hevesen s kezéből kiragadván magát, elsietett. A gróf egy ideig utánna
nézett, azután pedig Hadasihoz visszatért. A kisasszony szinte akkor
talált hátra tekinteni, mikor a gróf a ház ajtaján belépett s ajakit
harapdálván, nagy méreggel haza ment.
A gróf ismét leülvén székére, magához vonta Veronkát és az ablakra
vetvén tekintetét, hát azután, úgymond, hogy volt?
Hadasi az ütközetnek rettenetes rajzolását nagy tűzzel folytatta; de a
gróf ellenben sem meg nem borzadott többé, sem Veronkát magához nem
szorítgatta. Közepén a legiszonyúabb rajzolásnak felkelvén, hadd el,
úgymond, a többit holnapra! Nyughatatlan elmével búcsút vevén, a
kastélyba ment. Manczi, a mint a grófot bejönni látta, szobájába ment és
bezárta magát. Sem kéréssel, sem parancscsal rá nem vehette a bátyja,
hogy szobájából kijöjjön. A gróf majdnem sírva fakadt, hogy Manczit
egész este nem láthatta. Baját még csak messziről sem gyanítván,
betegnek vélte.
Másnap reggel előtalálván, szíves sajnálkozással imígy szólította meg:
Édes Manczim! mi bajod volt néked tegnap? A kisasszony ellenben semmit
sem felelvén, oly hidegséget mutatott hozzá, hogy magaviseletében a
jelenvalók közül kiki megbotránkozott. Manczi bátyja össze akarta őket
békéltetni, de a gróf a kisasszony elébe állván, nyers szózattal és
férfias tekintettel imígy szólította meg: Reám te, a mint látom,
neheztelsz. Mondd meg nekem, mivel bántottalak meg?
– Semmivel sem! legkisebbel sem! – mondá viszontag Manczi, a grófnak
tekintetétől egy keveset megijedvén.
– Miért haragszol tehát reám, ha meg nem bántottalak?
Manczi erre meggörbítvén szép száját: Hm! úgymond, tartozok tán a
grófnak cselekedeteimről számot adni?
A gróf feszült szemmel nézett egy darabig reá. Azután mind a két kezét
szemével együtt az égre emelvén: Jól mondta az atyám, úgymond
fennszóval, hogy megcsalatkozol! Egy könyörű tekintetet vetett még
egyszer Manczira és szemei könnybe borúltak. Oly szép, mondá
elkeseredve, és oly csalárd! Isten hozzátok! Ezt mondván, lassú
lépésekkel lováért, az istállóba ment.
Potrohosi Manczihoz közelebb menvén: Lányka, úgymond, neked nincs eszed.
Manczi sírva fakadt s kezeivel arczát eltakarta.
– Haza lovagol, mondá tovább a bátyja és soha sem látod többé. Eredj,
javaslom és békülj ki vele. Ahol, nézd! kivezeti már az istállóból a
lovat. Fogadj szót, lányka! s enyhítsd meg. Ezzel a legénynyel, látod,
nem lehet játszani. Ő a te labdád soha sem lesz.
Manczi részint erőltetésből, részint jó szerével kiment a kapu elé, hol
a gróf a lovára akarván felülni és paripájának nyakát simogatván: Csak
tudnám, úgymond elég fennszóval, úgy hogy Manczi meghallotta, csak azt
az egyet tudnám, mit vétettem neki?
– Laczi! – mondá erre félénk szózattal a kisasszony, hát csak elmégy?
A gróf megfordulván, meglátta a könnyező Manczit s visszament hozzá. A
kisasszony elébe nyújtotta kezét; ő pedig megfogta, megcsókolta és
könnyeivel megáztatta. Potrohosi érezhetetlenűl felemelvén Manczinak
másik kezét, a gróf nyakára tette és a kisasszonyt karjai közé lökte.
Alig nézhettek egymás szemébe, máris egymás ölében voltak. Egy pár
szempillantás alatt megújult köztük a békesség. A grófhoz mutatott
hidegséget mentegetni akarván Manczi, azt találta mondani, hogy a feje
fáj. A gróf tehát minduntalan összenyomogatta két kezével a fejét,
szíves szorgalommal bizonyítgatván, hogy ez a főfájás ellen nagyon
foganatos.
