grófot, ki megvetéssel tekintvén reá, te, úgymond, nekem rossz embernek
látszol lenni. Ha Manczimnak bátyja nem volnál, én többé, azt tudd meg,
rád sem néznék. Nekem megigérni, hogy velem bejösz és kint maradni, sőt
még az ajtót is rám zárni!
Legyen eszed, mondá viszontag Potrohosi. Mihelyt Manczi szavát hallottam
volna, bementem volna hozzátok én is. Ő már minden bizonynyal a kertben
van a munkásoknál. Jőjj velem, keressük fel!
A kertben nekem nem kellesz. A munkások, a kik ott Manczival vannak,
náladnál jobb emberek. Eredj, feküdj le és hortyogj! a kertben nekem nem
kellesz. Ezt mondván, leszaladt a kertbe; Potrohosi pedig utánna
lappangott s hugának kedves galyfödelét ismervén, közelebb úton a
hantszófa mögé vette magát a sűrű galyak közé, melyek miatt őtet sem
huga, sem Laczink észre nem vehette. Manczi könyökére támasztván fejét,
a madarak csevegésénél a hűsben szintén elszenderedett. Laczi lábhegyen
közelített hozzá. A legszebb és leggyönyörűbb paradicsomnak látása el
nem ragadhatta volna úgy szemeit, mint az alvó Manczinak tekintete.
Megállott, mintha a földhöz lett volna bűbájolva s mosolygó arczával
vizsgálta kellemetességeit. Alig mert lélekzetet venni. Az egész legény
csupa szem volt. Kezei lecsüggödtek, szemei a szerelemtől szinte
csillogtak, arczái úgy megpirultak, hogy egy pár nyílt rózsának
gondoltad volna lenni, tagjain pedig egy gyenge remegés futott
keresztül. Így állott ő egy darabig lelketlen kép gyanánt, mely az
emberre meredt szemmel néz. Az élet végtére vissza kezdett szívébe
térni. Egynéhány ismeretlen indulatok zűrzavar gyanánt gomolyogtak fel
mellének mélyéből. Leereszkedett Manczi előtt egyik térdére, s
megcsókolta kinyujtott lábára lecsüggő kezét, ily szókra fakadván: édes
szép Manczim! A kisasszony felijedvén, rá meresztette szemeit. Jó
reggelt, Manczim! mondá Laczi s odanyujtotta kezét örvendetes és
érzékeny tekintettel. Manczi el akarta magát kiáltani, de az álmosság,
mely megkábította és az ijedtség, hogy maga előtt ily véletlen vendéget
látott, elfojtották mellében a szózatot. Ajkai megnyíltak ugyan, de
hangot nem adhattak.
Mily szép vagy, édes Manczim! kezdette ismét Laczink s mily nagyon
szeretlek! E szókkal egy pár könnyecske forrott ki szép szeméből s
legördült mosolygó ajkára. Szívéhez vonta azután csendesen Manczi kezét
s melléhez szorította.
Manczi visszavonván karját, mit akar itt a gróf? úgymond komor
tekintettel. Menjen dolgára! E két szót nyughatatlan keménységgel
ejtette ki.
Laczi ellenben felemelvén összetett kezeit s oly tekintetet vetvén reá,
mely szívébe hatott, édes Manczim! úgymond, ki nem mondhatom, miként
szeretlek. Engedd meg, hogy nálad maradjak. Hidd el, úgy szeretlek, mint
magad magadat. Oly szép vagy, Manczim! mint – – sokkal szebb, mint az
egész világnak legszebb virágjai!
De mit akarsz itt, kérlek?
Fel akartalak az ágyból verni, hogy jönnél le velem ide a kertbe. Te
engem megelőztél. Oh Manczi! alig alhattam miattad valamit. Egész
éjszaka láttalak, de úgy, szakasztott úgy, a mint most látlak. Óh
Manczi! az én mellem oly teli volt, hogy majd megszakadt. Sírnom
kellett. Jobb kezeden feküdtél álmomban és bal kezed – – itt bal kezét
megcsókolván, óh Manczi! úgymond, ha tudnád, miként szeretlek!
