várakozzon kérdéseivel mindaddig, míg a czeremóniának vége nem szakad.
Szót fogadott a gróf és a prédikátor nagy szívszorongatások között
összeadta az új párt. Jött ugyan még egynehányszor kedve a grófnak a
kérdezgetésre azok iránt, amiket olvasni hallott, de meggyőzte magát még
is. Csak mikor az első emberre szállott átkokat hallotta tőle, el nem
tűrhette azokat szó nélkül, mivel abban a vélekedésben volt, hogy azokat
a prédikátor az új párnak fejére mondja. Eredj, úgymond, jó öreg! a te
csodálatos zsémbeskedéseddel. Ne töviseket, ne bojtorványokat, hanem
szép tiszta búzát teremjen nekik szegényeknek az ő szántóföldjük. A
prédikátor nagy elégedéssel mosolygott, mikor az Ament kimondhatta s a
szobából azonnal kitakarodott. A gróf utána sietett ugyan s különféle
kérdésekkel ostromolta; de a prédikátor el nem tudván magával hitetni,
hogy ezt ő jó szívből és tudományra való vágyakodásból cselekszi, a
feleleteket különféle kifogásokkal mind elmellőzte.
Az egész sereg visszasietett a gróf udvarába a félbeszakadt mulatságnak
folytatására, melyet az ifjú gróf oly véletlenül és oly hamar
lakodalommá változtatott. Ama vidám háladatosság, melyet neki az új pár
nem annyira szóval, mint bizodalmas ápolásokkal mutatott, szívében
szelíd és édes érzéseket okozott. Rendre járta a falunak legényeit s azt
kérdezgette tőlük, ha nem akarnának-e megházasodni? Jó akaratját
megköszönvén, ma már erre későnek mondották az időt. Igy mult el öröm,
táncz és nevetkezés között az egész este.
Másnap reggel Laczink az ifjú párhoz szaladt. A menyecskét szinte
férjének karjával átölelve találta, kivel egy hantpadon ülvén, édesen
nyájaskodott. A szerelemnek ezen ingerlő enyelgését egy ideig mosolygó
tekintettel nézvén, oly ragyogó fénynyel támadt fel fejében egyszerre
Manczi képe, mint a derült éjszaka után a nyári nap. Szíve dobogott,
arczai felpirultak, karjai önként előre nyultak, mintha a levegőt akarta
volna megölelni. Végre egy mély fohászkodása elárulta jelenlétét a
figyelmetlen ifjú párnak. Nem győzték ezek neki a boldogságot, melyhez
őket oly kegyesen segítette, sem köszönni, sem rajzolni, s az ifjú
férjnek nyájaskodásai és a menyecskének szemérmes öröme úgy behatottak
szívébe, hogy végtére ily szókra fakadt: András! én is oly boldog akarok
lenni, mint te; és így még ma elmegyek Manczihoz és feleségemnek
tétetem. Ezt mondván, az atyjához sietett. Atyám! úgymond, engedd meg,
hogy én is oly boldog lehessek, mint András, Manczit én elveszem és ide
hozom.
Az öreg gróf maga mellé vonván fiát a szófára, hosszas oktatások után
figyelmessé akarta tenni arra, hogy e lépés felette fontos, mivel tőle
függ jövendőbéli egész életének boldogsága vagy boldogtalansága.
Ösmered-e Manczit elegendőképen, édes fiam? Tudod-e bizonyosan, hogy
szíve jó? Laczink e kérdésre elámult, s mivel sem igennel, sem nemmel
nem tudott reá hamarjában felelni, mély álmodozásokba merült. Ő ugyan
Manczi jóságáról nem kételkedett, de csupán csak a végből, hogy ez iránt
édes atyját is meggyőzhesse, különféle módokról gondolkodott, melyekkel
azt, hogy Manczinak jó szíve van, nyilván megmutathassa.
Másnap reggel sietve ment az atyjához, ki még az ágyban feküdt.
Hallod-e, édes jó atyám! menjünk mi ma Manczihoz. Az öreg grófnak nem
volt ideje. Fia tehát azonnal felült a lóra s az öreg Istókkal, ki alig
győzött utána nyargalni, Rósafi Pál úrnak falujába sietett.
IX.
A természetes ember szerencsétlen embertársához könyörületes.
