróf voltak egyedül, a kik a dolgot nevetségesnek nem
találták.
A gróf komoran körültekintvén magát, így szólította meg végre hathatós
szózattal a kisasszonyt: Manczi! te nekem azt mondottad, hogy szeretsz
és hogy feleségem akarsz lenni. Itt áll az atyád, itt állok én. Válassz!
kinek akarsz közülünk engedelmeskedni?
Manczi két lépéssel közelebb menvén hozzá: Én a tied vagyok, mondá
szépen hangzó szózattal; még egyszer mondom, hogy a tied vagyok és hogy
karjaid között boldog életet remélek. De az édes atyámnak karjai között
tizenöt esztendőt töltöttem már oly boldogságban, melyért elegendő hálát
soha sem adhatok. Édes atyámnak gondviselése nélkül már régen nem
volnék. Az ő szeretete volt, mely engemet ezerféle veszedelemből
kiragadott. Laczi! én neked igéretem szerint, mint jegyesemnek,
szerelemmel, de édes atyámnak ellenben hozzám való szeretetéért
szeretettel és engedelmességgel tartozok. Ezt mondván, térdre esett édes
atyja előtt az érzékeny szivü kisasszony s atyai kezeit csókolta és
könyhullajtásival áztatgatta.
Meredt szemeit a falra függesztvén a gróf, gondolatokba merült.
Egyszerre Rósafi Pál urnak térdeihez rohant Manczi mellé ő is és kezét
megcsókolván: Bocsáss meg! mondá felette szivreható érzékenységgel,
bocsáss meg nekem Manczimnak édes atyja! Ha nekem az én atyám azt
parancsolná, hogy Manczit el ne vegyem, én neki engedelmeskednék. Ezt
mondván felkelt, s egy székre leülvén, nyugodt elmével kérdezte, mikor
fog a pap a könyvből elejekbe olvasni? Kevés idő mulva, felelének neki,
ha egyébiránt az öreg gróf Kaczajfalvi nem ellenzi. Egy darabig
gondolkodván a gróf, egyszerre felugrott és Manczihoz lépvén, Manczi!
úgymond, a te szived jó. Engemet szeretsz és édes atyádnak
engedelmeskedsz. A te szived valóban jó!
XII.
A jó ebéd és az éhezők.
Nagyságos uraim! mondá az inas, az asztalon az étel! A nevetés, melynek
okát a gróf át nem tudta látni, lassankint elenyészvén, az urak végtére
az asztalhoz ültek. A gróf a feltett különféle ételeknek neveit
megkérdezvén, egy jó tányér zöldséget megevett, a többieket pedig mind
megköszönte. Egy kérdés adta elő azután magát a természetnek
tudományából, mely a beszélgetőket több hasonló kérdésekre, sőt még a
mathezisnek mélységeibe is elvezette. A gróf ezekről oly helyesen
értekezett, hogy mindnyájan csudálták. Ha pedig oly dolgokról volt a
beszéd, melyek ő előtte ismeretlenek voltak, oly okos kérdéseket, oly
sikeres és világos ellenvetéseket tett, hogy egy orvos, a ki szinte csak
ebéd előtt érkezett, nem győzött rajta elegendőképen álmélkodni és
csupán csak azért, hogy szép elméjében gyönyörködhessen, különféle
tárgyakról mélyebb és mélyebb értekezésekre csábította. Helylyel-közzel
mosolygásra is adott a gróf alkalmatosságot, mikor egy pár szavával a
szokásba vett convenientiát feltaszította.
Sült szarvashus tétetvén az asztalra, a gróf ennek az ételnek a nevét is
tudakolta. A feleletet hallván, szarvashus! úgymond halkan és komoran s
rövid gondolkodás után felugrott a székről, kirepült az ajtón s a
garádicsokon lerohant a faluba. A szarvashus eszébe hozta neki ama
leányt, kinek atyja szarvast lőtt s kit szülőjével együtt az igazságnak
karjaitól megszabadított. Nem emlékezett ő meg elég világosan ezen
esetnek végéről és attól tartott, hogy ne talán az igazság az ő görcsös
botjával e szerencsétleneket ujra megtámadta.