Ezen igék félénken jöttek ki szorúlt melléből és könnybe borúlt szemei
kérlelő szelídséggel függöttek Manczi szemein, kinek kezét majd
melléhez, majd ajkaihoz szorítgatta. A kisasszony semmikép végbe nem
tudta vinni, hogy a legényre megharagudjon. Eredj, jó Laczi! úgymond,
eredj! Menj amoda a munkásokhoz; én azonban felmegyek a szobámba és
felöltözködök.
Elmegyek veled én is.
Ezt meg nem engedhetem, mert az illendőséget megsértené.
De mond meg hát nékem előbb, hogy szeretsz-e te is viszontag engemet?
Erre sem felelhetek meg.
S miért nem?
Ha nemmel felelnék, gorombaság volna tőlem; ha pedig igennel, az
illendőséget sérteném meg.
Az illendőséget? De akkor csak nem sértenéd meg mégis, ha igazat
mondanál?
Még akkor is. Kelj fel térdeidről, jó Laczi! menj a munkásokhoz és légy
nyugodt szívvel. Ezt mondván, a mint Laczinknak karjait megfogta, hogy
térdeiről felsegítse, arcza amannak arczához oly közel esett, hogy a
hátul leselkedő bátyja csókra gondolta a legényhez lebocsátkozni. Brávó!
derekasan! kiáltotta ez a galyak közül, te kis boszorkányka! Régen
jövendöltem már én ezt a mi szent Viczlipuczlinkról. Ihol karjai között
a szép legény! Korán reggel úgy megcsókolgatja, mint hímjét a gerlicze!
Ha ide nem hozott volna az eset, tudj Isten!
Ah, hogy bánhat urambátyám velem ily igazságtalanúl? Én ártatlan vagyok!
ezt mondván, elfakadt sírva.
Ártatlan? brávó, szent Viczlipuczlim, brávó!
De mit sírsz te megint Manczi! mondá Laczi. E miatt a vastag ember
miatt? Azután Potrohosira tekintvén, ez, úgymond, nevet, Manczi pedig
sír. Mondjátok meg nekem, miért? Manczi, gyere te velem sétálni. Ez a
hízott ember, a ki tégedet minduntalan megríkat, maradjon itt.
Potrohosi erre oly hangosan kezdett kaczagni, hogy nemcsak a munkások,
hanem még azok is meghallhatták, a kik a kastélynak azon a részén
háltak, mely a kert felé volt.
Ah édes urambátyám! az egész házat felveri szavával az álomból. Gondolja
meg, mily veszedelembe ejti jó híremet és nevemet.
Az ifjú gróf Manczira tekintvén s fejét megrázván, azt akarod, úgymond,
hogy a kastélyban az embereket felköltse? Azt én mindjárt magam
megcselekszem.
Maradj! rikkantotta Potrohosi kaczagva. Mi a manó jut eszedbe, hogy te
az embereket álmukból felverd? Hallod-e Laczi? mond meg nekem igazán, ha
tégedet Manczi valóban megcsókolt-e?
Laczink tetőtől fogva talpig megvizsgálván Potrohosit: Neked, úgymond,
vastag ember, a mint látom, egy csöpp eszed sincs. Eredj dolgodra!
Manczi sír! Eredj, mondom, jó szerével. Manczi velem maga akar lenni.
Már az más! mondá Potrohosi; így hát csak el kell mennem; s betakarván
magát hálóruhájába, menni kezdett.
Az Istenért! vigye magával, urambátyám, óh! vigye el magával, kérem.
Alkudjunk, hugomasszony! felelé Potrohosi. Valld meg itt nekünk igazán,
hogy szereted. Akkor azután elviszem magammal.
Urambátyám! az egekre kérem, mit gondol?
Egyébiránt itt hagyom, és – –
Manczi látván, hogy bátyja menni akar, megkapta a kezét.
De mit parancsolgatsz te, gonosz ember! ennek a szép leánynak? kérdezé
komor tekintettel Laczink. Megmondja ő azt nekem nálad nélkül.
Annyival jobb, mondá Potrohosi, s kirántván Manczi markából kezét,
elsietett.