Az olyan állatok, melyeknek testépületében inak is vannak, érzéseiket és
indulataikat bizonyos hangokkal szokták kinyilatkoztatni, melyek az
efféle állatoknak mindegyik neménél más-másfélék. Ily czikkelyetlen
hangokkal árulja el indulatait az ember is, elsikoltván magát, mikor
megijed, kaczagván, mikor az öröm véletlenül meglepi, nyögvén, mikor
szenved. Az indulatoknak e nyelve, valamint az állatoknál, úgy az
embernél is haszontalan volna, ha a többi állatokat, melyek egy és
ugyanazon nemhez tartoznak, részvételre nem kényszerítené.
Alig bődíti el magát az elrémült bornyú, azonnal odasiet az anya és
ellenségével harczra kel. Alig kezdi szerelmes nyögését a nőstény
gerlicze, azonnal ott terem ápolására a hím is.
Ezen állati nyelvnek az emberben is oly nagy az ereje, hogy az elrémült
szerencsétleneknek kiáltása még az olyan hidegvérű embert is hirtelen
megragadja, kinek szívét a veszedelemnek bármely hathatós rajzolásai
soha el nem rémíthetik. A városi nevelésű embert, kit az idegen
nyomorúságnak semminémű festései meg nem érdekelhetnek,
könyörületességre indítják a szenvedőknek nyögései, ha azokat saját
füleivel hallani kényteleníttetik. A természetes embert pedig annyival
hathatósabban megragadja az emberek ezen állati nyelve, minél mentebb
úgynevezett finom nevelésnek amaz útálatos mérgétől, mely az emberi
szívet megérzéketleníti.
Példáját adta ennek gróf László, a viczispán falujába belovagolván, a
mint fülébe az első házaknak egyikéből kellemetlen sikoltás tünt.
Megállítván lovát, meredt tekintettel nézett a házra, melyből a jajgatás
minden szempillantással erősebben hallatott kitolódni. Végre kibukott a
háznak ajtajából egy férfi, kezénél fogva hurczolván maga után egy
síránkozó asszonyt, kit az utczára taszított. Itt ordíts a mennyit
akarsz, de a házba vissza ne próbálj jönni, kiálta utána a kegyetlen, a
síró asszonyt egy görcsös bottal fenyegetvén. Alig ment a férfi vissza a
házba, kirohant belőle édes anyja után egy tizenöt esztendős leányka
bozontos hajjal, szilaj tekintettel és takaratlan mellel, mivel a férfi
hajánál fogva vetette ki a pitvarba, szinte mikor fésülködött, mely
alkalmatossággal nyakáról a kendőt is elvesztette. Jajgató anyjához
sikoltva érkezvén, karjai közé omlott ily szókkal: Oh szegény
szerencsétlen anyám! Gróf László hozzájuk nyargalván, nyil gyanánt
leugrott a lóról s az egyiket egyik karjával, a másikat másikával
megölelvén, mi bajotok? úgymond; kicsoda az, a ki benneteket bánt?
Az egész beszédből, melylyel kérdésére a szerencsétlenek zokogva és
hosszasan feleltek, semmit sem értett egyebet, hanem hogy a leánynak
atyja az uraság erdejében egy szarvast lőtt és hogy e miatt őket a
házból kivetik, minden vagyonkájuktól megfosztják és kenyér nélkül
hagyják.
Van-e annak az embernek esze? mondá erre nagy álmélkodással a gróf s
beszaladván a házba, megragadta karjánál fogva az uraság hajduját,
kivonta a házból minden legkisebb szó nélkül egész a síránkozó asszonyig
és onnan úgy elkanyarította, hogy az utcza közepére bokázott. Ezen
ismeretlen ifjúnak megjelenése, szótalansága és merészsége, melylyel a
hajdut megragadta s a házból kivetette, úgy megkábította ennek az eszét,
hogy semmikép sem tudta magát összeszedni.
Azalatt a gróf az asszonyt leányával együtt a házba visszavezette,
erősen igérvén, hogy őket el nem hagyja. A szobában térdre estek előtte
a szerencsétlenek. A leány megragadván kezét, csókolgatta és melléhez
szorítgatta, mely a könnyhullajtásoktól egészen nedves volt; mig az anya
érzékeny kifejezésekkel köszönvén jóakaratát, további pártfogásáért
esedezett. A gróf nem tudván velök mit kezdeni s nemes érzéseitől
elragadtatván, hasonlóképen térdreesett, s mivel őket felemelni
hasztalan próbálgatta, térdenállva ápolta és vigasztalta már a leányt,
már az anyját. A könyörülés hamar megszülte szívében e jelenésnél a
szeretetet, mely azonnal maga is nagyra nevelkedett.