[Illustration: Laczi! – mondá erre félénk szózattal a kisasszony.]
A kertben sétálván a gróffal, csak el nem tűrhette mégis a kisasszony,
hogy meg ne kérdezze, mit csinált tegnap Hadasi házánál? Ő nekem, felelé
a gróf, rettenetes dolgokat beszélt a hadakozásról. Óh édes Manczim! jó,
hogy eszembe hoztad. Ezeket neked is meg kell hallgatnod. Jőjj velem,
menjünk együtt hozzá! Ezt mondván, Manczit kezénél fogva maga után
vonta.
Alighogy új vetekedés nem támadt köztük, mivel Manczi e sietségről
egynehány szöges mondásra fakadt. De meggondolván végtére magát,
délután, úgymond, elmegyek veled.
Ebéd után tehát Hadasihoz mentek. Veronka nagy örömmel szaladt jótevője
elé s karjai közé rohanván, óh az én kegyes grófom! úgymond. De a mint a
gróf megett Manczi kisasszonyt megsajdította, hamar kifejtette magát a
grófnak karjaiból. A kisasszony erősen feltette ugyan magában, hogy
nyugodt elmével fogja nézni a grófnak Veronkával való magaviseletét, de
a leánynak öröme, melylyel a grófot fogadta, feltett szándékából
egyszerre kiforgatta. Elfelejtvén, hogy a gróf jelen van, oly büszke és
gúnyos tekintetet vetett Veronkára, mint egy megbántott királyné.
Veronka ezt látván, félre vonta magát reszketve és szemeit lesütötte.
A gróf azt gondolván, hogy ismét az uraság hajdúja van görcsös botjával
a háznál, a kitől szegény Veronka úgy retteg, körűl nézte magát, s
véletlenűl meglátta, hogy Manczi e szegény leányra mérges tekinteteket
vet. Manczi! tán megint fáj a fejed? kérdezé a gróf, gyanakodva rázván a
fejét. Jőjj ide, jó Manczi! ne légy oly komor! Ezzel a gróf leülvén, s a
kisasszonyt térdére akarván vonni, ülj ide! úgymond, a másik térdemre
pedig üljön Veronka.
– Én Veronkával nem osztozok, mondá boszankodva Manczi. Neki engedem az
egész űlést.
– Mily csodálatos vagy te, Manczi! Már miért nem akarsz te itt
Veronkával ülni?
– Én olyan leánynyal, a kivel jót teszek, osztozni nem akarok.
Veronka e szóra sírva fakadt; az atyja pedig megszólalván: A jótéteményt
elfogadni nem szégyen, kedves kisasszonykám! Hiszen maga a király is
Istennek jóvoltából él.
A gróf majd az egyikre, majd a másikra tekintvén: Van-e nektek eszetek?
mondá boszankodva. Ülj le Manczi, a hová akarsz. Te pedig Veronka, jőjj
ide és légy vidám. Mondd meg nekem, ki bántott? Hát te apjok, mit állasz
ott oly komoran, mintha a török vágott volna meg? Manczi, megbántottad
talán ezt az öreg embert? Manczi az ablakba könyökölvén, kinézett és nem
felelt. Ülj le apjok és beszélj nekünk valamit a török háborúról; Manczi
is akarja hallani.
– A kisasszony nekem soha sem bocsátaná meg, ha jelenlétében leülnék.
– Neked apjok, nincs eszed, ha te azt gondolod, mondá a gróf, kinek
igyekezetei, hogy a hadakozásról való beszélgetést folyamatba hozza,
mind foganatlanok voltak. Manczi majd az ablakon nézett ki, majd pedig
lopva Veronkára tekintett, ki a fal mellett állván, titkon sírdogált.
– Már ma apjok, a mint látom, mibelőlünk semmi sem lesz. Jőjj Manczi!
menjünk haza. Jer velünk Veronka te is!
Veronka azzal mentegette magát, hogy dolgai vannak; a gróf pedig ránczba
vont homlokkal Hadasiéktól elbucsúzott. A kastély udvarán keresztül a
kertbe jutván Manczival, ki mellette lesütött szemmel és komor
tekintettel ment, imigy szólította meg emezt: Hallod-e, Manczi! én téged
szeretlek; de az öreg Hadasi jobb náladnál.