– Szeretem, édes urambátyám! szeretem; csak vigye el magával amazon az
úton.
Már most megelégszek veled, és ezen szempillantástól fogva nem vagy
szent Viczlipuczlim, hanem édes húgom. Eredj a szobádba és öltözködj. Te
pedig, Laczi, gyere velem amarra haza.
Laczink nem ment volna el vele, ha Manczi szépen nem kérte volna, ki
szobájába szaladván, az ágyra dőlt és mérgében sírt. Bementek szobájokba
a férfiak is, hol Laczink az ablakba ülvén, gondolatokba merült,
Potrohosi pedig felöltözvén, húgához ment. Hallod-e Manczi, én az egész
esetet eltitkolom és így legkisebb okod sincs sírni. De mondd meg nekem
minden tréfa nélkül, ha ez a természetes legény tégedet el akarna venni,
elmennél-e hozzá? Ne légy Viczlipuczli, hanem igazán felelj.
Édes urambátyám, az ifjú gróf az ő tökéletlen nevelése miatt mindenben
hátra van.
Nem igaz, hogy te őróla ebben a vélekedésben vagy! Minek pirultál el
tehát, mikor kérdeztelek? Hogy ti lányok az ily dolog körül úgy
kerengetek a felelettel mindig, mint a macska a forró kása körül!
Mindent láttam én, mindent hallottam, a mit a kertben mondottál és
cselekedtél. Felelj egyenesen, elmennél-e hozzá?
Manczi lesütötte szemét, és újjaival egy selyemszálacskát ki s be
sodorgatott. Ösmerte bátyját és tudta, hogy az ily dolgoknak
kinyomozásában nagyon járatos.
Öltözködj fel, Manczi! Meglássuk, mi lehet a dologból? Én nekem ez a
legény magamnak is sokkal jobban tetszik, mint azok az aranyzsinóros,
ezüstgombos, nagy kalapú, széles kardú, nyirott hajú széltömlők, a kik
egyebet nem tudnak, hanem tanúlt főhajtással fogat mutatni, mint a hamis
kutyák, s vigyorogva egy-két complementumot mondani, melyek puszta
levegőmozgásból állanak. Ezzel Potrohosi elment.
Manczi a dologról mélyebben kezdvén gondolkodni, megvallotta magának,
hogy Laczihoz, mikor az uniformisban látta, nem volt érzéketlen.
Szerelmének bizonyításait azonkívül oly igazaknak és szembetünőknek
találta, hogy méltán háladatlannak tartotta volna magát, ha azt
viszontag való szerelemmel meg nem jutalmazná. A tükörhöz ülvén, maga
sem tudta, mikép történt, hogy ma oly együgyűen öltözködött fel, a mint
csak lehetett. Ha bátyjának csúfolásától és önnön magának áruló
pirulásától nem tartott volna, semmit sem vett volna magára olyast, a
mit Laczink rajta megnevetett. A tükörbe tekintvén, elijedt magától, oly
piperétlen volt. Hajtaraját tehát felemelte még egy keveset, csak hogy a
módinak kedvezni tessen, és lement kávézni. Öltözködésével annyi időt
vesztett, hogy a früstöknél utolsó volt.
VII.
Laczink az atyjához visszatér.
Szinte édesdeden nevetett Laczink azon, hogy az emberek fekete vízbe
fehér tejet töltenek, és ezt a vegyületet früstökül iszszák, a mint
látván, hogy minden ember az ajtóra tekint, megfordúlt és Manczit
együgyű ruhájában bejönni megsajdította. Ah az én Manczim! úgymond fenn
szóval, az én kedves Manczim! Be szeretem, hogy itt vagy egyszer. Alig
győztelek már várni. És ah! mily szép, mily gyönyörű vagy ma! Tedd le,
kérlek ezt a kalapot! s ezt mondván, fejéről a bandzsal kalapot maga
levette. Úgy! No most nézzétek már meg ezt a gyönyörű leányt!
A földbe bújt volna szégyenletében a kisasszony, mikor a kaczagást
hallotta, melylyel a vendégek fogadták.