Nagy buzgósággal rohant be a házba, hol a leányt anyjával együtt egy
férfinak karjai közt találta, kinek orczáját ezek apolták és könnyeikkel
áztatgatták. A leánynak az atyja volt, a ki szinte rejtekéből, melyben
félelemből tartózkodott volt, visszaérkezett. A mint a gróf a szoba
ajtaját kinyitotta, felkiáltott háladatos örömmel a leány: ihol itt jön
éppen a mi őrző angyalunk; s ezt mondván, elejébe repült. Az anyja és
atyja e kiáltásra megfordulván, a grófnak lábaihoz borultak. A férfi
megragadta egyik kezét, csókolta és könnyeivel mosogatta.
Mi bajotok, kedvesim? kérdezé komoran a gróf. Én szinte azt akartam
látni, hogy nem jött-e megint hozzátok vissza az igazság?
Uram! édes uram! elkezdé a férfi törött szózattal s érzékeny
háládatossággal, az Ur Isten fizesse meg az úrnak! Ezt az ártatlan
gyermeket feleségemmel együtt az éhségnek halálától mentette meg az úr.
Az Isten látja lelkemet, hogy tolvaj nem vagyok. Az éhség kényszerített
reá. Nem volt miből élnünk. Még e nyomorult hajléknak a fele sem az
enyém már; pénzt kellett felvennem reá. Ezt is elköltvén, puskát kértem
kölcsön s alig hogy egy szarvasra elsütöttem, rajta kaptak s el kellett
szöknöm. Régi időtől fogva ma eszünk legelőször főttet Manczi kisasszony
kegyelméből.
Mancziéból? kérdezé derült mosolygással a gróf és könnyes szemeit
megtörülte. De mondd meg te nekem, apjok! mért nem dolgozol? Hisz, a
mint látom, erő nélkül nem szükölködsz.
Miért nem dolgozom? Van nekem, Istennek hála! egy pár egészséges karom,
melyekkel dolgozhatnék; de négy hónapi betegségem minden szerszámomtól s
ezekkel együtt kenyeremtől is megfosztott. Szántóföldecskémet is el
kellett végre a szomszédomnak zálogosítanom. E nyomorult háznak a fele
még, a mit sajátomnak mondhatok.
Csak ennek a háznak a fele? kérdezé a gróf, összecsapván kezeit. Hát
miért nem panaszoltad el eddig Manczinak?
Panaszkodni nem szabad, vagy legalább nem tanácsos; mert az uraság
koldust a faluban meg nem szenved. A gróf felemelvén könnyező szemeit s
a mély könyörületességnek éles tekintetével az égre nézvén: Istenség!
úgymond, nincs kenyerök, nincs munkájok, hogy kenyeret kereshetnének!
Egy pár könnyecske legördülvén arczain: mennyi pénzre volna úgymond,
szükséged?
Ha kétszáz forintom volna, mindenemet visszaválthatnám s azonban, mig
munkám hasznot hozna, élhetnék is belőle.
Hídd el ide azt a gazdát, a kinek adósa vagy. Hadasi György nagy örömmel
átszaladt a szomszédjához és egynéhány időpercz után megjelent vele.
Hallod-e, így szólott hozzá a gróf, te ennek visszaadod a földjét és
szerszámait, én pedig megadom neked a pénzt, melylyel tartozik.
Szivesen! mondá erre a szomszéd. Ő nekem száznyolczvan forintommal adós.
Jól van! Én holnap neki kétszáz forintot hozok és ő neked az adósságot
lefizeti.
Holnap? Hát az úr kicsoda?