S Veronka is, ugy-e?
Veronka? – Veronka tégedet meg nem bántott; te pedig őtet sirásra
fakasztottad.
– Óh a sirás nagyon illett neki. Kétszerte szebb volt, mint egyébkor.
– Azt jól mondod. Én ránéztem, mikor sirt és nyilván láttam, hogy neki a
sirás jobban illett, mint neked a te ránczolt homlokod. De a sirás neki
szegénykének fájt. Manczi! tik szátokban hordozzátok szüntelen az
Istent. Az Isten gazdag is, jó is. Te gazdag vagy; de jó vagy-e
egyszersmind? Mit vétett neked az a szegény leányka?
A társaság, mely szinte a kertben mulatott, hozzájuk érkezvén, Manczi
lecsillapodott. A grófnak érzékeny apolásai hamar elszélesztették azután
a szerelemféltő buzgóságot, mely Manczi szivében habozott és így a gróf
kevés idő mulva ismét a szerelemnek és az elragadtatásnak gyönyörü
karjai között csüggedezett.
Estefelé ellovagolt. Manczi a hosszú kerten keresztül leszaladt az
ország útjáig, mely Kaczajfalvára visz, hogy még egyszer rákiálthasson,
ha majd a kertnek kerítése mellett ellovagol. Egy borostyánbokor megé
állván, kinézett az utra, mely a faluból kijött, de a grófot nem győzte
kivárni. Még egy egész fertály óráig leselkedett és a gróf még sem jött.
Erre ama fekete gondolat emelkedett fel gyanakodó mellében: Veronkánál
van! Kiszökvén tehát a bokrok közül, felszaladt a mulató házba, mely egy
dombon állott, s melyből az egész faluba be lehetett látni s
megsajdítván Hadasi háza előtt a grófnak paripáját, ott van a
semmirevaló! úgymond; s belappangott szilaj tekintettel a kastélyba és
szobájába bezárkózott.
XV.
Az irigységnek fondorkodása.
Hazafelé lovagolván a gróf, az egész úton csak Manczinak csodálatos
magaviseletéről gondolkodott, minduntalan megrázván fejét, mivel e
kellemetlen jelenésnek okát ki nem tanulhatta. Nem ösmerte még ő a
szerelemféltésnek alacsony indulatát; de ha ösmerte volna is, Veronkával
való társalkodása oly ártatlan volt, hogy előbb elhitetett volna magával
akármit egyebet, mintsem azt, hogy ez adott volna Manczinak okot a
versengésre.
Haza érkezvén, mind egy szálig elbeszélte az atyjának, a mi vele történt
és arra kérte, hogy oldja fel neki e dolog iránt való kételkedéseit. Az
öreg gróf könnyen átlátta, hogy a szerelemféltés birta Manczit azokra, a
miket cselekedett; de fiának eszét ez iránt fel nem világosította, mivel
bizonyosan nem tudhatta, hogy nem adott-e helyes okot arra, hogy Manczi
reá megnehezteljen? Csak arra kérte tehát egyedül, hogy itéleteivel e
dologban ne hirtelenkedjen.
Manczi azalatt szobájában ült és sirdogált. Bátyjának leginkább szemébe
tünt ama hidegség, melyet a grófhoz mutatott. Mihelyt tehát vele
négyszemközt szólhatott, szorgalmasan megtudakolta tőle neheztelésének
okát. Hosszas vonakodások után megvallotta neki Manczi az egész dolgot s
félelméből sikeres gyanut, gyanujából pedig bizonyos valóságot koholván,
megmutatta: hogy Hadasiék a tapasztalatlan grófot el akarják tőle
Veronka számára halászni. Végre bátyjának azért esedezett, hogy
Veronkát, a ki neki útjában van, valahová elszuszakolja.
Beszédjének a szerelemféltés oly szivreható erőt, gyanakodásainak pedig
oly nagy hihetőséget adott, hogy maga Potrohosi imigy fejezte be a
tanácskozást: Jól mondod, Manczi! azt a fityfiirity lánykát el kell
utadból takarítani.