De ma reggel, folytatá szavait barátságos csevegéssel a mi természetes
Laczink, sokkal szebb, ezerszer szebb voltál a kertben a galyfödél
alatt. Ah! mikor ott oly szépen feküdtél – –
Manczi elhalaványodott, Potrohosi pedig mértékletlen hahotára fakadván:
Akármi legyek, úgymond, ha a természet ezerszer nem alkalmatlanabb a
titoktartásra, mint a hiúság!
Nosza erre a vendégek, és kivált az ifjú legények, körülvették azonnal
Manczit, ki azt sem tudta bosszúságában, hová üsse le szemeit? Laczink
megfogta kezét; de ő kiragadván magát haragosan, kiszaladt az ajtón.
Laczi utána repülvén, megfogta, s melléhez szorította ily kérdéssel:
haragszol talán, Manczim? Légy jó, édesem, és ne haragudj!
Azonban utánok érkeztek a szobából a vendégek is, Manczi pedig nagy
háborodással kiragadván magát karjából, s haragos tekintetet vetvén reá,
takarodj, úgymond, és ne jőjj nekem többé szemem elejébe. Ezt mondván,
felszaladt a garádicsokon szobájába.
Laczi meredt tekintettel nézett utána; azután pedig lassan megfordúlván,
a földre sütötte szemeit, összeránczolta vagy kétszer homlokát, megrázta
fejét, s jószívű keseredéssel azt mondotta: Szegény leányka! Az atyám
igazat mondott. Erre nagy elevenséggel feltekintett, mondván: ah, az
atyám! E szavak után pedig nyíl gyanánt repült ki a kastélyból a
kertnek, beugrott a vízbe, átúszott a túlsó partra, a legsűrűebb bokrok
és csipkék között felmászott a hegyre, s két óra múlva meglátta atyjának
kellemetes völgyét, melybe örvendetes kiáltások között sebesen
leszaladt. Istóknak örömkiáltásai hírül adták azonnal az öreg grófnak,
hogy az elveszett ifjú visszatért. Hamar kitörölvén szemeiből a
könyeket, elejébe sietett kedves fiának az érzékeny atya elég nyugodt
tekintettel. Laczi sebes és hangos örömkiáltással karjai közé vetvén
magát, ah, édes atyám! úgymond, Manczit láttam, az én szép Manczimat
láttam.
Az öreg gróf ellappangott vele egy galyfödél alá, a hol egy rövid
beszélgetés által, mely hidegvérűnek és indúlat nélkül valónak lenni
látszott, egyenes szivű fiából az egész esetet kivette. A természetes
nevelésnek plánumai egyszerre füstbe mentek. Majd azután az öreg gróf
mély gondolkodásba merülvén, átérezte, itt lenni már az idejét annak,
hogy fiát a nagy világba kivezesse. Átlátta azt is, hogy Rósafi Pálnak
Manczi kisasszonya mélyen behatott Laczi szívébe; mely vélekedésében
őtet az ifjú is minduntalan megerősítette. Egyenesen megvallotta ő, hogy
Manczit az egész világon legjobban szereti, és amaz ellenvetések,
melyeket neki az öreg gróf Manczinak öltözetéről, nyírt hajáról és
magaviseletéről tett, oly erőtlenek voltak előtte, hogy csak hideg
mosolygással hallgatta. Az öreg Kaczajfalvi tehát szükségesnek találta,
hogy fiával az emberi nemzetet és annak történeteit úgy ismertesse meg,
a mint magokban vannak. Elővette vele a históriának filozofiáját,
melyből ő a nemzeteknek különbféle religióit, kormányait és szokásait a
cultúrának nevekedésével együtt álmélkodva tanúlta. Anyanyelvén kívül a
németet, francziát, olaszt és angolt rész szerint beszélvén, rész
szerint értvén, többféle könyveket olvasott e nyelvekben az emberi
nemzetnek tetteiről, és így nem csak a száraz históriát, mely puszta
nevekből, esztendő számokból, s egymástól elszakasztott esetekből áll,
hanem a történeteknek okait, következéseit és belső összefüggését is
megtanulta. Már nevetett, már sírt, már szökdösött örömében, már meg
reszketett rémületében, a mint a különféle jelenéseket olvasta, melyek
között az országok a világ kezdetétől fogva habzottak.