Én gróf Kaczajfalvi László vagyok.
Gróf Kaczajfalvi János úrnak a fia?
Az!
Nagyságos uram! mondá a szomszéd, nem akarna nekem egy kis irást adni
arról, hogy nekem száznyolczvan forintommal adós?
Minek? Én irni nem tudok.
Irni nem tud? És én gróf Kaczajfalvinak tartsam? mondá a szomszéd, fejét
rázván. Mihelyt Hadasi György kezembe adja a pénzt, én is visszaadom
neki minden jószágát. Ezzel elment.
A gróf át nem tudta látni, miért nem hisz szavának e gazda? de azt csak
látta mégis, hogy a dolog nincs külömben. Visszament tehát komoran a
kastélyba s belépvén az ebédlő szobába, így szólította meg Potrohosit:
Hallod-e, Manczi bátyja! adj te nekem kétszáz forintot.
Két ezret, ha akarod, édes öcsém! Mire szándékozod fordítani?
Annak az embernek, a ki a szarvast meglőtte, nincs több fél házánál;
annak adom.
Potrohosi azonnal kezébe adta a kivánt summát; ő pedig visszaszaladt
vele Hadasihoz s az egész házat felvidámította. Körülvették mind a
hárman, kezeit csókolták, őrző angyaluknak nevezték és jóakaratát zokogó
szózattal köszönték. A gróf sirva fakadván örömében, kezet adott
Hadasinak és azt mondotta neki: most már serényen dolgozz, hogy új bajba
ne ess. Azután Veronkát, Hadasinak leányát megölelvén és magához
szorítván, nemsokára, úgymond ismét meglátogatlak benneteket. Ezzel a
házból kisietett. Fenn szóval küldötték utána a romlástól megmentett
szegények háládatos áldásaikat.
Bemenvén könnyes szemmel a viczispánnak ebédlő szobájába, hol a vendégek
még mindnyájan együtt voltak, fel s alá járt egy darabig. Szemei szinte
csillogtak és egész tekintetéből ki lehetett venni, hogy mellében nagy
dolgokat forral. Végre megállván a szoba közepén: azt, úgymond, ki kell
tudakoznom! Ezzel az ajtó felé indult. Hová akarsz megint menni? kérdezé
Potrohosi, útját elállván; meg Manczi felugorván a székről, kezénél
fogva tartóztatta.
Eressz el, édes Manczim! haza kell mennem, felelé a gróf komoran.
Kaczajfalván is lehetnek oly boldogtalan szegény emberek, mint itt
Veronkának az atyja.
Hisz arra, mondá Potrohosi, holnap is elegendő időd lesz.
Gondolod? Mentél-e te már egyszer éhen az ágyba, mióta a világon vagy?
Én, édes Manczim! mindaddig nem maradhatok, még meg nem tudom, hogy az
atyám falujában nincsen-e valaki, a ki éhezik? Ezzel kiment és lovát
megnyergeltette. Az öreg Istók alig tudta magát meggondolni, mikor a
gróf már tartotta neki a kengyelt, hogy a lóra szokása szerint
felsegítse. Maga is felvetvén azután paripájára magát, sebesen haza
nyargalt.
Istenemre mondom! ezen ifjú emberhez nem győzök elegendő tisztelettel
viseltetni, mondá Manczinak az orvos, megcsókolván kezét. Manczi
köszönetet mosolygott szeme közé e vallásért, s a grófnak jó szivéről az
orvossal sokáig beszélgetett.
XIII.
A halál és a prédikátor.
Azalatt a gróf Kaczajfalvára érkezvén, a falu végén leszállott a lóról,
Istókot haza küldötte, maga pedig bement az első házba és a gazdát
cselédjeivel együtt a vacsoránál találta. Nektek van, látom, mit
ennetek! mondá örömmel, a mint a szobába belépett. A vacsorálók azonnal
felkeltek s elejébe menvén, megköszöntötték. Minekutána megértette volna
tőlük, hogy van miből élniök, azt kérdezte a gazdától, hogy van-e a
faluban valaki, a ki éhséget szenvedne? Éhséget? mondá a gazda. Istennek
hála! a mi méltóságos öreg grófunknak pedig szives köszönet! az egész
helységben csak egy sincs.