Ide járult még az is, a mit Potrohosi még azon este az egyik inastól
hallott, hogy Hadasiné összetalálván veszni szomszédjával, ezt a grófnak
pártfogásával fenyegette, úgymint a ki az ő leányát szereti és ennek
kedvéért meg nem szenvedi, hogy szülőit valaki bántsa. Csipőire
szögezvén kezeit az asszony, imigy szólott elvégre szomszédjához: nem
sokára majd máskép fütyül kelmed, ha egyszer Veronkám talán még grófné
is lesz. Igaz ugyan, hogy az inas, a ki ezt Potrohosinak besugta, majd
felényivel megnagyobbította a dolgot, de az is igaz, hogy Hadasiné ebben
nem volt egészen bűntelen. Naponkint tapasztaljuk, mily türhetetlen
büszkeséggel néznek minden emberre még a legalábbvaló csürhék is, a kik
nagy uraknál szolgálnak, vagy magokat egyébkép kegyelmeikben lenni
gondolják.
Potrohosi, ki a grófot szerette, ki hugának a gróf kezét jószágával
együtt szivből kivánta, ki a vadászatot majdnem oly nagyon kedvelvén,
mint hugát, Hadasinak a szarvaslövést megbocsátotta ugyan, de el nem
felejtette s ki azonkivül Hadasiékat már most abban sántikálni hitte,
hogy Manczit a grófnak kezétől megfoszszák, felette nagyon megharagudott
s húgához menvén, Manczi! úgymond, a te gyanusításaid helyesek. Hadasiék
valóban a gróf keze után leselkednek és Veronka neked nagyon utadban
van. De majd adok én ennek a gaz népnek ily magasra kapaszkodni!
Elvagdalom, azt hidd el, minden órán elvagdalom büszke körmeiket. Erre
elbeszélte Manczinak, a mit az inastól hallott. Manczinak feje szinte
szédelgett bele s egy szempillantásban százféle plánum repült át szivén,
melyekkel Hadasiékon boszut állhasson.
Hadasi az utolsó szarvast szükségből lőtte ugyan le, de katona létére a
vadászatnak egyébkép is nagy barátja volt. Most a grófnak pártfogásában
bizakodván, a tilalmas helyekre is be-becsuszott, mikor puskájával
madarakra ment. A vadászok tehát erős parancsot kaptak, hogy minden
lépésére vigyázzanak. Még maga is a kisasszony jó jutalmat igért annak,
a ki Hadasit valamin rajta kapja.
El lehet gondolni, hogy Hadasit az igért jutalom kevés napok alatt tőrbe
kerítette. Kötözve hozták be a tilalmas erdőből a kastélyba. Merészen
lépett ő biró elejébe, de a buzgóság, melylyel vádolói ama régi károkat,
melyeknek tevői ki nem bizonyosodtak, szemtelenül ráfogták, a jelenvalót
pedig képtelenül megnagyobbították, annyira megdöbbentette, hogy
reszketni kezdett. Hasztalan esedezett ő engedelemért, hogy az ifju gróf
Kaczajfalvihoz folyamodhasson. Nagy kegyelemnek kiáltották mindnyájan,
hogy az uraság csak a faluból űzi ki örökre büntetésül.
Felesége és leánya erővel betörtek az uraság elejébe a nélkül, hogy őket
az inasok visszatartóztathatták volna, kiknek kemény parancsolatjuk
volt, hogy őket be ne ereszszék.
Ah! Nagyságos uram! mondá Hadasiné, ne űzzön el bennünket születésünk
helyéből. Idegen vidéken felemészt bennünket a nyomoruság. Hisz az Isten
is irgalmas. Könyörüljön meg rajtunk nagyságod is.
Takarodjatok szemem elől! mondá Potrohosi, ki attól félvén, hogy szive
meg ne lágyuljon, az esedezőkre tekinteni nem mert.
Oh! könyörögjön érettünk, édes szép kisasszonykám! mondá Hadasiné,
Manczi előtt térdeire esvén.
Manczi Veronkára bámult volt, ki távolabb állván, könyező szemeit
kötőjével törülgette. A kisasszonynak, mikor őtet Hadasiné
megszólította, szinte a grófnak ama szavai jutottak eszébe: Veronkának
jobban illett a sirás, mint neked a te ránczolt homlokod! s Veronkáról
el nem fordítván szemeit: Én rajtatok, úgymond, nem segíthetek.