A hajdu azonban eszére térvén az utczán, meggondolta, hogy csak
gyerkőcze és tudja Isten! micsoda jöttment legény az, a ki őt
hivatalának végrehajtásában gátolni akarja. Beugrott tehát a házba s
térdepelni látván az asszonynyal és a leánynyal a grófot is, még nagyobb
merészségre kapott. Hallja kelmed, úgymond a grófnak, ki adott kelmednek
arra hatalmat, hogy az igazságot meggátolja?
A gróf felugorván, hidegvérrel és tudakozó szívvel kérdezé tőle: Hát te
vagy talán az igazság?
A hajdu e kérdést csúfságosnak vévén, nekirohant a leánynak s kezénél
megragadván, takarodjatok ki, úgymond, tüstént, semmirevaló kaczérok! De
egy hathatós öklöt érezvén hátára mennykő gyanánt esni, eleresztette a
leányt azzal a szándékkal, hogy a grófnak fordul, kitől a keserves ütést
származni helyesen gondolta. Meg nem várta ezt a gróf, hanem átfogta
karjaival az egész hajdút, liszteszsák gyanánt kivitte a házból s
magától nagy erővel messze elvetette. A hajdú, míg karjai között
csüngött, majd kiadta a lelkét, mivel a gróf nagyon magához szorította
volt. A ház előtt pedig káromkodott ugyan egy darabig, de visszamenni
nem mert.
A gróf újra elbeszéltette magának az egész dolgot, mely miatt őket a
hajdu oly kegyetlenül üldözi. Eleinte el nem tudta magával hitetni, hogy
az embernek jussa ne legyen akármely vadállatot agyonlőni; de minekutána
a síránkozó leány ezt igaznak lenni bebizonyította, a történetnek
előadásán megnyugodott. Értekeztek még együtt e tilalomnak okairól, a
mint Potrohosi, kinek karjáról kutyaűző nagy korbács csüggött, egynéhány
inassal hozzájuk érkezett.
Hallod-e vastag! így szólította meg őt még messziről a gróf, mit csinál
az én Manczim? Potrohosit meglátván az asszony, leányával együtt
rettenetes sírásra fakadt, míg amaz ellenben a grófot megsejtvén, hangos
kaczagásnak eredt. Tégedet talállak én itt Laczi! úgymond. Mi ördögöt
keresel te e háznál?
Az igazságot megvertem, mondá viszont a gróf, s most ezeket a
síránkozókat vigasztalom. Ezzel a leányhoz fordult és kegyesen
megölelvén, kérte, hogy nyugodt elmével legyen. Majd azután Potrohosit
szólítván meg, jer velem, úgymond, Manczihoz!
Mentsen meg előbb bennünket, édes úrfim! mondá a leány a grófnak kezét
megcsókolván.
Hallod-e vastag! maradj te addig itt és ha az igazság ide találna jönni
– – Ezt mondván, szemébe tünt az inasok mellett álló hajdu. Nézzed csak
kérlek! Amott áll megint az a gonosz ember, a ki ezt a szegény asszonyt
saját házából kivetette, mivel férje szarvast lőtt.
[Illustration: Hallod-e vastag! maradj te itt addig.]
Azt ő az én parancsolatomra cselekedte.
A te parancsolatodra? Hát te már nem tudsz egyebet a világon, hanem csak
szép lányokat ríkatni? Vastag! teneked, látom, egy csöpp eszed sincs. De
ennek a leánynak és az anyjának hagyj békét, azt javaslom. Ezt mondván,
a leány elejébe állott háttal s már Potrohosira, már a hajdúra fenyegető
tekintettel nézegetett.
Akármi legyek, ha ő az egész világgal meg nem vína! mondá Potrohosi
kaczagva. Jöjj velem, Laczi! a te kedvedért megbocsátok most egyszer
ezeknek az embereknek. Ez a legény a szerencsétek! mondá azután az
asszonynak és a leánynak, a grófra mutatván.
A hajdú mormogva elkullogott, a gróf pedig még egyszer megölelvén a
felvidult leányt, elment Potrohosival a kastélyba, hová Istók a lovakat
utána vezette.
X.