A gróf az égre emelvén csillogó szemeit, az én atyám ő! úgymond érzékeny
örömmel. Sebesen kiszaladt azután a házból és haza sietett, hogy édes
atyjának lábaihoz borulván, háládatosságát ezen emberségért
kinyilatkoztassa.
Útjában egy másik ház előtt nagy sírást-rívást és jajgatást hallván,
bement. Elébe repűlt a házból szinte magánkívül egy menyecske, s még az
udvaron megölelvén a grófot, oda vagyok! úgymond, óh, örökre oda vagyok!
A gróf e kiáltásra megborzadván, besietett a szobába, hol az ágyon egy
halvány férfiút talált, kinek szemei szinte homályosodni és meredni
kezdettek. Ágyánál egy kesergő öreg ember és egy siránkozó öreg asszony
állott, kikbe három síró gyermek kapaszkodott volt.
Mi történik itt? kérdezé a gróf hevesen. Óh! a fiam haldoklik, úgymond
az öreg ember zokogva. Haldoklik? kérdé a gróf s e jelentést, mely ő
előtte még ismeretlen volt, látni akarván, az ágyhoz közelébb tolódott.
Meredt szemmel nézte egy darabig a beteget s meg-megborzadott. A beteg
kezére tévén kezét, álmélkodva tapasztalta, hogy hideg verítéket izzad.
Kérdéseket tett neki, de feleletet egyikre sem vett.
A haldoklónak hörgései erősödni kezdvén, a menyecske ismét berohant a
szobába, s elhalaványodván, reszketve nézte a beteget. Anyicska! mondá
elég hangos, de törött szózattal a haldokló. A menyecske odasietvén, a
betegre borúlt és rettenetes jajgatásra fakadt. Az öreg ember
imádkozott, az öreg asszony pedig, kinek szemeiből a könnyek egymást
űzték, haldokló fiának homlokáról a verítéket törülgette. A beteg végre
egyszer vagy kétszer megrázkódván, kinyújtotta tagjait és meghalt.
Az úr isten adta, mondá zokogva az öreg ember, az úr isten el is vette!
Áldasson az Úrnak neve! Ezt mondván, összekulcsolta kezeit, s előre
görnyedvén, könnyező szemeit a földre függesztette. A két asszony
azonban a gyermekekkel együtt hangos sírásra fakadtak; a gróf pedig
reszketni és halaványodni kezdvén, végre elájult és a halottra
lerogyott.
Mikor ájulásából ismét magához tért, már akkor a szoba tele volt
emberrel, a kiterített holttest a deszkán feküdt, az öregek sírtak, az
ifjú özvegy pedig egybekulcsolván feje felett kezeit, rájok sem
hallgatott azokra, a kik vigasztalni akarták. Oh istenem! mondá
egynehányszor, hová legyek e három neveletlen árvával? Végy magadhoz,
teremtőm minket is, ha táplálónkat elvetted!
A gróf el nem tűrhetvén tovább e szomorú jelenést, kitolakodott az
emberek közül az utczára, s felemelvén összetett kezeit könnyező
szemeivel együtt az égre: mennyei bölcsesség, úgymond, ne hagyj még
engem meghalni. Hadd élni Manczit is édes atyámmal együtt! Oh, mily
rettenetes dolog a halál! Érzem, kegyelmes istenem, érzem magamban, hogy
könyörgésemet meghallgattad!