Nem segíthet! Oh hát segítsen rajtunk az Isten, édes gyermekem! mondá az
elkeseredett anya, leányához fordulván. A kisasszony rajtunk nem
segíthet! Hallottad-e Veronka? Koldulással kell tehát szegény öreg
atyádat táplálnunk. Oh szegény férjem! Oh szegény gyermekem!
Veronka nemes bosszankodással megfogván zokogó anyjának kezét: Jöjjön
anyámasszony; úgymond; itt a mi könyörgésünk foganatlan. Jöjjön! Ő
minket el nem hágy.
– Istentől, embertől elhagyott szegények hová legyünk? kiáltá Hadasiné,
ki leányának szavait nem hallotta.
– Ő minket, mondom, el nem hágy. Ne sirjon anyámasszony! Kisegít ő
minket e bajból is. Lehetetlen, hogy ki ne segítsen.
Veronka e szókra részint azért fakadt, mivel a grófnak nemesszivüségét
ismerte, részint pedig azért, mivel magában érezte, hogy itt őket
készakarva nyomják. Az elhagyott nyomorultnak végső bizodalma szólott ki
belőle, mely még egy segedelmet tud.
– Ugy-e? mondá erre Manczi! kellemetlen nevetést böffentvén ki
meggörbített ajkaiból. Ez a reménység is megcsalhat tégedet, balgatag
leányka!
Veronka elpirult. Manczinak úgy látszott, mintha Veronka ajkain
mosolygást vett volna észre. Oda sietett tehát bátyjához s fülébe egy
pár szót sugott. Potrohosi ránczba vonván homlokát, megfontolta magában
röviden a dolgot s Hadasinét leányával együtt a hajdu által elvitette a
kastélynak egyik szobájába azzal a parancscsal, hogy onnan ki ne
bocsássa. Majd azután megnézette az uraság könyveiben Hadasi vagyonának
egész értékét, megbecsültette hamarjában mindenét, egész jószágának árát
Hadasinak letette, feleségestől, leányostól feltetette egy szekérre, a
nélkül hogy könyörgéseikre többé figyelmes lett volna s egy pár hajdunak
őrzése alatt kivitette a faluból, erősen megparancsolván ezeknek, hogy
őket csak a szomszéd vármegyének határain tegyék le, Hadasiéknak pedig,
hogy semminemü szinfogás alatt meg ne mutassák többé magokat e
környékben, ha pórul járni nem akarnak.
Hm! mondá Potrohosi ránczolt homlokkal és komor tekintettel, minekutána
Manczival maga maradt, kifizettem a gazembernek minden jószágát, vegyen
magának mást. A leánykát sajnálom. Gyönyörű gyermek.
Manczi kiduzzasztván ajakát: Rátartó fakép! úgymond, ki én miattam
bizvást itt maradhatott volna, ha az apja, mint megrögzött vadtolvaj,
ezt a bűntetést meg nem érdemlette volna.
– Ha úgy van a dolog, utánok küldök és visszahozatom őket, mondá
Potrohosi haragosan az ajtó felé indulván. Manczi megdöbbent,
elhalaványodott, meg-meg elpirult s azon szempillantásban megfogta
bátyjának karját mind a két kezével. Potrohosi tehát visszafordulván
utjából hozzá: Hogy te, úgymond, attól a tekervényes járástól el nem
szokhatsz! Tudod, hogy én előttem az egyenes és nyilt sziv legszebb
tulajdonság. Azonban légy nyugodt elmével! Tettem én jó rendelést, hogy
az a friss ajaku és tüzes szemü leányka vissza ne jöhessen.
Valóban gondja is volt Potrohosinak nem csak erre, hanem még arra is,
hogy Hadasiék a grófhoz ne folyamodhassanak. A melléjök rendelt hajduk
közül volt az egyiknek a szomszéd vármegyében Rósafi Pál úr testvérének
falujában háza és gazdasága, melyet sógora árendában birt. Feküdt e
helység Manczi szülőinek lakásától majd husz mértföldnyire. Az uton a
hajdu oda ajánlotta e vagyonkáját Hadasinak s mindaddig dicsérte és
magasztalta, míg ez vele alkura lépett. Ez köztök hamar meglett, mivel a
hajdunak Potrohositól parancsa volt, hogy ne sokat alkudjon, hanem
engedje oda neki, a mint kéri, visszaérkezvén pedig, jelentse magát
nála. Ő nemcsak kárát szivesen kipótolja, hanem még azonfelül meg is
jutalmazza. Vitt a hajdu ezek után levelet is a viczispán testvéréhez,
kit Potrohosi arra kért, hogy Hadasiéknak kedvezzen. Hadasi uj lakásába
érvén s a gazdaságot egynéhány nap alatt rendbe szedvén, hamar
elfelejtette előbbeni lakóhelyét. Ha Veronka olykor a grófot nem
emlegette volna, Hadasi a viczispán falujának még nevét is elfelejtette
volna.