A városi és a természetes ember felette nehezen értik meg egymást.
A szoba ajtaja megnyilván, Manczinak repült a gróf és elragadtatása
kimondhatatlan volt. Sem örömkiáltásai meg nem szünhettek, sem
kézcsókolásai. A szegény kisasszony erőtlen prédája volt indulatának,
ápoló ajakinak és ölelő karjainak. Hasztalan igyekezett e galambocska
azon, hogy karjai közül magát kifejtse s rokoninak hangos hahotáit
hallván, megharagudott ugyan, de azért szíve mégis a gróftól el nem
idegenkedett. Ápolásait édeseknek találta s öleléseit emelkedő mellel
fogadta, jóllehet védő kezeivel mind ezeket, mind amazokat bajnokné
gyanánt ellenzette. A grófnak első szélvészes öröme elvégre
lecsillapodott és Manczi egy székre, mint a lakodalom után való reggel a
menyasszony, szemérmesen leülvén, lesütötte szemeit s a grófot
szemtelennek, dühösnek, gorombának nevezte, de oly lassú morgással, hogy
szavait senki sem érthette.
Azalatt Potrohosi elbeszélte a grófnak vitéz cselekedetét s végtére azt
kérdezte tőle, mikép jutott legyen e csatához? A gróf oly természetesen
s egyszersmind oly indulatosan adta elő e kis történetet, hogy a
hallgatóknak már nevetniök kellett rajta, már meg hozzá tiszteletre
gerjedniök. Míg beszélt, addig Manczi szüntelen szemmel tartotta, de
csak lopva. A nemesszívűség, a mely testállásából és arczvonásaiból
kiragyogott, a bátorság, mely homlokán ült, szabad tekintetei s az
embereknek kegyetlenségéről és bolondságairól való merész jegyzései!
Ezeket látván és hallván, lehetetlen volt, hogy Manczi hozzá jó ne
legyen.
A mint hallgatói nyilvánvaló magasztalására fakadtak, a kisasszonyhoz
fordulván: Manczi! úgymond, nekem veled sok beszédem van; de csak
magaddal akarok szólani, mert az a vastag ember megint megríkatna. Jer
velem a kerbe.
Potrohosi ezt hallván, már is kaczagásra fakadt; mire Manczi sértettnek
mutatván magát: Gróf uramtól, úgymond, én semmit sem akarok négyszemközt
hallani.
Kérlek Manczi! hagyd el te nekem azt a gróf uramat, mikor velem
beszélsz. Tőled ez nekem nagyon fáj. Mondd: te! és nevezz Laczinak.
Potrohosi a többieknek intvén, a szobából egymás után mindnyájan
kimentek. Utánuk indult Manczi is. Ne ereszd ki Laczi! mondá hangos
szóval a bátyja. A gróf szomorú szemmel tekintvén Manczira és kezét
szeliden megfogván, nem cselekszem! úgymond. Kényszeríteni nem akarlak.
Ha magadnál szívesen nem látsz, ismét haza lovaglok. Azt gondoltam, hogy
szeretsz.
Manczi nem tudta, mit tévő legyen? s a földre tekintvén, a grófnak kezét
meg találta nyomni. Szeretsz, édes Manczim! mondá egyszerre a gróf,
minden bizonnyal szeretsz, mert kezemet nyomod.
Potrohosi elkacczantotta magát, Manczi pedig elpirult és kezét a gróf
kezéből kiragadta. De szűnj már meg egyszer nevetni, te kobak ember!
mondá Potrohosinak a gróf haragosan. Gyere velem Manczi! a kertbe; ott
kezemet annyiszor nyomhatod, a mennyiszer akarod.
Menjen az úr, a hová tetszik, gróf uram… Ezt Manczi bosszankodva
mondotta s egyszerre meggondolva magát, félbe harapta szavait.
Gróf uram szép legény! azt akarod mondani, úgy-e! kérdezé nevetve
Potrohosi.
Manczi az ablakba ment és rákönyökölt, a gróf pedig majd az egyikre,
majd a másikra tekintett. Végre Potrohosi is elosontott.
Édes Manczim! mondá a gróf hízelkedő szózattal, most már magunk vagyunk.
Manczi körülnézte magát s a gróf mondását igaznak találván, elpirult.