Ezzel haza sietvén, édes atyjának karjai közé rohant azzal a kérdéssel,
ha egészséges-e és ha nincsen-e valami baja? Egész este csak a
haldoklóról beszélgetett és tekintetében csak a mély szomorúság
uralkodott. Az öreg grófnak sokáig kellett vele bajlódni, míg belőle
azokat kivehette, a mik ma vele és Manczival történtek.
Másnap a halálnak képe emlékezetéből lassanként elenyészvén, Manczié
pedig feléledvén, édes atyja elé terjesztette forró kivánságát, melylyel
Manczit feleségének tenni óhajtja, valamint amaz akadályokat is,
melyeket e kivánságának Rózsafi úr vetett.
Az öreg gróf legkisebbet sem ellenezte ugyan ezt a házasságot, mivel a
tudósításokból, melyeket Manczi kisasszonyról az egész környékből
összeszedett, bizonyos lett a felől, hogy Manczit minden ember jó szívű,
szép eszű és nemes erkölcsű kisasszonynak tartja. De az ifjú grófnak
szerelmét nem nézvén egyébnek futó gerjedelemnél, attól félt, hogy soha
ebből oly szeretet nem támadhat, melyre állandó barátságot kell építeni
azoknak, a kik a házasságban boldog életet viselni kivánnak. Az ifjú
gróf erősen bizonyította ugyan atyjának, hogy Manczi őtet szereti, hogy
ő viszont Manczit örökké fogja szeretni, és hogy Manczi jó leány; de az
öreg gróf megmutatta neki ellenben, hogy ezek mind igazak lehetnek és ő
mégis rettenetes veszedelembe ejthetné mind magát, mind Manczit, ha e
házassággal sietne. Erre nézve esdekelve kérte, hogy halaszsza még el
egy kevés időre az egybekelést, a mit édes atyjának meg is igért.
Szeretni fogom, mondá azután az öreg gróf, ha gyakran oda jársz. Adja
isten édes fiam, hogy meg ne csalódj. Erre az ifjú gróf csak
mosolygással felelvén, azt kivánta viszontag az atyjától, hogy nézze meg
Manczit maga; a mire magát az öreg úr azonnal le is kötelezte.
Egynéhány napot azzal töltött el azután az ifjú gróf, hogy házról-házra
járván, maga megtudakozta, hogy nincsen-e a jobbágyok között oly
szegény, a ki éhezik? E mellett pedig, bárhová ment, oly buzgón
ajánlotta segedelmét és a hol kellett, oly bőven mutatta meg
cselekedettel jó akaratát, hogy a jobbágyoknak szeretetét egészen
megnyerte, a szegényebbeknek pedig oszlopa és reménye lett. Minden
embertől megtudakozta, miben foglalatoskodik? micsoda mesterséget űz?
micsoda hivatalt visel? s ez által sok olyas dolgokat megtanúlt, melyek
előtte mindeddig ismeretlenek voltak.
Elment a prédikátorhoz is és megtudakozta tőle, hogy van-e neki miből
élnie? Feleletéből hallván, hogy tisztességes jövedelmei vannak, a
foglalatosságokat akarta tudni, melyekért e jövedelmeket veszi. Útnak
indúlván, az ajtó küszöbében eszébe jutott neki a haldokló, kinek
halálánál maga jelen volt, s visszafordulván a prédikátorhoz, de miért
nem vigasztaltad tehát a minap azt a szegény asszonyt, a kinek a férje
meghalt?
– Az özvegy engem nem hivatott.
– Nem hivatott? Imént jövök egy embertől, a ki nekem azt mondta, hogy ő
a falunak éjjeli őrzője, kinek kötelessége azt hozza magával, hogy
mihelyt tüzet lát, azonnal lármát üssön. Ezt is tehát, mikor a ház már
ég, hivatni kell előbb, hogy lármát üssön?
– Az éjjeli őrnek ez kötelessége.