Még a szerelemféltés Veronka fejére e szélvészt hozta, a gróf otthon
napról-napra jobban megismerkedett mind jobbágyaival, mind a jó földes
uraságnak kötelességeivel. Már a mezőn volt a szántóvető gazdáknál, már
a majorokban a gazdasszonyoknál, már a pásztorokhoz szaladt ki a
legelőre, már a kertekben mulatott a falunak gyermekei között s
valamerre ment, segítő angyal gyanánt hagyta maga után mindenütt jótévő
szivének kellemetes nyomdokit. Az öreg grófnak tudniillik teljes
igyekezete azon volt, hogy fiát a szegényekhez való irgalmasságban
kiváltkép gyakorolja, jól tudván, hogy e kötelék uraikhoz a jobbágyokat
legbizonyosabban és legkellemetesebben odakapcsolja. Egy napnak sem
kellett elmulni a nélkül, hogy az ifju gróf valamely háládatostól egy
pár köszönő könnyhullajtást ne lásson, vagy szives kézszorítást ne
vegyen.
Megtanulta e mellett lassankint a polgári rendeknek, sőt még az egyrendü
embernek külömbségeit is a nélkül, hogy szivének érzékeny jósága, vagy
józan eszének egyenessége legkisebb fogyatkozást szenvedett volna.
Egynehány látogatások, melyekkel gróf Kaczajfalvy megtiszteltetett, s
melyekkel ő is viszont a szomszéd uraságokat fiával együtt megtisztelte,
lecsillapították ezeknek vizsgaságát s e természetesen nevelt hires uri
legényhez sziveiket mély tiszteletre gerjesztették.
Az ifju gróf a látogatásoknak alkalmatosságával sok és különféle
kisasszonyokat látott s jólehet némelyeknek közülök azt mondotta: te
majdnem oly szép vagy, mint az én Manczim! csak Manczi volt mégis az ő
szivének állandó királynéja.
Eljött végre a nap, hogy Mancziját ismét meglássa. Oda nyargalt tehát
Rósafi urnak falujába. Manczi majdnem megőrült örömében, nem annyira
hogy ismét látta, hanem olyannak tapasztalta, a minő oly kevés idő alatt
lett. Ama különös módosság tudniillik, mely nem a könyv nélkül megtanult
köszöntésekből és tánczmesteres komplementumokból állott, hanem
egyenesen és egyedül csak szivének jóságából származott s mely már most
naponkint jobban szembe tünt, mivel naponként kevesebbek lettek amaz
ismeretlen tárgyak, melyek mindaddig még előtte ujak voltak, gyermekes
álmélkodásra ragadták; úgy szinte ama derült egyenesség és nemes
nyiltszivüség, mely majdnem finom büszkeségig emelkedett, mivel magát
másokkal összehasonlítván, jóságát és derekasságát érzeni kezdette; a
józan ész azonkivül, mely már most belőle nyiltabban kiragyogott, mivel
kevesebb alkalmatosság adta elő magát, melylyel tudatlannak kellett
látszania s végre ama kellemetes elmésség és nyájasság, mely
természetességéből eredett, minden embernek szivét hozzá vonta, Mancziét
pedig egészen megbájolta.
Az első örvendezésnek buzgásai lecsillapodván, Hadasiról és Veronkáról
kivánt Manczitól a gróf tudósításokat. Manczi félvállról, de elég
nyájasan, azt felelte neki, hogy Hadasi elhagyván cselédestől előbbeni
lakását, más vármegyébe költözött, hol magának olcsó pénzen szép
gazdaságot vett.
– Kár! mondá erre a gróf. Veronka szép leány és jó is egyszersmind. Oly
jó, édes Manczim! mint a jótevő nap. Én őtet tiszta szivemből szeretem.