Meghallván édes atyjától, hogy őtet a sors egy-két száz szegény embernek
urává tette, megduplázta serénységét a különféle tanulásokban, hogy
jobbágyait annyival könnyebben megboldogíthassa. Fáradság nélkül átlátta
ő tudniillik amaz arany igazságot, melyet édes atyja naponkint elejébe
terjesztett, hogy az olyan földes uraságok, melyek mindent másokra
bízván, idegen szemmel látnak, idegen füllel hallanak, idegen kézzel
írnak, idegen észszel okoskodnak, mind magoknak, mind jobbágyaiknak
iszonyú rövidségeket és helyrehozhatatlan károkat okoznak. Arra ugyan,
hogy oly ruhába öltözködjön, a minőt a hozzá hasonló ifjak viselnek,
nagy nehezen ráállott az ifjú gróf, de haját lenyírni teljességgel nem
engedte.
Az öreg Istók véghetetlenül örült, mikor e változásokat látta, s az nap,
hogy a gróf a völgyet fiával együtt legelőször elhagyta, térden állva
köszönte az Istennek, hogy a természetes nevelésnek végét szakasztotta,
melyből soha semmi jót nem reméllett. Laczink felette édes egyszersmind
és szívszorongató reménységekkel ment atyja mellett a völgynek sűrű
erdején keresztül, s a mint a gyönyörű térség szemébe tünt, örömében
elpirúlt és megtüzesedett, lépései pedig úgy meggyorsúltak, hogy édes
atyja alig győzött utána sietni.
Elérkezvén végtére Kaczajfalvára, hátúl mentek be a kerten a pompásan
épült palotába. Ehhez bejutván, az öreg gróf csengetett, s azonnal
mindenfelől összeszaladtak cselédjei, s mély tisztelettel megállván
előtte, parancsolatait várták. A gróf szemmel tartotta fiát minden
jelenésnél, hogy láthassa, minémű érzeményeket okoznak benne? Nyissátok
meg fiamnak a zöld szobákat, mondá a gróf. Egy inas megnyitván az ajtót,
mely e szobákba nyílt, mély alázatossággal megállott mellette. Ezek a te
szobáid, fiam! ezek pedig inasaid! Ezt mondván, három emberre mutatott,
kiknek egyike élemetes, ketteje pedig ifjú volt. Laczi megvizsgálván
őket tetőtől fogva talpig, alázatos állásaikat mosolygással nézte és a
szobába bement.
Első tekintete ama képekre esett, melyek Hogárth rajzolásai után rézre
metszve a szobában függtek. A rajtok lévő szatirás carricatúrákat meg
nem foghatván, szüntelen csak fejét rázta. Megnyitotta azután az
ablakot, s kinézett az udvarra, hol éppen sok ember gyűlt össze, mivel
az öreg gróf összehivatta jobbágyait, hogy fiát velök megismertesse.
Laczinknak fejében annyiféle gondolatok támadtak, hogy egynél sem tudott
megállapodni. Megnyitott még egynehány szobát, melyek az első mellett
voltak, s álmélkodva nézte a pompát, mely a viczispán szobáinak pompáját
messze túlhaladta.
Egy inas kávét hozott, s letette az asztalra. Nekem ez nem kell, mondá
Laczink mosolyogva, nem tudván igazán, mikép bánjon az inassal, s
egyáltalában, mikép viselje magát? Hogy hínak tégedet? kérdezé elvégre
az inast.
Jánosnak, nagyságos uram!
Hallod-e János! nem tudod te, mit jelentenek ezek a képek?
Nem tudom. Ő méltósága, az öreg gróf, fogja tudni.
Laczi semmit sem mert többé tőle kérdezni. Azonban az öreg gróf
elérkezvén, levezette fiát az udvarba, hol jobbágyai már sorban
állottak. Íme! gyermekeim, mondá nekik a jó úr, ismét nálatok vagyok, s
hozzátok hozom fiamat is. Nektek neveltem én őt. Ha én egyszer meghalok,
ő szinte oly jó és kegyes uratok lesz, mint én vagyok. Igyekezzetek
rajta, hogy szeretetét megérdemeljétek. Ő a tiéteket meg fogja
érdemelni.