Hallod-e, Manczi! én tegnap Andrásnál voltam s ifjú feleségével egy
hantpadon találtam. Édesen apolgatták egymást és senki sem nevette ki
őket, mert házasok. E jelenetnél eszembe jutottál s azonnal feltettem
magamban, hogy feleségemmé teszlek. Elmentem az atyámhoz s megmondtam
neki, hogy én elveszlek.
Manczi rátekintett, de azon szempillantásban ismét az ablakra fordította
szemeit. Én tégedet, Manczi! nagyon szeretlek, mondá továbbá a gróf,
melléhez szorítván a kisasszony kezét; jobban szeretlek, hogysem szóval
megmagyarázhatnám.
Manczi ismét rá tekintett és szemeit könnybe borulni látván, megnyomta
kezét. S mit felelt… mondá hirtelenében és szavát azonnal félben
szakasztotta.
Az atyám? kérdé a gróf. Oh ő sokat, felette sokat felelt és olyast is, a
mit egészen át nem érthettem. Tudod-e, azt mondá a többi között, ha
tégedet Manczi szeret-e, vagy sem? Ösmered-e a szívét? Ha ő rossz szivű
volna, akkor hozzá való szereteted a házasságban megszünne és így
boldogtalan lennél. Ezekhez odafüggesztette azt is, hogy azon esetben,
ha rossz volna a szíved és anya lennél, – a kisasszony itt kezét a gróf
kezéből kivonta – még gyermekeinket is gonoszaknak, vagy legalább
bolondoknak nevelnéd.
Hallgass, kérlek! mondá erre Manczi. És te az atyádnak ezeket mind
elhitted?
Nem hittem el, Manczi! hanem idejöttem, hogy megkérdezzelek, ha olyan
vagy-e, vagy sem? Mondd meg hát nekem minden egyéb előtt, édes Manczim!
ha szeretsz-e?
Hogy szeretnélek? Hisz én tégedet szinte oly keveset ismerlek, mint te
engemet.
Én jó legény vagyok, Manczi! Ezt nemes egyenességgel mondván, szívére
tette kezét. Én tégedet sohasem bántalak meg. Gyermekeink…
Óh! hallgass, kérlek! mondá viszont Manczi, a gróf ajakira nyomván
tenyerét. Ne beszélj nekem ilyeneket, kedves Laczim! Nagyon ifjú vagyok
én még a férjhezmenésre, valamint te is a házasodásra.
Azt az én atyám nem mondotta és ő, kedves Manczim! ezeket a dolgokat
mind tudja. Azért hát ne vonakodj, kérlek, hanem mondd meg egyenesen,
akarsz-e feleségem lenni, vagy sem?
Manczi eleinte egy-két szempillantásig hallgatván, e szókra fakadt:
Rendes ember! melyek után ismét elhallgatott s fejét vagy kétszer
megrázván, majd a grófra tekintett, majd meg az ablakra. Nem tudta
egyszóval, mit feleljen? Végre a grófhoz imígy szólott: ha az atyád
akarja, az én atyámmal eziránt beszélni fog, s akkor azután majd
meglássuk!
Manczi! te engemet nem jól értettél. Az én atyám nem akar házasodni;
úgyszintén a tiéd sem. Tégedet, Manczi! tégedet akarlak én elvenni. Édes
Manczim! mondd meg nekem, szeretsz-e? E kérdéssel fejét Manczi vállára
eresztette. Manczi pedig csak egy sóhajtással felelt. Mit fohászkodsz,
édes Manczim? Ha talán mást jobban szeretsz nálamnál, mondd meg nekem
egyenesen.
Manczi a grófot átfogta és egy keveset magához szorította, a nélkül,
hogy észrevette volna, mit cselekszik? Ezt cselekedte a gróf is, szinte
magán kívül ragadtatván. Apolgatásai tüzesek és majdnem szilajak voltak.
A grófnak hevessége Manczit is elragadta. Viszonozni kezdte már a
grófnak apolásait, a mint ennek szemeiből szilaj tüzet lövődni látván s
karjait reszketni, mellét pedig magasra emelkedni érezvén, egy homályos
érzeménytől megborzadott s magát a grófnak karjai közül kiragadta.
Laczi! úgymond törött szózattal, s ezt mondván, a szobából kirepült.