Manczi alig tudta a komorságot, mely orczáján támadni kezdett,
erőltetett mosolygással elborítani. A mely ifju, mondá viszont Manczi,
mégis rossz leány biz ő. Te őtet ismered. Balgatag czevere létére már
szeretői vannak.
Hiszen szeretőd, Manczi! neked is van.
Manczi elpirult és a beszédet más tárgyra fordította. A gróf ugyan
elkezdett még vagy kétszer Hadasiékról szólani, de Manczi jó móddal
ismét elvonta róluk figyelmét. Végre azt kérdezte, micsoda helységbe
költöztek? mire a kisasszony azt felelte, hogy a helységnek nevét nem
tudja, de azt bizonyosan hallotta, hogy negyven egynéhány mértföldnyire
fekszik.
A gróf végtére eldicsekedett Manczinak először azzal, hogy az atyja őtet
nem sokára egy nagy városba vezeti, azután pedig azzal, hogy Manczit és
a viczispánt e napokban meglátogatja. Egy vagy két nap magát Manczi
társaságában kedvére és kellemetesen mulatván, édesatyjához és
jobbágyaihoz Kaczajfalvára ismét visszatért.
[Illustration: Manczi a nemes szivű öreg gróf előtt piruló hajnal
gyanánt állt.]
XVI.
A jó atya.
Egynehány nap mulva megjelent az öreg gróf fiával együtt Rósafi Pál
urnak és asszonyának tiszteletére. A kertnek hátulsó ajtajánál
leszállván a lovakról, rövidebb uton mentek gyalog a kerten keresztül a
kastélyba, hogy ennek urát véletlenül meglepjék. Az ifjú gróf bevezette
atyját ama szobába, a hol Rósafiék nappal együtt mulatni szoktak volt. A
viczispán és a hozzá tartozandók üléseikről felkelvén, elejébe mentek a
grófnak. Az ifju grófnak szemeiből diadalmas öröm ragyogván ki, oda
sietett Manczihoz s megölelvén, elvezette az öreg grófhoz, kit imígy
szólított meg: Ime! Atyám, ez az én Manczim! Nézze meg jól, hogy nem oly
szép-e, mint a most nyiló rózsa. Látod-e mily szépek szemei, mily
szelidek tekintetei? Manczi! mutasd meg az atyámnak egyszer gyönyörű
szemeidet!
Ezeket mondván, már atyjára mosolygott, már meg Manczira, ki a nemes
szívű öreg gróf előtt piruló hajnal gyanánt állván, rá nem merte
szemérmes szemeit vetni. Szólani akart valamit, de az igék mellében
elhalván, csak ajkait mozdította meg vagy kétszer kellemesen.
– És jó is egyszersmind, édes atyám! folytatá dicséreteit az ifjú gróf.
Oly jó, mint én vagyok. Ő neked megigéri, hogy ha egyszer anya lesz – –
– Oh hallgasson a gróf, kérem! mondá erre kegyesen fenyítő tekintettel a
kisasszony.
– Aludni láttam egyszer. Oh akkor ő oly szép volt, hogy ki nem
mondhatom. Amott a vastag bátyja tudja. Ezt mondván, Potrohosira
mutatott.
Így magasztalta ő Manczi tökéletességeinek már egyikét, már másikát, a
mint eszébe jutottak úgy, hogy sem az atyja, sem Potrohosi, sem Manczi
szülői szóhoz nem juthattak.
Az öreg gróf megfogván végre a kisasszonynak kezét: Manczi! úgymond
kellemetes férfi szózattal, az én Lászlóm nemes szivü ifju, ártatlan és
szép tehetséggel oly teljes, mint maga a természet, melynek keblében
neveltetett. Neked, édes leányom! nagyon nemesen kell gondolkodnod és
érezned, ha szivét birni akarod. És ha jó vagy, oly tiszta szivből jó
vagy, mint ő, vedd atyai csókomat atyai áldásommal együtt. Ezzel Manczit
megcsókolta, ki hangos zokogásra fakadván, érzékeny csókot tüzött az
öreg grófnak kezére. Szólani akart, de ajkai nem mondhattak egyebet,
hanem csak e szócskát: Atyám!