Hiszen te is azt mondtad, hogy a szomorúaknak vigasztalása hivatalodhoz
tartozik. Pedig, hallod-e, ha én azt az asszonyt megvigasztalhattam
volna, nem adtam volna a te egész jövedelmedért. Ezzel megrázta fejét és
elment. A prédikátor hálát adott az istennek, hogy az ifjú grófnak
oktalan kérdéseitől megmenekedhetett.
Otthon a gróf az atyját kérdezte meg ez iránt és nagyon megörült, mikor
hallotta, hogy másnap a templomban a prédikáczióból maga megitélheti, ha
tetszik, miből áll a népnek oktatása? Az atya másnap a templomba menvén
vele, arra kérte előre, hogy a prédikátort, míg a népet oktatja, meg ne
szólítsa, mint az új párnak összeadásánál. Ezt az ifjú gróf megigérte, s
beült az atyjával az uraságnak zárt székébe a prédikáló székek
átellenében.
A zsoltárnak lassú és pompás éneklése, melyet az öreg gróf versenként
elébe olvasott, kimondhatatlanúl megillette. Szemei könnybe borúlván,
oly tiszteletre gerjedett, hogy tudta nélkül térdeire bocsátkozott. A
lelki pásztor a prédikáló székben megjelenvén, az ifjú gróf felállott és
vizsga szemeit reá függesztette. Ezt a prédikátor látván, elpirúlt,
mivel a minapi összeadásnál tett kérdései emlékezetébe tüntek. Majd
azután elhalványodván, reszketni kezdett, az éneknek pedig vége
szakadván, meredt és vad tekinteteket vetett majd az ifjú grófra, majd a
községre. Az ifjú gróf halaványodni és reszketni látván, még meredtebb
szemeket függesztett reá és háborodását majd az ájulásig űzte.
Elkezdette végtére beszédjét reszkető szózattal; de valahányszor az ifjú
grófra tekintett, mindannyiszor beszédjének fonalát elvesztette. Attól
félt minden szempillantásban, hogy az ifjú gróf megszólítja. Így az, a
mit beszélt, összefüggés nélkül való zavar lévén, akadozni kezdett; a mi
belső szorongatásait megszaporította. Kimondhatatlanúl megháborodott
tekintetét az ifjú grófra szögezvén, végre elhallgatott.
Rosszúl van szegényke! mondá az ifjú gróf elég fennszóval Istóknak, a ki
szinte mellette állott. A prédikátor meghallván mondását, elővette
keszkenőjét és arczát törülgetni kezdette. Istók a papnak baját jól
átlátván, az ifjú grófnak mondását pedig színfogásnak vévén, elkérte az
öreg gróftól ama kis üvegecskét, melyben magánál illatos párát
hordozott, felsietett vele a prédikátorhoz s átadván neki szagolásnak
okáért, megsúgta egyszersmint azt is, hogy az ifjú gróf minden
bizonynyal meg nem szólítja, míg prédikál, mivel ezt az atyjának szentűl
megigérte.
A prédikátor a párából egynéhány csöppet keszkenőjére öntvén s orrához
értetvén, magához tért és beszédjét újra elkezdte. Ebben ő sikeresen
megmutatta, hogy tökéletes és jámbor életet kell viselnünk, ha igaz
keresztény ember módjára félelem nélkül akarunk meghalni. Beszédje az
ifjú grófot úgy megillette, hogy a prédikáczió után karja közé szorítván
a lelki pásztort, megcsókolta és bizonyossá tette a felől, hogy egész
életében úgy fogja e szép oktatásért tisztelni, mint édes atyját.
XIV.
A szerelemféltés.
Egynéhány nap múlva ismét Manczihoz lovagolt az ifjú gróf, de senkit sem
találván otthon, egy darabig a kertben sétálgatott, azután pedig
Veronkához ment. Az egész házat együtt lelte. Egynéhány apolások után,
melyekkel Veronkát heves ifjú módjára megköszöntötte s melyeket a leány
szemérmes érzékenységgel fogadott, Hadasival mélyebb beszédbe
ereszkedett. Hadasi, míg ifjabb volt, a török háborúban katonáskodott.