A gróf az ablakra támasztván homlokát, ismeretlen édességet érzett
mellében habzani, új életet minden tagjaira terjedni. Ő engemet, látom,
nem szeret! mondá végtére hosszas gondolkodás után s egynéhány könny híg
gyöngyök gyanánt görgöttek ki szemeiből. Manczi engem nem szeret! mondá
még egyszer s nedves tekinteteit a földre függesztette. Az ajtóra nézett
azután egy darabig azzal a reménységgel, hogy Manczi ismét visszatér. Az
ajtó megnyilt és Manczi helyett Potrohosi lépett be hozzá.
XI.
A természetes leánykérő.
Te itt egyedül magad? Laczi? kérdezé Potrohosi; és oly szomorúan? Mi a
manó! még sírsz is. Mondd meg nekem, ki bántott?
Manczi engem nem szeret, mondá a gróf fejét rázván. Elszaladt tőlem;
pedig én őt kimondhatatlanul szeretem.
Potrohosi az egész esetet könnyen kicsalta belőle. Szegényke! mondá
azután, most már magam is látom, hogy Manczi téged nem szeret. Melléhez
szorított, apolgatott, reszketett s végtére elszaladt. Lehetetlen, hogy
szeressen.
A gróf e gúnyolást igazságnak vette, leült egy székre és sírt. Manczi
pedig azonban a kertnek legsűrűbb gallyasában ült és Laczija után
fohászkodott. Potrohosi a grófot, a ki azonnal lóra ülni, menni akart,
alig tudta arra birni, hogy maradjon. Légy te békességes tűréssel, mondá
Potrohosi, ki magában eltökélte volt, hogy a legényt oltalmába veszi;
Manczi a te feleséged legyen.
A nélkül, hogy szeressen? kérdezé a gróf. Te némelykor úgy beszélsz,
mintha egy csöpp eszed sem volna. Én búbánatomban meg tudok halni, de
azt sohasem engedem, hogy Manczi arra kényszeríttessen, a mit nem akar.
Erre Potrohosi megtudakolta tőle érezhetetlenül, hogy az öreg gróf
tudja-e Manczihoz való szerelmét vagy sem? s megértvén, hogy tudja, azt
találta tőle kérdezni, hogy az atyja e szerelmet helyben hagyja-e?
Az én atyámnak több esze van, felelé a gróf, mind mindnyájotoknak. Azt
mondja ő, hogy a szerelmet sem kényszeríteni nem lehet, sem
akadályoztatni. Magától kell neki támadni, magától elenyészni.
Annál jobb! mondá Potrohosi és Manczi atyjához menvén, elbeszélte neki
az egész dolgot. Rövid tanácskozás után eltökéllették magokban, hogy ezt
a szövetséget gróf Kaczajfalvi házával, mihelyt annak rendje szerint fog
ajánltatni, elfogadják. Potrohosi azután a kertbe szaladt és Manczit
felkereste. Manczi! mondja tetetett ijedéssel, a mi szegény Laczink!
Manczi elhalványodván, felugrott és ülésére ismét visszarogyott.
Leányka! mondá tovább a bátyja, ha a haláltól meg akarod menteni,
szaladj.
Manczi a gallyasból kirohanván, egyenesen a grófnak karjai közé omlott,
ki könnyező szemmel szinte a gallyasba lépett. A gróf megijedt; Manczi
nem külömben. Mi lelt, Manczi? Mi az oka, hogy oly halavány vagy? A
kisasszony viszont a gróf halaványságának okát nem merte kérdezni.
Jertek ide, gyermekek! mondá Potrohosi; üljetek mellém, hadd segítselek
ki benneteket álmodozástokból. Minekutána jobbjára Manczi, baljára pedig
a gróf leültek, így szólította meg húgát: Neked Manczi! azt javaslom,
hogy most ne légy viczlipuczli, hanem igazszivü, derék és jó hugocskám.
Az atyád tudja, a mit cselekszek. Azután a grófhoz fordulván: Hallod-e
Laczi! úgymond, te ezt a leányt szereted és azt kivánod, hogy feleséged
és gyermekeidnek anyja legyen, ugy-e?
Azt! felelé a gróf. Én még tégedet, a mint látom, megszeretlek.
Ezt magam is remélem, mondá viszont Potrohosi. Neked pedig, jó
húgocskám! volna-e kedved ily tisztességes kivánságnak teljesítésére?
Azért el ne pirulj! mert én ezt az illendőségnek szokott törvényei
szerint értem.
Kedves urambátyám!