Az úr Isten áldja meg a mi jó urunkat, felkiáltottak erre a jobbágyok.
Áldja meg a fiát is, utána vetette egy öreg ember, és tegye oly jó és
kegyes úrnak, a minő az atyja!
Laczi csendes tekintettel és ránczolt homlokkal vizsgálta őket.
Nézd jövendőbéli jobbágyaidat, fiam, mondá azután Laczinak az atyja.
Nincs sziveden semmi, a mit nekik mondani akarnál?
Laczi még egyszer áttekintvén őket, s a legöregebbiket megszólítván,
hány esztendős vagy? úgymond, s egyszersmind kezet adott neki.
Kilenczven esztendős vagyok, kedves édes urfim! mondá az öreg ember,
Laczi kezét ajaka felé emelvén, hogy megcsókolja.
Minek akarod te az én kezemet megcsókolni? kérdezé Laczi, s az öreg
embernek kezét egyszersmind szívéhez szorítá.
Szereted-e ezeket az embereket, fiam? tudakozá tőle az atya.
Hogy szerethetném őket, mikor nem ismerem? felelé az ifjú gróf
fennszóval.
Akarsz-e velök, ahol lehet, jót tenni?
Hogy is tehetsz ily csodálatos kérdést? mondá erre álmélkodva Laczink s
elfordulván, bement a palotába. Szobájának közepén megállván, megrázta
fejét egynéhányszor és gondolkodásba merült. Mily különös ma, mondá
magában, az én atyám!
VIII.
A természetes ember szeret vigadni s vigasságában másokkal jót tenni.
Egyszerre muzsika kezdett zengeni az udvarban. Az öreg gróf oda rendelte
előre a szomszéd mezővárosból a czigányokat. Laczink majd nyakát törte,
úgy repült le a garádicsokon s a falunak mind a két nembéli ifjúságát
egy nagy diófa alatt tánczoló félben találta. Hozzájuk sietvén, még
messzirül csodálta a falusi leányokat könnyű ruhákban csoportonkint
állani s amint odaért, épen tánczolni kezdettek. Bámuló szemmel
vizsgálta a tánczolókat, mosolygott, a kurjongató legényekkel el-el
rikította magát s végre közéjük ugorván, egy ifjú szép leánynak kezét
megragadta s a lejtőt úgy járta vele, amint tudta. A táncz után melléhez
szorítgatván a szemérmes leányt, nem győzte ápolgatni s amint az új
tánczot a vidám párok elkezdették, hevesen megforgatta tánczosnőjét ő is
és öröme oly zabolátlan lett, hogy szüntelen kurjongatott. Elfáradván,
maga mellé vonta a leányt egy padra s érzékeny ápolgatások között
beszélgetni kezdett vele. A leány elpirulván, már elfordult tőle, már
fejét mellére sütvén nevetett, már meg üléséről felszökött. A gróf
ellenben meg-meg kapván, vissza vonta a padra és nyájaskodását
megujította.
Jó vagy-e hozzám? leányka! Szeretsz-e? kérdezé tőle minduntalan. A leány
pedig semmit sem felelvén, le-le sütötte fejét és nevettében mind csak
czinczogott. Végre egy falusi legény elejükbe állván, így szólította meg
a grófot: Nagyságos uram! Margitnak énkívülem senkit sem szabad
szeretni, mert ő nekem jegyesem. Margit! Jöszte velem! Még rossz hírbe
is hozza utoljára nagyságod a leányt! Gyere Margit!
A te jegyesed? kérdezé a gróf meredt tekintettel. Az annyit tesz, hogy
feleséged legyen?
Annyit, nagyságos uram!
Hát miért nem teszed feleségednek?
Mert az atyám nem engedi.
Az atyád? Mi köze ahhoz az atyádnak?
András a grófnak mondását helyesnek találván, amott áll az atyám! mondá
mosolyogva. Ha egy jó szót akarna neki nagyságod érettünk adni!