Egyik szó a másikat szülte. A gróf oly feszült figyelemmel hallgatta
Hadasit, mint a ki a berbitélő bűbájosra elbámul; Hadasi pedig oly
tűzzel s oly eleven színekkel rajzolta elébe a hadi eseteket, a minőket
az afféle katonától csak várni lehet, a ki több ütközetekben
szerencsésen forgott. Így múlt el a reggel. Hadasi nagyon örült, hogy a
hadi eszközöknek magyarázását reggel elvégezhette, alig várván, hogy
délután az ütközeteknek bővebb rajzolásához foghasson, melyekben saját
kezével sok törököt levagdalt.
A gróf a nélkül, hogy tartóztatták volna, náluk ebédelt, s Hadasiné
leányával együtt minden erejét megvetette, hogy jótevőjöket tehetségük
szerint megvendégeljék. Az asztalnál a gróf Veronka mellett ült és a
paradicsomban vélte magát lenni, oly nagy volt öröme. Hadasi majd minden
ételnél újabb dolgokat beszélt a tábori életről és ama tartományoknak
szokásairól, állatairól és növényeiről, melyekben táborozott. Ebéd után
lerajzolta a grófnak azokat, a mik az ütközetben történni szoktak: az
ágyúknak szüntelen ropogását, a szörnyű mészárlást, mikor a dolog
egyszer kardra kel és a törököknek kegyetlenségét, kik még az elevenen
elfogott és sebeikből könnyen kigyógyíthatandó katonáknak fejét is
leriszálják. A gróf, ki Veronkát térdére ültetvén, ölébe vette, hogy e
szörnyű eseteket vele együtt hallgassa, már álmélkodott, már borzadott,
már meg fejét Veronka vállára bocsátotta, mintha el akarta volna
tekintetét ama jelenésektől fogni, melyektől irtózni elegendőképen nem
győzött.
Azalatt a viczispánnak egész háza megérkezett, s ama hírre, hogy az ifjú
gróf Kaczajfalvi a kastélyban volt és lovát az istállóban hagyván, ismét
elment, Manczi egy szempillantásra szobájába repűlt és onnan
leorozkodott a kerten keresztül a faluba, Hadasi házához. Nem ok nélkül
gyanította ő, hogy a grófot itt találja. Még messziről meghallván
szavát, közelebb lappangott s meg akarván a grófot lepni, maga lepődött
meg ama különös jelenéstől, mely vizsga szemébe tünt. Az ablakhoz jutván
tudni illik, szinte akkor rejtette fejét Veronka mellére, hogy
tekintetét ama mészárlástól elfordítsa, melyet Hadasi lerajzolt. Manczi
ezt látván, szinte megmerevedett. A leány az ölében? az ő feje pedig a
leány mellén? E gondolatra elhalaványodott és azon szempillantásban
ismét elpirúlt.
Manczi kisasszony! mondá fennszóval Hadasiné, az ablakra mutatván.
Manczi? kérdezé hevesen a gróf.
A kisasszony azalatt az ablak mellett sebesen elment a kastély felé.
A gróf félszemmel megsejtvén, utánna repűlt. Manczi! Manczi! gyere ide,
itt vagyok!
A kisasszony, mintha a grófot nem is hallotta volna, tovább sietett. A
gróf tehát utánna rugaszkodott, elérte s egyik kezét megragadta. Mit
akar a gróf? kérdezé Manczi haragosan. Ereszszen el! Ezt mondván,
kicsavarta kezét a grófnak kezéből, ott hagyta és útját tovább
folytatta.
A gróf egy-két szempillantásig megállván, ismét utánna szaladt s
megfogván kezét, édes Manczim! úgymond érzékeny szózattal és kérlelő
tekintettel.