Akkor azután gyermekeid engemet nagybátyjoknak neveznének. Laczi nekem
azt beszélte, hogy te őtet gyülölöd, mivel melyedhez szorítván,
reszkettél, apoltad s végtére féltedben elszaladtál. Így hát Manczi!
akarsz-e gyermekeinek anyja lenni?
Kérem édes urambátyámat – –
Engem ne kérj, hanem mondd meg egyenesen, akarsz-e vagy sem? Ha nem
akarsz, ez a szilaj legény felugrik a lóra és másutt keres magának
Manczit. Akkor azután a sok rivástól-sirástól a házban meg nem
maradhatunk. Tudjuk, édes gyermekem! jól tudjuk mi a te begyednek minden
titkait. Ha a minap itt a kertben meg nem lestelek volna benneteket,
tudja! mit nem sugtál volna mindent a gróf fülébe. Azért hát mondd ki
szaporán, akarsz-e vagy sem?
Manczi elpirulván, odanyujtotta kezét a grófnak és szemeit lesütötte. A
gróf megragadván kezét, sirva fakadt. Hát csak boldogtalan legyek, míg
élek? kérdezé törött szózattal.
Manczi álmélkodó tekintetet vetett hirtelen reá, Potrohosi pedig
mentéjének csúcsát megragadván: Van-e neked eszed? Laczi! úgymond. Hát
nem hallod, hogy feleséged akar lenni. Kérlek, Manczi! nyisd meg
ajakidat és rágd a szájába, hogy akarsz. Ő vele oly értelmesen kell
beszélni, mint az ujságok szoktak.
Manczi végre megnyitván ajkait: Én, úgymond, tégedet szeretlek.
Erre a gróf odabukott térdeire a kisasszony elejébe, azután pedig ölbe
fogván, melléhez szorította, felkiáltott, kurjongatott, sirt örömében és
észre nem vette, hogy karjain Manczi elhalaványodott. Magához térvén ez,
feltekintett a grófra most nézvén legelőször egyenesen szeme közé. Majd
azután elpirult és oly kellemetesen mosolygott reá, hogy maga Potrohosi
e szókra fakadt: Irigylem ennek a szilaj fattyúnak ezt a gyönyörü
tekintetet. Szeressétek egymást, édes gyermekeim! s legyetek egymás
által boldogok. Ezt mondván, a grófot megölelte; ez pedig őtet átfogván
oly hevesen és oly erősen szorította magához, hogy Potrohosi elbődítette
magát és aznap százszornál többször kérdezte Manczitól, mikép tudja
ennek az erős legénynek öleléseit kiállani?
A megelégedett szerelemnek első szélvésze elmulván, bővebben kezdette
tudakozni Potrohosi, mikép engedte meg neki az öreg gróf, hogy Manczit
szeresse? E kérdésre Laczink mély gondolkozásba merült, melyből a
szorgalomnak felette eleven jeleivel felébredvén: Manczi! úgymond,
kérlek, felelj meg nekem előbb, de igazán, ezekre a kérdésekre: hogy jó
vagy-e, hogy nem vagy-e gonosz szivü? és hogy gyermekeidet oly okosan
akarod-e nevelni, hogy balgatagságok után ne induljanak, a minőket én e
napokban még te rajtad is…
Manczi ki nem hagyta beszélni, hanem ajkait tenyerével hamarjában
befödte.
A gróf Potrohosihoz fordúlván, annyit tesz-e ez, úgymond, hogy okosan
akarja nevelni?
Annyit, mondá Potrohosi viszont, édesen nevetvén.
Jösz-e tehát velem Manczi? mondá a gróf és a kisasszonyt maga után
vonta. Mentekben át-át fogván s erősen magához szorítván, vitte inkább,
mint sem vezette. Bejutván a kastélyba, Potrohosi hangos szóval hirdette
a győzedelmet, mire Manczinak szülői s egynehány rokona összeszaladtak.
Most már kérd meg a leányt annak rendje szerint, mondá Potrohosi a
grófnak. Ime! a leánynak az atyja előtted áll. A gróf a viczispánra
meredt szemmel tekintvén, azután pedig Potrohosihoz fordulván: Mit
mondtál, úgymond, hogy cselekedjek?
Manczi atyjának mondd meg, hogy leányát kivánod.
Ugy-e? Azután a viczispánhoz fordulván, így szólott a gróf hozzá: Manczi
az én feleségem lesz, mert ő engemet szeret. Azért tehát menjünk a
paphoz, hadd adjon bennünket össze.