A gróf hozzá menvén: Hallod-e, úgymond, te öreg ember! mi közöd neked
ahhoz, ha a te fiad házasodni akar?
De nagyon is nagy hozzá a közöm, nagyságos uram! mondá viszontag az öreg
ember. Azt a leányt ő nekem el nem veszi, ha a fejére áll is; mert látja
nagyságod, az egész leánynak, amint előttünk áll, semmije sincs, hanem
ami rajta van.
Rendes! De hát ha a fiad őtet úgy akarja feleségének tenni, amint
előttünk áll?
De én ám nem akarom, hogy akarja.
Nagy álmélkodással nézett a gróf az öreg emberre; azután pedig
megfordulván és a leányt megsejtvén: Mondd meg nekem öreg! úgymond, mi
hijával van ez a szép leány?
Legalább kétszáz forint hijával, nagyságos uram!
Az én atyámnak van-e kétszáz forintja? kérdezé a gróf és hallván, hogy
még több is van, felszaladt az atyjához és kétszáz forintot kért tőle.
Az öreg gróf minden kérdés nélkül kezébe adta. Visszaszaladván tehát,
már messziről kiáltotta Andrásnak: Házasodj, itt a kétszáz forint!
Körülvették azonnal a grófot a falusi legények s amint András kezéhez
vette a pénzt, felemelte azt s örömében idestova szökdösött vele, mint
az őrült. A gróf végre megfogván, arra kérte, hogy házasodjon meg
tüstént.
Szivesen, felelé András, ha a prédikátor nem ellenzi.
Hol van a prédikátor? kérdezé a gróf. Gyere, vezess hozzá. Hát neki e
dologhoz mi köze van?
Ő ád bennünket össze.
Hisz azt én is megtehetem. Gyertek ide!
Megértvén, hogy erre csak a prédikátornak van hatalma, megfogta az új
párnak kezeit s magával a prédikátor háza felé hurczolta. A tánczolók
nézőikkel együtt mind utánuk mentek. Az öreg gróf az egész esetet látta
és szivesen nevette. A prédikátor házához látván közelíteni egy ifjú
úrnak vezérlése alatt a sereget, nem győzött rajta csodálkozni.
Meghallván cselédjeitől, hogy a seregnek vezére maga az ifjú gróf, elébe
ment és sok főhajtások között örvendezni mondotta magát közéjük való
érkezésén; de ez ki sem hagyván őtet beszélni, hagyj te most békét
ezeknek, jó öreg, úgymond. Ime egy pár jegyest hozok hozzád, kik össze
akarnak házasodni. Azt mondják, hogy csak te csinálhatsz belőlük férjet
és feleséget. Add hát őket össze mindjárt!
A prédikátor elbámult; de hallván, hogy a dolog nem tréfa és hogy maga a
méltóságos gróf, ki kétszáz forintot adott reá, a helyben való
összeadást kéreti s az új pár elejébe állván, az agyendábul olvasni
kezdett. De Laczink hozzá lépvén, olvass másszor, úgymond és tedd meg
most e párral, amire kértelek. A prédikátor erre megharagudván, keményen
nézett a grófra és semmit sem felelt, hanem az olvasást tovább
folytatta. Egy gazdaember megsúgván a grófnak, hogy épen ezen olvasás
által adatnak össze a jegyesek, ez amannak szeme közé mosolygott és
félre vonván magát, csendes gondolkodásba merült. A prédikátor attól
tartván, hogy a gróf ismét megtámadja, majdnem hideg veritéket izzadott.
Eljutván pedig amaz igékhez, hogy az Úristen az első embert a
paradicsomba helyeztette, a gróf tovább nem hallgathatott. Az első
embert? úgymond? Óh édes öregem! honnan tudod te ezt? Az első embernek
bővebb történeteit nagyon szeretném tudni.
A prédikátor még nagyobb haragra gerjedvén: Ahha! úgymond nagy
buzgósággal, ne háborgassa gróf uram az Úrnak szolgáját, mikor
hivatalában foglalatoskodik!
A gróf ezt át nem értvén, kérlek, úgymond, ne haragudgy, hanem beszélj
nekünk még többet az első emberről!